Kolozsvári Papp László

A törvény

Hirtelen ránk szakadó júliusi hőségekben, amikor az ember verejtéke homlokáról az írógépbe csöpög, fölöslegesen emlékeztetve, hogy dögnehéz (és néha értelmefogyott és értékefitymált) az, amit csinál, ilyenkor – épp amikor az embernek a legkevésbé van hozzá kedve – önfeledt sikkantásokra illik fakadnia, hogy ujjé, az élet be nagyszerű! Vannak ilyen kényszeresen vidámra veendő szakadékai az évnek: július–augusztusban hejjegve-hujjogva illik labdázni az úszómedencében, belső és külső csettintést illik ejteni a lányi, asszonyi hátsó domborulatok láttán, melyeket már nem lehet úgy leírni, hogy alig-alig leplezettek. Leplezetlenek azok immár, kérem szeretettel, az ember már-már csak abba ferdül bele, vajh hogyan lehet kibírni azt a szakadatlan madzagot ott középen… Az életnek ilyenkor szépnek illik lennie, holott hát a látószög egészen más tizenhat évesen, mint fordítva, kiváltképp, ha az ember annyinak is érzi magát, mint amennyi. Az állapot, csak mint a nemzetközi helyzet, azzal fokozható, hogy az ember beszédeleg tikkasztó lakásába (A sahinsahban írja Ryszard Kapuşci¬ski, hogy az utolsó perzsa sah idejében az áldozatot vasszobába zárták, melynek kívülről izzított falai lassan közeledtek egymáshoz, míg végül összezárultak a delikvensen – rettenetes, de legalább nem tart sokáig; a magyar alföldi strandokon, például Túrkevén, harminchat fokos, délibábot remegtető hőségben, bográcsban rotyog a gulyás – ha egy francia meglátná, azon helyt szörnyet halna, engem is helycsere kísért, a gyomrom a fejemmel; de tán zárni kéne végre a zárójelet, így:).

De mégiscsak abbamaradt a hőségben szérfőtt gondolat, miszerint különös perverzitásképpen az ember beszédeleg a lakásába (na, innen jött az, hogy az izzó vasfalak…!), s ott cikket koncipiál a Kortársnak. És igazán szeretne azon pajzánkodni, hogy vágja-e a nőket a becsúszó pertli, vagy hogy micsoda esemény egy alföldi kisváros strandján, amikor három lány meztelen felsőtesttel merészel napozni, az ivaréretlen kölykök pedig leplezetlenül kilógó szemmel állják körül a látványosságot, az ember szinte várja, hogy egy merészebbke megnyomja a gombot, hátha dudál a néni – végül is, lám, lankadt élcre is futja az embernek –, de hát nem erről van szó! Az ember, minden perverzitások betetőzéseképpen, a törvényről, a státustörvényről készül megereszteni tekervényes és bakafántoskodó elmélkedést, miként a pecsenyeszag kúszik lassan a pörköltként rotyogó emberi velő fölött. (A képzavar néha maga a tündöklő megvilágosodás, szerkesztő úr!)

Voltaképpen olyan győzelem, ami vereség. Besegítve egy kicsit a rejtvényfejtésbe: legyőztük magunkat, s ez hozzásegített, hogy elszenvedjük első tisztességes vereségünket. Ez még mindig eléggé homályos (direkt így akartam!), de majd smirglizgetjük.

Vegyük a vidám perceket. A hiszterizálódott szocialisták légtornászmutatványát (hálóval!, naná!, majd éppen ők kockáztatnak valamit is a külföldön élő magyarokért!), annak is azt a pillanatát, amikor kiderült, hogy lyukas a háló. Már az arcberendezésével is komikus hisztériát sejdítő Tabajdi elvtárs (stuccolt kefebajuszával a némafilmek nagy nevettetőjére emlékezteti az embert), szóval Tabajdi elvtárs, Strasbourgból, amikor a románok belengettek nekünk a törvényt illetően, bejelenti, hogy „A helyzet drámai!” (kiemelés tőle!). Ebben a hirtelen reakcióban az az érdekes, hogy mennyire nem ismeri a románokat az a politikusunk, aki velük hivatalból foglalkozik, hosszú évek óta, a magyar választópolgár megbízásából. Meg van döbbenve, szinte sikolt, hogy hát mekkora lett a baj abból, amit ezek megszavaztak… A mondatba nem véletlenül került be egy kis történelemhamisítás. Tudjuk, hát hogyne tudnánk, hogy a törvényt a Tabajdi elvtárs gyüledékpártja is megszavazta, a hisztérikus sikolyból mégis azt hallani ki: lám, mit csináltatok!, lám, mi lett a vége! De kifodrozódik a tabajdis sikolyból, mint kenyértészta az ujjak közül, ha belemarkol az ember, kiszirmosodik más is, jelesül az, hogy a sikoly hallatója nem ismeri a vonatkozó európai törvényeket és szokásokat, nem tudja, hogy erről a részről történetesen támadhatatlanok vagyunk, csak mi magunk árulhatjuk el magunkat, mint annyiszor a huszadik században. És tovább: Tabajdi elvtárs igazából nem tudja, hogy mit szavazott meg, márpedig ha ő sem tudja, akkor mit tud róla a pártja maga? Tabajdi elvtárséknak rossz a lelkiismeretük, mintha csak a törvénnyel tilosba tévedtek volna, s most jön a Gazdi, s kiteszi őket, mint a macskát szarni. Pedig ők, maguktól, sose keveredtek volna ilyesmibe!

A szocialisták nem tudják, hogy mi a státustörvény, mi annak a jelentősége, hordereje még így, kvázi-megbuktában is. Ők csak alapszerződéseket értenek, melyek nem egyebek, mint a kommunista kölcsönös barátsági és együttműködési szerződések féregnyúlványai. Amikor még ezeket kötögették, mindenki jelen volt, aki mozogni tudott, az aláírók megmutatták a kameráknak a műfogsorukat; amikor pedig kicserélték a jegyzőkönyveket, mint a Pavlov kutyájában a nyál, elindult a karjuk, hogy átölelje az alapszerződő felet, az ajak is csücsörödött az elvtársi, brezsnyevi csókra (azért az övé volt a leggusztább!) – hogy aztán visszamenjen a parti, „mi már nem azok vagyunk, akik voltunk”, mint Gál Zoltán elvtárs mondta volt, tőle szeretem idézni, neki vannak ám csak forró ajkai az alapszer-csókhoz! Na szóval: a Tabajdi elvtárs pártja aláírta a románokkal az alapszerződést 1998-ban, volt csaknem testvéri csók (és a kisebbségi magyarság kiárusítása), hogy aztán ne legyen semmi, hiszen az efféle szerződéseknek épp ez az értelmük: hogy el lehessen mondani, miszerint az alapszerződés keretében felállítandó bizottság majd foglalkozik a kérdéssel, vagyis nem kell a kérdéssel foglalkozni. Kérdés: nincs! ’Sze bizottság sincs! A részleteket, amiben az ördög lakik, a kutya sem dolgozza ki, a bizottságokat senki sem jelöli ki, vagy ha igen, azok sohasem ülnek össze. De hisz épp erről van szó! Szoci részről a négyzeten, román részről a köbön. Az alapszerződések a teljes tehetetlenség elleplezésére szolgálnak napjainkig. S hogy Hegyi Gyula be ne írjon megint a Kortársba, hogy hát miért csak a szocialisták szemében veszem észre a villanypóznát, hadd kérdem meg, ugyan mit oldott meg az Antall alapszerződése az ukránokkal, amikor rászakadt az Alföldre a Kárpátok minden vize, amikor éhínség törne ki a kárpátaljai magyar falvakban, ha talpig nehéz törvénysértésben nem Magyarországból élne meg az a maroknyi magyar, aki még mindig – kész csoda! – ott remél élni a Szernye-mocsár vidékén.

Igen ám, de győzött a jobb, s kiderült, hogy Tabajdi elvtársék kétlyukú pártja rohamosan veszítene népszerűségéből, ha nem szállna be valamiféle tényleges magyartámasz-törvénybe. A státustörvényt nem lehetett nem megszavazni. Jó, jó, az SZDSZ! Könnyű nekik, van egy gumiszívós szavazótáboruk, szerepet pedig immár a magyar politikában csak a nekünk-semmisem-drága vitákban játszhatnak (hogy ezt is megértük!, ahogy a székely mondta, amikor először járt Jeszenszky Géza a Székelyföldön mint külügyminiszter), vagy ha a szocik beviszik őket a parlamentbe, s nyerés esetén odanyesik nekik a kultusztárcát. Ők a szürkeállomány, a vastag dohány megmarad nekik, csak mint a Horn-fok körülhajózása idején.

Na szóval, a törvényt a szocialistáknak meg kellett szavazniuk, ha élni akarnak. Meg is tették, nem kis erőfeszítésükbe került, ugyan ki számított rá, hogy meg is értik, amit megszavaztak. De hogy ez az elmeszünet tabajdis hisztériában és kovácsi számonkérésben süljön ki, az egy percre még engem is meglepett! Végül is Kovács László butuska, értelmiségi küllem ide vagy oda. Úgy viselkedni a vad és vagdalkozó román tiltakozás hallattán, mint aki ezt előre megmondta…? Hát nem tetszik emlékezni a Kovács elvtársnak, hogy a Kovács elvtársnak is meg tetszett szavazni?!

legújabb! legújabb!

Már kapható

Kósáné Kovács Magda: Elveim kifejtése

avagy a forradalmi proletariátus szakszervezeti érdekképviseletétől

a nagytőke honi behozatalán át

a homoszexuálisok alkotmányos jogainak érvényesítéséért!

Bővülő kiadás!

Némelyes magyar politikusok attól estek félönkívületbe, hogy hát honnan kerül ki az a pénz, amit majd odaadunk a magyaroknak a határainkon kívül. A tapogatózás a fejsötétben nem volt minden érzék nélkül való. A kádárizmus (és annak építői, mint például Berecz János legjobb tanítványa: Kovács László vagy Gál Zoltán bel-, Horn Gyula kül-, Medgyessy Péter pénzügyminiszter) a magyar állampolgárt fukarrá, harácsolóvá, iriggyé, nagyképűvé tette, az emberi együttérzés szikrájára is vödörrel zúdította a kommunista testvériség szennyvizét. Ha a vad kora kapitalista hajsza mélyén megkarcolható az elefántbőrben, vízilózsír-rétegben megkocsonyásodott magyar, akkor az úgy lehetséges, hogy pénzt vesznek ki a zsebéből, s odalökik a határon kívüli magyaroknak (dolgoztak volna!, nekik is lenne!). Hogy végül is a tavácsikobajdi ellenlöket nem jött be, az igazán nem a buzgalmon múlott. Alkalmasint az ország lakossága úgy érezte, hogy lesülne a képéről a bőr, ha a szocialista propagandán begerjedve jelét adná, hogy sajnálja azt a dohányt a trianoniaktól.

Pedig ha tudta volna, hogy hiába megy el az a pénz! Először is, mert az a húszezer azért még egy erdélyinek is lófing, s hogy Budapesten ingyen vagy kedvezményesen tömegközlekedhet, az nem tölti el kitörő örömmel a született bliccelőt. A trianoni ember nyolcvan éve nem lyukaszt. Abból él.

Dehogy a pénzről van itt szó! Ha a magyar adófizető tudná, mennyire egykedvű a határon túli magyar, ha a törvényről hall – nem is nagyon érti, nem is nagyon hiszi –, akkor esne csak igazán gondolkodóba, már ha megvan még neki ez a képessége ebben az összefüggésben. A törvénynek egyetlen messze ható jelentősége van a trianoni ember szemében: az, hogy az anyaország másodszor foglalkozik vele, leválasztott magyarral, azóta, hogy a szomszéd honfoglalók kézhez vették. Először Horthy Miklós tette, kínos ugye, posztkommunista elvtársak? Fussunk a tárgyban egy rövid és nyaktörő kört.

Erdélyhez a történelemben példátlan módon jut hozzá Románia. Szövetségre lép a győzelemre álló németekkel a világháború derekán, majd amikor szövetségese kezd vesztésre állni, önfeledten hátba támadja. Harc nélkül elözönli a balfácán Károlyi Mihály által védekezésképtelenné tett Magyarországot, majd szisztematikusan kirabolja, leszereli és elszállítja gyárait, élelmiszerkészleteit, hogy aztán elnyerjen több mint százezer négyzetkilométert és mintegy hárommillió magyart. Egyedülálló teljesítmény a világtörténelemben! A megszerzett területen tüstént nekilát a radikális románosításnak a magyar határ mentén. Betelepíti a Bánságot, majd Arad vidékét, Nagyváradig az ötvenes években jut el – aki beutazik Biharkeresztesnél, láthatja az etnikai alapú iparosítás rozsdahegyláncait a határon; az embert nem vigasztalja, hogy ebbe az iparosításba épp napjainkban döglik bele az ország, benne még mindig vagy kétmillió magyar. A lakosság homogenizálásának programja a hatvanas években éri el zuhatagszerűen Kolozsvárt, s mire az Agrárforradalom Hősét lelövik, mint egy kutyát, az ötvenes években még színmagyar Marosvásárhely lakossága is felerészben román. És már szétverték Csíkszereda központját, kietlen lakókockákat dobálva a helyébe, s az már a kilencvenes évekre esik, hogy betolnak egy román apácakolostort a még mindig színmagyar Székelyudvarhelyre. De mondjunk jót is: a románok következetesek! Nincs az a nemzetközi egyezmény, a trianonitól napjainkig, amit betartottak volna nemzetiségi ügyekben. Chapeau!, ahogy Clemenceau mondaná.

Az erdélyi embernek a szakadatlan hátrálás és vereség az alapélménye. És a magárautaltság. Huszadik századi története során az egyetlen hatékony törődés és siker már olyan régen volt, mintha nem is lett volna. Ezt is megmagyarázom, és bár az élmény és megrendülés személyes, igazán nem privatizálás ez, szerkesztő úr. Van ugyebár az embernek egy anyja, aki teljes nyolcvan évével ünnepli a Vezér, egyszersmind a kommunizmus lepuffantását 1989-ben. Aztán egyszer Kolozsváron, jócskán benne az évszázad utolsó évtizedében és a felemás román demokráciában, e szavakkal fordul hozzám: Ebből sem lesz semmi!… Arca kemény, hangja torokból jön. Nagyon ismerem ezt az arcot és hanglejtést: ezzel zár le erdélyi ember végérvényesen hiú ábrándot, mélyenincs ígéretet, kusza reményt – legyen elég!, hiszen gyorsan, nagyon gyorsan tovább kell élni, s ehhez ki kell dobni a léghajóból az ábrándokkal teli nehezékeket. De hogy anyám a kommunizmus kivégzése után arra gondoljon, hogy helyre fog állni a világ általa hitt rendje, visszatérnek a magyarok, az késői, végképpen elhaló reménye annak az erdélyi embernek, aki Észak-Erdély visszatérését szép fiatalasszonyként élte meg, és ami ennél lényegesebb: természetesnek tartotta. Trianon már-már a természet törvényeibe való beavatkozás volt egy országnyi ember számára. Hogy ők végül is Erdély hívogató temetőiben nyugosznak, vagy szerteszét porladnak a nagyvilágban – Erdélyből nézve Magyarország is az –, s velük együtt a vak remény, az örökre elfojtott élet, más kulturális járszalagon való tánc, néha vitus-, az csak arra emlékeztet, hogy a történelem semmit sem tud megoldani, de kinövi. Hogy ebben a csöndes összeomlásban emlékeztetőként épp az én anyám maradjon állva, nyolcvanévesen, hogy a legváratlanabbul azt mondja nekem: Ebből sem lesz semmi!, az családi szerencse. S ha ehhez hozzáteszem, hogy immár kilencvenévesen is emlékeztet arra, hogy 1919-ben egy nyolcéves kislány már pontosan fel tudta fogni, hogy mi megy végbe körülötte, hogy azt a szót még nem érti, hogy ország, de azt már tudja, hogy azt elvesztette, akkor ez nem csupán annyi, hogy nekem még mindig van élő anyám – mással is megesik –, hanem benne a történelmet élem meg néha, erőm ha van!, szülővárosomban járva, de lefekvés után itt, Budapesten is, amikor, miként a költő mondja: nem jön az álom, viszont reményem se igen van holmi hajnali részegségre.

Azt az örömöt, amit a maguk rendje szerint a szüleim megéltek, más szülőkkel egyetemben, a helyrezökkent történelmet, azt végérvényesen a történelem lenini kalandja mocskolja el. És a sulykolt bűntudat, a nemzeti érzés kipellengérezése a szocializmus mocsáron sikló roncshajóján megtette hatását. Kapásból tért volt magához a román politika Sztálin halála után. Még ki sem hűlt a Népek Atyja a mauzóleumban, máris újrakezdődik Erdély nemzeti, nyelvi homogenizálásának politikája: bezárják a Bolyai Egyetemet – nem is kell az nekünk, mondja a kilencvenes években, a Horn-érában egy SZDSZ pénzelte kolozsvári egyetemi tanár; de ne kerteljünk: Cs. Gyímesi Éva –, sorra szüntetik meg a magyar iskolákat, cenzúrával fojtogatják a magyar színházakat és könyvkiadókat. S erre Magyarország kölcsönös barátsági és segítségnyújtási szerződésekkel adja áldását. Romániában nem is élnek magyarok, csak magyarul beszélő románok!, hirdették volt meleg anyaországi bólogatások közepette a román elvtársak. Az önök elődpártja bólogatott elő, Kovács elvtárs, melyben ön karriert csinált, és szépen szolgált, s melyben nem védte a homoszexuálisok jogait Kósáné naccsasszony, pedig, hej, micsoda három éveket, ha nem többeket vertek rá szegény homcsikra Romániában! Csodálkozni inkább azon kell, hogy a legteljesebb román gleichschaltolás (akár hitleri értelemben is) és a derűsen egyetértő-nógató magyar politika malomkövei között maradt egyáltalán magyar lakosság Erdélyben. Élünk a gyanúperrel, hogy ha onnan úgy lehetett volna eljönni, mint manapság, egyedül anyám gubbasztana már csak, mint agg zászlótartó, a Házsongárdi temető tetején, vagy hogy adjunk a látványnak, egy kopár fa gallyán, mint pusztulást káráló öreg madár.

legújabb! legújabb!

Ön szomorú? Gond emészti?

Nem tudja, mire költhetné adóforintjait?

Millióit elkölti Ön helyett

NÉPSZAVAZÁSRA

az

MSZP!

A Nap reggel keljen és este nyugodjék!

Szavazzon!

A törvénynek az a jelentősége, hogy a huszadik században másodszor törődik Magyarország a trianoniakkal. Ha a nagy történelemben van rövid huszadik század, akkor az elszakított magyarságnak a huszadik százada még napjainkban is tart. Ésszel egyszerűen felfoghatatlan az a hisztéria, ami ezt a lágyacska törvényt a román politikában fogadta. Illetve felfogható: a megszerzett Erdélyből felfakadó magyargyűlölet. De ha csak a fasiszta szélsőségek sikoltoznának – az a harminc százalék a parlamentben! (Igazán pofis a Haider-Berlusconin ájuldozó magyar tömegkommunikáció. Nem tűnik fel a szomszéd félfasiszta demokráciája – azért ez így egy mondatban teljesítmény – a magyar jogvédőknek? Vagy ha román, csak jól jön? Jól – mire?, elvtársak? A lefasisztázott magyarokkal szemben?) A román hisztéria – államfő, államelnök, hogy az alantabbakat már ne is említsük – magyarázata végül is egyszerű. Mindent elözönölni, és semmit sem engedni. Nem változott ez Trianon óta. Legfeljebb csak a lopott holmi szindrómája társult hozzá. Kellemetlen ez a lelkifurdalás, nosza, verjük le az áldozaton!

Miközben egyre reménytelenebbül várom, hogy a történelem kinője a trianoni magyarság sorsát… Hogyan, szerkesztő úr? Ön talán lát valami biztatót? Érdekes, hogy több mint nyolcvan év után még mindig ide csapódik vissza minden az utódállamokban. A szlovák területbeosztási vagy mi a túró törvényt kommentálva a szlovák parlamenti képviselő a magyarok trianonizálásának veszélyéről beszél (ez jut róla eszébe, mint Mórickának a T betűről: Törpe!, de ekkora fasza van!); hogy aztán megjegyezze: de a magyarok már beletörődtek; és röhögjön! Hát azt hiszi, Kovács elvtárs, Berecz János legjobb magyar tanítványa (ő mondta!, megírták az újságok!), hogy lehetett volna előre megegyezni a románokkal a törvényről? Aber was! Akkor már a törvény meghozatala előtt sikoltoztak volna, mire elbizonytalanodik a magyar törvényhozás, hogy hát tényleg, vajon nem olyan repülőgépre lövünk, ami a túszainkat viszi (ezt a trükköt nyolcvan éve dobják be az utódállamok!, s a [poszt]kommunisták úgy eszik, mint a friss tavaszi kerti borsót!), az MSZP pedig obstruál, hisz jobbat nem tudott kitalálni három éve, s megeshetett volna, hogy a törvény az ebek harmincadjára jut. És akkor önök, Kovács elvtárs, zsíros elégedettségbe süppedtek volna, csak mint elődpártjuk teljes negyven évig. Nem, nem, Kovács elvtárs!, ezt a törvényt csak így lehetett meghozni, a románok sem kérdezték, hogy megszállhatják-e Magyarországot Győrig. Micsoda különbség!

Hogy nem járok tévúton, azt néha az mutatja, hogy írás közben a dolgok szolgálattételre jelentkeznek. A napokban olvastam el Bencsik Gábor könyvét, a címe egyszerű és bonyolult, mint a magyar történelem, s rejtélyesebb már nem is lehetne, a címe tehát az, hogy Horthy Miklós. Nem erre találták ki a mondást, de úgy illik rá, mint búbos kemencére a búb: nincs nehezebb dolog, mint előre látni egy nép múltját.

Életem első Horthy-életrajzát a jó leveses-kopátsys kádárizmusban sudár nejem hozta a házhoz. Bizony kevésen múlott, hogy a művet, a derék hölgy feje mellé célozva, ki ne vágjam az ablakon. (Hátha nem a levegőt találom el a füle mellett – na azért.) A pintéri művet végül mégiscsak elolvastam (az asszony nem, olyan ez, mint amikor pálmafás, lombkunyhós nyakkendővel lepi meg az embert a kedves, s naná, hogy nekünk kell viselni!). Nagyon tanulságos volt, megtudtam például belőle azt, amit különben is tudtam, de lehet-é elégszer?! Jelesül, hogy a pintéri mű a legdaliásabb Visinszkij (Andrej Januarjevics! – hát nem elragadó?!) -érából vétetett, lényegét illetően. Olyan, mint a kommunista kirakatperek ügyvédi felszólamlásai: Elvtársak! Engem azért rendeltek ki, hogy védjem a vádlottat! De én, elvtársak, olyan mélységesen fel vagyok háborodva, hogy legenyhébb büntetésként a halál kiszabását kérem védencemre!… A tündöklő Andrej Januarjevics mondta volt, hogy „minden bírósági ügy az osztályharc egy epizódja” – ó, hogy nem hozta össze a sors a mi Kádár-fényesítő Kopátsy Sándorunkkal, hogy együtt dagasztották volna a magyar polgári társadalmat a kommunizmus méhében!

Elolvashattam volna Horthyról a Vas Zoltán-féle életrajzot is, de nem tettem; nem diszkrimináltam, ó nem!, hiszen elolvastam a szerző börtönemlékezéseit, azt, amiből – mint a Szépirodalmi Könyvkiadónál beszélték – kétszáz flekket húzatott ki az aczéli cenzúra (Belia György szíves közlése, Isten nyugosztalja); de kedvtelve forgattam ugyane mű 1951-es kiadását is (Tizenhat év fegyházban, hetedik kiadás, 70 001-85 000, Szikra Kiadó!). Olvasmányélményem hatására immár nem voltam kitörően kíváncsi Vas Zoltán történeti művére, kiváltképpen, hogy amikor egyszerű véletlen folytán – jóval az ő és felesége halála után – a lakásukban jártam, a nyilván kies börtönemlékek emelkedett befejezése rémlett föl bennem. Idézzük: Másnap, november 7-én, a Nagy Szocialista Forradalom 23. évfordulóján, Rákosival együtt a Vörös tér egyik emelvényéről végignézhettem a Vörös Hadsereg szemkápráztató díszmenetét és a Szovjetunió dolgozóinak, Moszkva népének ünnepi felvonulását.

Álomnak tetszett mindez!

De az ötágú vörös csillagos repülőgépek [ezeket bombázta szét a földön Hitler, a szovjet–náci egyezmény egyenes folytatásaképpen – KPL] százainak hangos zúgásától lehetetlen volt fel nem ébredni az álomból. Szemem előtt a diadalmas új élet, a győztes szocializmus vonult el. Annyi év fasiszta [a húszas–harmincas évek Magyarországán – KPL] rabsága után ott álltam Lenin sírja mellett és hű munkatársai körében, a Szovjetunió népeitől ünnepelve láttam a világ dolgozóinak tanítóját és vezérét:

S Z T Á L I N T.

Alkalmasint megérti az olvasó, hogy miért nem Vas Zoltán munkásságából tájékozódtam a magyar történelem katasztrófáit illetően. Már a sztálini katasztrófát leszámítva.

Tény és való, hogy Bencsik Gábor könyvéig, azaz napjainkig nem volt olvasható higgadt, tárgyszerű és népszerű mű Horthy Miklósról Magyarországon. A teljesítmény minden politikai hörgéstől és fogcsattogtatástól függetlenül sem kicsinység. Még ha a tulajdonképpeni Horthy-korszak alig néhány évre tehető is, a Horthy-élet maga, évei számát tekintve, legalább három korszakon húzódik végig, s tart ma is, már abban az értelemben, hogy némely honfitársunknak az az érdeke, hogy honukat a Horthy-fasizmus honaként kolportálja (magyarul: házaljon vele). Engem különösebben nem érint: van, aki nadrággombot és olívaolajat, van, aki hazát árul. Kicsiben, mutyiban, saját zsebre. Engem más oldalról érintett meg a Bencsik Gábor könyve. Horthyról jóformán semmit sem tudtam, illetve hát sokat. Mint olyan 1940-ben született vakarcs, aki csak transzcendens módon részesülhetett abból a boldogságból, ami a szüleit 1940 és 1945 között érte, jelesül, hogy Kolozsváron élve újra magyar állampolgárokká lettek. Hogy ez a legrettenetesebb négy éve Európának? Lehet-e pregnánsabban demonstrálni a magyar történelem mibenvalóságát…? Amikor aztán, ötévesen, 1945-ben felfoghattam volna, ki is volt az erdélyi magyar embernek Horthy Miklós, már a nevének említése is életveszélyszámba ment abban a városban, ahol éltem, s ahol később iskolába jártam. Nem magánügy ez, drága szerkesztő úr, akkoriban Erdély-szerte családok ezrei védték meg csemetéik életét azzal, hogy nem beszéltek nekik életük egyik legnagyobb élményéről.

Nincsenek már – hogy anyám, mint vén kenyérpusztító, egyszersmind mementó, fel-feltűnik még a kolozsvári Széchenyi téren, hogy kenyeret vegyen a boltban? Nem kell félni, Tavács-Kobajdi elvtárs, ő már nem fogja megrövidíteni a magyarokat az anyaországban, kötve hiszem, hogy megszülje az öcsémet, akit aztán magyar iskolába adjon, hogy felvehesse utána a nehéz húszezer forintot, a pesti 6-oson is már húsz éve ingyen közlekedik. Öröm, Kovács elvtárs: már nem sokáig!

Neki szól, előtte tiszteleg a törvény, és azok előtt, akik előrementek – a halálba.

Budapest, 2001. július 16–18.