Prágai Tamás

A formális kánon

A kilencvenes évek fiatal magyar lírája az Alföld című folyóiratban

A kilencvenes évek fiatal költészetét tekinti át az Alföld 2000/12. számában Menyhért Anna Szétszálazás és összerakás – „Lírai demokrácia” a kilencvenes évek fiatal magyar költészetében című tanulmánya (53–66. o., a továbbiakban a tanulmányra oldalszámmal hivatkozom). A szerző egy ilyen, átfogó jellegű írás szükségszerűen hiányos voltának tudatában elemzése első felében (A képviseleti költészetmodell öröksége) általános képet vázol a fiatal költészetről, második részében (Hagyományok, „én”-ek, történetek, érzelmek és/mint olvasási stratégiák) tíz szerző eddig megvalósult életművén teszteli az általa vázolt elméleti szempontrendszert. Három irányvonalat nevez meg a fiatal költészet hagyományai között: az elsőt „népi”, a másodikat „tárgyias”, a harmadikat „depoétizált” címszóval jelzi, a fiatal költészet játékterét ezen irányvonalak „keverésében” látja: „A kilencvenes évek fiatal költészete tehát ezeknek az irányzati alapon élesen elkülönülő tulajdonságcsoportoknak a szétszálazását és újra összerakását hajtja végre, posztmodern (?) »lírai demokráciát« hozva ezzel létre, amelyben lehetőség nyílik, irányzati hovatartozás nélkül, a fenti tulajdonságok vegyítésével új kombinációk létrehozására.” (57.) Ezen irányvonalak keverésére két példát is közöl, az egyik Grecsó Krisztián Angyalcsinálás, a másik Zilahy Péter Lepel alatt ugrásra kész szobor című könyve.

Teljes mértékben azonosulni tudok gondolatmenetével egészen a „posztmodern” szót követő kérdőjelig, ezt a kifejezést ugyanis – éppen erősen átideologizált tartalma miatt – a fiatal költészet esetében magam sem tartottam megfelelő kategóriának, ezért próbálkoztam sok tekintetben hasonló fogalmakra épülő korábbi tanulmányomban leíró jellegű szempontrendszerrel (Komolyhon tartomány illesztékei – Irányvonalak a kilencvenes évek „fiatal lírájában”. Kortárs, 2000/6. 52–66.). Ugyancsak egyet tudok érteni Menyhért Annával abban, hogy a „képviseleti-küldetéses-feladatközpontú költőmodell” dominanciája a kilencvenes évek fiatal lírájának esetében megszűnt. Éppen ezt a megállapításomat emeli ki esszéjében Lengyel Balázs (Parnasszus, 2000/3. 59.; Pomogáts Béla ugyanezen számban szereplő tanulmányára egyébként Menyhért Anna is utal). Ám e dominanciavesztés értelmezésében Menyhért olyan gondolatmenetet követ, amelyet meghökkentőnek és ellentmondásosnak tartok, és ez az ellentmondás bennem mint olvasóban rossz közérzetet kelt.

Amennyiben elfogadjuk e dominanciavesztés tényét, a továbbiakban nehéz meggyőzőnek tekinteni Menyhért Anna érvelését, aki ezen probléma „gyakori említésével” indokolja, hogy „figyelmet fordítsunk rá” (53.), hiszen ez az érv meglehetősen tautológiagyanús. Ez a tautológia nyomasztóvá válhat: szorongva tapasztalom, hogy a következő lapokon a „küldetéses költő” árnya lopakszik Menyhért Anna sorai mögé. Előbb Margócsy Istvánra hivatkozva állítja, hogy – a hetvenes években lejátszódó, Menyhért Annánál Tandori és Petri nevéhez köthető poétikai változás (53.) – „a költőben azért a másként látásnak értelmében és következtében a kiválasztottság emelkedettségét tisztelte és tisztelni hagyta” (53.), majd kijelenti, hogy „a képviseleti modell öröksége még korántsem tekinthető nem létezőnek, hiszen a vele való szembeszállás elhúzódása (Petri, Tandori, majd később Garaczi, Kukorelly, Parti Nagy, Kovács András Ferenc) éppenséggel hatásának tartósságáról tanúskodik” (54.), végül a következő megállapításhoz jut el: „az olvasói elvárásokban és stratégiákban igen erősen él a költőre mint az olvasó helyett beszélőre tekintő olvasás hagyománya, az olvasó gyermeki pozícióban való maradásának igénye” (55.).

Joggal reménykedünk, hogy „az olvasó gyermeki pozícióban való maradásának igényé”-t napjaink fiatal lírája nem erősíti, és az olvasó kamaszodni kezdhet. (Kellemetlenül érzem magam mint gyermek-metaforába préselt olvasó.) Megnyugtat, hogy a Menyhért Anna által elemzett szerzők többsége kilépni enged ebből a pozícióból. Az elemzés tanúsága szerint a gyermeki pozícióban tartás a „népi”, a felnőtté válást megengedő írásmód alapvetően a „depoétizált” költészet sajátja. Kemény István, „a posztmodern magyar költő” (57.) „egyik fontos törekvése az olvasó nagykorúsítása, akár önkényes olvasatok árán is” (58.). Térey már „az olvasó elnyomásától, az arroganciától, a tulajdonosság pozíciójától, az erőfitogtatástól fokozatosan jut el a párbeszéd, az »olvasva levés« igényéig”. Megnyugtató, hogy az „olvasót Nagy Gabriella is egyenrangú partnernek tekinti, hiszen »bérbe« akar helyette beszélni” (Vállalok bérbe sírni), valamint hogy Varró Dániel nyelvjátékokra épülő költészetének esetében „a megszólalás tétje és feltétele az olvasóval való társas viszony, amelynek keretében a kialakuló játéktérben beszélgetni lehet” (65.). A harmadik, eddig nem említett „tárgyias” hagyomány szemlátomást az olvasót felnőttnek tekintő „depoétizált” és a fenyegető „népi” beszédmód közötti átmenetnek tekinthető. Schein Gábor költészete például „nem sajátítja át versnyelvvé ezeket a válaszokat, talán mert a túl közeli, túl adott újholdas versnyelv maga nem forog kockán, hanem inkább – az elméleti tételek által s az önmagyarázatok révén – megerősítődik” (61.), Tóth Krisztina versei pedig „dalszerű széphangzásukban megőrzik az újholdas hagyományt, s ezzel valamiképp az olvasót el is zsongítják – vagyis lassacskán, tapintatosan késztetik az adott modellen belül olvasási stratégiái megváltoztatására” (62.).

Könnyen felismerhető, hogy meglehetősen eltávolodtunk a hagyományokat „szétszálazó és összerakó” „lírai demokrácia” eszméjétől. Menyhért Anna tanulmányában egy olyan ideológia körvonalazódik, amelyben az összetett értelmű „posztmodern” helyett megjelenő és a megjelenítés ezen szintjén mindenképpen kiüresítésként ható „depoétizált” fogalom egy, a „lírai demokrácia” eszméjére és az „olvasó nagykorúsításának” programjára hivatkozó, ám meglehetősen behatárolhatónak tűnő (de)poétikai irányt – formális kánont – jelöl. Mivel az olvasót gyermeki pozícióban tartó „képviseleti költészetmodell” ezen álláspont szerint (nem is igazán burkolt) fenyegetést tartalmaz, az olvasó védelme érdekében ez az ideológia feladatának tekinti, hogy őt – bármilyen abszurdnak tűnjön is ez – megvédje az írótól. Nem nehéz belátni, hogy ez a nyelvhasználat valamilyen elemi bizalomhiányon alapul, hiszen használója nem bízik az olvasó felnőttségében, felnőtté válni tudásában, hanem – és az a gyanúm, hogy itt óhatatlanul valamilyen ödipális konfliktusba bonyolódunk – meg akarja menteni az erőszakos írótól, aki – feltevése szerint – saját akarata ellenére is képviselni fogja (nyilván önmagával szemben, vagyis terrorizálja). Igaza van Menyhért Annának abban, hogy hatalmi nyelvhasználaton nem alapulhat lírai demokrácia. De ha továbbviszem gondolatmenetét, és komolyan veszem a gyermekké tett olvasó eszméjét, akkor ezek után már a kritikától kell megvédenem az írót. Őt ugyanis most a formálissá egyszerűsödött célrendszer meghatározásával az erőszakos kritika kívánja burkoltan vagy nem is annyira burkoltan öncenzúrára kényszeríteni!

Megjegyzéseim szemlátomást nem Menyhért Anna gondolatmenetére, hanem szövegének „elszólásaira” vonatkoznak, és ezért joggal érhet vád, akár az is, hogy „kisarkítom” álláspontját. Gyenge mentségként még egyszer kijelentem, hogy saját olvasói tapasztalatomat elemzem, a rossz közérzet okát keresem; de hogy ezen továbblépjek, felvetnék egy szerteágazó elvi szempontot is: milyen mértékben hivatkozhat egyáltalán az olvasóra ily módon a kritika? Hogyan zárhatja ki, hogy bizonyos, nehezen megítélhető számú olvasó nem éppen a „képviseleti-küldetéses-feladatközpontú” modellhez sorolható valamely szöveggel kezd vitázó-alkotó párbeszédet? Vagy másfelől: elismerheti-e az olvasó a kritikának azt a jogát, hogy az az ő megkérdezése nélkül (és itt nem is tudom, milyen módszerre gondoljak egyáltalán), de rá hivatkozva mind az irodalmi kánon formajegyeit, mind a kánonhoz való tartozást deklarálja? Elfogadhatja-e, hogy a kritika mindenható hatalmához kell folyamodnia ahhoz, hogy megtudja, milyen irodalmi hagyománnyal tud(hat) párbeszédbe kezdeni, illetve hol szűnik meg benne „gyermeki pozícióban való maradásának igénye” (55.)? Nem hiszem, hogy Menyhért Anna megróna érte, ha (akár vele szemben is) Paul de Man egy fontos gondolatára utalok a Times Literary Supplementben megjelent Visszatérés a filológiához című írásából: „semmiképpen sem megalapozott tény – írja de Man –, hogy az esztétikai értékek és nyelvi struktúrák összeegyeztethetetlenek (incompatible). Az viszont megalapozott, hogy összeegyeztethetőségük, illetve ennek hiánya nyitott kérdés marad…”. Pillanatnyilag magam is azon az állásponton vagyok, hogy a kritika esetében célszerűbbnek látszik ezen „nyitott kérdés”, a szorosan vett szöveg és az esztétikai érték viszonyával foglalkozni, hiszen az olvasó képviseletének mindentudó gesztusával a kritika egy nem irodalmi, hanem kritikai hatalmi nyelv működését indítja el. Ez a gesztus számomra semmiképpen sem fogadható el. És függetlenül attól, hogy egyetértek-e Menyhért Annával a fiatal költészet irányvonalainak megítélésében, az a benyomásom, hogy a formális kánon ideológiáján alapuló kritika határátlépés.