Szentmártoni János

„…görgeted tovább”

Lackfi János: Öt seb; Elképzelhető

Lackfi János hiperérzékeny költőnk. Ez önmagában talán még nem meglepő, de Lackfi mintha egy nyílt idegtest volna, amely rögtön és közvetlenül érzékel mindent a külvilágból. Sokszor nem is értem, hogyan képes ilyen teherrel együtt élni. Ráadásul négygyermekes családapa, tanárember és műfordító is egyben. Mind-mind olyan „foglalkozás”, amely különös koncentrációt igényel. Egyetlen magyarázat van e talányra: hogy mindezt természetében és természetesen éli meg. Segíti ebben költői és istenhite.

„Homokóra karcsú / nyaka vagyunk a távlat / hozzánk szűkül hogy képesek / legyünk befogadni szemenként / átpergetni s ez mégis kevés / Feszít a máshol / máshogyan mást / ígérete vágya / az itt a most az így / többre jogosít / mint pusztán önmagára” (Szent Ágoston legendája).

Ezt az idézetet – amely a tavaly napvilágot látott Öt seb című kötetben olvasható – hadd szembesítsem Lackfi új könyvének, az Elképzelhetőnek szerzői fülszövegével: „Egy szem mazsola, egy pár kínai gyártmányú zokni, egy csepp vörösbor, az elmosogatott poharak vagy egy darabka töpörtyű joggal igénylik, hogy apró lényükben megtaláljuk a világ egy-egy sűrűsödési pontját.”

E szembesítés csak látszólagos ellentmondást rejt magában. Nagyon is hasonló gondolatok ölelkeznek itt össze, melyek Lackfi János mentalitásának, életmódjának, világfelfogásának alapjait nyújtják. Olyan ember, aki egy gombostűfejben a Földet látja, a Földben pedig egy gombostűfejet lát – de ami az igazán lényeges ebben: hogy egyszerre. Az ő képzetrendszerében minden relatív, ugyanakkor minden mindennel összefügg – egyszóval: bármi elképzelhető. E kapcsolat-pókhálónak fölfejtésére vállalkozik verseiben. Nem tudálékos oktondisággal, hanem egy olyasfajta meditatív hozzállással, amely egyszerre befogadja s eltávolítja a dolgokat. Ennek a folyamatnak éppen örök mozgásában van az igazi ereje: hogy soha nem statikusan kezeli a tárgyakban, érintésekben megnyilatkozó világot, hanem forgásában – s ha kellőképpen fölpörgeti, egyszerre látja szép és romlott oldalát. Megmártózik benne, majd kiemelkedik, de sokáig érzi még bőrén a vízcseppeket.

Lackfi egyszer úgy nyilatkozott valahol magáról mint költőről, hogy a versírás után kilép a költeményből, magára hagyja, élje a külön életét – ő pedig megy tovább, más és új élmény vonzásába kerül. Azt hiszem, nincs egyedül ezzel, de hogy mindez úgy történjék, hogy rögtön a már magára hagyott versben is tetten érhető legyen... Maga a gondolat is foglalkoztatja, melyet igen gyakran transzcendens síkon fejt ki, leheletfinom képiséggel:

„A mezőn két egyforma fa / egy fekete és egy fehér / egymásra hajtja ágait / egyik árnyék másik a fény / egyikük a másik ruhája / de melyikük nem tudni már / ha kihúzzák a fát alóla / a hó törékeny szerkezete / tán önmagában is megáll” – vagy: „Sarum hóval lesz tele / csuhámon is besüvít / szemembe megy szájamba hull / orromba fúj nyakamba olvad / Megyek talán addig megyek / míg sarumból ki nem szorít / míg a ruhám meg nem telik / míg már nem én ő megy tovább” (Szent Ferenc legendája).

Lackfi szereti a havat – számára (is) a tisztaságot, a szűziséget, a megváltás anyagi megnyilvánulását jelentheti. De milyen szép, hogy nem elmélkedik rajta, hanem láttatja. Hogy mindkét idézett versében földi ittlétünk szimbólumává emeli: miután a lélek visszatér, a test pedig elkopik, a hó, mint életünkről egy csendes égi üzenet, itt marad, hogy kitöltse hiányunk űrét. Hogy jelentést adjon földi köreinkről a nemléttel szemben. Nem harsány eszközökkel, zajjal, csak finoman, átrezegve a levegőt, mint egy távoli Chopin-keringő.

A látszólag élettelen dolgok életre keltésének amúgy is mestere ő. Módszere nem abszurd, és szürreálisnak is csak annyira mondható, amennyire szürreális például egy ruhátlan karfa árnyéka egy hosszú, félhomályba bújt előszoba legtávolabbi sarkában, mely adott esetben a golgotai keresztet eleveníti meg képzeletünkben. Az ő antropomorfizált tárgyainak mozgásba lendülésében, váratlan cselekedeteiben épp az a legnagyszerűbb, hogy mindig vagy egy adott – rögtön misztikusnak érzett – esemény a kiváltója, vagy az emberi kreativitás, fantázia, amely azonban ugyanúgy soha nem rugaszkodik messzire tárgyától, annak természetes bűvkörén belül teremti meg szinte valamennyi érzékszervünkre ható emberi mitológiáját. A gyermek tud így látni. És a fogatlan bölcs, aki hegyek közt él egy faházban, és barátságos démonokkal népesíti be magányát.

A hatást néhol úgy éri el, hogy az utolsó pillanatig izgató bizonytalanságban hagyja olvasóját, mint például a következő két idézetben: „Ha körbenézek / ezernyi mozdulatban / látom felvillanni őt / ahogyan valaki / oldalra billenti a fejét / előreejti vagy / kihúzza vállait / érinti homlokát / Ezer szilánkból / naponta újra / összeáll ő a kancsó” (Szent Ágoston legendája); „Ma ébredéskor / könnyű köpenyben / töprengő gerincű / madárvállcsontú / valaki állt szobámban / háttal nekem / Elbillentett fejjel az / ablakon nézett kifelé / széttárta karjait / az ablakkeretben / megfogódzkodott / ruhája kiürült / a kapaszkodó mozdulatban / azóta ott lóg a függöny” (Szent Margit legendája) – néhol pedig úgy, hogy már az elején elárulja, pontosan miről van szó: „A viszketős gyapjútakaró / alatt még hallom / a körtefa kinn / sokáig matat a sötétben / körtéit el-elejti / zizegve / tapogatózik utánuk a fűben” (Szent Margit legendája).

Az eddigi idézetekből nyilván kiderült, miről „szól” Lackfi János Öt seb című verseskötete. Öt szent ember lelki ábrázolása a végső megvilágosodás előtti pillanatig. S ez nagyon fontos: a könyv erénye abban is áll, hogy idejében elejti a szálakat. Nem elvarrja, csak ott hagyja lebegni a levegőben – de nem is folytatja, nem szövi tovább a bizonytalan szövetébe, hisz az költőileg „használhatatlan” volna (legalábbis európai identitással). Az eszmélés belső állomásain kíséri végig a szenteket, amely legalább olyan kifinomult és intenzív, mint a gyermeké. Csak míg a gyermek az emberi külvilágra döbben rá lépésről lépésre egy folyamatosan fogyó-halványodó tudattalan őstudás birtokában, addig a bölcsesség útjára lépő ember a már elfelejtett, de mozdulatainkat is átható felsőbb világ ízeit, szagát, érintését ismeri fel újra minden természeti jelenségben, tárgyban, cselekedetben.

Az öt versfüzér közül számomra a leglíraibb a Szent Ferenc legendája, a legfilozofikusabb Szent Pálé, a legemberibb Szent Antalé, a legvallásosabb Szent Ágostoné, és a legégibb Szent Margité. Természetesen az ilyen jellegű szétszálazásoknak az égvilágon semmi értelmük; csak impulzusokat rögzítettem. Mert a legmegkapóbb éppen az ezekben a lelki szikrákból felépülő belső történetekben, hogy egyetlen ember írta őket (még ’96-ban), és úgy, hogy e közismert legendák krónikák jegyezte eseményeinek, élményeinek ágrajzán Lackfi küzdelmeinek, békét keresésének lombja terebélyesedik. Szinte átüt a papíron. Felismerhetőek személyes tárgyai, költői meglátásai.

Ezek a történetek át- meg átszövik egymás lényegét, az embert mint olyat állítva elénk teljes meztelenségében, aki mindent önmaga értékében és szépségében csodál, s találja meg vele lelki összhangját, nem küzdelemmentesen, hisz anélkül eredménytelen volna, de a vívódás hamis izzadságszagát kikerülve. Mindez úgy „kivitelezhető”, ha a legapróbb jelekre is odafigyel, és vagy átadja magát nekik, vagy hagyja, hogy áthassák őt megtisztító energiájukkal: „Bosszantóim egyike tiltott / tárgyat tükröt tartott / elém ma / Mindig szerettem volna / ilyen vonások nélküli arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna” (Szent Margit legendája).

*

Izgalmas (és csak első hallásra profán) kihívás volna az Öt seb szentjeit egybevetni az idén napvilágot látott Elképzelhető című verseskötet Tizennégy telített magány csonka szonettkoszorújának figuráival. Ez a ciklus mintha ugyanúgy látszólag a lét peremén tapogatózás formáival írná körbe ugyanazt a belső utat, mit magunkban megtenni kényszerülünk, hogy megértsünk végre valami fontosat saját életünk lényegéből. Ugyanúgy a magány az uralkodó hangulat és létforma itt is, hiszen az eredendő „egyedülségünkben” vagyunk csak képesek intenzíven és őszintén átélni önmagunk – s a kívülálló is így láthat meg minket a legpontosabban, amikor félrerakjuk kellékeinket és díszleteinket, s csak állunk azon küzdelmeinkre, problémáinkra lecsupaszítva, melyek közösek valamennyiünkben. Amikor emberi korlátainkra rádöbbenünk, de sorsunkban befejezhetetlenül folytatódnak a dolgok, s már azzá válunk, amit csinálunk; foglalkozásunk, hivatásunk áldozatai vagy felkent papjai leszünk – és sebet ütünk már puszta jelenlétünkkel is a világ és Isten testén, ahogyan szentjeink. A különbség „csupán” a szintekben van. Az azonosság pedig a szolgálatban. S annál drámaibb, minél észrevétlenebb ez a szolgálat. Mert annál jobban magányra ítél.

Remekbe szabott portrék is egyben ezek a szonettek, melyek a már jól ismert lackfis reflektorbeállításokkal világítják át alanyait, külső ismertetőjegyeiknek plasztikus ábrázolásában láttatva a lelki tartalmakat. Például: „Bicepszeidben két keménytojást / Főzött a néma harc” (A mészáros); „Akasztott testet himbál bőrhurok” (A buszsofőr); „…Benn a konok // Magányban, melynek bőrén nincs hasíték, / mélysárgán izzó égitest hevül. / Napfogyatkozás: kocsonyában ül // Egy vércseppecske, mely életet ígért” (A tojásárus).

Nem ismerek, nem olvastam kortárs fiatal költőt, aki oly fokon képes feloldódni a családi életben és a „szürke” hétköznapok apró csodáiban meglelni a harmóniát, mint Lackfi. Költői merészségnek is mondható volna ez a folyamat, hiszen lapos tudósítássá silányulhat az ilyen, de nála minden életre kel, játszani kezd, ünneppé teljesedik. Ebben segíti egy jó értelemben vett vallásos világnézet, amely dogma- és előítélet-mentes, s bár nem kritikátlan, de megingathatatlan hitté erősödik egyre inkább. Ez nem a könnyebbik út választása, nem menekülés – már csak azért sem, mert ugyanúgy megvívja a maga létharcait, egyszersmind az emberi világnak valamennyi rezdülésére való rácsodálkozás, a gyermeki látásmód és a szeretet révén szimfóniává komponálja az élet különböző hívásait. Ennek érdekében nem riad vissza az eksztatikus hangulatoktól sem, sőt, mint aki örvénylő vízbe ugrik, s partot érve még percekig zihál a homokban, kettős boldogságot érez: a teljességét és a megmenekülését. Ahogy az Elképzelhető két – talán legkimagaslóbb – költeményében:

„…ötfele széthajtott markomból kiszökik / a meleg s e botcsinálta antennán a négy világtáj minden adása bekúszik / vágópultokon hunyorog bennem többképernyősen a zűrzavar…” (Esteli karcsapások); „Akárha volnék dinamó és fejem a kerékre rábiccenne / szédültig forogva úgy látok most oly villamosan / És nők akik grépfrút-karikák mária-üvegén keresztül / nézik a reggelt és a boltban zöldalmát kefirt gyümölcslét akváriumot vesznek csupa olyasmit amiben sok a víz / és az a férfi aki a balkonon melegített sóval töltött / zoknit szorít fülére égi mobiltelefonján beszélget a zümmögő kristályokba zárt végtelennel” (Ők-lét).

Ennek a szinte mindent egyszerre érzékelő életmódnak gazdag és sokszínű foglalata tehát a legújabb verseskötet is, amely három év termését szedi lapjai közé.

Első ciklusa (Múltbéli egerészés) meghatározó gyerekkori emlékeket elevenít fel – madártávlatból ugyan, de bizonyos részleteit újraélve, melyeknek ízük, szaguk, utólag felismert üzenetük vagy utólagosan született jelentésük mindmáig a költő sejtjeiben él. Elégikusság jellemzi, mely azonban egy cseppet sem érzelgős, sőt, az érett és itt-ott nekikeseredő férfihangba jó adag önirónia vegyül. Az egyik (költőileg is) legizgalmasabb, a laza forma ellenére is legkoncentráltabb pillanata ennek a múltbéli kalandozásnak A helyhezkötésről Georges Perrosnak című, amelyben az emléktöredékek özönlő sorában a hazaszeretetről vall a költő pátoszmentesen, leheletfinoman villantva fel benne egy Szózat-reminiszcenciát is: „nem tudom tudod-e nálunk / mit jelent hogy laposság / hogy lábaink a végenincs tarlót tapossák / s a kifacsart és összegyűrt kukoricaszárak / s csak dönti valaki a kékfestő-tálat / s hogy fejedet boglyába fúrnád / legyen az urnád / s mint ki áttörte magát a föld túloldalára / széna-bajszot pöködsz hajadat rázva / boldogan hogy mégsem a túloldalon vagy / hisz csak itt lehet itt van odvad / csak itt pirulhat így a fény-aszalta / testen az almabőr s hátadra olvad / a nap gomolya-sajtja”.

A Háztáj ciklus már a jelenben kalauzol, a férj, családapa, háztulajdonos hétköznapjaiban, aki éjszakánként verset ír, vagy mások műveit fordítja. Szabó Lőrinc Lóci-verseinek drámaiságában is fellobbanó bájával és érintetlenségével rokon ez a világ, mit Lackfi gyermekei lelkével képes életre kelteni, titokzatos mozgásba lendíteni annak játékait (Szobalovak), fontos részleteit teljességgé emelni az önfeledt hancúrozásokban (Ragasztott nevetés).

Az Utcabál jó ellenpontozása az otthon mikrotörténéseinek. Itt az állandó és hömpölygő mozgás az uralkodó, amit meg-megszakít egy-egy újabb ironikus-őszinte önrajz (Fájdalommentesen), absztraháló metaforalánc (Híg levesben, Utcabál), a hétköznapi életnek a tudat terheit kis időre kikapcsoló, önfeledtségbe merülő l’art pour l’art pillanata (Szotyola). (Ez utóbbi vers egyébként az egyik gyöngyszeme a kötetnek.) De minden egyes opusz a maga mikroszkopikus építkezésével az ember és a világ egészére kérdez és világít rá. Az együttélés és a magány tragédiáira és láthatatlan ünnepeire, a szüntelen nyüzsgésből mindig kiemelve egy részletet (alakot, eseményt). Ez a kockáról kockára filmszerűen változó-színesedő-gazdagodó közjáték időnként elkomorul, mikor a költőn úrrá lesz egyrészt tulajdon idegenségérzete, másrészt az emberek lélekben-elszigeteltsége miatt érzett szomorúsága. Ez utóbbit a litániaszerű Jött-mentek című vers festi meg drámaian. De a végén újra fellobban a csoda a maga jelentéktelennek tűnő, apró eseményében, mely rendhagyóságában is a valóságot és annak élettel telített pillanatát rögzíti – a folytatódás, a szépség, a költészet igézetét és ígéretét nyújtva, már csak azáltal is, hogy egy születő költemény erőterébe került, mely képkeretként fogja össze és konzerválja az idő falán: „beúsznak új formák színek / elmerülnek a régiek / perdül-fordul átalakul / e térdtől-nyakig-világ / ez a kép maga a pillanatnyiság / de szét nem hull sosem / a tökéletes műalkotás / egy férfi vállán ki aranyozott keretet / visz a délelőtti tömegben” (Kerettörténet).

A Fonák dalok a szakrálisban folytatják ezt az utazást. Az egész kötet alaphangjának és meghatározó szólamának azt az – Öt sebnél tárgyalt – ars poeticus „homokóra-hasonlatot” tartom, amelynek világszemlélete kimondva-kimondatlanul áthatja Lackfi János valamennyi versét: vagyis egyfajta megtisztulási folyamatot kísérhet végig az olvasó, mely a fölös terhektől való megszabadulás igényét sugározza minden szavával (Átmos, Zuglói elégia, Rádbízni magad, Láblengető). Lackfi istenképe legalább annyi intimitást szabadít fel a szeretet áramköreiből, mint a családjához, az utca emberéhez való közeledései – és mindezt ugyanúgy a tárgyak és emlékek mozgássorán vetíti elénk, még az elmúlás misztériumának heroizmusát is takaréklángra fogva általa. Kétségbeesésében is visszafogott (Nyűgös imádság, Hármas), iróniájában is szolid (Kesztyű, Ilyen lettem, Táska-elégia).

A Kapcsok ciklus talán a legszínesebb tárháza e költői világ másik (már említett) alaptételének: hogy valahol a mélyben minden mindennel összefügg (Nyúlszem, Kényelmesen odébb, Két könyök). A Gumimaszkok pedig kortársak és elődök (Pázmány, Kosztolányi, Tóth Krisztina, Orbán János Dénes) szellemét idézik, vagy francia költők baráti kézfogásait elevenítik meg a papíron (Max Jacob, Pierre Reverdy, René Guy Gadou). Ám e maszkok csak kis ideig maradhatnak a költőn, mert bőre akaratlanul is leveti/levedli magáról őket, hisz gumiból vannak.

Ha már a szerepeknél tartunk, közhely, hogy az emberben számtalan én lakozik. Ebbe az idegileg gyengébb alkat beleőrül, az erősebb pedig művészetet teremt belőle. Az eddigiek Lackfi én-sokaságáról is szóltak, ám nem beszéltünk még a két legnagyobb hangadóról, kik állandó harcban állnak egymással, s bár kiegészítői egymásnak, mégiscsak a különbözőségeikből csiholt szikrák táplálják leginkább Lackfi költészetének tüzét. A „kényelmes” sztoikus, akit nem igazán érdekelnek a világ hívságai, az eszeveszett rohanás és lökdösődés, csak elmélkedni szeret magányában, hogy idővel már csak távoli zongoraszóként hallgathassa fájdalmai zenéjét. A másik viszont örökös lemaradásérzetében égve sürög-forog, intézkedik. Akármenynyire heves is köztük sokszor a vita, egymás nélkül elhervadnának: amit az egyik kigondol, a másik véghezviszi. Rendkívül szellemesen vall róluk a költő, még kedélyesen meg is mosolyognánk őket, ha nem volnának annyira igazak:

„Az egyiknek rovar-tekintetét foglyul ejtette a dohány / lassan szövődő pókhálója, bámul, mintha vidéki / kocsmapultnál (…) iszogat, sose részeg, csak / kissé könnybelábadt mindig a szeme (…) A másik állandóan terveket szövöget, nagy pakli / feladandó levéllel a városba caplat, reggel ki-kilöttyenő / kávéval a kézben már idegesen bontogatja a postát…” Egyetlen meggondolatlan szó elég ahhoz, hogy felszikrázzon köztük az ölre menő kergetőzés, amelynek a vége általában a következő: „a kövér szuszog, tajtékzik a másik, felkapja az épp / keze ügyébe eső klumpát, és elhajítja / Csattan az ajtó, szemhéjam felpattan, / s egy facipő röppen ki rajta át a / hólepte, orosz vakvilágba” (Hólepte, orosz).

Végezetül hadd zárjam idézettel soraimat. Egy olyan – látszatra kis – verset másolnék ide, amely teljes egészében visszaadja és tükrözi Lackfi János emberi és költői természetét. Valószínű, hogy maga a költő sem sejti (még), mennyire belesűrűsödik ebbe a költeménybe mindaz, amiről és ahogyan ír, gondolkodik, érez. Etűdnek tűnik az élet sodrában, mégis benne van már az egész kötet szimfóniája: miniatűr filozófiai tétel, esztétikai viszonyrendszer, a test és lélek kettős üzenete:

„Ha teli kád mélyére meríted / fejedet, vízinövényként / összegubancolódik körülötted / ezerféle nesz, nem tudod, / benned korgott-e egy ajtó, / vagy pár emelettel lejjebb egy gyomor, / autó tüsszentett-e az utcán, / lefolyóból ki zongoráz, / a szomszéd lány, a rádió? / Így hát külső és belső szerveid / halmaza a világ, összefüggsz / mindennel, és a kád fala / páncélod lesz, mint hátára fordult / galacsinhajtó bogár heversz, / de talpravergődsz csakhamar, / bolygónkat görgeted tovább” (Görget tovább). (Belvárosi, 2000; Nagyvilág, 2001)