Csíksomlyó

A százéves Domokos Pál Péter emlékének

Mi készteti őket, hogy elinduljanak?
Vállalva hőséget, esőt, szúrós szelet, szomjat
testszagot, tolongást, virrasztva égő szemmel
mint a baglyok, kínálva s elfogadva egymás derekát
nyakát párnaként, rágva a krumplit, padlizsánt
szalonnát szelve hagymával s tó-zöld almát karéj
kenyérrel?
Az embernek mennie kell. Egyik vonzza a másikát
mint a mágnes. Hogy érezze magát és énekeljen
akinek hangja sincs, csak rekedt morgás tör föl
szíve felől, de mintha fényes rézpénz forogna
benne s csöngene; szomszéd fülének lágy és
dallamos.
Ezernyi zászlót lengess, markold a rúdját
bőrtokba állítsd, rángassanak megingató szelek
szögezd szembe acsargó léghuzattal, mit
kétoldalt fölpuffadt pofák gerjesztenek.
Himbálózik a selyemerdő a vándor nép fölött.
Táblái hirdetik, honnan jött, miféle táj
sors, dűlő, hegymenet s kukoricás üzen vele
mily veszett viharból szabadult, mely
macskatalpon s tigrisdühvel is viháncol
s átkot csomagol, gyanakvást, kétkedést az
útra.
Keserűen, míg el nem unja késedelmeit.
Itt meg a nép elönt völgyet, hegyet, s mint
aranyszállal átszőtt uszályt, mely könnyen
leng, csapkodtatja reményét, nem adva föl
mégsem, miről úgy hitte, végül már lemondott
s megsokasodva új s új keresztalja csapattal
könyörgés, hála, a fájdalommal egy tőről nőtt
öröm
sugárkörében halad. Míg százezer
lépését megteszi, tömjénes este lesz.
Egymás hitének hinni, nem kis dolog.