Örvény Traktus

Belépek, és, öregem: kavarog az egész.
Mozog, sőt: inog rendesen; ekkor – úgy bizony! –
sírni szeretnék, alig nézve arra,
hogy már milyen idős fiú vagyok. Ez tehát
a végső lényeg, ide kényszerül, látom már,
előbb-utóbb valahány emberlő. Ahol nem, épp nem, egy
mysterious girl, mondjam így, mint vártam én,
a minden testnek útja. Ahol az emelet
sem más, csak merő páternoszter. Emelk
edőben, süllyedőben, egyszerre. Plusz
üget a sötétség kivilágított lovacskája, mely
e furcsa, ütött-kopott épület folyosó-
in közlekedik fel-alá, állandóan szembejő-
ve vagy éppen hátulról a vesébe előzve. Kielőzv
e, fénnyé, belőlem, magamat.

Kozmopolita gyász

Hajókat tologatok a szememmel.
Utazás? Úgylehet! Összeáll a kép, a legtöbb kellék
megvan. Aztán csak nem eresztem. Ennyi
vizuálisan. Követem jól, a fedélzeten,
követem néhány képzelt matróz kacsázásait.

Hogy nincs tenger, azon is
segítek: a körülöttem elterülő fullasztó,
sárgás, kimondottan kvarcos fényű,
száraz villámlású rész sávját szomjasan,
emberfeletti fejmunkával sivataggá
sokszorozom.

Mindent, egyszerűen
mindent megteszek, hogy egyre kevésbé
fájjon megtudnom: valószínűleg
mégsem juthatok el soha oda,
ahol missziós rágógumitól villog
a kannibálok megfeketedett fogsora.