Költő, hazudj...

Petőcz András nem vigyázott eléggé. Rajtakapható a hazugságon, amellyel Illyés Gyuláról mint a hatalom cinkosáról rajzolna új képet, kevesellve az eddigi politikai hátsó szándékok szülte torzításokat, s tenné mindezt „szellemesen”, Illyés versformájába bújva. Idézhetnénk a társaságbeli irodalomtörténészt, miszerint: Egy éppen csak tehetséges költőnek, aki majdnem senki, kell a cirkusz, hogy észrevegyék... S persze a versszerkesztő nemkülönben pontosan fogalmazott, amikor ezt mondta: Sajnos, Petőcz egy picivel jobb költő annál, mint amennyire utáljuk. Csakhogy nem szeretném a Petőcz-féle magatartás, a Petőcz-jelenség általános vonásait megkerülve az anekdotikus elemek felé vinni a történetet. Háborgásom sem ott kezdődik, ahol „lopott” kötetcímeit kifogásolják, a Weörestől „kölcsönzött” Medúza, a Petritől elcsent Napsütötte sáv megjelentetését gátlástalanságnak ítélve. (Jóllehet ezt még azok is ízléstelennek tartják, akik egyébként szimpátiával fordulnának költői, közéleti szerepváltásai felé.) Még a háborgó Tornai Józseffel is kénytelen voltam vitába szállni, amikor a Vörösmarty-évfordulóra született Petőcz-opusz pajzán iróniáját nehezményezte volt. Megint egy „ellesett” cím: Gondolatok a könyvtárban, azaz könyvtárosleánnyal helytelenkedni illetlen dolog, hiszen fejünkre eshet a Vörösmarty-összes, és képzeletbeli párbeszédet kell folytatnunk a nagy költővel az elmaradt, ám szintén lopott szerelem csatakos, elkapkodott élvezete helyett. Tornai háborgott, pedig e versben kétségkívül megnyerő volt a finom önirónia, a kudarcos kaland fölötti őszinte bánat. Helyben is vagyunk: őszinteség mint a költészet lényege. Mert milyen élményekből is fakadhat az illyési életmű esztétikai értékét, morális vállalhatóságát, a közéleti szerep tisztességét megkérdőjelező, még a magánélet territóriumát sem tisztelő „költői” magatartás? Legendás, ma is közszájon forgó történet pályakezdő rádiós kollégánk azon otrombasága, miszerint a nagy leleplezés mámorában Kozmutza Flóránál jelentkezvén egy beszélgetésre, arról kezdte faggatni Illyés Gyula feleségét: miért nem inkább József Attilát választotta férjül. Az irodalmon kívüli elefánt forgolódása abban a bizonyos porcelánboltban már jóval a rendszerváltás előtt a bulvárlapok szenzációéhségét és „szellemi színvonalát” előlegezte meg. Többek között erre a mélypontra is sikerül egy szójáték kedvéért lesüllyednie Petőcz Andrásnak. De nagyobb baj az, hogy történelmi tapasztalatai, Kádár kori ismeretei a képeskönyvek szintjén maradnak. Nyilván megakadt a szeme egy-két pártkongresszus utáni „társasági” fényképfelvételen, ahol a magyar művészeti élet reprezentánsait, való igaz, Aczél elvtárs mintegy tálalta a párt első emberének. E beszélgetések mélységéről visszafelé is érdemes lenne elmélkedni, de maradjunk a tényeknél. A párt a legjelentősebb, legnagyobb hatású, itthon és külföldön egyaránt ismert és számon tartott írókat, gondolkodókat igyekezett – saját legitimitását is erősítve – felmutatni. Kodály, Németh László, Illyés Gyula valóban szerepel ezeken a képeken, ahogyan szerepel az ötvenhatos meghurcolása után szalonképessé váló Déry Tibor vagy az ilyen-olyan megbocsátások után a szinte hivatásos veterán szerepébe öltöztetett filozófus, Lukács György, esetenként a tudományos élet más kiemelkedő személyisége is. Kollaboránsok lettek volna? A rendszer részei? Mi több, a hatalom kiszolgálói, részesei? Amennyire mi mindannyian, akik itthon maradtunk, itt éltünk. Olcsó demagógia lenne azt írnunk, hogy: mindenki mégsem emigrálhatott. A létező viszonyokat s vele együtt az alkalmanként igencsak véres és kényszeres játékszabályokat vagy csak a csöndes szürkeséget elfogadva, a földhöz, az országhoz – hogy ne mondjam: a hazához – ragaszkodva, a viszonylagos liberalizmust élvezve is akár, éltünk itt néhányan. Ami persze önmagában nem erény, mint ahogyan a Magyarországról való távozás, a politikai, egzisztenciális vagy gazdasági emigráció sem az. Igen, Illyés alaposan ismerve a játszmát, történelmi és nemzetközi tapasztalatai birtokában, ilyen taktikai érzékkel nem lehetett kibic. Holta után is gyakran fölemlegetett szerepét nem maga kereste, nem maga találta ki, életműve, ismertsége, nemzetközi kapcsolatai, történelmi tapasztalatai, tekintélye, környezete rótta rá azt a feladatot, amit nemegyszer idegenkedve, kelletlenül, óvatosan vállalt. Igen, ha lehetőség nyílott rá, külön csatornákon is megpróbált közvetíteni a magyar szellemi élet képviselői és a hivatalos magyar politika korántsem mindig vonzó társaságot alkotó szereplői között. És nemcsak a megtorlás nyomasztó éveiben, de később is, a látszatok idején, amikor szentségtörés volt fölkaparni, előkurkászni a szőnyeg alá söpört, elhallgatott ügyeket. Honi bajaink mellett a határon túli magyarság érdekében is idejekorán s nem is egyszer emelt szót, amikor határozottan és nyíltan fellépett. A kérdés, amit nyilván önmagának is minden konfliktushelyzetben föltett: a hatalom részévé válik-e az, aki a levert forradalom után, majd később az állandóan változó körülmények között, más módszerre esélyt sem látva párbeszédet folytat az egyébként állandóan önnön szalonképességét erősíteni kívánó hatalommal?
A történelmi periódusok szerint és morálisan is rendkívül összetett kérdésre egyetlen kényszeres válasz van: nem volt mit tenni. S ha már ezt kellett tenni, legalább ezt a legnagyobb hatékonysággal illett tenni.

Az a „finom” történelemhamisítás, amely az egykor egységesnek tűnő ellenzék korai hasadása után a mai ellentéteket, ellenszenveket, elfogultságokat kívánja a tények és emlékek sajátos csoportosításával visszavetíteni, olyan jelenség, amivel nemcsak a történelemtudománynak, de tágabban a magyar szellemi életnek is számolnia kell. Észre kell vennünk a politikai mozgalmak árnyékában születő, évtizedes távlatú visszatekintések, dokumentumgyűjtemények gyenge pontjait. Történelmi hitelességüket a tárgyilagosság és a tudományosság teheti majd mérlegre. De nekünk, elfogult kortársaknak – vagy ha úgy tetszik: szemtanúknak – fölmérhetetlen a felelősségünk. Ebből a szempontból nem lehet legyinteni a Petőcz-jelenségre. Éppen azért, mert ez a bármily kis példányszámban, bármilyen szerény költői talentummal jelentkező pártos teljesítmény is beépül az emlékezetbe. S a hazugság vékony rétegben szárad rá arra, aki védekezni sem tud ellene, szárad rá arra az életműre, amelynek szakszerű és mérlegelő elemzésére, fölidézésére valóban szükség van. A szerecsenmosdatás persze megkezdődött. Pedig annál valóban nincs álságosabb mentegetőzés, miszerint ez a sajátos költői közelítés, az emberi és alkotói magatartás megkérdőjelezése, az amúgy is „korszerűtlen váteszszerep” ironikus megvilágítása többet használ Illyés Gyula alakjának és életművének, mint az őt vagy életművét kritikátlanul elfogadók hozsannázása. Ez a „mérlegelő álláspont” is a hazugság része, hiszen nem ez a két szélsőség áll egymással szemben. Pusztán a sanda vádak sugallása, sulykolása az egyik oldalon, és az illyési életmű mérlegelésének igénye a másikon. Mi több, akadnak jó ízlésű távolságtartók is, akik felül tudnak emelkedni saját elfogultságaikon, ám, mondjuk, idegenkednek az Illyés által képviselt költői, közéleti attitűdtől. Ők vagy érintőlegesen, vagy egyáltalán nem foglalkoznak Illyés Gyulával, ám mocskolni sem hajlandók.

Antall István