Jószándékkal a jószándékról

Válasz Dávid Gyulának

A Kortárs októberi számában terjedelmes írás jelent meg P. Sebők Annától Az erdélyi 1956-os per – Beszélgetés az egykori rab Dávid Gyula irodalomtörténésszel címmel.

A nagyszerű költő, drámaíró, publicista, szerkesztő Páskándi Géza özvegye, P. Sebők Anna, aki hősi munkát végez, nyilvánvalóan azt rögzítette, jegyezte le, amit neki Dávid Gyula mondott.

Az interjúban többször is előfordul a nevem. Ez van, és így van.

Szeretném leszögezni: én nem P. Sebők Annával vitatkozom, hanem az elképzelhető legjobb szándékkal kapaszkodom bele Dávid Gyula egyik-másik szövegrészletébe.

Az interjú átböngészése után arra a következtetésre jutottam, hogy Dávid Gyulának fogalma sincs arról, hogy 1956 őszén és telén mi „zajlott” le Kolozsváron, és általában Erdélyben és Romániában. Sehol nem említi a bőrgyári munkások, a vasutasok, a kardosi-apahidai katonák, a székelyföldi diákok nevét, a segesvári megemlékezések, a nagyszebeni megmozdulások, a Zsil-völgyi bányászok, a forradalmi erdélyi önkéntesek, a hóstáti kertészek, a kolozsvári autóbuszsofőrök, a katolikus, református, unitárius, evangélikus egyházi felekezetek berkeiben végbement „eseményeket”. De ne feledkezzünk meg Marosvásárhelyről, Nagybányáról, Nagyváradról, Szatmárnémetiről, Nagykárolyról és Bukarestről se! Dávid Gyula mintha nem belülről, hanem kívülről ismerné az „eseményeket”. Nem vitatkozom. És ismét hangsúlyozom: a legjobb szándékkal fűzök néhány megjegyzést interjúszöveg-részleteihez. Röviden.

Dávid Gyula: „…a Babeł Egyetem diáksága kezdeményezte, hogy ki kéne vonulni az utcára, tüntetni a magyar forradalom mellett!”

Bartis Ferenc: A tüntetést a Bolyai Tudományegyetem diákjai kezdeményezték, de elmaradt, mivel Demeterék, Lénárték idejében figyelmeztettek, hogy itt-ott a háztetőkön a cserepeket elmozdították, s kikandikálnak a fegyvercsövek. Néhányunkat behívattak az egyetem rektorához, aki eléggé pökhendien és fenyegetőzve ripakodott ránk. Képviseltette magát a Securitate és a Párt is. Az utóbbit ¤tefan Tompa testesítette meg, akiről nem tudom, hogy azonos-é Tompa István íróval… A diákságot a következő személyek képviselték: Budaker Evelyn, Koczka György, Nagy Benedek, Lénárt Zoltán, Várhegyi István és én.

D. Gy.: „1956-ban a magyar forradalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy tetézze a baját azzal, hogy a szomszédos országokat maga ellen hangolja.”

B F.: Azok már istentelenül hangolódtak amúgy is! A román és a jugoszláv hadsereg már fölvonult a határok mentén.

D. Gy.: „Magyarországon a diákmozgalmakból nőtt ki tulajdonképpen a forradalom.”

B. F.: Téves a leszűkített kérdés általánosítása.

D. Gy.: „…Még aznap éjjel letartóztattak három diákot: Balázs Imrét, Tirnován Videt és még valakit… Elég kis büntetést kaptak…”

B. F.: Jogos P. S. A. csillagos megjegyzése, hogy D. Gy. „nem jól emlékszik”, hiszen sokakat tartóztattak le, és hármat ítéltek el súlyosan!

D. Gy.: „…Megtudtam, hogy az egyik csoportnak Bartis Ferenc volt a vezére, mindenesetre Bartis is köztük volt; elmentek Reményik Sándor sírjához is, és ott ő elszavalta Reményik egyik költeményét…”

B. F.: Hát az a „csoport” bizony nagy volt! De nem Reményik költeményét szavaltam el, és nem Reményik sírjánál! A saját versemet ordítottam Dsida Jenő síremléke előtt! Reményik, Kriza és Brassai sírjánál rövid beszédeket tartottam. A Házsongárdi temető zsúfolásig volt, s nemcsak diákokkal, hanem „civilekkel” is. A Securitate közrefogta a temetőt, már elállták a kijáratokat. Engem feltartóztattak ugyan, de több diák gyűrűt font körém, közülük ma is jól emlékszem Budaker Evelynre, Sükösd Ferencre, Kuppon Istvánra és másokra is. Ők menekítettek ki az ólálkodó, de megrémült szekusok bandájából. Az is lehetséges, hogy parancsot kaptak az ijesztgetésre, de óvakodtak a letartóztatásoktól, a bajkeveréstől…

D. Gy.: „…A letartóztatásom ’57 március 12-én történt, 13-ra virradó éjjel.”

B. F.: Nem 11-én? Lehet, én emlékszem rosszul.

D. Gy.: P. S. A. azon kérdésére, hogy „megbilincseltek-e?”, Dávid Gyula válasza, hogy: „Nem.”

B. F.: Engem bizony megbilincseltek, s úgy tuszkoltak be a kocsiba. Emlékszem, a házigazdám, Papp Lajos bácsi rosszul lett. Kiszabadulásom után tudtam meg, hogy szívinfarktust kapott, és meg is halt.

D. Gy.: „A XX. kongresszus atmoszférájában éltem, azt hittük, sőt meg voltunk győződve arról, hogy a szocializmus hibái kijavíthatók.”

B. F.: Itt és ebben az esetben a többes szám zavar, hiszen én nem a XX. kongresszus atmoszférájában éltem, és nem voltam meggyőződve arról, hogy „a szocializmus hibái kijavíthatók”. Valószínű ezért (is) kóstoltatták meg vélem a börtönt előzetesen Gyergyóban és Marosvásárhelyen.

D. Gy.: „…Bartisnak a jajgatásait a cellából végighallgattuk.”

B. F.: Tudom, sokszor és sokat jajgattam, imádkoztam, káromkodtam, mert minden kihallgatásom előtt „megpuhítottak”, s már alig tudtam elviselni a veréseket. Férfiasan bevallom, hogy többször is elveszítettem volt az eszméletemet, egyszer pedig úgy elkínoztak, hogy alul-felül ömlött belőlem a vér, s akkor gyorsan kórházba szállítottak. A vallatóm egy fémdarabot vert be a jobb fülembe. Tessék megtekinteni az orvosi látleletet, a filmeket stb. Itt magyarázattal tartozom. Nekem a kolozsvári már az ötödik letartóztatásom volt. S velem kurtán-furcsán bántak, amit csak súlyosbítottam azzal, hogy az egyik vallatómat, aki elküldött az anyámba (Du-te in pizda má-ta!), pofon ütöttem. Attól a pillanattól kezdve egy fogászati székre hasonlító alkalmatosságba ültettek, karfájához és lábaihoz lakatolták kezemet-lábamat, s csak azután kezdtek kíváncsiskodni a vallatóim. Dávid Gyulát, ahogy ő mondja az említett interjúban, fizikailag nem bántották ugyan, de a lelki sanyargatás és állandó megalázás, amiben része volt, fölér a fizikai fájdalmakkal. De azért kibírtuk, Gyulám!

D. Gy.: „Ekkor voltam én együtt a Volcsinszki-féle (Volcinschi) csoport két tagjával meg egy Tuga nevezetű tanársegéddel…”

B. F.: Iugának hívták, és arról volt híres, hogy a börtöntársait állandóan marxizmusra oktatta vagy akarta oktatni. Le is hordtam a fekete földig, ő szólt az őrnek, én kaptam két pofont, s azzal az ügy elintéződött. Azt hiszem, a börtönben nem gyógyult ki a marxista rögeszméjéből, pedig Gráma bácsi, aki kolozsvári gyógyszerész volt, sokat idomította; ők még kintről ismerték egymást.

D. Gy.: „…Nekem nagy meglepetést okozott, hogy a tárgyaláson a ketrecben lévő Páskándi Gézával és Bartissal találtam szemben magamat…”

B. F.: Nekem is meglepetés volt.

D. Gy.: „…A sorban a harmadik, és egyúttal a harmadrendű vádlott Bartis volt. Az ő védőügyvédje – egy nyeszlett emberke, dokumentumokból kisüthető, hogy kicsoda – mindjárt az elején felállt, és kérte, hogy Bartist küldjék orvosi vizsgálatra, tekintettel arra, hogy a kihallgatások során elveszítette a hallását. Ő azt állítja, hogy a kihallgatások során bántalmazták, és ez annak a következménye. Erre fel – se szó, se beszéd – Bartist kivették a perünkből…”

B. F.: Nem lehettem sem első-, sem harmad-, sem sokadrendű vádlott, hiszen ezt a „besorolást” szervezkedések, összeesküvések esetében szokták volt alkalmazni. Hogy a „nyeszlett emberke”, mármint a védőügyvédem ki volt, fogalmam sincs, soha nem beszéltem vele, a tárgyalás előtt mondta, illetve írta le egy papírra, hogy ő véd engem. (Kiszabadulásom után azt mondták, hogy dr. Nagy Tibornak hívják.) Röviden: engem visszaszállítottak Szamosújvárra, onnan Zsilávára vittek a föld alatti börtönbe, onnan a Spitalul Nouba (Új Kórház, rabkórház), ott kezeltek, onnan Vácárełti-ba szállítottak, ahol szintén kezeltek (a bal fülemre kezdtem visszanyerni a hallásomat), onnan ismét Zsilávára vittek, onnan a Belügyminisztérium fogdájába, onnan pedig vissza Szamosújvárra, a 3-as épület megsemmisítőrészlegére, ahol kereken 5 (öt) évet húztam le egy cellában Bruncsák Józseffel, Kelemen Imrével, Marinica Vasiléval, Manea Eugennal. Hálával tartozom Kelemen Imrének és Manea Eugennak, akik sokáig ápoltak engem egy olyan cellában, ahol nem volt sem priccs, sem ágy, sem üveg az ablakon, csak vasrács és oblon.

D. Gy.: „…Közben lezajlott a szamosújvári, úgynevezett börtönlázadás, amiről azóta elég sokfélét összeírtak. Az egyik periódusban Gézával voltam együtt ugyanabban a szobában, meg Bartis Ferivel…”

B. F.: Sajnos, nem voltunk egy cellában! Én akkor már a 3-as részlegen kuksoltam, említett bajtársaimmal együtt.

D. Gy.: „…A határátlépők között elég sok volt az izgága, egyébként semmiféle politikai meggyőződéssel nem rendelkező ember…”

B. F.: Én nem voltam közöttük, vélük együtt, hiszen engemet mint recidivistát (visszaeső bűnöző) különítettek el a 3-asba. De: ismerek közülük jó néhány nagyszerű, komoly és komor politikai meggyőződéssel rendelkező embert, akik azért lépték át a határt, hogy a magyar forradalmárok és szabadságharcosok mellé álljanak, mint: Cziryék Ferenc (Marosvásárhely), Ábrahám Pál (Petrozsény), Salamon László (Gyergyószentmiklós), Karda Zoltán (Csíkszentdomokos) és így tovább. Valamennyien súlyos börtönbüntetésben részesültek.

D. Gy.: „…minden hónapban kaptunk csomagot…”

B. F.: Én a 7 évnyi börtönidő alatt összesen 1 (egy) csomagot kaptam – de immár a börtön gyárában.

D. Gy.: „A börtön nem más, mint a normális életből kiszigetelt világ. De ennek is megvan a maga rendje, megvan a mindennapi ritmusa, sőt, megvannak a kis örömei is…”

B. F.: Hála istennek, hogy Dávid Gyulának sikerült úgy átvészelnie a poklok poklát, hogy ezt a következtetést vonhassa le. Én a börtönben nem éreztem semmilyen rendet, semmilyen ritmust, és még kis örömeim sem voltak. Mi, valamennyien a megsemmisítőrészlegen sokat éheztünk, fáztunk, és alig volt nap, hogy ne ütlegeljenek… Az Istenben, az Igazságban, a magam szívósságában való hitem mentett meg. Féltem, hogy megőrülök, s lehet, a félelmem nem oktalan volt. Én nehezen viseltem el. A börtön rosszabb és aljasabb a halálbüntetésnél.

D. Gy.: „…1969-ben, amikor megkezdődtek a rehabilitálások…”

B. F.: Engem, Sütő András hathatós közbenjárása és Katona Szabó István tanúskodása révén, csak 1973. december 7-én kezdtek el rehabilitálni…

D. Gy.: „Október közepén, amikor itt volt Kolozsváron Tamási Áron, és meghívták az egyetemre, az aulában volt egy nagy diákgyűlés… amelyen Tamási tartott egy beszédet. Nekem egy csöppet sem volt szimpatikus az, amit elmondott. Egy kicsit megjátszotta magát, szerepelt, székelykedett… A gyűlésen felszólalt Bartis is, aki drámai – vagy inkább melodramatikus – hangon fordult Tamási Áronhoz: »Ha visszamegy Magyarországra, mondja el a magyar testvéreknek, hogy élnek itt még székelyek, és vannak székely hegyek…«”

B. F.: Nekem a Tamási Áron beszéde rendkívülien tetszett: határozott, fölemelő és lelkesítő volt. Köszöntöttem, és rövid beszédet tartottam, amelyet viszont Dávid Gyula barátom emlékezetével szemben, Petőfit idézve, így zártam: „Nem fajult el még a székely vér”, és nem is fog elfajulni soha! Erre azért emlékszem pontosan, mert az egyik vallatóm magnetofonon állandóan visszajátszotta nekem, s ezt a beszédemet beiktatták volt a 17 vádpont közé… Én akkor már sejtettem, hogy Budapest hamarosan föllázad. A gyűlés utáni beszélgetéseinken elhangzottakról (többen voltunk jelen) semmilyen följelentés nem érkezett a Securitatéra, amit abból következtetek ki, hogy a vallatóim nem emlegették. Tamási bizakodó, ugyanakkor szomorú is volt.

Kedves Dávid Gyula, pokoljárt Barátom! Kérlek, ne neheztelj meg rám e néhány pontosítási szándék miatt. Lehet, ebben a szándékomban pontatlan voltam-vagyok, hiszen az állandó verések következtében sokszor napokig, hetekig kiesett az emlékezetem… Erről sokat tudna beszélni a harasztosi származású Nagy Lajos őrmester (törzsőrmester), aki a kolozsvári Securitate „alagsorában”, fogdájában teljesített szolgálatot, s már ő sem bírta elnézni kínvallatásaimat, s egyszer zokogásban tört ki. Isten áldja azt az embert családjával együtt! Ezt üzenem néki. Közben eszembe jutott, hogy mi a börtönben a szamosújvári bútorgyár kínzodájában találkoztunk volt. Kár, hogy engem nem vittek ki annak idején munkára, hanem egy rohadt cellába dugtak, mert ott a Duna-deltában, ahol voltatok, sokat tanulhattam volna Tőled és Gézától, no meg másoktól is… Faliórámra nézek, melyet fiamtól, Bartis Attila írótól kaptam ajándékba, s lám, mindjárt holnap van: november 1. S eszembe jut a Házsongárdi temető… Istenem, negyvenöt év telt el azóta? Mintha csak tegnap történt volna minden… Gyulám, Te okosabb vagy, mint én, s ezért kérdem Tőled: emberi életben mérik a történelmet, vagy történelemben mérik az emberi életet? Vagy: mindegy? Köszönöm, hogy nem felejtettél el, hogy megőriztél emlékezetedben. Jó, hogy Te mindig kiegyensúlyozott, tartásos, méltóságteljes voltál, és az is maradtál. Én viszont megmaradtam örök lázadónak…

Remélem, sőt tudom, Géza intézkedett az Úristennél, hogy majd hárman jelenhessünk meg Őelőtte – az örök szabadságban. De addig is: kívánok Neked jó egészséget, forradalmi lendületet, sok sikert történelmes munkálkodásodban az összmagyarság javára,

mély tisztelettel és baráti-bajtársi öleléssel

Bartis Ferenc

Budapest, 2001. október 31–november 1. éjszakáján