Egyszer csak azt hallom a rádióból, hogy életének hetvenharmadik évében meghalt Sinkovits Imre. Az Istenért – szalad ki a számon egy zavarodott kiáltásféle, amelyről azt se tudom, hogy imádság akart-e lenni vagy káromkodás. Gyorsan odalépek a készülékhez, és kikapcsolom. Mint aki bombázás közben kiáltaná el magát, hogy csönd legyen!

Csönd is lett rögtön. Most mit csináljak? Kit hívjak? Kivel beszéljek? Telefonálni egyedül csak neki, a halottnak telefonálhatnék, mert amit nekem ebben a fölfoghatatlan pillanatban tudnom kéne, egyedül ő tudhatná.

Imre sokszor eljátszotta a halált is, de ez most hogyan van? A halált nem lehet halottan eljátszani.

Kinyitom az ablakot, megcsap a hideg. A tél hidege ez, vagy valamilyen ismeretlen idegenség? A semmié? Az egymásra torlódó szemközti háztetőkről öt tévéantenna tányérja bámul rám a bálványok ridegségével. Némaságuk beszédes. Tudom, hogy révükön Magyarország minden lakásában Sinkovits Imre lesz újra a főszereplő. Vendégjátékában elköszön mindenkitől.

Valahonnan a magasból, a domb fölül és a háztetők fölül tisztán hallok egy mondatot: „A művészet és a szeretet mindig képes korrekcióra, a halál sose.” Megrázkódom. Imre nagyon szerette az efféle egyszerű, eligazító mondatokat. Ilyenkor teleszívta a tüdejét levegővel, a lélegzést néhány másodpercre fölfüggesztette, közben pedig kétszeresére nőtt meg a szeme, mintha magát a gondolatot is látná, nemcsak hallaná.

Becsukom az ablakot. Valószínűleg azért, hogy történjék velem valami. És történik is. Mint aki kényszeresen beszélni kezd a puszta falaknak, ismeretlen sorokat motyogok magam elé.

Most már minden mindegy. Meghaltál. Mit mondhatok?
Kiver a veríték, mint málhát cipelő szamarat.
Fönt a dombtetőn egy varjú táncol a sárban,
mintha Hamlet táncolna ázott, fölbolygatott temetőben.

Hamlet! Hamlet! Lehettél volna te is
sértett és sértő, eszelős királyfink,
ki karddal fekszik holdfényes ágyán…

A sorok abbamaradnak, mert mást akarnak mondani, mint amit érzek. Igen, igen; ahogy Sir Laurence Olivier az angolok között, Sinkovits Imre ugyanúgy lehetett volna Magyarország „világokleveles” színésze Hamlet szerepében, akit megbámul Európa, de amióta testközelből is megismerhettem őt, épp az volt a legmeglepőbb élményem, hogy Sinkovits Imréből teljesen hiányzott ez az „esztétikai arisztokratizmus”, ez a válogatós becsvágy. Megtehette volna, hogy kivételes képességét a klasszikus drámairodalom legnagyobb alakjaira összpontosítsa, illetve szűkítse le: a régi görögök, Shakespeare, Ben Jonson, Racine, Goethe, Schiller, Katona József, Madách, Ibsen nagy fényben mozgó szereplőire, de ilyesmi eszébe se jutott. Baráti szeméremből eddig sose mondtam ki, de most, a halál órájában csöndesen kimondom, hogy Sinkovits Imre színészi alkata, természetessége, elemi ereje és tágassága Petőfiével rokon mindenestől. Petőfi szemében azért nincsenek kiváltságos témák, mert számára az egész létezés kiváltságos. Ihletett és ihlető. A disznótor, az apjával együtt eltöltött este otthon, az anyja tyúkja, a szamarazgató juhász ugyanolyan rangú élmény, mint a szabadságharcok története. A patak vizében mozgó piócákról s futó bogarakról ugyanazzal a tollal ír, mint a megjövendölt vérpanorámákról. Sinkovits is, ha mozdonyvezetőt játszott, ha balga katonát vagy elszerencsétlenült tűzoltót, az ember létezésének ugyanazokat a mélységeit mutatta meg, mint amikor Ádám volt, Bánk bán, Dózsa, Mózes, Teleki László vagy Bolyai János. Közhelyszerűen azt is mondhatnám, hogy a kisember-szerepek és a nagyember-szerepek úgy viszonyultak benne egymáshoz, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmoszhoz. Egy olyan világban, ahol semmi se volt igazán igaz, semmi se volt igazán nagy és megrendítő, Sinkovits a saját képességeire hagyatkozva kárpótolt minket a hiányért. Nem emlékszem, hogy középszerű, unalmas senkiembert ábrázolt-e egyszer is, akár színpadon, akár filmen, de bizonyos vagyok benne, ha ez lett volna a föladata, azért formálta volna meg élethűen, hogy elborzadjunk tőle.

1981-ben együtt utaztunk Amerikába, a New Yorkban megrendezendő március 15-i ünnepségre. Imrét verset mondani hívták, engem pedig, ellenzéki íróként, szónoklatot tartani. Könnyebb dolga neki volt, mert ekkor már nem lehetett kicenzúrázni semmilyen ünnepségről a Himnuszt, a Nemzeti dalt, a Szózatot. Ellenben az én szövegemet irgalmatlanul tönkre lehetett volna tenni. Aczél György Pozsgay Imre jelenlétében „barátian” kért arra, hadd olvassa el az előadásom szövegét. Kérését „barátian” elhárítottam, mondván, hogy az útlevél-huzavonák miatt nem készültem el vele. Aczél gyanakodva nézett rám, azt gondolta: hazudok neki. Pedig nem hazudtam, mert csak az elutazásunk előtti éjszakán tudtam befejezni. Két példányban gépeltem le, az egyiket beraktam a bőröndömbe, a másikat pedig a kézitáskámba. Abban reménykedtem, hogy egy példányt mindenképpen kicsempészhetek, mert ha nem, akkor rögtönöznöm kell több száz magyar emigráns előtt, ami zötyögőssé, rossz esetben pedig botrányossá tehetné a kivételes alkalmat.

– Bízd rám a vámosokat – mondta Imre az autóban –, majd én elszórakoztatom őket. Tudod, hogy mi, hétpróbás ripacsok, értünk hozzá.

Úgy vonultunk be a repülőtérre, mint a világ legártatlanabb turistái. Bomba nincs, fegyver nincs, ez a lényeg; a tilalmas irat pedig majd csak átcsúszik valahogy.

Amikor a vámosok meglátták Imrét, egy pillantás alatt megélénkültek. Mindenki őfelé fordult.

– Szó sincs róla. Bizonyára tudjátok, hogy Reagen elnök – kolléga. Színész. Tapasztalatcserére hív. Állítólag a közeljövőben egy Jancsó-filmben fog szerepelni, öreg betyárként, de nem tudja, hogy a közép-európai betyárok hogyan ülik meg szőrén a lovat, és a fokost hogyan vágják bele a csárda gerendájába… Hát majd megtanítjuk neki. Viszünk is neki egy fél üveg hazai papramorgót.

Mire a „színpadi párbeszéd” véget ért, mi úgy csusszantunk át mindenféle ellenőrzés nélkül, mintha beszappanozott volna minket valaki.

Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a repülő utasai közül egyedül az én csomagom tévedt el az űrben, és csak az ünnepség után két nappal talált meg engem New Yorkban.

Megrémülök. Én már úgy beszélek a múltról, mintha a jelen is az volna. Sőt, a jövő is. Pedig még azt se tudom elképzelni, hogyan múlhat el ez az év, az év utolsó napja Sinkovits Imre nélkül. Nem lesz ott, ahol én leszek? És nem ő mondja azokat a sorokat a rádióban vagy a televízióban, hogy: Hazádnak rendületlenül / Légy híve, óh magyar…? Hát – kicsoda?

Azt írja Szent Pál egyik apostoli levelében, hogy a láthatatlant mindig a látható segítségével kell megismernünk. Bármilyen meglepő is, de ez a kijelentése még nem az új vallás, nem a terjedő kereszténység logikájából eredt, hanem a görögségéből, amely nagy hatalmú isteneit is a földi ember természete, viselkedése, sőt arcvonásai szerint tudta csak elképzelni. Elég volt neki egy jel, egy villanás, hogy a fölfoghatatlant megközelítse és fölfoghassa. Nem titok, hogy mi mindmáig ennek a szimbolikus és metafizikai képzeletnek az örökösei vagyunk.

Itt állva Farkas Ferenc fölavatandó márvány síremléke előtt, nekem is elég az Andrássy Kurta János által megmintázott arc szellemképe, hogy a soha többé nem látható művész és mester világát megközelítsem. Világát? Előszörre őt magát! Az élő, eleven embert! Mégpedig olyan pillanatban, amely az egész életét összefoglaló, nagy látomás jelképes pillanata is lehet. Három vagy négy évvel ezelőtt, egy augusztus végi vasárnap délután a Pasaréti úton haladtam lassan autóval Hidegkút felé. Járókelőt alig láttam az utcán. Autót is csak elvétve. De a Gábor Áron út és a Pasaréti út kereszteződését elhagyva egy vakító fehér ruhába öltözött embert láttam közeledni, hajlottan, mindkét kezében bottal. Az arcát nem láthattam, fehér kalap karimája rejtette el előlem. A látvány az első odanézésre lenyűgözött. A férfi, hajlottsága és az egymást váltogató két botja ellenére, szinte rohant. Mintha halaszthatatlan dolga volna valahol, de nem a városban, nem Budán, hanem a létben. A látvány az impresszionista festők valóságból a valóságfölötti világba való átlépésének tüneményét idézte elém. Leálltam az autóval a járda szélén, és a közeledő emberben Farkas Ferencet ismertem föl. Augusztus nagy fénye kísérte, s egy-egy falomb játékos árnya. Gondoltam, kiszállok az autóból, s köszöntöm nagy tisztelettel, de gyorsan eszembe jutott, hogy a csodát ne rontsa el az ember.

Nem vagyok zenész, nem vagyok beavatott, zeneértő is csak annyira, amenynyire az ösztöneim belülről kormányoznak, de úgy érzem, hogy véletlen tanúskodásom révén ott, azon az augusztusi délutánon kerültem igazán közel Farkas Ferenc alkotói világához. A fény, a vonulás, az impresszionizmus utcai diadala újraértelmeztette velem nemcsak a műveit, de sorsát, életfölfogását, ezzel együtt még az életrajz jól ismert adatait is. Mindenekelőtt épp a szülőföld: Nagykanizsa meghatározó szerepét. Hamvas Béla szellemi földrajza szerint a szülőváros és környéke olyan országrészben fekszik, amely nem a Kárpát-medencéhez tartozik, hanem a Karszton átnyúlva Isztria, Dalmácia, illetve az Adria déli, világosabb és melegebb világához. Ezt írja róla: „Az egész országban ez az a hely – tegyük hozzá, hogy csupán másfél megyényi szegletről van szó –, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidászban él, és az elemekkel együtt énekel. Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció, és minden egyéb csak ezután következik. Északon első a természet. Keleten első az Én, aki az egész világot lenyeli. Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lennie, s mint ahogy Kínában mondják, az embert a dal ébreszti fel, az erkölcs erősíti meg, és a muzsika teszi tökéletessé.”

Nem tudom, Hamvas Béla ismerte-e Farkas Ferenc művészetét és a magyar zenei életben betöltött szerepét, de azt tudom, hogy az imént elhangzott mondatait fölírhatnánk akár erre az előttünk álló márványkőre is. Hisz nemcsak ars poeticának illenék be, de sorsmagyarázatnak is.

Bartók és Kodály a magyar zene nagy templomépítő lángelméi voltak. Mindegyik megépítette a maga magasba törő Mátyás-templomát, Notre-Dame-ját. Úgy is mondhatnánk, hogy az Idők küldöttjeiként, tehetségük belső parancsára hallgatva mindketten elfoglalták a fölkínálkozó magasságot. Az utánuk érkezőknek fölfele terjeszkedni szinte lehetetlen volt. Vagyis hódítani már nem az ég felé, hanem csak horizontálisan lehetett. Farkas Ferenc ezt a lehetőséget fedezte föl magának: betölteni maga körül zenével minden ürességet. Zene legyen az árva csönd helyén, a romok helyén, a káromkodások és a leveretések helyén, zene a gyilkos ösztönök helyén, mivelhogy a zenének éppolyan nemesítő hatása van az ember tudatalattijára, mint a jó gondolatoknak a tudatra.

Farkas Ferenc így lett a „zenei panteizmus” egyik legmarkánsabb hitvallója és képviselője hazánkban. Látszatra nem a küzdő, nem a tusakodó művészek közé tartozott, de ha meggondoljuk, hogy a tömegzenék, a terrorista zenék, a globális piaci zenék korában ő a tiszta, nemes zene fennmaradásának szentelte minden óráját, minden percét, csöndesen megállapíthatjuk, hogy a maga módján frontkatona volt.

Amikor fiától, Farkas Andrástól a napokban megkaptam a teljes életmű katalógusát, szinte megszédültem a termékenység hatalmától. Művek százszámra: zongoraművek, kórusok, operák, oratóriumok, filmzenék, balettzenék, misék, versmegzenésítések, gyermekdalok, háttérben a népköltészet és az egész magyar költészet láthatára Janus Pannoniustól Csokonain, József Attilán át Dsidáig, Weöres Sándorig, Páskándiig s tovább, de ugyanúgy ott van a háttérben az európai költészet teljessége is. Tudjuk, hogy volt idő, amikor semmilyen vers nem létezett dallam, illetve zenekíséret nélkül. Nem állíthatjuk, hogy ezek voltak a boldogabb korok, de azt igen, hogy teljesebbek és organikusabbak voltak a mienknél. Százszámra megzenésített verseivel Farkas Ferenc tehát nemcsak a testvérmúzsáknak hódolt, és nem is csak a költőknek, hanem egy árván maradt gondolatnak is, amely azt súgta neki: a kultúra akkor teljes, akkor virágzik, ha működtetni képes minden műfaját.

Egy esztendővel ezelőtt a búcsúztató szavak és a gyászoló írások úgy köszöntek el Farkas Ferenctől, mint az elmúlt század utolsó nagy mesterétől, aki műveivel nem megváltani akarta a világot, hanem csak a meglévőt akarta dúsabbá, emelkedettebbé és otthonosabbá tenni.

Bizonyára igazuk volt a megrendült búcsúztatóknak, de engedjék meg nekem, hogy egy néhány mondatos, csöndes utószót fűzzek szavaikhoz: abszurditásokkal zsúfolt korunkban egy-egy alkotó néha épp azzal hökkent meg bennünket, hogy nem a hódítást vállalja, hanem a megőrzést. Azt üzeni mindnyájunknak, hogy züllesztő korokban a legnagyobb bűn felületesnek lenni.

Hogy ez az életelv és életigazság mennyire nemcsak a körülmények által meghatározott kényszermegoldás volt számára, hanem tudatos filozófia és pedagógia is, leghitelesebben Farkas Ferenc tanítványai igazolják. Már csak azért is, mert a művei közé – eszményi értelemben – az ő nevük is odatartozik. Oda első renden Ligeti Györgyé, Kurtág Györgyé, Vass Lajosé, Durkó Zsolté, Petrovicsé, Szokolayé, Kocsár Miklósé, Bozay Attiláé. Mindegyik név: külön világ, külön válasz a létre, külön gazdagítása nemzeti és egyetemes kultúránknak.

Ezt a tényt, ezt a megkoronázható igazságot ez az időnek ellenálló márványtömb is hirdetni fogja: a láthatatlant a láthatóval testesítve meg.