Faragó Laura

Szítani a tüzet

Beszélgetés Kányádi Sándorral

A kolozsvári költőt budapesti otthonában, a Duna partján kerestem fel, az alsó-krisztinavárosi öreg templom és Virág Benedek szobrának tőszomszédságában. A budai ház, amelynek időnként lakója, évszázadok tanúja: az ódon falak és a modern bejárat jól megférnek egymással. Az összetapasztott falak korokat hidalnak át s békítenek össze. A hetvenkét évesen is fiatal költő jókedvűen olvasta fel Vénülőben című versét:

– Fél éve írtad ezt a versedet Kolozsváron, édesapáddal együtt szülőfaludra, Nagygalambfalvára is gondolván. Hány éves korodig emlékszel vissza?

– Ötéves koromra mindenképpen emlékszem. Amikor én születtem, Galambfalva nagy falunak számított, ezerhatszázan biztosan laktak benne – most ezer lakója lehet. Amikor Bruggébe mentem kisebbik fiammal, a gyönyörű városban benéztünk a székesegyházba, s ott annyian voltak, akár nálunk a csíksomlyói búcsún! Csakhogy ott a japán turisták jöttek velünk szembe, özönlöttek, szinte éreztük, hogy elferdül még a szemünk is, annyian voltak. Kérdeztem akkor Andristól: – No, fiam, hányszor férne bele a mi otthoni templomunk? – Talán kétszer – állapította meg. – Látod – mondom –, semmiféle kisebbrendűségi érzésed ne legyen, mert egy időben épültek! Csakhogy otthon 1600 embernek, itt meg 150 ezernek épült!

– Milyen összetétele volt akkor a falunak? Többségében református?

– Az én falumban található a legrégibb román ortodox templom, ugyanis a XVIII. században román parasztokat telepítettek be. A Sebesi-birtok – így hívták – negyvenholdas volt, nagy udvarházzal, melynek pincéjében bújócskáztunk. Az udvarházban halt meg Bartha Miklós, a nagy újságíró édesanyja, aki uzonfalvi volt. Ők ötven román zsellércsaládot foglalkoztattak. Érdekes dolog, hogy a század elején a falunkban még külön magyar tánc volt, és külön – akkor még semmi sértő nem volt benne, s így mondták – oláh. A csudálatos az volt, hogy a nyolcvan esztendő Romániájában még a pópa gyerekei is elmagyarosodtak. Fordított dolog történt tehát, mint a nagyvárosokban. Így nálunk van Udvarhely megye legrégibbnek nyilvánított, ma is meglévő műemlék temploma, és megvan még a falu legrégibb zsúpfedeles háza – amely ugyan már megsüllyedt –, a román papi lak. A román pap fiai gyerekkori barátaim voltak, és emlékszem, a bécsi döntéskor, 1940-ben nekem kokárda volt feltűzve (de még ott volt a román zászló az iskola udvarán), s még mondták is Bubisék, hogy milyen szép ez a magyar zászló! Kicsit vontatottan beszélték a magyart, mert a háztartási alkalmazott náluk a Piroska család volt, és dialektusuk szinte az egész ház beszédére rányomta a bélyegét. Ők ebben a magyar faluban születtek, itt nőttek föl, és apjuk, a román pópa volt az iskolaigazgató.

Az én gyerekkoromban volt egy kötelező kétosztályos román iskola, és volt egy felekezeti háromosztályos református iskola korlátozott létszámmal, a kántortanító vezetésével. Mi azért tanultunk meg otthon már kicsi korunkban – mint a zsidó gyermekek – írni-olvasni, mert szüleink talán attól féltek, hogy nem jutunk be a felekezeti iskolába. Azt szoktam mondani, hogy én a Sínai-hegy lábánál születtem (ami igaz is, mert nálunk a legmagasabb hegyet Sínai-hegynek hívják), írni-olvasni pedig Mózestől tanultam egy kőtáblán. Mert Mózsi bácsira bíztak, aki egy nagy lapos kövön, cserépdarabkával karcolta föl nekem a betűket. Ő volt akkor a falunkban a rádió, a televízió, ő volt a fölolvasóember, aki – főleg télen – járta a házakat (akkor volt a kultúra ideje), és estéről estére más-más háznál olvasott föl, azért, hogy a közköltség egyformán oszoljék, azaz egyformán fogyjon a petróleum. Még ma is emlékszem, ahogy mentünk a csikorgó hóban, s engem Mózsi bácsi az ölében hozott haza. Egy alkalommal húsvétkor nem piros tojást kaptam, hanem kiscsirkét, s fölneveltem. Egy kis kakaska volt, s mikor nagy lett, karácsony körül elvittem a zsidó boltoshoz, Szeréna nénihez. Ezért ő adott nekem öt liter petróleumot. És én ebből egész télre megváltottam a nálunk való fölolvasás jogát. Otthon aludhattam el az ágyban, és nem kellett a nagy hidegben hazamenni! Mózsi bácsi nem úgy tanított bennünket, mint most az unokámat tanítják, hogy húzunk egy egyenest, majd – egy hét múlva – ezt megtámasztjuk, majd – újabb egy hét múlva – teszünk rá egy kis pontot, s ez lesz az i betű, hanem egy törött cseréppel a kőre fölírta: kezdetben vala az ige. És ezt naponta elmondta nekünk, hogy ez a „kö” betű, próbáljuk lemásolni! Mi ezt egy palatáblára rámásoltuk, s karácsony tájára már tudtunk olvasni.

Én már felolvasó voltam, mire a felekezeti iskolából beírattak negyedik osztályos koromban a román iskolába. Addig nem tudtam románul, s a ’39–’40-es évből csak arra emlékszem, hogy én mindig a sarokban álltam, mert a többiek – ugye elsőtől fogva oda jártak – tudtak románul. De mi, akik előtte felekezetisek voltunk, akkor kezdtünk csak románul tanulni. Nekem iskola előtt minden reggel ki kellett takarítani az istállót (ahogy nálunk mondják, a pajtát), s a tejkéből kellett enni adni a lovaknak. A tejke deszkadarab, és az abrakostarisznyát helyettesíti (ugyanis a lónak az a szokása, hogy körbenyálazza és szétszórja az abrakot). Fogtam a kötőféket, elővettem a jászolból a tejkét, s abból megetettem a lovakat. Szinte mindig késtem az iskolából, s ezért folyvást pellengérre állítottak. És a lovak nem ettek. A jóistennek sem akarták időben befejezni! S egyszer – nem volt akkor még karórám, de éreztem, hogy megint kések az iskolából – dühömben megharaptam a lovat. Alig vártam, hogy hazamenjek, és bocsánatot kérjek a lótól (amit egyébként megírtam Két jó ló szolgája című versemben). Az egész életem a ló és a kutya jegyében telt el. Ugyanis én egy árván maradt csikóval (akinek ellés közben elpusztult az anyja) és kilencből egy életben hagyott kicsi kutyakölyökkel egy napon születtem. Édesapám megvette a csikót, mert neki volt egy csikós kancája, s mikor megtudták a szomszéd dobai faluban, hogy Kányádinak van egy csikós kancája, az árva csikót odaadták neki hat véka piros bélű körtéért, amit nyáron majd megad a dobainak! Életem meghatározója ez a kanca csikó, aki vasderes volt, majd fehérré öregedett. Öregnek is hívták később a lovat, s tizennyolc éves koráig – tizennyolc éves koromig – élt. Akkor ették meg a farkasok.

– Hogyan ették meg a farkasok?

– Úgy ették meg a farkasok, ahogyan az előfordul: a farkasok bizony gyakran megeszik a lovakat!

– Elkóborolt?

– Ez egy nagyon szabadságszerető ló volt! Neki köszönhetem, hogy iskolába kerültem, mert csikózott egyet, s amikor én akkora lettem, már ennek a leánya – aki közben igavonó társa lett, a Vilma – is csikózott egyet, amit eladott édesapám, s abból fizette a tandíjat. És később is a tandíjat a csikók árából fizettük. Én azért kell hálás legyek az egyház református kollégiumának, mert el vagyok maradva az 1944-es tandíjjal. Igaz, tandíjkedvezményes voltam, de száz pengőt kellett volna fizetni, s azt mondtam, hogy édesapám csak akkor tudja a pénzt adni, amikor a csikót eladja. És Háy Zoli bácsi, az igazgató akkor jelentette be sírva, hogy gyerekek, haza kell menni, mert az országot megszállták a németek. S akkor elmaradtam a tandíjjal, s ezért fizetem én az egyházi adót (mióta már volt saját lakásom) Kolozsváron! Tehát törlesztettem már az anyaszentegyháznak (és talán érdemtelenül ezért vagyok presbiter). De ez a ló olyan szabadságszerető volt, hogy amikor a háborúban ezeket is besorozták katonának – mint a székelyeket –, egyszer csak hazaállított! A géppuskagolyó lepattant a hátán, úgy jött haza a töltényekkel! A lovakkal sok dolgom volt, mert Szent György napjától már nem otthon evett a ló, hanem fölültem a hátára, s kivittem őket a legelőre.

Egyszer éjjel vittem az erdőre őket, ahol félelmemben hol sírtam, hol énekeltem – mert mióta édesanyám meghalt, dolgoznom kellett –, s egyszer olyan beteg lettem kétoldali tüdőgyulladással, hogy majdnem belehaltam – mert akkor még nem volt penicillin –, s az orvosok már lemondtak rólam. Arra emlékszem, hogy 43 fokos lázam volt, mikor elájultam, s 39 fokos, amikor Gyarmati főorvosnál Székelykeresztúron fölébredtem a viaszosvászonnal letakart heverőn, s azt hallom a spanyolfal mögött, hogy ez a gyerek hosszú ideig nem végezhet fizikai munkát! Édesapám kérdezte, hogy a lovakat sem viheti a csordára? Nem! Nagy csend, s én éreztem – az életben először –, hogy teljesen fölösleges vagyok! Hallom, hogy kérdezi a doktor úr: esze van? Mondta édesapám, hogy a tiszteletes úr azt mondta, hogy van. Akkor adják kollégiumba! És akkor betettek a szekér derekába, s mentünk vagy harminc kilométert, amikor Betfalu fölött, ahol egyébként Tompa László született, hátraszólt édesapám: – Elmész-é a kollégiumba? – El! – Megállod-é a helyed? – Meg! – feleltem. – No, akkor: négy sarka van a világnak, olyan pályát választasz magadnak, amilyet te szeretnél; amikor én meghalok, te engem ne átkozz, hogy ez is lehettem volna, az is lehettem volna, csak volt egy bolond apám, aki megakadályozott! Így Udvarhelyre kerültem, az újraindított református kollégiumba, második osztályba. Ahogyan szokás volt a rekrutáknál, amikor berukkolnak, úgy édesapám is elküldött engemet Csomó Rózához, s előtte, az ő segédletével, ződ ágat, májusfát vittem neki legényecskeként.

Beállítottam ződ kalapban, és mondtam: édesapám azért küldött, hogy tegyél bokrétát a kalapra, mert te vagy a szeretőm, s én vonulok bé a kollégiumba! Ahogy szokás volt, még zsebkendőt is kaptam – amely hosszú ideig megvolt, Róza nagyon jó szövőasszony a faluban még ma is! –, s felbokrétázva felültem a szalmazsák tetejére, s bevittek – a paradicsomba! Naponta háromszori rendes koszt! És a könyvek! Az első jó tanárom dr. Tóth Béla, aki a debreceni református kollégiumból fiatal tanárként jött át, és ő nagyon sokat segített nekem, mert igen sok lemaradásom volt. Én addig minden évben Szent Mihály napjától Szent György napjáig dolgozni voltam az állatokkal. De lettem én tanári tévedés áldozata is az első napokban! Földrajztanárom amikor megkérdezte, hogy „készültél-e”, én azt sem tudtam, honnantól kezdjem! Azt feleltem, hogy elmentem felbokrétázódni Rózához, és mondtam volna tovább a készülődésemet a kollégiumba, amikor megint megkérdezte: készültem-e. S mikor meséltem tovább az otthoni dolgokat, azt felelte: és még hazudsz is? S már jött is közelébb a köves gyűrűjét befelé fordítva, és jól fölpofozott. Én zokogtam, s akkor gondoltam, hogy haza kéne menni! Úgy látszik, ő is észrevette, hogy pedagógiai melléfogás volt, amit csinált velem (hiszen a készülni nekem mást jelentett, és én nem ismertem még az iskolai zsargont, hogy a készülés a tanulást jelenti), mert az első félévkor hiába nyújtogattam az ujjam, föl nem szólított – mégis ötöst adott félévben! De Tóth Béla tanár úr (áldassék a neve) olyan pedagógus volt (magyart és latint tanított, később a felsősöknek angolt is), hogy a latindolgozat javításakor megkérdezte tőlünk mondatonként, hogy kinek van meg hibátlanul. S ha a rossz tanulónak volt egy jó mondata, azt hívta ki először a táblához! Persze szidott is minket néha úgy, hogy Debrecen körül különb barmok legelnek, mint ti vagytok – mégis szerette őt mindenki! Később össze is barátkoztunk öreg korunkra. Én annyira szerettem a kollégiumot, hogy amikor szüreti vakációt adtak – aki harminckilenc kilométeren túl lakott, az benn maradhatott az internátusban, én tizennyolc kilométerre laktam –, nem mentem haza! Inkább mentem almát szedni az igazgató úrral, annyira jól éreztem magam. Olvasni pedig rengeteget olvastam a kollégiumban!

– Volt-e Nagygalambfalván könyvtár gyermekkorodban?

– Volt régen közkönyvtár a faluban, ami mára sajnos megszűnt, de iskolai könyvtár, az van. Most ünnepli iskolánk alapításának 435. évfordulóját, s Pál deák mesterről fogjuk elnevezni, aki egykor elkezdte a tanítást. Régen a deák azt jelentette, hogy tudott írni-olvasni. Például így hívnák most a fiamat: Kányádi lófő András deák. Maradt fönn egy írás az 1500-as évekből, hogy „Kányádi lófő Miklós deák öt köböl zabot ígért – és megadta” – ezek hozzátartoznak a családi tradícióhoz. Egyébként szokás volt a magukra valamit is adó székely családokban, hogy egy-egy gyereket (ha nem is végig, de néhány esztendőre) fölsőbb iskolába küldtek. Ezért nem meglepő – ahogy Egyed Ákos is írja –, hogy, mondjuk, a madéfalvi veszedelem idején egy csíki faluban több olyan férfi akadt, aki egy-egy kérvényt meg tudott írni latinul! Hiszen a hivatalos nyelv a latin volt. Az olvasásról meg azt tudom mondani, hogy a ponyvairodalmat (Szívek harcát…, Sobri Jóskát…) együtt olvasták föl Jókaival, Petőfivel. Nem tettek különbséget az irodalom és – ahogyan ma mondanánk – a szappanoperák között. „Bozóki gróf, siessen, siessen …” – emlékszem még most is a folytatásokban megjelent füzetek egy-egy mondatára! Otthon a házunkban nagy könyvtár nem volt: a Biblia, Petőfi Sándor összes költeményei és a soros Kalendárium – ennyi volt. És a Magyar Nép hetilap, amit öten fizettek elő az utcában, s ebből olvasott föl Bartos apó. Közösen vették, mint ahogy a kukoricavető gépet és a lóvontatású kapát is, öt család vette együtt! A székely kaláka, a közbirtokossági tulajdon virágzott nálunk, s ilyen jól működő gazdaságot csak Svédországban láttam az utóbbi időben. Kár, hogy nem erre épített a szocializmus!

– A háború után megmaradtak az ünnepek a faluban? A református vidéken volt-e például karácsonyi betlehemes?

– Hogyne lett volna! Én például ma is keresztet vetek a kenyérre, mielőtt megszegem. Ez magától értetődik. Mint ahogy nálunk Anjou-liliom zárókő van a templomunkban, és keresztfának hívják az egyik magaslatot. Valamikor mi is római katolikusok voltunk, és ma is szállást adunk a csíksomlyói búcsúra menőknek. Református létemre én is tudom az Ékes virágszál, hozzád esdeklünk, Szép Szűz Mária, könyörögj értünk katolikus éneket. Amikor tíz-tizenkét éves lehettem, és a húgom úgy ötéves, akkor nem mehettünk a püspököt megnézni, aki Csíksomlyóról érkezett, s Nagygalambfalván ment keresztül az állomáson – mert ki volt adva nekünk otthon a szántanivaló. És még ma is hallom, ahogy sírt a húgom: „Sohase látom meg a püspököt” – ugyanis a református nép is bevonult az állomásra köszönteni! A betlehemezés nálunk is olyan szokás volt, mint bárhol másutt. Subában hozták a betlehemes istállót, és elmondták a verseket. Szomszédos falunk, Doba katolikus volt, Galambfalva református, de a hagyomány korábbról, a reformáció előtti időkből való. Nem akarok én Európába integrálódni, ahol a protestáns gyereket kézen fogva kell a katolikus gyerekek között kísérni, és viszont! Ezek nem jártak soha Tordán, ahol 1564-ben betartották a vallásszabadságot. Azonkívül hol látsz te olyan püspököt, aki elvinné neked az új temetkezési szertartási könyvüket a II. Vatikáni Zsinat után – akkor újítottak a szertartásaikon a római katolikusok – nekem, a protestánsnak azzal, hogy Sándor fiam, nézd át, és javíts bele bármit, csak szép legyen? És amikor mi nála esküdtünk, feleségem megrendülten hüppögött mellettem, s a püspök azt mondja: mondd utánam Pázmány Péter szövegét! Nem lehetett nem utánamondani – és utólag azonosítottam a szöveget: mindent kihagyott, ami az én hitemre és református mivoltomra sértő lett volna! Milyen nagy ember volt, aki ezt megcsinálta! Esketés után összecsukta a könyvet, s azt hiszem, a magyar értekező próza gyöngyszeme lehetett, amit mondott (ahol katolikus a feleség, református a férj, és evangélikus egyházi személyek a tanúk!), s amit úgy fejezett be, hogy: „Ilyen ünnepi alkalmakkor, gyermekeim, az Isten jelen van!” Feleségem sírt, én bátorításul a püspök úr szemébe kapaszkodom, de ott is látok valamit megcsillanni, s akkor arra gondoltam: Istenem, ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő!

– A felekezeti békétlenséget csak a gyarló emberek művelik – hiszen Pál apostolnak az Efézusbeliekhez írt levelében ez a mondat olvasható: „Legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által”. De térjünk vissza a kollégiumba és gyerekkori olvasmányaidhoz!

– Ugye volt nekem már alapom az olvasásra olyakkora, hogy az meglátszott a bizonyítványomon is: intőt kaptam félévkor matematikából. Nem csak azért, mert annyit beteg voltam! (Az intőt megkapom, hazaküldik postán. A postás, ugye, kíváncsi ember. Kibontotta, s megmutatta mindenkinek, hogy ennek a Kányádinak a fia milyen szégyent hozott a falura!) Édesapám bejött a kollégiumba egy keddi napon – akkor volt a hetivásár – ünneplőben, én a betegszobán. – No, fiam, nem erről volt szó! Öltözünk, s megyünk haza! – Kimegyek a szekrényhez, hogy csomagolok, s Tóth Béla tanár úr odajön. Én tisztelettel jelentem: édesapám azt mondta, hogy haza kell mennem, s itt kell hagynom a kollégiumot! – Hol van a te édesapád? – s mikor meglátta, bevitte a tanári szobába. Mit beszéltek, mit nem, de amikor kijött apám, azt mondta: – Többet ilyen elő ne forduljon!… s így maradtam én az értelmiségi pályán. Nekem minden dolgozatomban tartalom: jeles, helyesírás: elégséges, külső alak: elégtelen volt. (Akkor az egyes volt a legjobb jegy – én ma sem tudom, miért kell még ragaszkodnunk a szovjet ötöshöz!) S amikor Tóth tanár úr fölolvasta a jegyeimet, mindig hozzátette: ahogyan ez a bizonyítvány elégséges, ugyanúgy lehetne színjeles is – de Kányádinak lóg egy deszkája! Én sejtettem akkor, hogy mit jelenthet ez, s mikor később Kolozsváron találkoztam vele, elmondta.

– És mit jelentett?

– Akkor arra mondták, akinek egy kerékkel több van, vagy kevesebb! A kollégiumban öten jelentkeztünk Petőfi-kötetre, s én az öt pengőből befizettem kettőt, s hozzátettem, hogy a többit majd édesapám elküldi! Mikor már mindenki behozta a pénzt, akkor azt mondta, hogy fiam, neked nem kell megadnod a három pengőt. (Ő kifizette, pedig volt három gyereke!) Az iskolakönyvtáros is ő volt, és én szilencium alatt is állandóan olvastam, s ez meglátszott a jegyeimen. Akkor azt mondta a tanár úr, hogy csütörtökön nem vehetek ki könyvet, csak egy héten egyszer, kedden! No, én megkértem Rigó Karcsit, aki kisbaconi volt, hogy a csütörtöki buktarészemért venne-e ki nekem könyvet. Álmélkodott is a tanár úr, hogy ez a Rigó milyen szorgalmas lett! Egyszer aztán szúrópróbaszerűen megkérdezett tőle valamit – s nem tudta! Akkor rákérdezett, hogy kinek veszed ki a könyvet? – Kányádi Sándornak. – S miért? – A csütörtöki buktarészemért. – Szégyelld magad! – mondta neki, s nekem, hogy csütörtökön is vehetek ki könyvet. Ezek a meghatározók! És mit kaptam édesapámtól abban az évben karácsonyra? A könyvügynök nálunk is járt, és megrendelte Makkai Sándort – tíz kötetben! Ott volt 1941-ben a kicsi karácsonyfa alatt. Részletekben lehetett fizetni: Sárga vihar, Ördögszekér és így tovább. Édesapám a háború alatt elkerült a hadak útjára, én pedig különböző iskolákba kerültem, mert az iskolák sorra megszűntek. S végül a fémipari szakközépiskolában végeztem, ott érettségiztem le vén fejjel, huszonegy évesen, és ott ült tizenhét évesen Páskándi Géza, s ott fedezett fel engem. Az alapokat azonban Tóth Béla tanár úr rakta le! A szakközépiskolában csak a szolidaritás tartott engemet, mert én megcsináltam másoknak a magyardolgozatot, engem pedig matematika érettségi előtt három nappal megtanítottak a legegyszerűbb másodfokú egyenletekre. Volt egy kitűnő matematikus az osztályban, aki segített, s aki az érettségin a legnehezebb feladatokat választotta, én meg a legegyszerűbbeket. Ezért én be tudtam fejezni az érettségi dolgozatot a kicsöngetésre, ő pedig nem. Ezért én tízest kaptam, ő pedig kilencest! Akkor csak a négy legjobb mehetett az iskolánkból felsőoktatásra. Ő, a nagy matematikus nem tanulhatott tovább, s el is vitték rögtön három évre katonának. Fél életen át haragudott reám! Kínkeservesen, harmincéves korára tudta csak elvégezni a műegyetemet.

– Hová jelentkeztél felsőoktatásra?

– A színművészeti főiskolára. Mert a színjátszás az én falumban egy évszázadra nyúlik vissza. Egyáltalán, a Székelyföldön csak úgy engedélyeztek táncmulatságot, ha színdarabot mutatnak be előtte! Akkor népszínműveket játszottak. S az én édesanyám volt a falumban a primadonna. Szegény, meghalt 1940-ben, s én már tizenhat éves koromban odakerültem a társulathoz. A budapesti Operettszínház plakátragasztója lett a rendezőnk. Még kuplékat is tanultam akkor. Például: „Olvastam a lapban, azt hiszem, a Napban, hogy Juliska szerelmes volt a villamoskalauzba. De szülei a postáshoz varrták. Olvastam a lapban, azt hiszem, a Napban, hogy Juliska nincs már a postással, egy csendes hajnali szürkületben kiment a Népligetbe, s a villamos alá került.” Akkor tanultam, hogy „szkeccs”! Én az összes darabot tudtam, az összeset lesúgtam, és a végén én lettem a bonviván! De amikor énekelni kellett, és kieresztettem a hangomat, mindenki rájött, hogy nem tudok énekelni. No, sebaj, mondta a rendező, csak tátogjak a színpadon, s majd a Jenő énekel a kulisszák mögött! Zuhog a taps, nagy a siker – föl volt találva a „play back”! Levédtük? Nem! Kár, mert mára milliomosok lennénk!

– Visszatérnék a faludbeli népszokásokra. Karácsonyról meséltél, azonkívül milyen szokásokra emlékszel még?

– Aprószentekre, Szent Dávidra, de a legkülönösebb a húsvéti locsolás volt, amire leginkább visszaemlékszem. Otthon szigorúbb húsvét volt, mert a lányokat a vödörrel a kúthoz vitték, s a hideg vízzel öntözték meg őket! Úgy nyolcéves lehettem, talán 1936-ban volt, amikor egy tizenhét éves szép leányt hét vödör vízzel öntöztek meg a legények. Olyan tüdőgyulladást kapott ettől, hogy egy hét múlva meghalt. Ekkor szűnt meg a falunkban a kútból való locsolás. Azóta csak kevés rózsavízzel vagy szagos szappanos vízzel lehet locsolni!

– Egész életművedben nyomon követhető a szülői ház, édesapád sorsa, a lónak – életed központi szereplőjének – a sorsa, hiszen most kiderült, hogy valóságos lóról van szó! A Fától fáig-ban, egyik legnagyobb versedben is, és a Román Viktornak ajánlottban is, mit keres az a gyermek a „függőleges lovak fájdalmánál”?

– Sörény és koponya – amit még be kell fejeznem! Már húsz éve próbálom ezt a versemet megírni, s Réz Pál barátom egyre inkább sürget és nógat, hogy megírtam-e már a nagy versemet – mert neki ígértem –, de én egyre inkább attól félek, ha megírom, meghalok! Ő nem vesz engem komolyan, mert mindig azt mondja erre: írd meg nyugodtan, és ha meghalsz, én Magdit elveszem majd feleségül!

– Nagy versedet, a Halottak napja Bécsben címűt is hosszú éveken át írtad! Megemeljük a kalapunkat, ha a megírandó fölülmúlja ezt. Ha nem múlja fölül, csak eléri, akkor is megemeljük! Amiről mesélned kellene, amiről újabb nagy versed írod, s amely témát már többször is kerülgettük: a ló! Ott tartottunk, hogy megették a farkasok…

– Igen. Tizennyolc éves korában! Mondottam már, nagyon szabadságszerető ló volt. Én elcsaptam az erdő szélinél, s ő jelentkezett a pásztornál, jóllakott, s elment. Nem tudott a karámban ülni, és most is ez lett a veszte! Kiengedtük, mert nálunk, ha nem volt szükség a gazdasági munkában a lovakra, akkor kiengedtük őket három-négy napra, hogy ne egyék otthon a szénát. Nekünk otthon csak házi munkára kellett, mi nem fuvaroztunk vele naponta. (Egyszer fuvaroztam vele deszkát tizenhat éves koromban, amikor szerelmes voltam, és kellett a pénz – s édesapám azóta sokszor fölhánytorgatta, hogy a tarlóláncot akkor elvesztettem!) Csak abban az évben vettünk szénát, amikor én voltam a gazda, mert különben nálunk mindig rengeteg széna volt otthon, hiszen nem fuvaroztunk velük, s a lovak szabadon voltak, ha nem volt szükség rájuk. A lovat, még ha a farkassal volt is vitája, azt a lovat nem lehetett megfogni. Elkergette a farkasokat! A lovat egyedül én tudtam megfogni. Zabostarisznyával mentem, és még velem is, aki a gazdája voltam, előfordult, hogy jött, hátracsapta a fejét, s lerúgta a szalmakalapot a fejemről. Éjszaka gyakran találkozott farkasokkal, s mindig elzavarta őket, sokszor még, ha ott volt Purdé kutya, még ő is segített! De a legutolsó vitában, amikor a farkasok körülvették – ő vesztett! S amikor elpusztult, az akkora esemény volt a faluban, hogy a templom tornyából ki is hirdették: „Nagy farkasjárás van a faluban! Kányádi Miklós fehér lovát, az Öreget megették a farkasok!”

Ez 1947-ben volt, amikor én tizennyolc éves voltam. Akkor is én vittem ki a csordába, mint mindig. Az erdő szélin elcsaptam, ő kiment, jelentkezett, s három nap múlva mentem érte, mert szántani kellett. Azt mondja a pásztor: vót itt kinn a ló, fiam, az igatársával, a Vilmával, meg a csikajával… de elmentek, többet nem jelentkeztek… én meg azt hittem, hogy hazavitted! Biztosan elmentek a Kápolna laposába, ott szoktak tilosba járni! S a kutyák minden éjjel ott fognak a Kápolna felől (valami kápolna lehetett ott a középkorban). Elő is került a Vilma a kiscsikóval… Fölülök a Vilmára, s megyünk a nyomok után. Kicsi eső volt, s ez rögzítette a nyomokat. A farkasok megtámadták, három farkas, körbe-körbe! (Ahányszor mosógépet látok forogni, mindig ez jut eszembe!) Valóságos vályú maradt a helyén (mint a taposómalomnál szokott), s találtam is ott egy kirúgott farkasfogat egy szőrcsomóval. Akkor a farkasok taktikát változtathattak, mert a lovak elindultak vissza a csorda felé. A nyomokból láttam, hogy elöl ment az Öreg, mögötte a csikó, s utána a lánya, a Vilma. Egy nagy árkon kellett átmenni, amelyiken szekérút vitt át. Ahol mentek volna át, oda ült le a ravasz farkas – megtaláltam a helyét, a porban a nyomokat az eső rögzítette: amikor mentek a lovak a szakadék mellett, akkor nekirontottak a farkasok, és beverték az árokba. Az Öregnek úgynevezett farkasvaksága volt – ebben a korban, tizennyolc évesen, már nem látnak jól a lovak –, s a csigolyája karambolozott. Ezért tudták megmocskolni! A leánya és a csikóunoka elmenekültek. Sörény és koponya című versem erről szól majd: „harmadnapon már csak sörény és koponya / lerágott bordák s a karambolozott csigolya / egymásra futott véres kis vagonjai / el sem kellett már takarítani // harmadnapon már csak a dögszag s a belek / széttaposott sarából torzó legyek / s a szakadék szélén sebtében kirakott / zabálás sürgette anyagcserenyomok / s a csönd a tehetetlen lombok szégyene / miért itt kellett megtörténnie // harmadnapon már csak sörény és koponya / lerágott bordák s a karambolozott csigolya / üres kötőfékszárat húz a nap / végig az erdőn még egy sugarat / mint akire önnön halála alkonyul / Úgy állok olyan vígasztalanul / s a dögre settenkedő farkasok / szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok” – ez az előhang. Ezzel a verssel úgy vagyok, mint Bajor Bandi egyik barátja, aki csak egy sort írt, s az annyira tetszett neki, hogy abbahagyta, mondván, hogy többet nem tud ilyen jót írni: „mikor Várad elfogyott a síneken”! Ez az egy sora volt. Az előhang után én sem igen akarom a verset folytatni…

– Megjelent már valahol az Előhang?

– Debrecenben adták ki Cs. Nagy Ibolyáék a Csokonai Kiadónál, 1989-ben. A kötetcím is ez: Sörény és koponya. Nem tartom szerencsésnek a verscímet – kötetcímként –, mert a nagy vers még nincs is megírva! Csak a kiadott tizennyolc sor mint előhang. Magát a nagy verset már régóta elígértem a Holminak!

– Sándor, szeretsz-e énekelni?

– Amikor egyedül vagyok, gyakran dúdolgatok, de Bori, a három és fél éves unokám olyan tisztán énekel, hogy ő szokta nekem kiáltani: ne énekelj, ne énekelj! De mindkét nagy fiam abszolút hallású!

– Bartók és Kodály szerepét a magyarság életében milyennek látod? Őket meg is énekelted két gyönyörű versedben:

– A múlt században, meggyőződésem, hogy Magyarország – a „haza a magasban”, ahogyan Illyés Gyula fogalmazta – Bartók Béla volt, Kodály Zoltán volt, Kós Károly és Márton Áron püspök volt, és édesapám volt!

– Fekete-piros című versed „mozdulatországáról”, kérlek, mesélj valamit!

– Versemben mindent leírtam. Csütörtök és vasárnap voltak kinn a cselédek a kolozsvári telefonpalota előtt, és zene nem volt, csak táncoltak . A vers így kezdődik: „leíró költemény, melyet szereztem a / Kolozsvári Malomárok és telefonpalota / közti járdaszigetről az ezerkilencszáz- / hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök / és vasárnap délutánonként”. Ebben a versemben próbáltam kitalálni a dallamokat, mert rájuk szóltak, hogy ne énekeljenek. És nem énekeltek többet, csak táncoltak! Némán táncoltak, s én a táncból próbáltam megírni azt, amire táncoltak: „Honnan járják, honnan hozták? / Honnan e mozdulatország? / S milyen titkos adó-vevők / fogják, folyton sugározván, / az egyazon vér és velő / hullámhosszán? // Egy pár lány, két pár lány / fekete-piros-fekete / táncot jár. // A magnó surrog így. / S amit ha visszajátszol? / Koporsó és Megváltó – jászol.”

– A Központi Statisztikai Hivatal vizsgálati eredményéből tudjuk, hogy egy átlagos magyar középiskolás 1986-ban naponta körülbelül harminckilenc percet olvasott a maga örömére, 1999-ben már csak tizenhármat! A sokat emlegetett nyelvvesztéshez – amely az idegen nyelvű környezetben különösen veszélyezteti a kisebbségben élő magyarságot – veszélyforrásként az olvasásvesztést is megnevezhetjük?

– Egyik versem, a Felemás őszi ének talán erre a kérdésre is választ adhat: „építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit ledorongol benned / a nagyobb háborúja / ne hagyd kihunyni a tüzet / a százszor szétrugottat / szítsd a parazsat nélküled / újra föl nem loboghat”. Szítani kell a tüzet, és mindent meg kell ragadnunk a fönnmaradásért: meg kell becsülnünk a mai technikát, és minden kulturális lehetőséget igénybe kell vennünk, hogy megmaradjunk! A Duna Televízió sokat segíthet, és az internetre is, a világhálóra, minden javainkkal föl kell hurcolkodni! Ez olyan fontos ma, mint a könyvnyomtatás vagy a kereszténység fölvétele volt – annak idején! Így megteremtődhet a „haza a magasban”, és a budapesti magánmagyar kapcsolatba léphet az új-zélandi magánmagyarral. Csak azt a világhálót meg kellene tanítani magyarul! Igaz, én még nem láttam internetet, de biciklim sem volt gyerekkoromban, mégis tudtam, hogy a bicikli is egy nagy találmány! Mikor az Ericson Magyarország Kft. fiatal kutatómérnökeinek tartottam előadást, és elmondtam nekik, hogy magyar nyelvű számítógépeket kellene tervezniük, akkora tapsot kaptam, hogy örömömben elneveztem a mellém rendelt moderátor fiút mederbentartónak!

– Igen termékeny író vagy! Mikor írsz? Rendszeres időbeosztásban, avagy csak akkor, ha ráhangoltságod van?

– Egyik versemben erről is szóltam. Esti gyónás a címe:

– Ismerjük Nagy László szavait, amikor arra a kérdésre, hogy mit üzen a jövő század emberének, azt mondta: ha még lesz emberi arcuk – csókolom őket! Kérlek, valami vigasztalót üzenj nekünk!

– Sajnálom, hogy semmi újat nem tudok neked mondani, de egyik versemben ezt is szó szerint megírtam. Utolsó üzenet: