Gion Nándor

Mit jelent a tök alsó?

Napokig figyeltem az ablakon keresztül Palotás Ferenc rendőrszázadost, aki hajléktalan alkoholistának álcázta magát, egy frissen ültetett díszkörtefa alatt ült az utcánkban egy pirosra festett padon, pontosan az ablakomnál, címkézetlen üvegből valamiféle folyadékot ivott, úgy tett, mintha időnként lerészegedne, elbóbiskolt, az oldalát és a hátát vakargatta, hogy ettől is kellőképpen koszosnak látsszék, alakítása teljesen meggyőző volt, még a polgári védelem emberei is többször igazoltatták, de gyorsan békében hagyták, amikor megfelelő igazolványt vett elő a zsebéből, a mindennapi járókelők azonban szánakozó pillantásokat vetettek rá, egyáltalán nem sejtették, hogy az álmos vakarózás éber rendőri figyelést jelent. Én viszont tudtam, és örültem, hogy nem én vagyok a megfigyeléssel megcélzott személy, erre egyáltalán nem szolgáltam rá, meg aztán Palotás Ferenc sokkal okosabb annál, semmint hogy ilyen átlátszó trükkel próbáljon meg szemmel tartani, régóta ismerjük egymást, bármikor bejöhet a lakásomba és kifaggathat, ezt egyébként többször megtette már, de mindig csalódottan távozott, legutóbb akkor, amikor a koszovói albánok budapesti mozgolódásairól kérdezősködött, nem tudtam neki érdemleges adatokat szolgáltatni, mivel nem rendelkezem ilyen adatokkal, ha azonban véletlenül rendelkeznék is, eszem ágában se lenne kifecsegni őket, bár úgy nagy általánosságban hajlamos lennék az együttműködésre az igazságszolgáltatással, de csak abban az esetben, ha közbűntényes cselekményeket kellene megakadályozni.

Ezt már többször elmondtam Palotás Ferenc századosnak, ő viszont egyre kevésbé hisz nekem, meggyőződése, hogy sokat tudok a balkáni belső mozgatóerőkről, sőt magam is részt veszek a mozgásokban, és ezért következetesen kitérő válaszokat adok minden konkrét rendőri kérdésre, így hát érthetően nem bízik bennem, az utóbbi időben nem is törődik velem, álcázott hajléktalani bóbiskolása tehát másfelé irányul. Akkor így vélekedtem. Érdeklődéssel figyeltem az első emeletről, miközben regényt írtam a délvidéki magyarok kiirtásáról a második világháború utolsó hónapjaiban. Valamiféle összefüggést azért mégis feltételezni véltem a rendőrszázados helyválasztásában és személyem között, csakhogy szokás szerint késésben voltam az írással, tehát nem szentelhettem sok időt a közbiztonsági ténykedésekre. Akkor figyeltem fel igazából, amikor Palotás Ferenc mellett gyakorta megjelent egy ugyancsak hajléktalannak látszó, elkoszolódott nő a padon. A hölgy feltűnően rövid szoknyában ült a százados mellé, felülnézetből feltűnően szép combjai voltak, és eléggé bizalmasan társalgott régi ismerősömmel.

Eluntam a munkámat az íróasztalnál, lementem hozzájuk, a padra ültem, természetesen a nő mellé, mintegy véletlenül meztelen combjára tettem a kezemet.

– Maga milyen rangban szolgál a rendőrségnél? – kérdeztem. – Hogyan szólíthatom?

– Menjen innen a fenébe – förmedt rám Palotás Ferenc. – A munkánkat végezzük, ne zavarjon bennünket.

– Csupán udvarias akartam lenni – mondtam. – Néha az az érzésem, hogy unatkoznak ezekben a piszkos göncökben. Beszélhetnénk érdekes dolgokról. Ha esetleg engem akarnak kifigyelni, állok rendelkezésükre.

– Ki ez a tróger? – kérdezte a nő, és félreütötte a kezemet a combjáról.

– Állítólag író – mondta unottan Palotás Ferenc. – Itt lakik a mögöttünk lévő házban. Egyszer segítettem neki, amikor magyar állampolgárságért folyamodott, de egyáltalán nem hálás fajta. Azóta sincs semmi hasznom belőle.

– Milyen italt fogyaszt ebből a maszatos üvegből, és milyen ital az, amitől naponta többször lerészegedik az ablakom alatt? – kérdeztem.

– Hideg tea – mondta elkeseredetten a százados. – Most pedig tűnjön el innen a büdös francba, mert a fejéhez csapom az üveget.

– Csak a hölgy neve és rangja érdekel – mondtam. – Ha ezt megtudom, ígérem, hogy nem zavargok a továbbiakban.

– Nevezze őt Renáta hadnagynak, ha egyáltalán találkoznak még az életben.

– Igyekezni fogok – mondtam ezúttal teljes őszinteséggel. – Az utóbbi tizenkét évben nem láttam ilyen gyönyörű női lábakat, mint amilyeneket Renáta hadnagy mutogat a díszkörtefa alatt.

– Köszönöm a kedvességét – mondta a hadnagynő, és megigazította rövid szoknyáját.

Megpróbáltam tovább szellemeskedni.

– Az első emeletről szemlélve káprázatosak a combjai, innen közelről még annál is szebbek.

A hadnagynő tetőtől talpig végigmért, és megenyhült a pillantása.

– Maga tényleg író? – kérdezte.

– Híres író vagyok – mondtam önérzetesen. – Ezt legalább kilenc kiváló kolléga hajlandó bizonyítani az egész magyar nyelvterületről.

– Kilenc kolléga nem túlságosan sok egy ekkora nyelvterületen – mondta megvetően Palotás Ferenc. – Most már tényleg pucoljon innen, mert gyanúba kever bennünket. Menjen fel a lakásába, és írja a megszokott hülyeségeit.

– Most éppen belekeveredtem a közelmúlt elborzasztó magyar történelmébe – magyarázkodtam. – De hamarosan rendőrökről fogok írni. A keménykezű magyar rendőrökről, akik álruhában vigyáznak biztonságunkra. Belesegíthetnének a témába.

Azt hiszem, Palotás százados legszívesebben lerúgott volna a padról, Renáta hadnagy azonban érdeklődést mutatott.

– Ezt komolyan mondja?

– A legkomolyabban. Rendőrnőkről is írnék, akik jóságosan viszonyulnak a kiszolgáltatott civil emberekhez.

– Írjon, amiről akar, de hordja el magát gyorsan, mert tényleg fejbe csapom az üveggel, és a hajára öntöm a hideg teát – mondta Palotás Ferenc százados.

– Megígértem, hogy mindjárt megyek. De mivel keménykezű rendőrökről akarok írni, szeretném, ha megszorítanák a kezemet. Tudják, én ragaszkodom az életszerű történetekhez.

Palotás Ferenc Renáta hadnagynő combja felett kezet nyújtott, lagymatagon átfogta ujjaimat, és ingerülten azt mondta:

– Tűnés!

Renáta hadnagynővel is kezet fogtam. Ő erőteljesen visszaszorított.

– Ilyen kézfogásra várok hosszú évek óta – mondtam. – Magát sokáig kedvelni fogom. Nem csak a combjai miatt. A kezei is gyönyörűek.

Tovább igazán nem maradhattam, magukra hagytam őket, már a lakásomban jutott eszembe, hogy még egyszer megkérdezhettem volna, hogy esetleg mégis engem figyelnek-e valamiért, de ennek tulajdonképpen nem volt jelentősége.

Mindez a délelőtti órákban játszódott le, az ablakon keresztül még néhányszor lenéztem Renáta hadnagynő lábaira, azután megebédeltem, és ledőltem délutánra.

Dr. Baltás Katalin vert fel délutáni álmomból, ő mindig rosszkor érkezik, és vele még pimaszkodni sem merek, mivel ő a háziorvosom, és amint belép a lakásomba, azonnal megméri a vérnyomásomat, ingatja a fejét, figyelmeztet káros szenvedélyeim káros hatásaira, megemlíti, hogy mérsékelhetném a dohányzást és a tömény italok fogyasztását, alapjában véve azonban nem szigorkodik velem, különösen, ha a kutyájával, a Dugóhidi Anita nevű pedigrés vizslával látogat meg, a kutyát egyébként Dorkának becézi, és csak akkor vezeti fel hozzám, ha az én vérnyomásomnál is sokkal fontosabb ügyeket intéz, amelyhez a vizslát le kell adnia valakinek megvigyázásra. Ezúttal is Dorkával érkezett, mindjárt tudtam, hogy gondjaim lesznek. Baltás Katalin orvosnő ugyanis nem tiltott el semmitől, de megkért, hogy néhány óráig vigyázzak Dugóhidi Anitára, mert ő egy libanoni vagy líbiai gyógyszerésszel tárgyal igen fontos üzleti ügyben, Dorkáért pedig estefelé eljön majd egy izmos hondurasi ember, akit Pereznek hívnak. Az illető nemrégen új nyakörvet vásárolt Dorkának, és kiváló ember.

Kicsit elveszelődtem az egész történetben, de azután megpróbáltam logikusan gondolkozni, arra a következtetésre jutottam, hogy dr. Baltás Katalinnak végre van egy állandó barátja, aki izmos és jóravaló, ennek őszintén örültem, mert háziorvosnőm szemrevaló asszony ugyan, de valami miatt, talán túlzott akaratosságából kifolyólag, nem tud tartós kapcsolatokat teremteni megbízható férfiakkal, ezért időnként tüskés a modora, az én egészségtelen életvitelemet is kifogásolja, és főleg elkényeztetett vizsláját abajgatja. Most viszont kifejezetten vidáman viselkedett, nem tett egyetlen szemrehányó megjegyzést sem életvitelemre, az előszobában a tükör előtt megigazította frizuráját, majd elment az üzleti tárgyalásra, neveletlen kutyáját nálam hagyta.

Barátságtalanul nézegettük egymást Dugóhidi Anitával, és Perezre várakoztunk, miközben azt fontolgattam, hogy esetleg kevésbé állatbarát háziorvost választok. Valójában nincs is szükségem háziorvosra, legutóbb tíz évvel ezelőtt állapítottak meg nálam betegséget, nevezetesen tüdőgyulladást, de azt is lábon kihordtam.

A sötétedő unatkozásba szerencsére berobbant Zita Jack Scilacci, a lelkes amerikai egyetemista lány, aki mostanság szigorlatozik régi magyar irodalomból, négy éve tanul Budapesten, majdnem tökéletesen beszéli nyelvünket, imádja Magyarországot, elítéli a trianoni diktátumokat, és Baltás doktornővel ellentétben már megérkezésekor szoros viszonyt teremtett az egyetemen egy jóvágású magyar évfolyamtársával, akihez férjhez megy a tavasz legelején, és ezután végképp Magyarországon marad. Elképzelései szerint gyerekeket fog szülni, és majd műfordítással foglalkozik.

Így kerültem én a látókörébe, mármint a műfordítás kapcsán. Leendő férje ajánlotta figyelmébe valamelyik regényemet, ő pedig eléggé reménytelenül belefogott angolra fordításába, azért reménytelenül, mert kiadó még sehol sem jelentkezett angol nyelvterületekről. Zita azonban dolgozik és reménykedik, ezt többször átbeszéltük, elmondta, hogy ő igazi céltudatos amerikai lány, olasz és indián keverék, és ez a fajta igen csökönyös, ő megátalkodottan fordítani fog magyarról angolra, mert szereti a magyar irodalmat. Ezért jön el néha hozzám, én meg kifejezetten örülök neki, mert tényleg szeretetre méltó amerikai keverék lány. Most a legjobbkor jött.

Kiderült, hogy kedveli a kutyákat, azonnal motyorászni kezdett a magyar vizslával, Dorka pedig behozta az előszobából vadonatúj nyakörvét és pórázát, mert sétálni szeretett volna. Zita megsimogatta a kutya fejét, megígérte, hogy leviszi sétálni, előtte azonban velem akart megbeszélni bizonyos irodalmi problémákat. Műfordítói munkája közben ugyanis eljutott regényem negyedik fejezetéig, ahol egy kártyajáték ékelődik az eseményekbe.

– Mi az a tök alsó? – kérdezte.

Belefáradtam már a zsúfolt napba, amikor álruhás rendőrökkel, szerelmesen csillogó szemű orvosnővel, morgolódó vizslával és határtalanul rokonszenves műfordítóval értekeztem, indokolatlanul otrombán válaszoltam.

– A tök alsó az tök alsó. Nagyon gyönge kártyalap. Ennél már csak a zöld alsó a gyöngébb. Bizonyos esetekben.

– Ezt Amerikában és Angliában senki sem érti – mondta Zita. – Ausztráliában sem. Márpedig ha el akarjuk adni a történeteit…

Dorka egyre erőszakosabban forgolódott a pórázzal és a nyakörvvel, majdnem ismét gorombán válaszoltam, de mivel kedvelem Zitát, visszafogtam magam.

– Fordítsa át érthető amerikai nyelvre – mondtam. – Vegye elő a pókerkártyákat, és a tök alsó helyébe iktasson be egy hasonlóan harmatgyönge lapot.

– Maga szerzőként beleegyezik egy ilyen drasztikus változtatásba?

– Természetesen.

– Ennek nagyon örülök. Akkor hát átkeresztelem a tök alsót, és megmagyarázok mindent az amerikai olvasóknak.

– Felesleges magyarázkodni – mondtam. – Az amerikai olvasók a pókerből megértenek mindent.

– Igaza van – mondta, és ismét megsimogatta a magyar vizsla fejét. – Leviszem és megsétáltatom Dorkát. Nagyon elunta magát itt a bezártságban.

– Maradjanak minél tovább a tágasságban – mondtam.

Zita a kutya nyakára csatolta a pórázt, de sétáltatásra nem került sor, mert bekopogott az ajtón Perez, az izmos hondurasi férfiú. Valóban izmos volt, és legalább százkilencven centi magas, Baltás Katalin nem választott rosszul, de már első rálátás után az volt az érzésem, hogy ez a kapcsolat sem lesz tartós.

– A kutyáért jöttem – mondta Perez mosolyogva, és türelmetlenül integetett. – Sietnem kell, mert várnak egy helyen a pályaudvar mellett. Adják át azt a dögöt, és már itt sem vagyok.

Intettem Zitának, hogy adja át Dorka pórázát izmos Pereznek, és lassan becsuktam előtte az ajtót.

Előbb azért még azt mondtam:

– Örültem a találkozásnak, üdvözlöm a családot és a szűkebb rokonságot.

Perez elment Dorkával, nekem pedig hirtelen rossz érzésem támadt, mint általában az ilyesfajta zsúfolt napjaimon. Az ablakhoz mentem, Zita követett. Az utcán a körtefa alatt Palotás Ferenc bóbiskolt, mellette Renáta hadnagynő ült gyönyörű combokkal, mozgás egyáltalán nem volt a közelükben, mégis azt mondtam Zitának:

– Itt hamarosan bajok lesznek.

– Miért lennének bajok? – kérdezte Zita.

– Figyeljünk – mondtam.

Figyeltünk, és azt láttuk, hogy Perez Dorkával kimegy az utcára, Palotás Ferenc felpattan a piros padról, torkon ragadja az izmos latin-amerikai férfiút, villámgyorsan a földre teperi és megbilincseli. Lagymatag kézszorítása után igazán nem hittem volna, hogy képes ilyen műveletre. Eközben Renáta hadnagynő lecsatolta Dorka nyakörvét, és tapogatta a szíjat. A szegény magyar vizsla meg csak állt, és tanácstalanul forgatta a fejét.

– Fel kellene hozni a kutyát – mondtam.

Zita amerikai energikussággal cselekedett. Lerohant a lépcsőkön, megragadta Dorka nyakbőrét, és felhozta a kutyát a lakásba. Perezt addigra betuszkolták egy vijjogóan érkező rendőrautóba.

– Sokszor csalódom barátaimban – mondtam szomorúan. – Ezúttal is engem figyeltek, de letagadták. Búslakodom ilyenkor, és női megérzésre vágyakozom.

– Az a fontos, hogy megegyeztünk a tök alsó átkeresztelésében – mondta Zita. – Ezzel a kedves kutyával mit csináljunk?

– Várjunk.

Nem sokáig kellett várni. Dr. Baltás Katalin előbb telefonált, aztán eljött Dorkáért. A későbbi napokban megtudtam, hogy a kutya nyakörvében fehér port találtak, Palotás Ferenc századost őrnaggyá, Renáta hadnagyot pedig főhadnaggyá léptették elő. Azt is megtudtam, hogy Renátát valójában Szakács Júliának hívják, és később egyszer eljött az utcánkba, rövid, de nagyon tiszta szoknyában. Gyönyörűek voltak a lábai. Dr. Baltás Katalinnak pedig ezúttal sem sikerült tartós viszonyt teremtenie.