Gobby Fehér Gyula

A föld gyenge füve

Kedves Édesapám!

A kórházi ágyból írok haza, nehogy azt higgyék, már meghaltam, vagy elvesztem ebben a nagy országban, bár majdnem megtörtént. Több mint fél éve küldtem azt a szép színes fényképet, ahol láthattak az új Cadillac gyártmányú kocsimmal. Most szükségesnek tartom elmondani, hogy az a kocsi nem volt az enyém. Nem volt az senkié, csak éppen melléje álltam a boltban, és megkértem az árust, hogy fényképezzen le. Szívesen megtette, nem én voltam az egyetlen vevője, akinek hasonló kívánsága volt, és nem én voltam az egyetlen, aki csupán kíváncsiskodott a boltban a sok álomszép, de igen drága jármű körül, aztán a végén a pénztárcája mondta ki az igazságot, és kocsi nélkül ment haza aludni.

Akkor még nem volt kocsim egyáltalán. Igaz, hogy ez egy bődült nagy ország, és igaz, hogy ha szerencséje van az embernek, akkor sok pénzt tud keresni, de azért nyolc hónap után én nagyon boldog voltam, hogy végre egy tisztességesebb helyre költözhettem szobára, és mivel úgy-ahogy gagyogok angolul, hát egész napos munkát kaptam egy hotdog-járgánynál, ami azt jelenti, hogy a reggeli óráktól kezdve egész késő délutánig főtt kolbászt árulok a város egyik sarkán, kapható nálam még főtt kukorica is, és saját ajánlatomra mint újítást engedélyezte a gazda, egy külön rekeszből főtt csirkemelleket is rakhattam a két szelet kenyér közé. Ez az újítás egy kis külön pénzt is hozott a konyhára, vagyis százalékra végeztem ezt a munkát is, és hát volt a vevőim közt néhány, aki ebédszünetben, amikor legnagyobb a forgalom, néha változtatott a szokásain, kolbász helyett a csirkehúsból vett. No, olyan is akadt, aki még a csirkehúsra is mustárt vagy mexikói paradicsomlevet öntött, amit minden áldott nap megszokott, de az az igazság, ők se törődtek vele, hogy én honnan keveredtem a főtt kolbászos kazán mögé, én se akartam őket magyaros csirkepaprikásra szoktatni.

Egy hosszú, fényes folyosón bolyongok néha. Nem is jó szó rá, hogy bolyongok, mert ha azt mondom, még azt hiszik, hogy ráérek. De ezen a folyosón senki sem ér rá. Itt mindenki rohan előre, néha összeütközöm valakivel, legtöbbször még az alakját sem tudom kivenni, néha csak a színét látom, mert rengeteg színes árnyék mozog körülöttem. Vannak itt sötétkékek is, amarra egy csoport citromsárga suhan, és csodálatos változatokat tapasztalok, mert a fehérsárgák, a sötétbíborok meg kékeszöldek nagy számban kerülnek elém.

Bár mindjárt megérkezésem után azt jelentettem, hogy a rokonok jól fogadtak, bizony be kell vallanom, hogy én itt legfeljebb rokon lelkekre találhattam, mert se Némethék, se Baloghék nem laktak már a megadott címen. A Németh család meg sem hagyta a régi házmesternél, hogy hova költözött, végeredményben azt kell mondanom, hogy szerencsém volt, mikor verés nélkül megúsztam a kérdezősködést, mert ha jól értettem a furcsa kiejtéssel beszélő Puerto Ricó-i embert, akkor az ő béréből vonta le a gazda az utolsó házbérüket, mert egyszerűen eltűntek a környékről, és állítólag még a csapokat is leszerelték a fürdőszobában. Eleinte rajtam követelte a pénzt, mert azt hitte, minden rokon felel a saját családtagjaiért, de addig magyarázkodtam, hogy az összegyűlt lakók tanácsa, akik talán szintén Puerto Ricó-i rokonok lehettek, végül úgy döntött, menjek a fenébe, nincs is mit elvenni tőlem.

Baloghék átköltöztek az ország nyugati partvidékére, még levelet is hagytak számomra, hogy menjek utánuk, de az első tapasztalat arra intett, hogy azt a kevés pénzt, amit magammal vittem, őrizzem és gyarapítsam, ha lehet, ne pedig bizonytalan utazásra költsem el. Így aztán megkerestem a legolcsóbb szobát, amit találni tudtam, és munka után néztem.

Nézni nagyon könnyű, rengeteg a munkaközvetítő iroda, mindenütt be lehet jelentkezni, be lehet fizetni a tagsági díjat, de munkát lelni nagyon nehéz. Különösen, ha történelemtanár az ember, és annyit tud angolul, amennyit az újvidéki iskolában megtanítanak vele azok a tanárok, akik maguk is otthon tanulták a nyelvet. Első héten ismert ember lett belőlem, mert egy cseh fogadós megszánt, és felfogadott szendvicsembernek, ami azt jelentette, hogy két hatalmas táblát a nyakamba akasztott, elöl is meg hátul is, azt írta rá, hogy olcsón és jól étkezhet mindenki, aki fölkeresi a fogadót, de az én keresetem csak annyi volt, hogy este, mikor holtfáradtan beestem hozzá a konyhára, a maradék ételekből kaptam, amennyi belém fért.

A folyosó elején úgy tűnt, minden egymásba omlott. Ilyen tapasztalatom még nem volt, mert azt találtam legérdekesebbnek, hogy nem voltam képes megkülönböztetni, merre van a föld és merre az ég. Nem volt lenn és nem volt fönn se számomra. Talán az űrhajósok élnek át valami hasonlót, mikor a gravitáció megszűnik körülöttük, és a mozgásuk olyan bizonytalanná válik. Egyszerre éreztem magam kétféleképpen. Egyrészt szabadnak éreztem magam, mert semmi sem akadályozott abban, hogy mozogjak, ettől szörnyen kedvem támadt kihasználni az alkalmat, és száguldani, cikázni, vadul rohangászni. Másrészt meg rettenetesen kívántam régi valómat megtalálni, mert abban még mindig bizonyosságot, rendet és célokat hagytam, akármennyi szenvedést okozott is nekem.

Kértem a csehtől valamiféle rendesebb, állandóbb munkát, de nem tudott adni, lehet, hogy nem is akart, mert addigra már kikérdezett, és rájött, hogy jugoszláv létemre tulajdonképpen nem tartozom a szlávok közé. Nem mondott erről véleményt, de az annyira áhított mosogatólegény vagy kidobólegény munkájára másokat fogadott fel. Akkor elmentem segédmunkásnak egy autómosodába. Sok irigyem támadt, mert a szomszédaimnak se akadtak jobb munkahelyek, az autósoktól néha le is esett egy kis baksis, végre kerestem heti bért, még akkor is, ha az csekélyke pénznek látszott. Ott meg is maradtam három hónapig, de be kellett látnom, hogy hiába iratkoztam be a helyi könyvtárba, meg hiába jelentkeztem egy nyelvtanfolyamra, a munka annyira kifárasztott, és olyan magános volt, hogy angolul ott nem tanulhattam meg semmi mást, csak néhány szakkifejezést, este meg már olyan fáradt voltam, hogy se olvasni, se tanfolyamra járni nem maradt energiám.

Végül egy özvegyasszony vett magához. Rosszat nem akarok írni róla, hiszen neki köszönhetem, hogy abbahagyhattam a mocskos lében való egész napos tocsogást, neki köszönhetem, hogy majdnem elvégeztem egy gyorstalpaló angolkurzust, meg hát az az igazság, hogy azok a ruhák, amelyekben az első hazaküldött képekben pompáztam, mind az elhunyt férje szekrényéből kerültek elő. Ha nyugodtabb természetű, talán meg is maradhattam volna mellette. Viszont igen élénk asszony volt. Mikor a kocsiját mostam, és rám mosolygott az üvegen keresztül, kívánatosnak találtam, mint a szomjas ember a habzó sörösüveget, amelyben megsejti az enyhet adó italt. Első találkáinkon habzsoltam is mindent, amivel megkínált. Csakhogy szegénységem rákényszerített, hogy elfogadjam az ajánlatát, és hozzáköltözzem, ami viszont lehetővé tette, hogy ő szabja meg, mikor és mennyit, hol és hogyan foglalkozzak vele, ami sajnos átváltozott kényszerré, munkává, később büntetésként hatott rám. Egy szóval se mondhatom, hogy meg akart alázni. Még talán tetszett is neki, hogy nem tudom magam jól kifejezni, még azt is büszkén mesélte a barátnőinek, hogy balkáni magyar vagyok, ami számukra meghatározott módon viselkedő egzotikus férfiembert jelentett, úgyhogy egyik-másik meg is kísérelt elcsalogatni tőle, eleinte tetszett neki, hogy mindenáron képezni akarom magam, de később változott a viszonyunk. Először arra lett féltékeny, hogy minden este pontosan jártam a tanfolyamra, nem tudtam elkísérni a barátnőinél tartott rendszeres szeánszokra, kártyapartikra, mozi- meg színházi előadásokra. Ezt úgy kísérelte meg bepótolni, hogy mindennap többször is bizonyítani kellett a szerelmemet, ami ugyan az első hetekben ment még valahogy, de aztán egyre fáradtabb lettem, egyre álmosabb, és egyre inkább nem éppen kedvére való. Akkor azzal vádolt, hogy megcsalom valamelyik barátnőjével. Hiába bizonygattam, hogy képzeleg, ő pontosan tudni vélte, hogy melyik barátnője az, aki kihasznál engem, s annyira elfáraszt, hogy otthon már semmire sem vagyok kapható. Később már boltba se mehettem, mert a pénztárosnőkre is féltékeny lett. Aztán egy este eljött az esti iskola elé, és megcsupálta a tanárnőt, akitől éppen arról érdeklődtem, hol folytathatnám a tanulást, ha sikerül egy hét múlva letennem az alapvizsgát. Többé nem járhattam a tanfolyamra, nem mehettem ki a lakásból, és az általa készített, állítólag különlegesen tápláló hatású egyveleget kellett ennem. Megszöktem tőle. Más választásom nem volt, kezdhettem elölről a lakáskeresést, a munkakeresést, a megélhetés számomra megfelelő formájának a keresését.

Nagyon sokszor eszembe jutott az édesapámmal folytatott vita. Nagyon sokszor fájt az a pofon, amit édesapámtól elutazásom előtt kaptam. Nagyon sokszor végiggondoltam édesapám érveit meg a magam érveit is. Talán el se kerülhettük, hogy összeütközzünk, pedig éreztem akkor is, éreztem távolból is, mindig szerettük egymást.

Azon a folyosón egész más a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, az ujjak tapintása, de még az agy eszmélése is. Azon a folyosón számunkra ismeretlen világ van. És magunkat sem ismerjük eléggé, hogy ott eligazodni tudjunk. Én úgy éreztem magam, mintha nem volna nevem, és azt sem tudnám pontosan, ki vagyok. A régi világban is sokat kell küzdeni a gyereknek, mire rájön, hogy ki is ő tulajdonképpen, hova tartozik, és milyenek a lehetőségei. De a gyerekkel azért mindig foglalkoznak, vannak szülei, testvérei, szomszédai, barátai, ismerősei és tanítói. Itt az ember magára van hagyatva, és senkihez sem fordulhat.

Csekélyke megspórolt pénzemből ismét hónapos szobát vettem ki. Otthoni szokás szerint írom azt, hogy hónapos, mert itt lehet napra kivenni bérszobát, lehet egy hétre, és lehet ugyan akár egy hónapra vagy akár egy évre is, de az utóbbi kategóriákba tartozó klienseket már az előkelő vendégek közé sorolják. Én még nem lehettem előkelő vendég. Vissza nem vettek az autómosodába, a helyemet már régen betöltötte egy afrikai, most én néztem irigyen, ahogy az ágyékig érő gumicsizmában, a maga elé kötött leffegő gumikötényben vidáman locsolgatja egy hölgy szedánját.

Ismét megjelentem az ismerős munkakereső irodákban, de csak a tagsági díjat fogadták el tőlem, többre nem futotta erejükből. Végül egy kutyanyírónál lettem segéd. Igazi borbélyműhely volt az, előszobája is volt, műanyag kockákkal borított fülkéi, színes műanyaggal borított asztalai a vendégek számára, akiket nekem kellett csillapítanom várakozás közben, nekem kellett leszorítanom, ha ficánkoltak, és nekem kellett nyírás után meg is fürdetnem, amennyiben ez volt a vendég gazdájának a kívánsága. Munka sok volt, de a zsebpénz a borbélynak jutott, én csak nézhettem, milyen hanyag mozdulattal vágja zsebre. Nekem annyit se fizetett, hogy rendesen tudjak étkezni belőle. Végül még hálásnak kellett lennem a csehnek, aki visszafogadott egy esti turnusra, vagyis a kutyákkal eltöltött nap után baktathattam a város utcáin, amíg föl nem buktam a fáradtságtól.

Zsákutcába jutottam itteni életemmel. Éjjelente apámról álmodtam. Apám minden alkalommal elmondta, hogy egy Giricz sose mond le a földjéről, egy Giricz sose adja el a földjét, egy Giricz tudja, hogy az a darab föld, amit ősei szereztek, élete értelme. Amennyire elegem lett az életemből, annyira elegem lett saját giriczségemből is. Tudja édesapám, mennyit vitatkoztunk, mikor folytatni akartam iskoláimat. Tulajdonképpen akkor váltam el a földtől, mikor megengedte, hogy gimnáziumba iratkozzam. Valószínűleg édesanyám szava döntött, mikor kimondta, hogy túl gyenge még a karom ahhoz, hogy egész nap a földet túrjam. Mint történelemtanár pontosan tudom, hogy a földtől való megválás országos folyamat volt. Azt is tudom, hogy mindenütt a világon ezernyi fájdalommal jár a parasztok munkásokká válása. Most már azt is tudom, hogy hiába érti ezt meg a paraszt is meg a fia is, meg mindenki, ez akkor is fájni fog minden résztvevőnek. Apám árulásnak tartotta, hogy nem akartam később a földeken dolgozni, butaságnak tartotta, hogy nem álltam be az egyre gazdagodó bolgárkertészek sorába, akik a gyorsan növekvő Újvidéket zöldséggel és gyümölccsel látták el, nem olcsón. Én meg a magam hivatását árultam volna el, ha átveszem a földet apámtól, és akár bérmunkásokkal, napszámosokkal vagy árendásokkal dolgoztatok. Nekem meg kellett a földtől szabadulnom, mert csak történelemtanár akartam lenni és semmi más.

Ha nem kerül köztünk kenyértörésre sor, ma otthon tanítok valamelyik újvidéki iskolában. Higgye el, nem hánytorgatni akarom a makacsságát. Saját makacsságom vetekszik apáméval. Talán örököltem apámtól. Nincs mit egymás szemére vetnünk. És mégis hetekig veszekedtünk. Sajnálok minden rossz szót, amit közben kiejtettem. Akkor is sajnálom, ha most is úgy érzem, a magam igazsága is nagy igazság volt. Nem vonom kétségbe, hogy apám igazsága is keservesen megkínlódott, történelmi gyökerekből táplálkozó igazság ma is. Biztosan így van, mert tudom, hogy apám soha fölösleges szót nem mondott, miért mondott volna akkor annyi fájdalmat okozó szót nekem. De akkor lemondtam az otthoni iskolákról, lemondtam az otthoni leányokról, lemondtam az Újvidéken születendő gyermekeimről.

Örömöt és kínt észlelek itt a folyosón. Váratlanul csapnak belém, mint a feszes íjról kiröpített nyílvessző. Fáj mind a kettő. Az öröm is szédülésig, a kín is szétpattanásig. Talán ezért rohanok én is ezen a folyosón, mint akit kergetnek. Talán ezért vagyok képtelen vigyázni másokra, akik mellettem száguldanak, akik szembejönnek, akik nekem ütődnek. Összecsapásunk is újabb kínt okoz, néha egy kis örömet is. Mint amikor rokonokkal találkozik az ember hosszú idő után. De megállni nem lehet, hajt mindannyiunkat a belső érzés. Itt megállni, lecsillapodni, megnyugodni, pihenni, úgy látszik, nem lehet.

Éppen egy hónapja dolgoztam a kutyafodrásznál, mikor megjelent a pincsikutyájával a volt szeretőm egyik Elisabeth nevű hölgyismerőse. Észrevettem, hogy nagy szemeket mereszt rám, de azt hittem, csak a régi kapcsolatról akar kikérdezni, mikor külön megkért rá, hogy ölben vigyem ki a pincsijét a kocsiparkolóba. Ott aztán egy névjegyet adott, s azt mondta, ha másfajta munkára vágyom, másnap délelőtt hívjam fel, majd megbeszéljük a dolgot. Nem árult el semmi mást, de már ezzel is reményt ültetett el a szívemben. Egyre inkább rühelltem a kutyaszagot, különösen a kutyaszőrt, sokszor fogott el a köhögés meg a hányinger, úgy éreztem, hiába harákolok, a torkomba fúródott valamilyen szőrszál.

Másnap délelőtt azt mondta, hogy menjek el hozzá azonnal, ha igényt tartok a segítségére. Kénytelen voltam magára hagyni a főnökömet, aki káromkodott is sűrűn, mikor közöltem vele, hogy aznap már ne számítson rám, de akárhogy is fenyegetett, elindultam Elisabethhez, szabadulni szerettem volna már a kutyáktól.

Kétemeletes háza volt a kilences végállomásánál. Külön garázzsal, a kertben medencével. Már akkor tudtam, hogy mit akar, mikor maga nyitott ajtót, és olyan átlátszó háziruhában volt, hogy csak az nem látszott rajta, nyírja-e a hónalját. Tulajdonképpen nem is volt választásom, mert vagy azonnal sarkon fordulok, vagy vállalom a nekem szánt sorsot. Szerencsére Elisabeth határozottan körültekintő alkut akart kötni velem. Neki a férje miatt kellett nagyon vigyáznia a külsőségekre, nekem meg olyan egyszerű kívánságaim voltak, hogy járhassak nyelvtanfolyamra, tanulhassak a könyvtárban, legyenek szabad perceim. Így aztán az előszobában lebonyolított gyors ismerkedés után leheveredtünk, és eléggé precíz szóbeli szerződést kötöttünk. Most már vigyáztam rá, hogy ne csak nekem legyenek kötelezettségeim ebben a kapcsolatban, hanem némi haszonra is szert tegyek. Meg kell mondanom, hogy nem várta tőlem a köntörfalazást, ő maga is arra törekedett, hogy tudja, mit miért kaphat.

Kezdtem jól élni. Rendes lakást vett ki nekem Elisabeth, átnézte a ruháimat, megérdeklődte, hogy melyik iskola melyik tanfolyamára érdemes beiratkozni, annak is utánajárt, hova kell jelentkeznem, ha saját szakmámban szeretnék kutatni a magyar, esetleg a jugoszláv történelemmel kapcsolatos iratok után. Igaz, beíratott egy testedzési tanfolyamra is, az akkor divatos növényi erősítőket is sorra bevetette velem, úgy bánt velem, mint egy gondos anyuka, de végre szabad perceim, óráim, sőt napjaim is lehettek. Voltak is. De megismerhettem a várost, tanulhattam, valamiféle távlat nyílt előttem.

Ahogy apám szokta mondani, mézbe esett a kanalam. A nyelvtanárok nagyon meg voltak velem elégedve, titokban eljártam egy öreg nénihez is, aki iskolában már nem tanított, de pár dollárért egy óra hosszáig türelmesen javítgatta kiejtésbeli és fogalmazásbeli hibáimat. Kezdtem magam aránylag pontosan kifejezni, már nem úgy néztek rám a boltban, mint valami tahóra, ha a könyvtárban kértem valamit, érteni kezdték, mire gondolok, és még titokban sem mosolyogtak rajtam. Abban bíztam, hogy sikerül valamelyik kutatóintézetben vagy főiskolán álláshoz jutnom. A város telis-teli van mindenféle intézetekkel meg iskolákkal, nem is tudom, mekkora pénzek forognak itt a gazdaságban, ha az elméleti munkákra, látszólag teljesen fölösleges kutatásokra (ugyan mi közvetlen hasznuk van a keleti társadalmak, az ázsiai elitek vagy a romániai zsidóság kutatásából, közben ilyen és hasonló témákkal foglalkozó intézetek sorát ismertem meg), látszólag haszontalanságok feltárására, ezekről meg hatalmas tanulmányok, folyóiratok és könyvek megjelentetésére bőven futja.

Elisabethben jó társra találtam. Szeretett beszélgetni, sokat olvasott, és ami a legfontosabb, nem akart mutogatni semmilyen társaságban. A férje egy acélipari tröszt élén állt, sokat utazott. Két kislányával nevelőnők foglalkoztak, a házát szobalányok tartották rendben. A látszat ragyogott körülötte, mögötte, fölötte. Mióta feleségül ment Roberthez, azt állította, a férje még egyetlenegyszer sem ellenőrizte, hogy milyen kiadásokra megy pénz a háztartásban. Ami azt jelentette számomra, hogy én tételként szerepeltem a családi jólét listáján, akár a tavaszi festés vagy a medence rendszeres tisztítása. Nem mondhatom, hogy jól éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy nők eltartottja lettem. Ettől talán még a sárgarépa vetése, a fokhagyma szedése, a piacozás is több büszkeséggel és elégedettséggel tölt el. De nem adtam igazat még ilyen körülmények között sem apámnak. Lehet, hogy évszázadokig az volt az itt élő emberek leghőbb vágya, életük egyetlen célja, hogy földet szerezzenek, de az emberek célja ma már nem ez. A körülöttem zajgó hatalmas országban senki sem ragaszkodott még a házához sem. Ide-oda költöztek az emberek, adták-vették a lakásokat, a keleti parttól a nyugati partig szabad volt a tér. Ott dolgoztak, ahol egy kicsit több bért kínáltak nekik. Azt a fajta kishazát, azt a fajta röghöztapadtságot, azt a fajta ragaszkodást a tájhoz, amit mi ismerünk, amire nevelnek bennünket a szüleink, ők nem érzik. Akárhogy nézem, az ő nézetüké a jövő, és nem a mienké.

Kénytelen vagyok elismerni, hogy enyhe lelkifurdalást éreztem. Nem tagadhattam le magam előtt, hogy egy gazdag nő eltartottja vagyok. S ami még rosszabb, Elisabeth belém szeretett. Nem volt rám féltékeny, nem ellenőrzött, nem kérdezősködött, milyen az életem, mikor nincs velem. A tekintetén láttam meg, hogy átlépte azt a határt, ameddig csupán szerzeményként, szórakoztató kísérőként nézett rám. Egyszer csak észrevettem, hogy olyan örömmel lép be az ajtón, ami nem csak a következő óra testi örömeinek szól. Csak beszélgetni akart velem, meg kívánt simogatni, csak meg akarta magát ajándékozni a velem töltött idővel. Aztán elkezdett ajándékokat venni nekem. Se nem kértem tőle, de nem is akartam magamnak se Rolex órát, se arany töltőtollat, se szattyánbőr táskát. Ilyen külsőségekre nem adtam soha. Már attól tartottam, hogy az a bizonyos Robert azért egyszer mégis megnézi a felesége bankszámláját, de nem ez lett a vége a dolognak.

Két hónapig voltam az acéltröszt eltartottja. Éppen sikerült a gyorskurzus nyelvi diplomáját megszereznem. Éppen sikerült megismerkednem egy befolyásos Balkán-kutatóval, aki örömmel nyugtázta, hogy kitűnően beszélek szerbül, amellett hogy magyar vagyok, sőt értem a szlovén meg a macedón, sőt némileg a bolgár meg a szlovák nyelvet is, ami számára elérhetetlen és enciklopédikus tudásnak tűnt. Éppen kirajzolódott előttem egy lehetséges életpálya, mikor Elisabeth elhívott egy délelőtt. Kiderült, hogy születésnapomra vásárolt nekem egy új nadrágszíjat, új bőrtárcát és a garnitúrához tartozó kulcstartót is. Úgy képzelte, egyedül leszünk, mert az acéltröszt vezetősége a megszokott időpontban ülésezik. Csakhogy elmaradt a megszokott értekezlet.

Akkor láttam Robertet először és utoljára. Nagyon elegáns, ahogy meg tudtam ítélni, szép férfi volt. Ő nem gondolhatott hasonlókat rólam, mert éppen gatyában voltam. Ha nem toppan be a szobába, a gatyámat is leveszem. Sokba került nekem az a vetkőzés.

Azt se vártam meg, mivel magyarázza meg Elisabeth édes kettesünket. Ott maradt az új nadrágszíj, ott maradt a tárca is meg a kulcstartóm is. De ott maradt a két hónapi gondtalan élet is mögöttem. Később arra gondoltam, ez a Robert nevű férfiú nagyon szigorú nevelésben részesülhetett. Nem hiszem, hogy csupán a meglepetés okozta lebénulása akadályozta meg, hogy belém rúgjon, amíg magamra rángattam a nadrágomat meg az ingemet előtte. A zoknikat zsebbe gyűrtem, a kabátot karomra kaptam, a táskámat, a feleségétől kapott szattyánbőr táskát se hagytam ott, abban kikölcsönzött könyvek voltak, mit mondtam volna a kedves könyvtárosnőnek, aki már szóra is adott nekem ritka köteteket, ha nem sikerül megmentenem őket. Robert helyében én ordítok, valószínűleg ütök is, s ahogy az országbeli szokásokat ismerem, lehet, hogy valamelyik fiókban pisztoly lapult, hát ha másért nem, a hatás kedvéért én azt is előrántottam volna. Az acéltröszt edzett elnöke azonban szótlanul állt, nézte a kapkodásomat, hallgatta felesége izgatott magyarázkodását. Érdekes, az izgalomtól a felét se értettem, mit is mond Elisabeth, így aztán se helyeselni, se tagadni nem tudtam volna.

A lakásból viszont expressz kiköltöztem. Tökéletesen kitakarítottam, még az ujjlenyomataimat is eltüntettem, pedig megszökni a bosszúálló férj elől nem lettem volna képes, hiszen saját nevemen voltam bejelentve. Gondoltam, ha idejében eltűnök, kevesebb gondja lesz velem Elisabethnek is meg Robertnek is. Amit kaptam, megszolgáltam. Kegyetlen gondolat, talán kissé embertelen is egy szentimentális léleknek, amilyen voltam. Mást nem tehettem, mert különben elölről kellett volna kezdeni a pénztelenséggel való minden küzdelmet. Jó ruhában, a karomon vagyont érő órával, fényes karriert vágyó táskámmal mindjárt kaptam állást egy forrókutyákat áruló olasznál. Egy pillanatnyilag pénzzavarban látszó úriembernek mindenki szívesen segít. A társadalom aljára süllyedt, kétségbeesetten kapálódzó koldusokba a legtöbben örömmel rúgnak még egyet.

Az a folyosó tulajdonképpen egy kivilágított mező is lehet. Azok a testek pedig se nem nagyok, se nem kicsinyek. Mindnek megvan a maga dísze, léptéke, tartása, sajátossága. A fény az olyan, mintha napsugárból fonott fonál volna. És a mozgás gyors, mint a gondolat. Úgy észleltem néha, hogy az egész látvány tulajdonképpen belülről árad, mintha az, amit tapasztalok, nem is künn, nem is a külső világban, hanem benn, talán az agyamban, talán a szívemben történnék. Vagy az is lehetett, hogy a külső világ olyan gyorsan áradt el bennem, hogy magamnak képzeltem teljesen. Mintha a lelkem határai kitárultak volna, mintha a lelkem határai megszűntek volna, s a világot észleltem fényes mezőként.

A hotdog árusítása látszólag egyszerű feladat. Kora reggel a központi konyha kiosztja a napi adagot, mindenki megtölti a kazánokat, feltölti a szósz-, a ketchup- meg a fűszerkészletét, kenyeret, kiflit, zsemlyét pakol be magának, aláírja az elszámolásokat, aztán irány az utca. Mindenkinek megvan a kijelölt állomáshelye, mindenki tudja az árakat, dolgozhat. De nem ilyen sima az ügy. Azért is vett fel engem az olasz azonnal. Az árusnak jól kell kinéznie. Ügyesnek kell lennie. Nem csaphatják be, de olyan ártatlannak kell látszania, mintha ő sem csapna be soha senkit. Ha van tehetsége, kommunikálnia kell a vevőivel. Ez a legfontosabb. Meg kell hogy szokják, ha érdekes számukra, meg is szeretik, fontosnak tartják, hogy pár szót beszélgessenek vele. A forrókutyás olyan feladatot tölt be, mint nálunk a borbély. Mindenről lehet beszélgetni vele. Akinek bánata van, elpanaszolja neki, akinek öröme, megosztja vele. Aki unatkozik, hall tőle egy-két viccet.

Rengeteget beszéltem a kocsi mögött. Sok vevőmmel alakítottam ki jó kapcsolatot, volt, akivel meg is barátkoztam. Voltak előfizetőim, voltak olyanok is, akiknek én adtam hitelt. Jó bevétellel dicsekedhettem az olasznak. Már nem csupán éhes asszonyokat szolgáltam ki, a környék apraja-nagyja hozzám járt a gyors kajáért. Iparszerű etetése a népnek. Ahogy a munka nem szégyen, a magas rangú tisztviselők számára se szégyen a tér sarkán enni. Mások a viszonyok, mint nálunk.

Ott por és sár, itt beton, csillogó fém és üveg. Nem becsülöm le a port és a sarat. Jól tudom, betonon nem születik búza se, kukorica se. Csak azt szeretném, ha édesapám egyszer megértené, hogy én is csak olyan lettem, mint a többiek az utcából. Ki az ördög akarna paraszt maradni, mikor lehet orvos is, mérnök is, vagy akár asztalos, kereskedő. A mezőgazdaságban dolgozókról még apámnak se volt soha egy jó szava. És hiába magyarázza nekem, hogy az itteni magyarságot csak a föld tartotta meg, hiába adok neki igazat, mikor arra gondolok, hogy bizony a városiasodó népnek csökkent a megtartóereje, csökkent az ellenálló képessége, csökkent még a lélekszáma is, mindannyiunknak választani kellett. Új életet, ha akarja, úgy mondom, divatos életet, mai életet, vagy megmaradni parasztnak. Ne csodálkozzon hát, ha a legtöbben a tanulás, a nagyvárosokban való kénytelen beolvadás, esetleg a kivándorlás mellett döntöttek. A szerbeknél és a horvátoknál, a macedónoknál és a bosnyákoknál is ugyanez a folyamat zajlott le, csak nekünk fájt még a szemmel látható nemzeti elveszésünk is. Erőnk meg nem volt ezen változtatni. Tudom én, hogy édesapám ezt a keserűségét akarta elmondani nekem. Értettem én, csak a szívembe hatoló szavak fájtak. Nem érdemeltem meg azt a pofont. Sok más helyett kaptam én azt. Mintha a köztes állapotnak én lennék oka. Mintha tehettem volna valami mást is, mint amit tettem. Mintha választhattam volna másként is.

A ránk zúduló korszellem, az elkerülhetetlen változás valóságos sorscsapás volt sok magyar család számára. Csak remélhetjük, hogy nem végzetes. Innen a kórházi ágyból csak imádkozni tudnék, ha rászánnám magam. Már gondolkodtam rajta, de nevetséges voltam magam előtt. Egy újvidéki, történelem szakos tanár, aki magyarul imádkozik egy amerikai közkórház intenzív osztályán otthon ragadt sorstársaiért. Örülhetek, hogy úgy látszik, megszabadultam a halál torkából. Legalábbis ezzel biztatnak az osztályos orvosok. Egyelőre csak úgy teszek, mintha örülnék. Már ezzel a teljesítményemmel is elégedett vagyok. Úgy látszik, az orvosok is.

Azon a fényes folyosón én nem láttam se ördögöt, se szörnyeket. Nem fenyegetett se sárkány, se gonosz. Engem saját balgaságom bántott, az elveszettség, a bizonytalanság, a nemtudás ijesztő észlelése. Tulajdonképpen úgy érezhettem, mindez önnön testem, saját szívem, egyedi gondolataim tévedéseinek következménye. Nem volt kit vádolnom, és nem volt kit keresnem. Nem érezhettem éppenséggel túl jól magam.

White doktor, aki legtöbbet törődik velem, azt tanácsolta, erről mélyen hallgassak a többiek előtt. Attól tart, lélekgyógyászok meg mindenféle sarlatánok vesznek kezelésbe, ha élményeimet közreadom. Fekszem az ágyon, s ha nem vagyok ájult a gyógyszerektől, akkor leginkább hazagondolok, ha meg a nem kívánt álomba süppedek, attól félek, újra és újra bolyongok majd a nemrég megismert folyosón.

Az idő hiánya okozta szerencsétlenségemet. Eladtam az Elisabethtől kapott drága órát, vettem magamnak egy régi járgányt, amellyel saját magam húzhattam állomáshelyemre a hotdogos targoncát, hogy azzal se veszítsem a drága időt. Szükségem volt a pénzre nagyon, de időre még jobban, mert egyre kevesebbet foglalkozhattam témáimmal, olvasásra, továbbképzésre csak este jutott néhány óra, akkorra meg leginkább fáradt voltam. Megjegyzem, nem én okoztam az összeütközést. Egy félrészeg kamionos szaladt belém egy sarkon. Nem vigasztalhatott, hogy tulajdonképpen semmi bajom nem történt. Úgy odacsaptam a fejem a szélvédőüveghez, hogy három hétig öntudatlanul feküdtem. Nem vigasztalhatott az sem, hogy az olasz munkaadómnak a biztosító már ki is fizette a kárt, régóta új árus álldogál az én utcasarkomon. Nem vigasztalhatott, hogy az orvosok szerint nem a gyógyszereiktől, magamtól tértem vissza a való világba. Furcsa élményekkel vagyok tele, még beszélni se szabad róluk.

Néha arra gondolok, amíg egyedül fekszem a spanyolfallal körülkerített ágyamon, hogy hátha a magam vétkei, saját tévedéseim vezettek abban a percben arra a végzetes utcasarokra.

Ahogy az elmúlt hetek bolyongásai során is biztosan azok vezettek.

Ahogy az árnyak, akikkel találkoztam, régi énjeim, régi vágyaim, régi gondolataim is lehettek.

Ahogy talán jövendő életem ütközött a múltammal a mindent megvilágító fénypásztában.

Talán az vigasztalhat, hogy a gyenge fű illatára tértem először magamhoz.

Olyan illatra, amely nekem mindig a Hági partján tépett húsvéti füvet jelenti. Mert arra biztosan emlékszik édesapám, hogy kicsiny korom óta mindig nekem volt a feladatom telirakni a szalmáskosarat a húsvéti nyulacska ajándékai számára. Most nincs húsvét, de egyfajta feltámadásban részesültem én is. Sokszor félórát is tépkedtem a füvet, közben heverésztem is benne egy kicsit, élvezvén a tavaszi nap enyhe melegét. Élveztem én a föld gyenge füvének illatát is, ahogy szerettem simogatni is a félig megtelt kosár bensejében a selymes szálakat. A szállás melletti fű hozott engem vissza az életbe.

Talán az vigasztalhat, hogy azért szántam rá magam erre a hosszú levélre, mert most már, ennyi idő elteltével, remélhetem, hogy megértésre és talán megbocsátásra is számíthatok otthon. Nem volt minden úgy, ahogy első leveleimben írtam. Az élet itt is kegyetlen a bevándorlókkal szemben, az újaknak sokat kell küzdeni, sok munkával és kínlódással lehet új életet teremteni. De lemondani nem érdemes. Ma sem tudom, honnan áradhatott be az ablakon az a fűszag, ami engem felébresztett, de idejében érkezett, és nagyon hatásos volt.

Talán az vigasztalhat, hogy rendszeresen fölkeres az egyik könyvtárosnő, akivel a történelmi részlegnél ismerkedtem meg, most már hozott nekem új köteteket is, és White doktor kacsingatásai közepette néha megsimogatja a kezem. Azt mondja, ne féljek, ő elment a volt lakásomra, becsomagolta és félretette minden holmimat, ha kimegyek, nem leszek ruhátlan, kisemmizett árva. White doktor szerint már megoldottam a lakáskérdést is. Volt benn nálam a Balkán-szakértő is, aki szerint az új projektumban, amire pénzt kapott, nekem is jutna egy kutatói státus. Nem túl nagy pénz, de ha meggyógyulok, mellette más munkákat is vállalhatok.

Esténként még néha félek elaludni, de az orvosok szerint minél hamarabb abbahagyjuk a gyógyszerezést, annál jobb. Úgy segítek magamon, hogy félálomban beleszagolok a levegőbe. Keresem a föld gyenge füvének illatát. Majd eljárok a könyvtárosnővel a parkba, ha ráér. Majd együtt találunk olyan helyet, ahol tavasszal fészket rakhatunk a húsvéti nyuszi számára.