N. Pál József

Szeretett volna élni 2000-ig

Szilágyi Domokosról — huszonöt év után

„A romániai magyar irodalom fő karakterisztikumát a társadalmiságban – a társadalmi életben és tudatban – betöltött szerepe jelöli ki. Ez a funkció a nemzeti és szociális gondok fokozott művészi felvállalását jelenti – a magyar irodalom hagyományos közösségi orientációjú, a történelmi léttel összefonódó vonulatának a szerves és sűrített folytatásaként.” Ez a két mondat Bertha Zoltán egyik áttekintő tanulmányának a legelejéről való (Az első Forrás-nemzedék). Tartalmukkal nekem semmi bajom sincsen, azt azonban meglepőnek vélhetik sokan, hogy éppen annak az első Forrás-nemzedéknek az irodalomtörténeti helyéről való meditációját kezdte így a szerző, amelyről feltűnése idején – és még sokáig – úgy beszéltek többen, hogy ezek a féktelen nyelvi és intellektuális kísérletezésbe kergült fiatalok mindazt félvállról – vagy még úgy sem – veszik, ami addig a kisebbségi sorba került magyarság irodalmának morális fundamentumát adta. Nekik sem a Balogh Edgár-i népszolgálati, sem a Sütő András-i népsorsot vigyázó írói magatartás nem kell – hangzott vádként is néha –, hiszen idejétmúltnak és folytathatatlannak, a személyiség szabadságvágyát béklyóba verőnek, a közösségi gondolat vállalási kényszerével manipuláló hamis írástudói modornak és szereptudatnak, nemkülönben szemléleti provincializmusnak látják és láttatják azt, amiről Kós Károly, Tamási Áron vagy éppen az előttük (ti. Szilágyi Domokosék előtt) járó nemzedék legjobbjainak feladhatatlan erkölcsű műve megismerszik. Ezra Pounddal, T. S. Eliottal meg a többi kótyagosan modern nyugati szöveggyártóval jönnek elő folyvást, hallatszott még, nekik már Ady, a magyar tragédia énekese is avítt, a nemzeti és a szociális gondok művészi képviseletét, a magyar irodalom hagyományos közösségi orientációját, sorsvállaló és sorstudatú jellegét pedig – szóval mindazt, amit Bertha e nemzedék alkotóinak is (!) tulajdonít majd később – mindenestül elvetik. Bezzeg az utánuk jövők – Farkas Árpád, Magyari Lajos és a többiek –, ők visszatértek a helyes útra, hogy aztán a harmadik nemzedék – Cselényi Béla, Szőcs Géza stb. – megint elkanászodjék.

Ilyen sommásan persze jobbára csak a proletkult színezte „közérthetőség” kívánalmától szabadulni képtelen pozícióvigyázók vélekedtek már akkor is, de szó, mi szó, Szilágyi Domokosék költészetének szemléleti és poétikai karaktere a hagyományosabb módin nevelkedett befogadói közeg számára sokáig bizony tradíciótörőnek tetszhetett. Ahogy annak tetszett – más, de szintén magyar kisebbség lakta tájakon – Domonkos István és Tolnai Ottó, Cselényi László és Tőzsér Árpád versvilága is. Saját fafejűségemnek írásos nyoma szerencsére nincsen, de muszáj bevallanom, hogy jómagam is értetlen voltam például – még az idő tájt is, amikor költőnk műve és élete végére már kitette a pontot. A nyolcvanas évek első felében – Czine Mihály kételyek nélküli tanítványaként – sokat jártam Erdélyben, Tamási Áron vagy Sütő András világával azonosulni egy pillanat műve volt nekem, de Szilágyi Domokoséról – néhány rövidebb kései darab kivételével talán – bizony lepattantam. Sok éjszakát átkeseregtünk, átittunk, mondtuk a verseket is. Valami feltűnt: kolozsvári, marosvásárhelyi vagy – mondjuk így – városi lakos vendéglátóim Szilágyi Domokos sorait idézték, a székelyföldiek ellenben Farkas Árpád verseit, az Avaron-t s az Alagutak a hóban-t leginkább. Vagy Kányádi Sándort, Áprily Lajost s még Reményik Sándort esetleg. Éles határvonal persze nem volt, s e látens megosztottság történeti, szociológiai, életfelfogásbeli összetevőin se meditáltam akkor, még csak azt sem mondhatnám, hogy ez a – barátságot és a bor élvezetét amúgy sem befolyásoló – jelenség zavart volna engem, de tény, hogy én, akinek Magyari Lajos hosszú poémája (Csoma Sándor naplója) például szinte észrevétlenül a fejébe ragadt, meg voltam győződve, hogy a társaim által áhítattal emlegetett kolozsvári poéta versszimfóniáit képtelenség megtanulni, ezért aztán nem is lehetnek olyan nagyon érdekesek. Hiszen „a vers az, amit mondani kell”, gondoltam Kányádi Sándor kisiskolás hallgatója után én is szabadon, s noha Szilágyi Domokos életét torokszorítónak éreztem, sőt sorsszimbólumnak is talán, – szégyen ide, szégyen oda – úgy véltem, legnagyobb (vagyis a leghosszabb, ahogy akkor mondtam balga módon) „avantgárd” versei csak a tengernyi „vendégszöveg” közt eligazodni képes vájtabb fülű esztétákéi lehetnek igazán.

Nem lett igazam szerencsére, így saját korlátoltságom is legföljebb történeti tünet lehet ma már. Kiderült ugyanis, hogy az a szemléleti és poétikai forduló, amely a csehszlovákiai és a jugoszláviai magyar irodalom lépésváltásával párhuzamosan Romániában is lezajlott, nem a kisebbségi léthelyzet parancsát rúgta szét mindenestől, hanem azt a joggal hamisnak tételezett, a személyiséget a közösség tagjaként is – sőt, legkivált akként! – ketrecbe nyomorító, ráérős vigaszokra hivatkozó átpolitizált viszonyrendszert, amely az élhető emberi és magyar élet szabályait a művek tematikájától vagy nyelvi-poétikai sajátosságaitól függetlenül is erősen behatárolta. Azt a viszonyrendszert tehát, amely majd mindenkinek a fejébe verte addigra, hogy emberként, magyarként és alkotóként mit és hogyan szabad akarni. Szilágyi Domokosék szereptudati és költői lázadása a teljes személyiséget megmozgató valóságos szabadságküzdelem volt tehát, akárcsak Adyé, a romániai és az egyetemes magyar irodalom tradíciójával nem szembefordult, hanem átértelmezte, megújította azt, úgyannyira, hogy – ellentétben az akkor uralkodó, fölöttébb szelektív szokásrenddel – igényt tartott az egészre, vitázva is akár. Bizony, a világirodalom és a kultúra egészére is, legkivált Szilágyi Domokos. Nem attól rettegett ő, hogy az Európában vagy a nagyvilágon élenjárónak számító verselési ideáltól a romániai magyar irodalom megint jóvátehetetlenül lemaradt – nem a „felzárkózhatnék” gyorstalpaló mániája tört ki rajta hát –, hanem szabad emberként akart létezni ott, ahol már akkortájt sem lehetett. Az igénynél, amivel porondra lépett, költő ugyanis – ha ad magára – alább nem adhatja. A világ birtokbavételének megalkuvásra képtelen vágya volt ez, avagy a világban való totális feloldódás igénye talán, olyanformán, ahogy azt József Attila fogalmazta: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben.” Az beszélt így tehát, akit Szilágyi Domokos versvilága kapcsán egyébként is oly sok okkal-joggal emlegetünk; ráadásul nem árt tudni, hogy József Attila e sorokat éppen „a szocializmus állásáról” meditálva vetette papírra. Szilágyi azonosulási vágyának az akkori hatalmi-politikai gyakorlathoz persze csakúgy nemigen volt köze, mint a kommunista párttal 1934 nyarára már végképp összekülönbözött költőelődnek a sztálini gyakorlathoz, a formába szorított élet, a célelvű történelem és az emberért való racionális társadalom azonosságának alkotói igényét – erről Kis Pintér Imre írt már jó két évtizede – ellenben éppúgy föltételezte, mint az a József Attila, aki esztétikai fejtegetése szerint a szocializmusra végső soron mint költői – s ezek szerint: életértékű – formára nézett.

Innét érthetők Szilágyi Domokos – a korszak irodalompolitikájába beleillő – ifjúkori verseinek (Tizennyolc millió, Építők, Kazánkovács, Vers a VIT-ről stb.) azon fordulatai, amelyek első pillantásra egy tőrőlmetszett szocreál költő hagyatékából is előkerülhettek volna. Az „okos agyra” (ti. a pártra), az „önműködő gépsorokra” vagy például Afrika feketéinek a harsány dalára való versbéli utalások nem egy neofita ifjonc odaadó bárgyúságáról tanúskodtak, hanem arról a földi létben megélni vágyott teljességről, hol „majd a világűr hegedűse / húzza tüzes talpunk alá” a muzsikát. A szépség, a virág, a szerelmi mámor pillanatában fölfénylő végtelen rend ennek az anyagszerűségében is kozmikussá táguló evilági bizonyosságnak voltak a szerves mozzanatai, a verseket a repülés, az űr, a rend, a fény, a végtelen, a már-már valódivá lett holnap, nemkülönben a mindenek fölé rendelt emberi értelem motívumai uralták, egy „Istennél is istenebb evilági hatalom” (Keresztvetők) szétszálazhatatlan részeiként. Az ember mint önmagára tudatosan tekintő anyag József Attila-i igénybejelentése volt ez, a világ költői meghódításának föladhatatlan akarata, hol a haladáshit, „a testet öltött utópiák”, vagyis a „holnapi kommunizmus” kora nem az egypártrendszerű diktatúra vágyát jelentette elsősorban, hanem a „dolgok végső értelmének”, a külső-belső rendnek, a „Föld minden titkának”, a végtelenség és önmagunk föltérképezésének lírai életprogramját és valósnak hitt lehetőségét. Minderről egy „fantasztikus oratóriumot” is írt Szilágyi Domokos (Himnusz a holnaphoz), s aligha véletlen, hogy ezt a későbbi versszimfóniákat formailag előlegező szöveget első kötetének (Álom a repülőtéren, 1962) a végére tette, s még az sem talán, hogy az oratórium utolsó részének (Himnusz a békéhez) befejező sorait („…te vezérelj / a holnap biztos útjaira – / a te neved / az újjászülető Föld / első szava – – –) három gondolatjel zárta le. Tudjuk, ami itt az ember teremtette és őrizte béke első szava, az János evangéliumában Istené („Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige”), a Teremtés jogának és képességének bírhatása is csak az Igével azonos Istené lehet tehát. A teremtő, a birtokos itt azonban a költő vagy inkább a költészet maga mint a világ lírai újjáteremtésének, meghódításának a földi kiválasztottja – ezt a hitet, avagy az ebben való hitet taposta szét aztán a világ- meg persze a romániai magyar történelem néhány rövid esztendő múltán. „Az igét – az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat” – fejezte be A próféta című verset.

Szilágyi Domokos lírája egy feladhatatlan teremtő és világbíró vágy útjának és az út következményeinek a végsőkig következetes végigjárása, s mint ilyen, önmagával szembeni irgalmatlanságában talán egyedüli a magyar irodalom történetében. „Lettem, hogy legyek / végtére / ország-világnak / cégére; / ki tudja, ilyen / cég ér-e / bármit is – járjunk / végére” – írta „kézirattöredékében” (Megvert az Isten), s valóban ekként cselekedett emberként és költőként egyaránt, hiszen törekvéseiben olyannyira egy volt e kettő, mint Isten és az Ige a Teremtés pillanatában. Ezt az utat nem valaminő individualizációs önzés vezérelte, mint hitték korábban sokan, a világnak a művészet révén való önkifejezése, az énközpontúság megszüntetése, a Kassák emlegette „kollektív individuumban” való feloldásának a kísérlete volt ez inkább; Szilágyi költészetének az avantgárddal való rokonsága – a tradíció vállalásán túl – ennek okán emlegethető föl, s nem azért, mert szerette összetördelni a verssorokat. Sokat – szinte az életmű szimbólumaként – idézett két sora is („…mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás”) pontosan ezt a hangsúlyozottan tettértékű (cselekvő, „közéleti” tehát!), a világban való feloldódás szabadságának az esélyét ostromló emberi-költői becsvágy lebírhatatlanságát fejezte ki; élet és költészet ily mértékben talán csak annál a Petőfinél vált eggyé, akiről nemcsak azt tudjuk, hogy már ifjúkori álmában „szárnyai növének”, hogy átrepülje „a levegőt, a végtelent”, de azt is, hogy szintén nem volt kenyere az alkudozás. Szilágyi nagy verskompozícióinak rigorózusan gondos szerkezetét, szövegeinek a honi és külhoni klasszisokra vonatkozó utalásait, a Szentírásból, Shakespeare-ből, a népballadákból vagy egy újságcikkből vett „vendégszövegeit” nem cicomának, nem példátlan műveltsége fitogtatásának, de nem is az olvasók vagy a keveset olvasó irodalomtörténészek idegesítésének szánta. Költészetének formai és poétikai karaktere a világ minden művészetbe csempészhető tényét megszólítani és felkarolni vágyó igyekezetből következett törvényszerűen akkor is, amikor az őt elindító emberi és költői bizalom előbb a bizalom létjogáért folytatott diszharmonikus perré, majd a végleg elveszített hit s a könyörtelen kegyetlenséggel bevallott – még a „nembeliség” Lukács György-i teóriájának lokálisan együgyű változataira sem apelláló – kudarc idejévé kényszerült lenni, szinte-szinte egy időben. Mert aki a teljességvágy, a „világ újraköltésének” (Lászlóffy Aladár) ifjúi álmában a mindenség emberarcúvá formálásának lírai parancsát követte, ennél alább a hitvesztés és a gyötrelem óráin sem adhatta: egyben tartani a szétfutó világot csak a verssé fegyelmezett kultúra lehetett képes. Tudta, hogy a kudarc a magyar és emberi önmagunkká válás szabadságának esélyét megfojtó egyetemes és helyi történelemé is: kényszerleszállása – a repülési vágy mámora után – korántsem csak saját személyére vonatkozott. Elrendezett mindent, amit lehetett, de tűzhelyet vagy családot még a jövőnek sem ígérhetett. Vigaszt a hátramaradottaknak – híres két sora szerint ő az igazat a vigasznál nagyobb úrnak tartotta amúgy is – csak e „fényesen kényes szellem” (Nagy László) verseinek brutális illúziótlansága adhatott, a tudat, hogy akadt itt egy ember, aki hazudni nekünk még a hazugságnak – az orvosi gyakorlatból ismert – kegyes változataival sem volt hajlandó.

A Búcsú a trópusoktól (1969) című kötet ennek az útnak egyik lehetséges tengelye, avagy olyan fókuszpont inkább, ahonnét az egész előre és hátra is belátható. E kicsi könyv hat kompozíciójában az illúzióvesztés végképp besűrűsödött korábbi stációi a még feladhatatlannak tudott „kérges remény” elégikus mozzanataival préselődtek össze oly módon, hogy a költői világkép és a poétikai karakter – illetve annak beharangozott változása – önértelmezését is megadták közben. A költői és emberi bizalomnak az a mindenséget átkarolni vágyó formája, amely az első könyvet uralta, a hatvanas esztendők második felétől fokozatosan felbomlott, s ez a folyamat jutott el itt a végkifejletig. Mert a korai versekre jellemző értékbiztonság állapota a Szerelmek tánca (1965) című kötet darabjaiban alig-alig karcolódott föl, megmaradtak a korfüggőnek nevezhető motívumok, hellyel-közzel a kételytelenül jövőbízó fordulatok is (Vasöntők, Űrhajósok, Kis szerelmes himnuszok), alapvetően még a teremtő embert az Isten fölé emelő – s e teremtés csodáját zengő – attitűd sem változott (Kiállításon, Bolyai János Vásárhelyütt), de már ebben az időben – 1964-ben – megszületett az a vers, amelynek jelentőségére az életmű egyik legközelebbi tanúja, Kántor Lajos hívta föl 1990-ben a figyelmet. A Kortárs minden koron át című látens ars poetica – ahogy a kolozsvári irodalomtörténész írta – már „a lírai hagyomány továbbvitelének és a tagadásnak, a formatiszteletnek és a formakultusz elvetésének, sajátosság és egyetemesség ötvözésének, a kortársi szolgálat vállalásának és lehetséges következményei felismerésének” volt a korai dokumentuma, amelynek két sora („– Ugass hát költő, ha emészt a láz, / van helyed, válassz: börtön? sárga ház?”) akár a kezdetben kétely nélkül vállalt alkotói szereptudatnak A prófétában megírt ironikus felszámolását is előlegezhette. Innen nézvést már nemcsak a Bartók Amerikában – első változata 1964-ben készült el, de csak a Sajtóértekezlet (1972) megjelentekor lett véglegessé a szöveg – akkor még meghökkentő poétikai újszerűsége, avagy „a költői világkép korabeli kulcsfogalmainak rendezett átértékelődése” (Cs. Gyímesi Éva) lett nagyon is érthető törekvés, hanem az is a helyzettudat változására vall, hogy a „nyugtalanságok egyensúlyát” kereső, a véges és a végtelenség közti űrt a zene „tudatos, ésszerű” varázsával kitöltő versszimfónia hőse a szerep- és feladattudatának legérvényesebb helyéről kiszorított – tehát: az emigráns – Bartók Béla lett. A Garabonciás (1967) kötet értéktanúsító pozícióból megidézett otthontalan, „törvényen kívüli” alakjaihoz (Garabonciás, Boszorkány, Szegénylegények) innen is vezethetett az út, hogy aztán A láz enciklopédiája (1967) című „költemény-montázsban” (Cs. Gyímesi Éva) összegződjék mindaz, amit a természetről, a történelemről, az értelem feletti kétely elhatalmasodásáról, az alkotói szereptudat devalválódásának és feladhatatlanságának – Don Quijote módjára – heroikus-nevetséges ellehetetlenüléséről Szilágyi Domokos a formák, a stílusrétegek és egy enciklopédikus tudásra utaló örökség rendezett kavalkádjában akkor elmondhatott. A pálya igazi fordulója ez a kötet volt valójában, a művészet konkrét ember- és társadalomformáló lehetőségében való bizalom végleges feladása ekkor történt meg, s ekkor a vigasztaló önáltatások nélküli igazság konzekvenciáinak költői szereptudatként való (!) végleges fölvállalása is: „Szégyen a szó, ha nem vigasz, / szégyen a vers, ha nem igaz; / igaz vagyok s szégyentelen, / akárcsak a történelem.”

A Búcsú a trópusoktól ennek az emberi, történelmi, szereptudati és – az ahhoz egyedül rendelhető – poétikai állapotnak, most már a romlás totalitását megragadni – és ezzel költőileg uralni! – vágyó akaratnak volt a nyílt tanúságtétele. A feladni kényszerült becsvágy törvényszerű következményeinek számbavétele, avagy a fölismert kettős – alkotói és történelmi – kudarc többdimenziós, „a montázstechnikát megújító, a század időélményét és információáradatát modern szimfóniává varázsló költő nagy lírakalandja”, ahogy Szakolczay Lajos már 1972-ben írta. A szóképektől való búcsúvétel szándéka – amit a kötet címe ígért – már önmagában is a szó világbíró és világformáló erejében való hit megroppanásának a veszélyét intonálta, egy harmóniatudattal megélt korszak zárlatát, hol a régebbi (költői) nyelv és beszédmód – következésképpen az azon hirdethető „igazságok” – szavatossági ideje is végképp lejárt. Ennek tanúsítására külön verset is szánt a szerző (Hogyan írjunk verset), amit a hat darab közül az ötödikként, a kötet „szellemi drámájának mélypontját” (Cs. Gyímesi Éva) jelentő Napfordulót követően helyezett el. E paragrafusokba szedett, gyilkosan szarkasztikus felütésű szövegben a polémia célzottja az a nagyon is valóságos viszonyrendszer volt – néven nevezett képviselőjéről, az Igaz Szót irányító hatalmasságról, Hajdú Győzőről akkor mindenki tudott –, amely mérhetetlen károkat nemcsak a „közérthetőség” kívánalmának állandó sulykolásával okozott, de épp a tematika és a beszédmód „abszolútumának” birtoklása révén lett részese ama velejéig hazug léthelyzet uralmának is, amely az egykori hitek és a történelmi bizalom szétporladásának Szilágyi által oly megrendítően konstatált (helyi) állapotához vezetett. A vers tán legfontosabb fordulata („az abszolútum szertefoszlott uraim”) csakúgy e hamis képlet – akkor csak költőileg – meghaladni vágyott ismeretelméleti mozzanatára utalt, mint a keresztény naptárból tudottan hiányzó nap – 1582. október 10. – fölemlegetése, s ez a törvénytelenné vált „időn kívüli” lét lengte be a könyv egész tónusát is.

A kötetet nyitó és záró darab (a Haláltánc-szvit, illetve az Ez a nyár) nemcsak formai-poétikai, de a világkép szintézise is, ahogy azt Pécsi Györgyi megállapította. A világtörténelemre telepedett, az egykor teremtőnek tudott embert „kétlábú tollatlan állattá” lefokozó feloldhatatlan átok – a megidézett példák az ókori világtól a minapi újságcikkig nyúltak – és a mindezt kimondva lázadó költői szó perlekedése a szóképektől zengő sorokkal búcsúzó elégikus – tehát az érték tudatát és jelenlétének lehetőségét még föltételező – számvetésbe torkollott az 1968-as nyár végének csillagos ege alatt. Az ember és a történelem megcsúfoltságára, a transzcendencia vigaszának bármely formáját kizáró reményvesztettség állapotára egy nagyon is intim pillanat költői vállalása volt a felelet („mert minden szín egy szóba fér / ne kísértsd a vadont hazárdul / kertem virágom otthonod / ismerd fogadd szeresd hazádul”), s lett a könyv az emberi – és a kisebbségi! – létezés levethetetlen parancsának hazug vigaszok nélkül is igaz, mert a reánk mért sors végső megkerülhetetlenségét csupán a jelenlétével (ti. avval, hogy e versek megszülettek) és pusztulásával is tanúsító – ily módon mégiscsak vigasztalóan őszinte – demonstrációja, akárcsak Szilágyi Domokos életének és művének az egésze. A visszavonhatatlan emberi és költői búcsú ekként vált legendásítás nélküli testamentummá, az időtlen érvényesség „itt és most” érdekűvé. Ami e két vers között olvasható, ugyanezt példázza még akkor is, ha e kötetet (is) legalaposabban elemző Cs. Gyímesi Évának igazat adhatunk: A próféta, a Kényszerleszállás és a Napforduló a nyitó darab intonációjának szerves folytatása. A fölszámolt szereptudat, a kereszténység értékeszményének a bukott angyal (az ördög) nézőpontjából való megtagadása s a fölmondott fausti szerződés (lemond az ígért örök ifjúságról, s a halál meg az ahhoz vezető út jogát követeli vissza) valóban arról tanúskodott, hogy „a személyesen átélt illúzióvesztéstől az egyetemes létparadoxonokkal történő szembenézésig” jutott el a költő, de igaz az is, hogy a költeményeknek a kétségbeesés tónusán is átütő fölényesen ironikus vitalitása és nyelvi-stiláris – hatalmas kultúrtörténeti anyagot mozgósító – magabiztossága csakúgy ama megtörhetetlen morális tartás és készenlét épségéről beszélt, mint az a gesztus, amellyel a halál – tehát az emberhez egyedül méltó teljes élet – esélyéért protestált, éppen a kötet már említett „drámai mélypontján”. Szilágyi Domokos tehát – ha meggondoljuk – még ekkor is a hazugságoktól mentes életre szavazott.

A korábbi motívumokat összegyűjtő és új rendbe állító könyv első szava a történelmi áltatások és hazugságok után csak ironikusan halmozható „türelem, türelem, türelem…” volt, a „várunk a hajnali csatlakozásig” nagyon is ismerős fordulata pedig az utolsó. Ez a poétikai reminiszcencia – már Pomogáts Béla is megírta – természetesen Dsida Jenő Nagycsütörtök című versének alapszituációjára hajazott, fölidézvén nemcsak ama híres költemény első szavait („Nem volt csatlakozás”), de a keresztre feszítés előtti éjszaka vigasztalan elhagyatottságát s annak levethetetlen feladattudatát is egyben. Ha hozzávesszük, hogy az Ez a nyár idézett zárlata előtt két szóval – ambivalens poétikai helyzetben ugyan – Szilágyi a Miatyánk végső sorát idézte („most és mindörökké”), a kötetnek az a reménytelenül deszakralizált, az isteni megváltás esélyét rögtön az elején kizáró gesztussora is új dimenziót kaphat, amelyet például Cs. Gyímesi Éva oly sok okkal-joggal fejtegetett. A Dsida-vers tengelyében ugyanis ez a sor áll: „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, s ha Szilágyi Domokosról és művéről valami érdemben elmondható, akkor az igen, hogy neki a szökésre nem volt hajlandósága, se „költőileg”, se valóságosan. Az Ami kell című versben („Hősöket izzadtunk ki magunkból – / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: akár a gyöngykagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez”), amelyet Cs. Gyímesi Éva nemcsak a költőről szóló – már többször hivatkozott – monográfiájában (Álom és értelem, 1990), de a transzszilván tradíciót kritikailag elemző kitűnő könyvében (Gyöngy és homok, 1992) is igen nagy hangsúllyal idézett, nem az erdélyiség gondolatának megtagadása történt meg ilyenformán, hanem a teljes életre teremtett, de méltatlan körülmények közé szorított ember léttapasztalatának az összegzése. Az az ember tett keserű vallomást, aki az önvigasztalás hamis gesztusait nem kisebbségi magyarként, de a huszadik századi történelem tanulságaival szembesülő európai emberként vetette el, miközben – akár akarta, akár nem – vele vitázva is derékig állt a transzszilvanizmusban, ahogy az Erdély nevét kerülgető Dsida is derékig állt egykor, mégpedig azért, mert máshol nem állhatott. Ez a költészet az erdélyi gondolat legmélyebb és legradikálisabb demonstrációja is lehet ekként, erejét és hitelét nem az ismert rekvizitumok gyakori elősorolásában, hanem a sors és a tehetség által rátestált magatartás végsőkig vitt következetességében, a megalkuvásra való képtelenségben hordotta ugyanis. Ez is szenvedéstörténet bizony, az emberi értelem követéskényszerének profanizált, de mégis irgalmatlanul egyenes keresztútja, amelynek végén egyszerre csukódott be az élet és „a költészet kapuja” (Circumdederunt). Vezére a ráció, ám igénye morális gyökerű, ami küzdelmének egyedüli tere és formája, annak fölvállalása a létezéshez való egyedüli joga is egyben, önmagával azonos volt a végső pillanatban is, példája ezért lehet szimbólum meg a történelem verte kisebbségi sorsról való tanúságtétel bárhol a nagyvilágban – anélkül, hogy a fenyőkről vagy az erdélyi föld misztériumáról beszélt volna éjjel-nappal.

Életével és azzal eggyé forrt költészetével Szilágyi Domokos egy modellt is adott ily módon, amely több, mint a vele és nemzedékével kapcsolatban oly sokat hangoztatott szemléleti és líratörténeti paradigmaváltás. Az sem volt jelentéktelen persze, elég annyit említeni, hogy az áttörés nyomán például az idősebb nemzedék verselési szokásai is felfrissültek, a Kányádi-vers teherbírása például határozottan nagyobb lett. A világ birtokbavételének vágya, mely őt hajtotta, a borzalmakkal való szembesülés kényszeréhez is elvezet, ezt tudhatjuk, de nála pontosabban kevesen mondták el – életével pedig rajta kívül aligha példázta így valaki –, hogy a borzalom fölismerése és kimondása vagy a róla való tanúságtétel az egyedüli esélye annak a katarzisnak is, amely a kisebbségi irodalmakban még akkor is jelen van, ha mindezt ma már nem tartjuk modernnek. Mert modernség ide, posztmodernség oda, Szilágyi Domokos is azért volt a világon, mint bárki más: valahol otthon akart lenni benne. A transzszilvanizmus formai kellékei alakulhatnak hát az időben, viták is kerekedhetnek róla, de a lényeg – a néppel és a reánk mért történelmi helyzettel együtt – megmarad. Kós Károly gondolatait már a harmincas évek fiataljai múltba forduló, meddő mítosznak tudták, s fejére is olvasták a Kiáltó szó írójának mindazt, amivel később őket, az időközben korosabbá lett fejreolvasókat kárhoztatták a még náluk is fiatalabbak, és így tovább, egészen Cs. Gyímesi Éváig, akinek – a mára szerinte provincializmusra és intoleráns magatartásra csábító mítosszá lett – erdélyiséget fölváltani kívánó ajánlata (a politikai liberalizmus és a keresztény tolerancia összeházasításának kísérlete) valamiféle posztmodern transzszilvanizmus lehet a leginkább. Veszekedhetünk, teoretizálhatunk mi akármeddig – a lényeget tekintve nincs tehát új a nap alatt. Ahogy Tamásié, Sütő Andrásé vagy Farkas Árpádé, ugyanúgy nem járhat le Szilágyi Domokos ideje sem; Bertha Zoltánnak igaza van: ízlések és beszédmódok különbözhetnek ugyan, de a romániai magyar irodalom „történelmi léttel összefonódott” feladata és feladattudata mindig megmarad, s aki jót ír, s felelősen, ezt szolgálja még akkor is, ha közben esküszik a dekonstrukcióra, s lélekben Fokföldön vagy a világűrben lakik.

Ezt példázza a pálya további sorsa is. Szilágyi Domokos a Búcsú a trópusoktól, de még inkább a Palocsay Zsigmonddal közösen írt Fagyöngy (1971) után a zártabb formákhoz s a „képesebb” beszédhez tért vissza, még azt is jelezvén talán, hogy ama búcsúvétel a „megszüntetve megőrzés” sokat szajkózott hegeliánus fordulatát ezúttal is igazolta. Kedve nem lett virágosabb, bizalma a dolgok evilági rendezhetőségében tovább fogyatkozott törvényszerűen, hiszen tudott, hogy ezekben az esztendőkben – túllépve az Anyám könnyű álmot ígér harmóniavágyán és a megbékélés reménységét is sugalló lírai tónusán – már Sütő András is a feloldhatatlan történelmi csapdahelyzetek máig érvényes drámáit, az Egy lócsiszár virágvasárnapját meg a Csillag a máglyán-t fogalmazta. A játék, „a beleélés megannyi próbája” (Bertha Zoltán), amit ő az önemésztésig vállalt, a végkifejlethez közeledett. Útján, „rabbá szabadultan” (Rab) a halál fel-feltörő vágya meg a „Vidulj, gyászos elme! megújul a világ” hagyatékozó kedvű iróniája kísérte ekkor már. A bukás utáni Vörösmartyt (Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből), az őszben „visszaszámláló” Radnóti Miklóst (Törpe ecloga) idézte még, s a pusztulás elől, de mégis felé futó (már emlegetett) Petőfit – két versben is. A Héjjasfalva felé utolsó sora („El vagyok veszve, azt hiszem”) az Ódából való, s ez is aligha lehet véletlen. Horgas Béla és Levendel Júlia 1970-ben megjelent könyvének (A szellem és a szerelem) azt a dolgozatát, amely József Attila híres versének szerkezetét egy szexuális aktus imitációjaként értelmezte, költőnk bizonnyal jól ismerte. Ebben az értelmezésben a Mellékdal előtti zárójeles rész („Milyen magas e hajnali ég…”) nemcsak a vers, de a „versbéli aktus” csúcspontja is, amelyet a francia nyelv „kis halálnak” nevez. Beteljesedés és pusztulás, elért cél és megsemmisülés ekként vált végképp eggyé, a megismerés lehetőségeinek abszolútumává, amelyet a ráció útjának könyörtelen végigjárására szegődött Szilágy Domokos mindig is kergetett. Talán még az a – Vörösmartyt, Petőfit, József Attilát egyként meghívó, de a költő által 1969-ben még igencsak kritikával illetett Ady Endre ostorozó kedvét idéző, kötetbe nem került – Magyarok is odaillik e sorba, amelynek végkifejletében („…egyik a másra acsarog / és támad újra, újra, újra, / s az öregisten hüvelykujja / lefelé bök – rajt, hejjehujja! / Nyomunk a szél porral befújja. / Hát ezek vagyunk, magyarok”) önmagunk és a (magyar) világ fölött a történelem egyszerre mondott ítéletet. Eztán már csak a keresztút kinek-kinek kimért formája jöhetett, a Kányafő magánya például, ha ez a számára-számunkra kiszabott világ oly reménytelenül Isten nélkül való volt akkor.

S még valamit. Szilágyi Domokost – többek közt – az a Nagy László búcsúztatta el, aki a szelektáló köztudalom meg a párbajozó csoportok önreprezentációja szerint a másik (ti. a képviseleti vagy a váteszmagatartást preferáló népi-nemzeti) „oldal” szimbolikus alakja. Tény: aki ma vitán felüli példának tudja az egyiket, inkább kétellyel néz a másikra, vagy a híveire, követőire inkább. Pedig ha valakik, akkor ők aztán valóban összetartoztak, s nemcsak annak okán, hogy Szilágyi a legnagyobb élő költőnek éppen Nagy Lászlót tartotta, vagy – mint életének közeli tanúi elmondták – a Deres majálist lemásolta kézzel – állítólag!? – egyetlen éjszaka. Nem a poétikai karakter s a két világkép azonossága, hanem az fűzte őket össze inkább, amit nekünk is oly sürgősen vissza kellene perelnünk. Ők még tudták ugyanis, hogy vérre megy a játék, számukra az irodalomnak volt még tétje, miként a kimondott szónak s az életnek is. A különbség persze tapintható, s nem főképp abban, hogy amíg Szilágyi a szóképektől elköszönt egy időre, addig az idősebb poéta a maga metaforáihoz haláláig ragaszkodott. De abban már inkább, hogy amidőn – úgy a század hatvanas éveinek közepétől – a Menyegzőben is verssé formált morális csalás nyilvánvalóvá lett, s a költői értéktudat meg az érték érvényesítésének lehetősége – illetve az ebben való hit – egymástól távolodni kezdett, Nagy László makacs értéktudata – az új formák megannyi változatát is keresve bár – továbbra is sértetlenül megmaradt. Az ő utolsó egy-másfél évtizede a visszaperlés avagy a folytonos értéktanúsítás mind keserűbb utóvédharca jegyében telt, ezt tette akkor is, amikor költőtársa koporsójánál búcsúzott. Szilágyi Domokos számára az említett elmozdulás önnön értékbiztonságának a szétporladását is jelentette, így ő – mivel az Istentől való kegyelemben bízni nem tudott – a világ végső elrongyolódásáról adott hírt, vigasz nélkül ugyan, de illúzióktól mentesen. Két egymást kiegészítő, de egyaránt nélkülözhetetlen morális és költői tanúsítványa ez sorsunknak: annyi bizonyos, mindkettőbe bele lehet halni. Vagy a szív szakad meg, vagy az élet iránti bizalom fogy el végleg. Mindkét halállal mi – veszekedni szerető mai magyarok – lettünk kevesebbek.