Prágai Tamás

Dzsibb és Dzsibbola

A pincétől fogva követte, és utólag – jegyezte meg Pinn – jelképesnek tűnt ez a jelentéktelennek tetsző tény. A legnagyobb kandúr macska volt, nagyobb, mint az, akit? amelyet? Szaracén szigetén látott, ahol Pinn egy Pálmavirág nevű panzióban lakott, amíg a Duna III a javítódokkban vesztegelt; emlékezetes maradt számára az a macska Szaracén szigetén, talán rozsdafoltosnak tetsző szőre miatt;

de ez! Mintha számításból tette volna – és Méri, aki türelmesen hallgatta Pinn elbeszélését, nem tudta magát kivonni a kifejezés hatása alól –, ahogy egy cérnaszálat húznak keresztül a tű fokán, nyújtózkodva adagolta macskatestét a törött ablakszemen, egy akkorácska lyukon keresztül, hogy Pinn megesküdött volna rá, hogy mindez lehetetlen: egy ekkora kandúr nem férhet át azon az éles üvegszilánkokkal szegett kereten.

A macska megtorpant. Kérdő, tanáros tekintettel mérte végig az elsőtisztet, aki – mintha tükörből lépett volna ki – egyszerre elveszítette a pozitív képet, amelyet visszatükröz: vele szemben egy iszonytató méretű kandúr macska bontakozott ki, és bajszát kérdőn felmeresztette. Árnyékká váltam – magyarázta Pinn Mérinek –, annyira súlytalan és megfoghatatlan lett amúgy arányosan vastag, sőt, rosszakaróim szerint talán fölöslegesen vastag alakom, bár, érdekes módon, lábaim pontosan ugyanazt a nehézkedést érezték, mint a tükörből való kilépés előtt, ugyanaz a tömeg nehezedett rájuk, mint korábban. Ugyanaz a tömeg, de – meglehet – nem ugyanaz a testminőség. Tehetetlenül kezdtem sodródni a – szó szoros értelmében vett – macskaszem felé, holott valójában nem tettem egyetlen mozdulatot sem.

Méri pontosan érezte, hogy ismét Pinn elébeszélésének hatása alá kerül, és félni kezdett, ugyanúgy, ahogy időtlen idők óta fél azon a megsárgult fotográfián, ahol még együtt látni őket: egy karácsonyi vacsora díszletei előtt, de egy „véresen komoly” beszélgetés után, félálomszerű állapotban vannak. A kamerát Pinn az asztalon támasztotta meg, majd gyorsan az objektív elé, a mozdulatlanná dermedt Mérihez ugrott, és átkarolta a vállát, amikor a gép vakuja, hatalmas, megmagyarázhatatlan csattanással, a karácsonyi vacsora csendjébe villant.

A képen látszik, hogy egy gép alkotta meg.

A tér, amelyet a véletlen, a tessék-lássék beállított és sebtében letett kamera látószöge kijelölt, nem keretezi, hanem összenyomni készül az előterébe állított párt (Méri esetében teljesen helytálló az „állított”, de még az „előállított” kifejezés is, de Pinn maga is erőltette magát, hogy a fénykép elkészülését valahogy, legalább a maga számára, indokolja), és őrzi az egyetlen, Méri által elrebegett kérdést: most akkor nekünk jó? Ez a véletlen kameraállás kiszabta félelem, amely Méri szavai mögött lappang mint mementó, elúszott Pinn elbeszéléshullámaiban, aki, ügyes technika! mintha a kérdés élét nem is hallotta volna meg, és elhangzását nem is észre nem venni, hanem meg nem történtté tenni igyekezne azzal, hogy végeláthatatlan történeteivel, amelyek valahol a kép jobb alsó sarkában felfedezhető lepusztított ünnepi asztal és a háttérben támaszkodó hitvesi ágy által kijelölt térben, tehát a fénykép centrumán kívül hömpölyögnek, kiradírozza, és a kérdés kiradírozása nyomán támadt ürességgel töltse ki azon tér otthontalanságát, mely a fotográfia hátterében és láthatatlan vagy alig látható zugaiban mutatkozik.

Pinn története nem pusztán hat Mérire, hiszen amikor azt ecseteli, hogy a macska tarkóján fölborzolódott a szőr, talán az üvegcserepek miatt, vagy valamiféle indulatból, ahogy leginkább kutyák esetében szokás, és a látványtól Pinn maga is vadállati félelmet érzett belül, és meg kellett kapaszkodnia a vaskorlát cirádáiban, hogy valóságérzetét visszanyerje – tehát, ismétlem, amint Pinn saját érzelmeiről beszél, Méri nem pusztán átéli, hanem részt vesz az elsőtiszt érzelmeiben, érzékeli, hogy saját tarkóján is szexuális izgalommal felérő borzongás száguld keresztül, mint azokban a legjobb napokban, amikor Pinn-nek elég volt a karját megérintenie… De sajnos, Pinn már-már fájdalmas kegyetlenséggel szakítja ki ezen utolérhetetlenül kellemes emlékek közül, a macska után iramodik, és épp az utolsó pillanatban sikerül egy éppen becsapódó ajtó valószínűtlenül keskeny résén keresztül a széles, ám félhomályos lépcsőházban teremnie.

A macska eltűnt. Tagadhatatlan, hogy Méri valamelyes elégtételt érez, és ez indokolt: nem lehet büntetlenül tűrni, hogy kihúzzanak legkedvesebb emlékeink közül, és visszahozzanak a révedés állapotából. A macskának tűnnie kellett – gondolja valamiféle nagyon is emberi jogérzék alapján Méri, és kárörömmel (!) hallgatja Pinn önmaga csalódottságáról és bizonytalanságáról szóló beszámolóját. Alakmásom – magyarázta Pinn – egy kovácsoltvas lépcsőfeljáró és egy udvari lengőajtó között állt, és nem tudta, merre mozduljon; de nemcsak a mozdulat irányában, hanem hogyanjában is bizonytalan volt.

– Alakmás volt, akarat nélkül; ahogy jel vagyunk jelentés nélkül – magyarázta Pinn.

– És szín vagyunk színek nélkül – fejezte be ez alkalommal Méri a mondatot, és ez, képtelensége ellenére, a lépcsőház félhomályában valószerűnek tűnt, hiszen ahogy a megsárgult fotográfia hátterében, itt sem jelentek meg a színek; mindent elborított a rettenetes szürkéssárga.

Méri már-már megszánta Pinnt, és megérezte, hogy – talán éppen az imént érzett káröröm miatt – a macskának még valamilyen körülményes, körmönfont módon vissza kell köszönnie a történetben, melyet Pinn mesél. De nem csupán büntetésből, amiért ő, Méri, káröröm áldozata lett; vagy hogy ezzel Pinn demonstrálni tudja, hogy – a karácsonyi kép óta történt események ide vagy oda – Méri is az elbeszélés része; de nem is csupán az elbeszélés menete miatt, hogy Pinn szeretné a jól megfont, kimódolt történeteket, és sokat, talán túlságosan sokat bíz a csattanóra; hanem a lépcsőház miatt is, ahol Pinn áll, miközben mozdulatlan teste tehetetlenül sodródik kétfelé: föl a lépcsőn és ugyanakkor ki, az udvar irányába. Méri érzi, hogy bűnös ebben a történetben, és nemcsak a történet hallgatásában vétkes, amiben mindenki részesül, aki Pinn szavára figyel; hanem vétkes – másodsorban – azért is, mert magára hagyta Pinnt. Szeretné hát megérinteni, amint a lépcsőfordulóban mozdulatlanul áll; de sikoltva, persze némán sikoltva döbben rá, hogy akit Pinn-nek vélt, az a báb, az még csak nem is Pinn teste, hanem sokkal kevesebb annál, és Pinn – ha van valahol egyáltalán – egészen máshol „vann”. Tisztán és világosan hallja Pinn hangját, amint azt a történetet meséli, hogy egy domborúra koptatott és a sok súrolástól tompa fényű márványlépcsősoron kapaszkodik fölfelé, de ez nem az a Pinn. Méri kétségbeesett kiáltása – hol vagy, Pinn? – puhán felszökik a magasba, és huppan egyet a szürke fényű udvaron, és Méri rángatni és rángatni kezdi azt, amit Pinn testének vélt a lift előtt.

Derült égből csapás, és mindez Pinn elbeszélőkészségét dicséri: a sokkos állapotból, melybe juttatta, egyetlen mozdulattal rántja ki hallgatóját. A magasban, a gangszerű folyosó fölött, lényegében a tetők magasságában kigyullad egy macskaszem, és a felirat hideg vakufénnyel árasztja el az udvart.

A sokk, mely ekkor mind az elbeszélőt, mind hallgatóját éri, megváltásszerű.

Dzsibbola macskaszalon. Szőrbondorítás és mancspedikűr.

Egy ajtó csapódik odafönn, és Mérinek, aki most már „világosabban lát”, igencsak össze kell szednie magát, ha nyomában akar maradni a történetnek, amelyet Pinn mesél; minél följebb kering Pinn árnyékteste a szürkéssárga magasban, annál feszültebb, annál idegesebb Méri. A csigalépcső tetejére érve a feszültség mintha ajtócsikorgásszerű sikolyban folytatódna. De Méri már tudja, hogy nyomon van, és amint felér, végighalad a gangon, és az udvar négyszögére pillant, és mintha Pinn lenn maradt testét látná alant imbolyogni… De tovább! Nyomában maradni a történetnek, amit Pinn mesél, Pinn, aki már eltűnt a Dzsibbola macskaszalon ajtaja mögött.

– Nem kedvelem kiváltképp a macskákat – tette hozzá Pinn, amikor Dzsibb és Dzsibbola történetét mesélte Mérinek –, de az ajtó előtt nem éreztem azt a természetes viszolygást, amely állatok közelében fog el, és beléptem. A szobát – nem tudni, honnan – láthatatlan fényforrás világította meg. Mintha ablak nyílt volna jobb kéz felől, de nem: tükör fedte el a terem belseje felé vezető átjárót, amelyet egyaránt lehetett gardróbnak vagy közlekedőnek nézni, tükör, amely megfordította az éppen belépő Pinn testét.

Akit Pinn testeként követünk nyomon, még nem fogott gyanút. Nem figyelt fel a jelre sem, amelyet – éppen az ösztön hallgatása miatt – komolyan kellett volna vennie. A helyzet természetessége volt gyanús! Az, hogy nem jött zavarba! Tökéletesen egyedül egy rejtélyes fényforrás által megvilágított macsakaszalonban, ahol az átjárót tükör zárja el… Pinn nem félt, mert híján volt az alapvető emberi óvatosságnak; és nem hökkent meg, amikor felfedezte, hogy még sincs egyedül.

Az óriási kan macska a tükör alatt ült, és jobb mancsával megvakarta a fejét.

Pinn a kijárat felé hátrált, és – mint utóbb mondta, és Méri ezen a ponton veszítette el teljesen a történet fonalát, idáig még csak-csak, innen azonban már egyáltalán nem volt képes rekonstruálni, hogy mi hogyan történt, vagy mi történt egyáltalán a macskaszalonban – ahelyett, hogy a gangszerű folyosón találta volna magát, egy kisebb szobába nyitott be, ahol az ágyon teljesen meztelen női test hevert. Ha pontosan megfigyelnénk a szituációt – bár erre kevéssé van módunk, hiszen sem Pinn, a történet egyik elbeszélője, sem Méri nem teljesen szavahihető; és így a kis szobában történtekről egyiktől sem várhatunk valamennyire is hiteles beszámolót –, csodálkoznunk kellene azon, hogy Pinn egyáltalán nem jött zavarba, és nem hátrált ki azonnal a helyiségből, hogy – esetleg – egy akár ennél százszorta kisebb és ugyanannyival veszélyesebb helyiségbe jusson, ahonnan kihátrálva… De ebbe ne is gondoljunk bele! – kiáltott Pinn, és éppen csak sikerült megakadályoznia, hogy Méri hátrálni kezdjen, miközben a Dzsibbról és Dzsibboláról szóló történetet hallgatja, és Pinn-nek kiabálnia kelljen, már amennyiben hangjával egyáltalán utol akarja érni.

– Nem menekültem el, és ezt kétféleképpen magyarázhatjuk – folytatta Pinn –, vagy azzal, hogy Pinn teste mint tehetetlen golyó hullott a kis szoba katlanába, vagy akár azzal is, hogy éppen valamiféle csodás belátás folytán így mentette magát attól, hogy a helyzetből kihátrálva kerüljön – ha el lehet ezt képzelni egyáltalán – minden eddiginél rosszabb helyzetbe.

Képzelhetjük, hogy mit érzett Méri, amikor Pinn azt kezdte ecsetelni, hogy milyen volt, amikor a női testen feküdt. Közvetlen közelről látta az arcát – mondta Pinn –, és alig tudta megkülönböztetni azt a macska arcától. Észlelhetetlen volt a különbség: a szemöldök ugyanazon íve, a riadtan pulzáló pupilla és keskeny vonalú orr… Pinnt, amint mondotta volt, megnémította ez a hasonlóság, és amikor a nő végül megszólalt, egészen váratlanul érte a hang:

– Ő Dzsibb – mondta a nő, és a macskára mutatott.

Ismétlem, az elbeszélés folytonosságában törések jelentek meg, és Méri részben úgy érezte, hogy Pinn miatta hallgatja el, mi is történt pontosan a kis szobában. Féltékenysége talán csak követelőzőbb lett ettől. Másfelől viszont az, hogy Pinn nem beszél nyíltan minderről, örömmel töltötte el. A félelem pontosan jelzi a dolgok súlyát. Pinn félt – és a történet elmondása során nem csupán Méritől, ahogy Méri szerette volna, hanem attól is, hogy az elmondás során ismét megelevenedik Dzsibb, és amint ő lassan, rendkívül lassan mozgatni kezdi a lágyékát, hogy a nőbe hatoljon, ismét a hátára huppan, ahogy akkor, és karmait ismét belémélyeszti, ahogy akkor.

Méri tehát távolodni kezdett Pinntől, amint Pinn a történet intim és Méri számára meglehetősen kellemetlen szakaszához ért, és lehet, hogy Pinnt éppen ez akasztotta meg: Méri ugyanúgy távolodott el tőle, ahogy a nő arca kezdett távolodni, amikor pupillája szűkülni kezdett, és résnyire táguló száján mély, torokból jövő sóhajtás tört elő. Egyre távolabb került mind a nő, mind Méri.

Pinn állította, hogy nem vette észre előbb a tükröket, mint ekkor. Először a nő mögött: a nő egy tükörben feküdt, és Pinn, szinte maga alatt, saját meztelen testét pillantotta meg, elölről, de tetőtől talpig, ahogy sohasem – mintha távoli perspektívából pillantaná meg valaki a saját testét, olyan messziről, ahol már a perspektíva egy pontban összefutó vonalai párhuzamosnak tetszenek, és ugyanakkor mégis közel van, hogy szemügyre veheti akár pórusait is. A háta mögött lévő tükröt ebben az alsó tükörben látta meg, amelyben a nő egyre távolodó teste feküdt, és szemügyre vette saját hátát, majd, egyre újabb tükröket fedezve fel, az oldalát, a haját és a talpát is, olyan szögekből pillantva saját magára, ahonnan – normális körülmények között – nem láthatja magát az ember.

A torokból jövő sóhajtozás, ami annyira izgatta Pinnt, hogy alig tudta visszatartani az ejakulációt, akkor kezdett artikulálódni, amikor a tükröket megpillantotta az elsőtiszt: még! még! követelte a torokból előtörő hang, és Dzsibb mélyebben vágta Pinn hátába a körmét. Ahogy Pinn mozgása, szándékosan visszafogottan bár, de gyorsulni kezdett, a tükrök egyre több darabra hasadoztak, és egyre többet mutattak meg Pinn testének sosem látott részleteiből. Döbbenetes látvány volt: saját testének részletei hol életnagyságban, hol lekicsinyítve, hol akár ezerszeres nagyításban, a tükörlemezek torzítása szerint! Pinn, aki már azon volt, hogy túl legyen mindenen, eleinte nem érzett fájdalmat. Lassan értette meg, hogy választania kell. Dzsibb, aki az önkívült nő biztatására mind mélyebbre vágja az ő testébe karmait, a biztató sikolytól vérszemet kap, szét fogja tépni. A tükrök látványa okozta perspektíva sem feledtette tovább ezt a felismerést. Ráordított a nőre, de az nem válaszolt, talán nem is hallotta meg Pinnt, felismerhetetlen mélységbe távolodott, csaknem eltűnt a szilánkokra hulló tükrök mélyén. Pinn kiáltása tagolatlan ordításra váltott, mert érezte, hogy Dzsibb vetkőztetni kezdi a gerincét, és a nő soha többé nem tarthatja vissza.

– De ki ez a nő? – ordított Pinn, mesélte Méri, mert már majdnem jó volt, és tudni akarta a nő nevét.

– Ő Dzsibbola – mondta Dzsibb.

– Hát persze, persze hogy Dzsibbola – morogta Pinn, mielőtt elvesztette az eszméletét, és Méri tudta, hogy Pinn nyert, mert története beteljesedett rajta. Már nem tud mást akarni, csak azt, hogy ő, Méri legyen Dzsibbola, és Dzsibb, a kandúr macska belevágja a karmát.