Tegnapodban élsz

Életedből egyetlenegy napot
se tudsz elhagyni,
kinullázni teljesen s végérvényesen:
veled marad múltadból
mindig valami fontos-lényeges
(avagy éppen lényegtelen),
s magad is ott maradsz valamiképpen
örökre azokon a helyeken,
ahol valaha éltél és járkáltál,
a házakban, szobákban, amiket meglaktál
együtt nevüket vesztett emberekkel,
ködbe mosódott arcúakkal.

S valamiképpen ott maradtál
a dombhátak virágzásba ájult fái között is
valószínűtlen távol került tavaszokban
s a kisalföldi réteken, hol valaha
szelek dagasztották rajtad az inget,
mikor száradni favillával
“forgattad” a lekaszált szénarendet;
mögülük egy kihunyni sose akaró
nyár végi alkony
pirossága-feketesége sziporkázik
feléd – mintha tenné már ezer éve!

S ott állsz te még mindig egy dunántúli
szőlő végében is, nem is észlelve,
hogy kiszántották közben a szőlőtöveket,
a kunyhót felperzselték, s kiirtották
körül a szilvafákat: méznél édesebb
gyümölcseiken darazsakkal osztozkodtál…

Elszállt óráiddal, múltaddal
élhetsz csak, amíg élsz,
s ha tán nem is akarnád: mádban is
a tegnapodban élsz!

Elutazás

Tennivalókkal telezsúfolt
mindennapjaidat ma
odahagytad magad mögött.

A becsapódó ajtózár
éles kattanásával
mintha valahogy leállt volna
minden, ami eddig volt.

Életed maga is.

Terveidből és álmaidból
csak szerteszét szaladó szálak
maradtak hátra
egeden szétzilálva,

hogy helyükbe napos
autósztrádák kanyargó fényszalagjai
s idegen tájak, távoli
városok tornyai toluljanak,

vizek, hogy frissre mossák
álmaidat, a megmaradtakat,
és frissre mossák
maradék életedet is.

Ha még lehet.