Szabó Gyula

Tékozló téka

„Két falu, két nóta”: egyszerre két csángó falut készültem megénekelni két hírduplázó írással, s mikor az első, a lészpedi az Utunk március 6-i számával az olvasók kezébe került azzal a vidám véggel, hogy „a termékeny barázdába belejött, virágzásnak indult Lészped nótája”, az a történelem és az írás sorsjátékának kezén arra fordult, hogy az „új tollas indulás” örömszava jóformán semmivé hangtalanodott a lap első oldalán kiabáló Sztálin-betegség gyászhíre mellett, s még rosszul hangzó is lehetett volna egy áthallás révén a legelöl kitett temetőkapus felírásával, amely a Halotti Beszédre emlékeztető nyelven épp azt az örök igazságot hirdette a holtak üzeneteként, hogy mindenki, aki él, éppoly „Pór és Hommu” lesz, mint ők, akik holtuk előtt ugyanolyan élők voltak, mint „mü”; emellett azonban csaknem „előzetes egybeszerkesztésként” hangzott a Sztálin szívműködésének súlyos zavarait világhírré tevő közlemény árnyékában a csángók Sztálinjáról szóló tudósítás, ahogy egyszerre öt Sztálin-kép mutatta a „szívbe zárást”, a „befogadást a családba”. Én mint elsőközléses szerző némiképp fonákul éreztem magam az új tollas bőrömben, mert az írásom megjelenése tulajdonképpen nem lehetett öröm és ünnep számomra, amikor az egész világot velem együtt Sztálin halálos betegsége érdekelte, s a közbejött betegség és halál még a két lábbal való indulást is úgy botlasztotta ki az eredetileg tervezett „barázdájából”, hogy a második beszámoló, a riport folytatása Lujzikalagorral csak a két héttel későbbi lapszámban kapott helyet. Az ikerírás két részének közlése között eltelt két hét a „világgyász” rendkívüli ideje volt, az én pályakezdésem pedig ebben a gyászidős vetületben már-már olyan képet mutatott, mintha a „szívek harca” folyt volna a történelemnek abban a pillanatában, amikor „21 óra 50 perckor Joszif Visszárionovics Sztálin növekvő szív-véredény és légzési elégtelenség tünetei között elhunyt”. 1984 nyarán ezekre a szívügyekre már úgy is gondolhattam, mint aki addigra már négy ízben szenvedte infarktusokkal a „szív-véredény-elégtelenségeket”: „Megállt a Sztálin szíve – s a világ nem állt meg. Március 13-án, rendes pénteki napján megjelent az Utunk Sztálin-száma a moszkvai Vörös téri gyásznagygyűlésen elhangzott beszédekkel, íróink-költőink gyászsoraival, búcsúverseivel… A fejléc mellett ezúttal ez a felírás állt: »Sztálin élt, Sztálin él, Sztálin élni fog!« Egy héttel később, március 20-án még mindig fekete színe volt az Utunknak: ezúttal az a gyászkeretes »esemény« tetézte a gyászt, hogy »Elhunyt Klement Gottwald elvtárs«… A lap harmadik oldalán pedig a Sztálin halálát követő világméretű gyász jeleként egy versösszeállítás »éltette« tovább a halottat Sztálin zászlaja alatt címmel: Nazim Hikmet Emlékeim, Kuba (Nemzeti Díjas német költő) 1953. március 5. 21 óra 50 perc, Zelk Zoltán Őket hallom, Horváth István Sztálin nem halott… Átellenben, a második oldalon…”

A csángóföldi élménybeszámoló második darabja volt ott „átellenben”, amit 1984-ben csaknem újdonságos felfedezéssel láttam viszont, miután az is már jó három évtizede eltemetve feküdt az Utunk-kollekcióban. Mindkét írás címe csángó szájról való volt, így a második szintén idézőjelesen állt a riport élén, s nemcsak a nagyobb betűi révén volt feltűnőbb, hanem azért is, mert a világvisszhangú szívhalál gyászhangulata mintegy külön „aláhúzta” azt, hogy „Jó szívet”… Már a lészpedi írásban is egymást érték a szívvel való szólások, talán ösztönös kifejezéseként annak, hogy milyen nagyon a „szív mellé esett” az egész csángóföldi élmény, a második tudósítás azonban egyenesen a címében emelte ki a szívet, egy csillagos jelzéssel visszautalva a két héttel azelőtti írásra: „A március 6. számunkban megjelent »… Aztán beléjöttünk a barázdába« c. riport folytatása.” A három évtizeden túli viszontlátáskor egy szíves vallomást is kiváltott belőlem a lujzikalagori riport címe: „A huszonharmadik évemben jártam, a szívről, mint adott esetben »végzetes« szervről akkor még csak annyit tudtam, amennyit a Sztálin betegségéről-haláláról közzétett orvosi jelentések mondtak, sőt még akkor sem tudtam, csak olvastam inkább az elborult szememmel, hogy »arterioszklerozis«, »heveny szív-véredény elégtelenség rohamai«, »elektrokardiográfiai vizsgálat«, »szívkoszorúér vérkeringésének heveny zavarai«, »gócos elváltozások a szívizomban«. Nekem – s nekünk, akkori fiatal nemzedéknek – a »harcos emberi szív« volt a legismertebb, s így ha a másik csángó faluban, Lujzikalagorban a pohár bor elkoccintásakor azt hallottam köszöntő szóként-kívánságként, hogy »Jó szívet!«, az sem annyira az egészséges-ép szervnek vagy szívjóságnak a jelentését hordozta a fejemben elsődlegesen, hanem »május gyermekeinek«, a munkásosztály, a nép, a társadalmi igazság s azon belül a nemzetiségi jogok ügyéért küzdőknek a szívét idézte, s ekként is »ünnepeltem meg« a szokatlan koccintó szót a második csángó-riportban, amely ezúttal a kiterjedt hegyi település, Lujzikalagor emberei között szerzett élményt adta hírül lelkes szavakban az Utunk olvasóinak…” A második riportnak ugyancsak az volt később a sorsa, mint az ikertársának, minden szavával ott maradt az Utunk hasábjain, ahol egykor a rendkívüli történelmi pillanatban napvilágot látott, s készítve az anyagot az Utunk Évkönyv számára, némi reménnyel gondoltam arra, hogy a három évtizeddel későbbi Utunk-olvasók szeme elé is csempészhetek legalább részleteket a csángók sorsának hajdani jobb napjairól, s ha a reményt az ellenőrző olvasó szemének sugara is virultatta volna, a lelkes szavak 1985-ben újból hírül adhattak volna valamit abból, ami az írásművelő pályán esetemben az indító lökést is jelentette. A szemelvényezéssel többek közt a pályakezdés pohárkoccintó „szíves” emléke is eljutott volna a régi és új Utunk-olvasókhoz: „Amikor megláttam a lányokat, meghallottam szívet-puhító, lágy »dzüdzsögő-becsézgető« beszédüket és sajátos, utánozhatatlanul kedves éneküket, nem hittem, hogy a »félelmetes Lujzikalagorban« vagyok… Mikor a lányok azt éneklik, hogy: Mikor kisi leán vótam, /Zabaratni járogattam, / Markot nem tudtam hajtani, / Szeretőt tudtam tartani – a házigazda olyan jóízű kacagással hagyja rá a nóta igazát, hogy a háziasszony egyszeriben felbátorodik, kifordul az ajtón, s egy kancsó vérvörös borral tér vissza. Koccintunk, s meghallom a legszebb magyar pohárkoccintó-köszöntést: Jó szívet!… Nemzedékek vágytak a jó szívre, mint vetés a májusi esőre – és május gyermekei: a munkások hozták el nekik a szívüket, a régenvárt harcos emberi szívet. A lujzikalagoriak is már érzik ennek a nagy szívnek a melegét, ezt sugározza a falu apró, zsindelytetős házaira büszkén széttekintő magyar iskola is… hol van már az az idő, amikor a lujzikalagoriak ujjukat figyelmeztetőleg a szájukra tették, ha valaki magyarul mert köszönni az utcán?… S odalett már az az idő is, amikor Bodnár Endre elvtárs 13 000 lej zsebpénzzel (1949 őszén) toborozta a gyermekeket az iskolába, s a kor és ész szerint csoportosított 28 gyermekkel létrehozta a csángóvidék egyik legerősebb magyar iskoláját… Bodnár elvtárs felesége egyik kezével főzött, a másikkal tanított – így lett a konyha egyben tanteremmé is… Nem láttam még iskolát, ahol annyit énekelnének és táncolnának a kicsengetés pillanatától a becsengetésig egy kis fiúcska pattogó furulyaszavára… Erős Péter egy év alatt három osztályt tett le, s most Kézdivásárhelyen türelmetlenül várja, hogy leteljék a még hátralévő utolsó év, s mehessen vissza tanítani szülőföldjére… Nem is olyan messze innen, a békási szorosban, készítik Iljics lámpáit, amelyekből nem törik el minden este egy-kettő a lujzikalagori iskolában, amelynek az üvege nem lesz kormos és csorba, s amelynek fényénél könnyebben tanulják majd a gyermekek a házifeladatként feladott »Egy gondolat bánt engemet« lángoló szavait. Csendesen alkonyodik, amikor a vonat elindul velünk visszafelé. A fülkében velünk utazik az egyik lujzikalagori tanítónéni két tanítványával. Szombat van, a gyermekek mennek haza szüleikhez… Messze nyugaton a nap bíborvörösen készül lehunyni szemét, s az ablaküvegen át pirosra festi a mi arcunkat is. A tanítónéni szinte a számból veszi ki Petőfi sorait: Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről… – Tudjátok, ki írta ezt a verset? – kérdi kis tanítványaitól. Azok gondolkoznak, töprengenek, zavarba jönnek… A tanítónéni segít nekik, kezdi elejéről a verset: Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! / Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda… – Petőfi! – vág a szavába boldogan mind a két leányka, s mondják tovább a verset… Ők már nem lesznek »gondatlan rossz gazdák«. Hajózhatóvá teszik majd a Szeretet is a tengerig, öntözőcsatornákkal termékenyítik meg a puszta földjét, hogy édesanyjuk ne csak málét tegyen az asztalra, mikor hazalátogatnak. Még egyszer visszanézek az elmaradt tájra. Halványuló pírban, vendégszerető hívogatással mosolyog utánunk. Mi persze nem vagyunk rossz vendégek. Rövid időn belül eleget teszünk a hívásnak.”

Ez volt az, amikor Az eleje fel volt virágozva, és még ma, 2001 júliusában is átérzem az akkori lelkesedésemet az akkori „kommunista demokráciáért”, ha arra gondolok, hogy Lészpeden és Lujzikalagorban s a többi csángó faluban évtizedek óta máig mekkora ujjak vannak a magyarul köszönni merő szájakon. 1953 elején még lehetett hittel hinni, hogy az az idő, amikor szájukra tették az ujjukat Lujzikalagorban, elszállt, mint a szitált hamu, s lehetett a két elválaszthatatlan leánykával, Annával és Zsenicával úgy tekinteni a jövőbe, ahogy akkor lelkendezték a szavak: „Szépen tudnak énekelni, a kottát is már olvasgatják, s tarsolyuk színültig van szebbnél szebb csángó énekkel. Ki akadályozná meg őket, hogy végigmenjenek szépen kitervezett útjukon? Ha vannak is még szülők, akik tűzbe akarják vetni az ábécés könyvet s vele gyermekük jövőjét, de egyre több és sokkal több az olyan apa, mint az a szerény, írástudatlan bácsi, aki – bár restellte szóba állni velünk, mert »tanult emberrel nem talál az ő szava«, mégis – csendes örömmel mondta el, hogy egyik gyermeke középiskolában, másik a második tagozaton, harmadik az első osztályban van, s a negyedik most készülődik az elsőbe. S a legkisebbik – másik két testvérével együtt – a legnagyobb útján akar menni.” Ez mind így volt „virág az elején”, s a két csángó írás kettőzve tudatta a csángó világ örömhíreit, de már a nyomdai pillanatot baljósan komorította a világméretű gyász, még el is választotta a két elválaszthatatlanul egy örömnótájú írást egymástól, s alig néhány év elteltével már az az idő „volt elszállva”, mint a szitált hamu, amelyről Jánó bácsi azt mondta: „Tudja, a demokráciát már magyarul értettük meg.” S a csángó sorshoz hasonlóan a két csángó riport is kis híján „szitált hamuja” lett a csaknem fél évszázados időnek. 1953 márciusa óta többé nem jutottak kerek terjedelmükben nyomdafestékhez, a laphasábokból nem lettek könyvoldalak, s „csángós emlékük” is jóformán csak úgy élt, hogy én magam annyiszor idéztem fel, ahányszor az „eleje”, az írói pályakezdés meghatározó pillanata itt-ott, ilyen vagy olyan alkalommal s okkal szóba került. Így állt elő az a „dialektikus állapot”, hogy talán egyetlen munkámat sem idéztem fel annyiszor, mint éppen ezt a kettőt, amely kézen-közön gyakorlatilag „eltűnt” a „hamuszitáláson”. Még kézirat formájában sem maradtak meg a műhelyemben, s így a minap mai időnk korszakos vívmánya jóvoltából úgy tettem szert rájuk, hogy egy szerkesztőségi fénymásolással előhívtuk a két írást az Utunk-kollekció Sztálin-haláltól sötétlő homályából, s ily módon immár ismét birtokomban vannak.

A két írást most leginkább olyan „értékként” olvastam újra minden betűjével, mint történelmi kordokumentumot a csángók boldog pillanatáról, ami mellett azonban a magam boldog pillanatát is újraélem, „íróvá válásomnak” azt az öntudatlan módját, hogy amikor „azon az enyhe januárvégi napon leszállottunk a vonatról” a lészpedi megállóban, semmi sejtelmem nem volt arról, hogy visszafelé már a tollragadás vágya is benne lesz az útravalóul kapott „csángó tarsolyban”, s így a pálya tulajdonképpen egy folklórgyűjtő vakációs út lészpedi állomásán vette a fordulatot. S ha a fordulat a pálya további szakaszain azt hozta magával, hogy részemről ugyancsak gyarapították könyvek az „országok rongyát”, nekem most már az is érdekfeszítő olvasnivalóm, hogy az indulás idején milyen könyveket kaptam útravalóul, ha egyetemista ösztön- és jutalomdíjaim lejeiből időnként könyvekre is tudtam áldozni valamennyit. Éppen kéznél lévén legfrissebben „ifjúságom könyves éveinek” lajstroma, legelőször pontosan a csángóföldi út január végi napjának közvetett hitelesítését látom abban, hogy „Kolozsvár. 1953. jan. 29.” jegyzéssel egyszerre azt a két könyvet vásároltam, hogy Lenin Válogatott művek I. és Rákosi Mátyás Válogatott beszédek és cikkek: minthogy legközelebb a két csángó beszámoló fénymásolása alkalmával az Utunk akkori pénteki számainak lapjai között is nosztalgiáztam, egy „röpnaptározással” azt is tudtam rögzíteni, hogy január 29-e csütörtöki nap volt, s ha akkor még Kolozsváron voltam a legújabb szerzeményű Lenin–Rákosi-könyvekkel, valószínűleg másnap, 30-án ülhettünk vonatra, ha a lészpedi leszállás nem január utolsó napján volt, hanem január végi napon. Mindent egybenézve most már azt is láthattam a „kétsíkú” visszapillantásaimmal, hogy abban a januári hónapban 29-e előtt még milyen könyvekkel gyarapítottam „füljegyes” könyvállományomat, magában az Utunkban pedig január 16-án olvashattam egy értékelést Leninről halálának 29. évfordulója alkalmából, amikor a jelszó a fejléc mellett az volt, hogy „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”, egy héttel előbb azonban éppen nekünk, Utunk-olvasóknak szólt leginkább az a rövid híradás, amelyben megírták: „Az Útunk szerkesztősége megtartotta idén is szokásos évi értekezletét. Ezúttal is számos vendéget hívott meg; volt közöttük munkás, író, aktivista és szerkesztő… a vendégek közül is az olvasó, elsősorban a munkás- és aktivista-olvasó adta a legtöbb segítséget… Az Útunk szerkesztősége különösen abban hibás, hogy az elmúlt év folyamán semmit, vagy igen keveset tett az olvasókkal való találkozások megszervezése, valamint új olvasó-tömegek toborzása terén… Minél gyakoribb vélemény-nyilvánításra, bírálatra van szükségünk. És minél több olvasóra! Legyen az 1953-as esztendőben fő jelszavunk: Jobb írásokat – több olvasót!” Mai szememmel nézve már-már azon derülnék, hogy az Utunk szerkesztősége 48 évvel ezelőtt majdnem az „olvasás éve” kampánylendületével kezdte az 1953-as esztendőt, de maradva magamnál mint olyan olvasónál, aki egy jó hónap múlva vitte az első írásait az Utunk szerkesztőségébe, az akkori elmúlt év végére pillantok vissza egy komolyabb olvasói szemmel, hogy lássam azt a gazdag karácsonyi könyvvásárt, amely vásár könyvei közül néhány máig alappéldányként maradt könyvtáramban. Karácsonyi vakáció akkoriban nem járt nekünk, nem széledhettünk családi karácsonyozásokra szülőkhöz-hova, nem siettem haza én sem Almásra a zsákutcánkba, s az ünnepet Kolozsváron nem utolsósorban az jelentette, hogy december utolsó napjain hét darab új könyvet tehettem diákotthonbeli polcomra, lehet, annak jóvoltából is, hogy karácsonyi útiköltségre nem kellett pénzt félretenni. Éppen akkor folyó jegyzésmódom szerint – „Kolozsvár. 1952. Dec. 27.” – megvettem 27-én Zalka Máté Válogatott elbeszéléseit és Kossuth Lajos cikkeinek, beszédeinek, iratainak egy válogatott gyűjteményét Fel mindnyájan a hon védelmére! címmel, másnap, 28-án egyszerre négy könyvvel gazdagodtam cím szerint, de a vásár sok szerzőt és könyvből is többet jelentett, mert Katona József Bánk bánja és Eminescu Válogatott verseinek kötete mellett az „Antológia a magyar irodalom antiklerikális hagyományaiból” – „Urak, papok dölyfét, im, eleget tűrtük…” címmel – a magyar irodalom több évszázados idejéből sok tucat szerzőt mutatott be mint antiklerikálist, a negyedik mű, a karácsonyi vásár igazi ünnepe pedig egymagában négy darab könyv helyét foglalta el mint Petőfi Sándor Összes műveinek négykötetes akadémiai kiadása, noha a kötetek összeállásában volt egy olyan furaság, hogy jegyzésem szerint 28-án csak a III. és IV. kötetnek lettem a tulajdonosa, mivel az I. és a II. kötet 30-án jutott birtokomba az Egri csillagokkal együtt. Ebben a „nagy tételű” könyvvásárban két „tétel” olyan „nyereségnek” bizonyult az évtizedek során, hogy Gárdonyi „örök csillagja” és Petőfi összese – kivéve a IV. kötetet, a prózájával, ami aránylag új állapotban maradt meg – csaknem rongy lett valóban a jó tartósító kemény fedelek ellenére. Akkor még nem tudtam, hogy egy jó hónappal később az Egy gondolat bánt engemet vagy A puszta, télen szavait a Szeret mentén is hallani fogom csángó gyermekek ízes száján, ami külön mélyíteni fogja a „csángó világ” felfedezésének élményét, de a ronggyá olvasottságra már volt tulajdonosi példám is, tekintve, hogy Almáson a szülői háznál egy Petőfi-kötetünk már kézen forgott mint díszkiadás a „Petőfi halálának századik évfordulójára” – Petőfi Sándor Összes költeményei, Révai József újraértékelő bevezetőjével, vásárlási jegyzésem benne: „K-vár. 1951. IV. 23.” –, ami a „világszabadságosan” piros színével ünnepi díszű lett volna, s a verseket didaktikusan tematikus csoportosításba rendező szerkesztésével korhoz szabott újszerűséget is mutatott – „Haz és szabadság”, „Szerelem”, „Az ország és a nép”, „A világ és én” –, de a fedőlap és az egész papíranyag gyatrasága már új korában rongyos jövőt jósolt neki, aminek a jelei kezdettől fogva kiütköztek, s így a kiválóan szakszerű-tudományos akadémiai kiadás sötétkék kötetei a legünnepibb értékként díszítették kis diákkönyvtáramat. A maga módján az antiklerikális hagyományokat szemelvényező antológia is érték volt a gazdag szöveganyagával, amely Kálti Márktól és Janus Pannoniustól Illyés Gyuláig és Dobozi Imréig felvonultatta a magyar betűművesség „pap- és egyházellenes vonulatát” Pándi Pál előszavával, s amely karácsonyi könyvemként kifejező stíljegyét is hordozta annak, hogy antiklerikális világunkban nem ülünk karácsonyi ünnepet sem, amint a vezérgondolat ott volt a kiadvány előszavának mottójában is: „»Ne felejtsék el azt sem, hogy a magyarság legjobbjai: Petőfi, Arany, Ady, József Attila dolgozó népünk felszabadulásának egyik legnagyobb akadályát a papi reakcióban látták. A magyar népi demokrácia s benne a magyar dolgozó ifjúság legjobb történelmi tradícióinak szellemében cselekszik, amikor bátran és elszántan veszi fel a harcot a régi rend e megmaradt utóhadával.« (Rákosi Mátyás)”… Maga Pándi a gondolatot többek közt egy sarkalatos passzussal erősítette: „A szocializmust építő magyar nép ma sokkal kedvezőbb körülmények között harcol a klerikális reakció ellen, mint bármikor története során. Ma, amikor a mi hazánk is egyre magasabb fokon válik – Gorkij szép szavaival szólva – »a tudományosan szervezett értelem« hazájává, büszkén mutathatunk rá irodalmunk antiklerikális harcának hétévszázados múltjára, mondván: mi azt a harcot folytatjuk és visszük győzelemre szabad hazánkban, amelynek hősei között ott látjuk Janus Pannoniust, Zrínyi Miklóst, a kuruc dalnokokat, Bessenyeit, Csokonait, Katonát, Vörösmartyt, Kölcseyt, Vasvárit, Petőfit, Aranyt, Jókait, Mikszáthot, Adyt, József Attilát – népünk értelmének és tehetségének legkiválóbb képviselőit…” Amellett, hogy „majdnem száz író művei sorakoznak ebben a kötetben”, pár oldalnyi népdalt és népmesét is tartalmazott a gyűjtemény, amiről egy külön jegyzetértékelés is szólt: „Népköltészetünk sokoldalúan tükrözi népünk felfogását papi elnyomóiról és ámítóiról, papok és apácák henyélő, gyakran kicsapongó életéről és a vallási babonák nevetségességéről és ártalmasságáról. Válogatásunk csupán ízelítőt ad e gazdag és tudományosan nagyrészt még fel nem dolgozott anyagból.” Magam ekkor éppen éltanulós folkloristája voltam a népköltészeti kurzusunknak, Faragó József tanárunknál már készült is a moldvai gyűjtőút terve az én gyakornokoskodó szerepemmel, s amikor az új évben ott voltunk a helyszínen, mindkét faluban gyűjteni lehetett a döbbenetes élményt a harcoknak abból a köréből, ahol a csángóság magyarnyelvűségének, nemzetiségi létének az ügye olykor már-már kilátástalanul verődött a római katolikus „klerikális reakció” által megtestesített ördögi körben. Így a majdani élménybeszámolómban többek közt felidézhettem azt a fenyőfás kis dombot is, ahol Jánó bácsiék egy deszkakereszttel állítottak maguknak magyar templomot, hogy magyarul imádkozhassanak-misézhessenek, miközben az igazi templom „csengett a pap tiltó szavától”, mint ahogy csengtek csúfolódó harangszóként a veregetett kapák; ezek akkor mind ott maradtak a fülemben, de jegyeztem is a szavakat folyékonyan, hogy majd írhassam: „Lészped »örökké jó fejőstehén volt a papoknak«, de amikor azzal a kéréssel fordultak a püspökhöz, hogy engedélyezzék magyarul tartani a misét, kenetteljes szavaknál egyebet nem kaptak: »Az apa, aki szereti a fiát, kést s villát nem ad kezébe.« A püspök képletesen beszélt, ők is képletesen vonták le a következtetést: »A rókának hiába panaszkodol, hogy a csürkék elvesztek a ketrecből.« S amikor a püspök minden képletesség és kertelés nélkül kimutatta, hogy ő maga retteg a »késtől és villától« (értsd: magyar szótól) s nem »fiait« félti, mondva, hogy: »ha magyarul imádkoztok, az oroszok Szibériába visznek«, a lészpediek is tudtak képletesség nélkül beszélni: kezdték hordani az építőanyagot a magyar iskolához”; s „klerikálisan abszurd” történelmi mozzanata lévén a csángómagyar sorsnak, Jánó bácsi élménybeszámolójából mintegy sorsfolklórként siettem jegyezni s azután az Utunk „útján” közölni másokkal is a bizarr esetet, amikor a lészpediek az Internacionálé énekszavával kísérték ki a faluból Gyurkovics püspököt a magyarul tartott mise köszönéseképpen: „A lészpediek őszinték és mély érzelműek. Őszinték voltak akkor is, amikor Gyurkovics püspököt a »Fel, fel, ti rabjai a földnek« szárnyaló, izzó szavaival és dallamával kísérték ki a faluból. A püspök irult-pirult, bizonyára »nem esett a szíve mellé« a nóta, de ez nem zavarta a lészpedieket abban, hogy mélyen átérezzék a »rabságunknak vége már« gyönyörű igazságát”; s Lészped után a fenn a hegyen „ülő” Lujzikalagor már távolról félelmetesen „sötét papvilágnak” látszott annak „perspektívájában”, ahogy a lészpediek már előre „festették az ördögöt a falra” nekünk: „Lujzikalagorról, erről a hegytetőre épült hatalmas csángó-faluról csak rosszat és ijesztőt hallottunk Lészpeden. Képzeletemben egy sötét, félelmetes falut láttam, ahol nappal a kapu mögül rosszindulatú, alattomos, villogó szemmel nézik az idegent, este pedig, ha ki meri tenni a lábát az utcára, a sáncba is beleverik… S mikor távolról megláttam a falut, még nyomasztóbb érzéssel néztem elébe lujzikalagori látogatásunknak. A falu fölött emelkedő három hegytetőn három kápolna nézett szembe velünk, a falu legmagasabb dombján pedig a faluhoz méretezett komor, várszerű templom állt. Csak most kezdtem igazán szeretni és becsülni a lészpediek vendégszerető közvetlenségét, vidámságát. Szorongó bizonytalansággal mentünk végig az úton… Nemcsak azért aggódtam, mert esetleg ez a lujzikalagori éjszakai sötét meg talál ütni, hanem azért is, mert a hírek szerint a pap megtiltotta, hogy a lányok este guzsajasba járjanak. Márpedig ha nincs guzsajas, vékonyan fog ereszteni a gyűjtésünk. De hamarosan hírét vettük, hogy mégis lesz lányguzsajas, s »elindulánk este guzsajasba«”; Kallós Zoltánnal ketten voltunk mi a fiatal „bátrak”, akik indultunk este a sötétben a lujzikalagori „guzsajasba”, ő a dalkottázásban és fonográfozásban „gyakornokoskodott” Jagamas János tanár mellett, s amikor felcsendült a leányok „szívetpuhító éneke” a guzsalyasban – ami nálam annyira fonetikusan jegyzett „guzsajas” volt, hogy az Utunkban is úgy látott azután napvilágot –, már „nem hittem, hogy a »félelmetes« Lujzikalagorban vagyok”, kivált hogy hamarosan megvolt a vérvörös moldvai borral az a „legszebb magyar pohárkoccintó-köszöntés”, hogy „Jó szívet!”… 1952 karácsonyi, év végi napjaiban a rendkívül buzgó hitű csángó népről csak felületes-előzetes ismereteim voltak, s az „Urak, papok dölyfét, im, eleget tűrtük…” című vaskos antológiát átforgatva az „antiklerikális harc hét évszázados múltjából” semmi ismeretet nem szerezhettem arra nézve, amit azután a csángók között alig néhány nap alatt megláthattam: hogy ugyanaz a döntően meghatározó „klerikális erő” egyszerre lehet megtartó és pusztító, segítő és ellenséges tényező egy minden tekintetben idegen környezetvilágba szigetelődött népcsoport sorsában. A toldalékozott együgyű „Népdalok és népmesék” is a legtávolabb álltak attól, hogy „népköltészetünk sokoldalúan tükrözi népünk felfogását papi elnyomóiról” vagy „a vallási babonák nevetségességéről” – kiugró éke volt a közölt „népköltészetnek” a Virágok vetélkedése című virágének –, úgyhogy a népköltészeti olvasnivalónál már akkor érdekesebb böngészés tárgya lehetett a jegyzetanyagnak az a „kortársibb” része, ahol a jelesen „irodalmi beállítottságú” fiatal „folklorista” némi rácsodálkozással fedezte fel, hogy odaát, a magyarországi irodalmi életben alig pár év alatt annyi Kossuth-díjjal kötelezte magához a Rákosi-rendszer az írókat, hogy csak egy antiklerikális propagandájú antológiában heten szerepeltek közülük: „ILLYÉS GYULA (sz. 1902 –). – Galamb utca. – A Kossuth-díjas költő Rend a romokban (1936) c. kötetéből. Hit a kapitalizmus uralma alatt. – A Rend a romokban (1936) c. kötetből. Példa kellene. – A Rend a romokban (1936) c. kötetből. Megjelenik. – A Rend a romokban (1936) c. kötetből. A horthysta ügyészség ezért a verséért perbefogta a költőt. SZABÓ PÁL (sz. 1893 –). – A Klarissza-rend jobbágyai. – Részlet a Kossuth-díjas író Nagy Temető c. regényéből (1946)… DÉRY TIBOR (sz. 1894 –). – Pócspetri. – Részlet a Kossuth-díjas író A porban c. elbeszéléséből: megjelent a Jókedv és buzgalom (1948) c. novelláskötetben. Asztalos Sándor plébános, a fekete reakció képviselője, tüntetésre uszított az iskolák államosítása ellen Pócspetriben. A tüntetés során egy kuláklegény orvul meggyilkolta a demokratikus rendőrség egyik tagját. – A cím nem a szerzőtől való… ZELK ZOLTÁN (sz. 1906 –). – Egy népellenes főpapra c. versét a Kossuth-díjas költő Mindszenty Józsefről írta. Megjelent a Pártos éneke c. kötetben. GERGELY SÁNDOR (sz. 1896 –). – A plébános. – Részlet a Kossuth-díjas író Falusi jelentés c. kötetéből (1950). KÓNYA LAJOS (sz. 1914 –). – Győzelmes napok. Részletek a Kossuth-díjas költő azonos című elbeszélő költeményéből. (1950). BENJÁMIN LÁSZLÓ (sz. 1915 –). – Ha szent a föld c. vers megjelent a kétszeres Kossuth-díjas költő Örökké élni c. kötetében… URBÁN ERNŐ (sz. 1917 –). – Az igazmondó Nepomuk. – Részlet a Kossuth-díjas szerző azonos című elbeszéléséből. (1952).” A Kossuth-díj mint legrangosabb állami kitüntetés a szovjetunióbeli Sztálin-díj magyar utánzása volt, de az antiklerikális szerzők sorában egy Sztálin-díjjal kitüntetett író is fennforgott: „ACZÉL TAMÁS (sz. 1921 –). – Jonasz atya. – Részlet A szabadság árnyékában (1948) c. Sztálin-díjas regényéből. A cím nem a szerzőtől való.” A kötetbe egyébként magától Kossuthtól is vettek be „antiklerikális” szöveget, amelynek sorai a pápai abszolutizmust támadták, s közvetve a szabadságharc eltiprójának, a Habsburg-hatalomnak az önkényét, meg is jegyezve egy zárójelben, hogy Pius pápa „(Mintha csak az 1849-i bécsi udvarnál járt volna iskolába.)”, amiről több szóval is mondta: „IX. Pius, megtagadva a szabadelvű irányt, mely őt még egy év előtt a reformátor pápa közfényével vette körül, az abszolutizmus elvéhez ragaszkodott… Így gyűlölte Pius pápa személy- és fokozatkülönbség nélkül a poklok sugallatának, a szabadelvűségnek pártosait… És az abszolutizmus elvének minden korlátot kizáró fenntartásához azután is ragaszkodott, hogy őt a francia fegyverek Rómában, s az osztrák fegyverek a tartományokban pápa-királyi székébe visszaülteték (úgy, mint Magyarországon az orosz fegyverek a leányági Habsburgokat.)… Hivatkozom De Maistre-nek, a pápák abszolút világi uralma híres védőjének azon állítására, hogy minden gyökeresen katolikus társadalomnak két sarka van: a pápa és a hóhér. A pápát visszaadta a római katolikus társadalomnak Franciaország, a hóhért pedig megadta neki Ausztria, s ez ugyancsak nem fukarkodott sem a hóhérkötéllel, sem a golyóval. Csak magában a Romagnában 1853-ig 214 végrehajtott halálos ítéletet lajstromoztak az osztrák katonai parancsnokok hivatalos hirdetései…”

Mindezek mellett Kossuth külön könyvvel is „nyomta a súlyt” abban a karácsonyi könyvvásáromban, amikor a Fel mindnyájan a hon védelmére! című gyűjtemény címoldalára beírtam töltőtollammal, hogy „Szabó Gyula Kolozsvár. 1952. Dec. 27.”, s ha tavalyelőtt egyebek mellett azzal is búcsúzkodtam a múló XX. századunktól, hogy egészen ijfúkori lelkesedésekre emlékeztető kebellel végigolvastam, sőt tanulmányoztam a könyv minden sorát, miközben bánkódtam magamban, hogy hagytam azokat holtan feküdni a polcokon évtizedeken át, most csak azzal az egy tekintettel nyitom a lapokat, hogy megnézzem Kossuthnak a könyvvétel előtt 104 évvel kiáltott karácsonyi üzeneteit, amikor a szabadságharc fegyverei Magyarország nyugati szélétől a keleti határáig vívták az élethalálharcot a Bécs felől támadó osztrák és a Moldvából fenyegető orosz abszolutizmussal szemben, s Kossuth éppen a két fő hadvezérnek üzengetett a két végre a levélsoraival, amikbe ezúttal úgy pillantok bele, hogy közben Kossuth keltezési módjára is kiterjed a figyelmem. A hajdani könyvvásár legszorosabb közelséggel egymás mellé esett két szerzeményét, a Petőfi-köteteket és a Kossuth-könyvet nem együtt forgatni-koptatni a későbbi időkben már azért is kár volt, mert forradalmi-szabadságharcos Petőfi-költészet és forradalmi-szabadságharcos történelmi valóság egybezengését lehetett volna a kettő egybeolvasásával látni és tanulmányozni, mint ahogy a szűkebb karácsonyi körben is mintegy a nemzet azonos szólalásaként keltek Petőfi tollán a Csatadal, az Itt a nyilam, mibe lőjjem?, az Akasszátok fel a királyokat!, a Vesztett csaták, csúfos futások! című versek, és Kossuth „nem kell neki íródeák”-levelei. Nyugat felé, Bécs irányába Görgey tábornok volt a Kossuth-üzenet címzettje, s abban a csaknem csatadalos „Előre!”-vezénylés többek közt „egy meleg marsch” formájában is szólt: „Pest, December 25. 1848, Görgey Tábornok Úrnak Mai napon vett becses levelére válaszolom: Istenért! ha Kegyednek csak 13.400 embere van, hová lett hát azon 30.000-et haladó erő, mely saját kimutatásai s az odaküldött segítségek száma szerint a határszélen állt?… Azt megjósolom és be fog teljesedni, mint ekkorig is beteljesedett mindig, hogy defensive nem győzünk s minden védelmi positióból kivernek, mint eddig kivertek, – de concentrálni az erőt s offensive előre menni – ez az, a mi a hazát megmentheti… »Rosszak a köpönyegek« – az nagy baj, – de épp azért kell egy meleg marsch és egy győzelem, hogy ezen hiányt helyre hozhassuk. – A heverésben fázik meg az ember…»Messzebb tartó expeditió szökést vonand maga után« – nem hiszem – még a retirádában sem szöktek, – azonban Mosony, Óvár, nem is messzebb tartó expeditió, – ha pedig az által válnék hosszabbá, mert az ellenség szaladna, – ne féljen, megvert ellenséghez nem szökik az ember. Én hát megjósolom Tábornok úrnak, ha »várja az ellenséget, meg fog veretni, – ha elébe megyen, s támad, győzni fog.«… Ezeket megmondani önbecsületem iránti kötelességem volt. Megvárom Ön hazafias characterétől, hogy ezeknek őszinte kimondása, ha személyem iránti neheztelésre bírná is: azt a hazával nem éreztetendi, hanem megyen előre dönthetetlen kitűzéssel a haza megmentése ösvényén…”; ez éppen karácsony első napja volt, s ha már egy héttel előtte dörögtek a szavai Görgey felé – „24 órai hó vagy eső megmenthet, ha Győrt tartja minél tovább… De aztán Győrnél és mindenütt emlékezzék szavamra. A magyar sereg ereje támadásban van, nem passiv védelemben… Mindenütt alakíttatnak a guerilla csapatok. Győrben, Veszprémben a hatalmas Bakonyban népfelkelést parancsoltam. Felhívom a nemzetet nemzeti harcra. Csak Ön tartsa magát s együtt magával a hazát. Emlékezzék, hogy 18-ik December van. Egy langy eső, vagy egy napi havazás s a tél még most is a mienk. Erőconcentrátio, ez a Nemzet őrangyala… Pest December 18. 1848” –, a karácsony-harmadnapi levelében, mely ugyanazt a december 27-i napdátumot viselte, mint legelöl a könyvben az én vételi jegyzésem, már a legvészesebb dörgéssel ágyúzták a szavak Görgeyt: „Görgey Tábornok úrnak! El akarja Ön Győrt hagyni? Ütközet nélkül? és Bánhidára vonulni? – Bánhidára? – elhagyja Ön a Bakonynak oldalt fedező roppant segítségét… és – Istenért! nyitva hagyja a Bécs–Győr–Pesti utat, hogy fütyörészve sétálgasson rajta az ellenség Pestre… Mindenható Isten! mi lesz ebből!!! S még csak azt sem mondja egy szóval is, hogy mit akar hát tenni? mi célja, mi szándoka van?… Feladjuk-e kardvágás nélkül az országot, vagy mi történik? Az Isten szerelméért! Önnek kezében van az ország sorsa. Fontolja meg jól s írja meg, hogy mit akar… – Meg kell bolondulnom! és ezt nem értem, nem érthetem! Hiszen így a főváros fel lesz adva!… Ezennel rendelem, nem véleményezem, hogy a Duna balpartjáról húzzon magához annyi segéderőt, miszerint a maga, Perczel, s a Duna balparti segéderőt összevéve 30.000 embere legyen – s állja útját az ellenségnek. Küldöm Vetter tábornokot… Az Istenért értekezzék Vetterrel s vagy általa izenjen, vagy írjon, mi célja van? – Mert így elvész az ország kardcsapás nélkül.”

S míg nyugaton így borult sötétbe a karácsonyi idő, keleten a másik tábornokkal, Bemmel a legsugarasabb hajnalként keltek a napok, különösen azután, hogy az ősz vezér, aki később Petőfi felé is eszményképként lengette fehér szakállát, épp a karácsonyi ünnep első napján győzelmesen visszafoglalta az ellenségtől Kolozsvárt: „Győzelmes seregének élén f. hó 26-án Kolozsvárra történt bevonulását tábornok Úrnak, miről ugyan ekkor kelt levele értesít – a honvédelmi bizottmány örömmel fogadta. Ön legutóbbi levelében adott szavát férfiúhoz s fővezérhez illőleg váltotta be… Önt nem szülte ugyan e hon, de fiává lőn. Mert valók s önre alkalmazhatók egy üldöztetett jeles férfi eme szavai: Mint ifjú hazáról álmodám, most mosolygok ez álom felett. Hol az én hazám? Ott hol szabadság van… Lelkének ifjú erejét, mit a szabadság szent hite táplál, szenteltesse Ön sokáig és híven igaz ügyünk kivívására! Olly sokáig s olly híven, mikép a história hosszú pályája végén azt jegyezhesse meg: Sokáig élt – de korán halt meg. Szíveskedjék ön a harcban magokat kitüntetettek névsorát a kormány elé terjeszteni, hogy az ne késsék az illetők érdemökhöz képesti megjutalmazásával. Pest, 1848 dec. 30. Kossuth Lajos”… Akkor ezek voltak a „Kossuth-díjak”, de az a „laudáció” is magas kitüntetéssel ért fel, ahogy 1849 elején Kossuth visszatért arra, miszerint Bem tábornok „adott szavát férfiúhoz s fővezérhez illőleg váltotta be”: „Bem tábornok és erdélyi seregeink fővezére következő jelentést küldte a honvédelmi bizottmánynak: »Beszterce, január 2-ikán. Megindulván Kolozsvárról december 31-én reggel olly gyorsan és erősen haladtunk, hogy az utunkban talált akadályokon diadalmaskodva, már jan. 2-ik napján Besztercét és Naszódot is elfoglaltuk. A megrémült ellenség fut amerre lát; Urbán, kinek sikerült a kolozsvári eset után kezeink közül megmenekülnie… midőn közelségünkre párthíveit oszló félben látta, maga is futni indult, és rendes csapatjaival Bukovina felé nyomult, azonban holnap reggel magam is utána fogok indulni, ha személyesen meg találna is szökni… mind az oláhok, mind a szászok átkozzák Urbánt, hogy őket tévútra vezeté, megcsalá, aztán elhagyja. Seregem napról napra derekabb, vitézebb, kiket magammal nem vihetek, a harcvágy békétlenségével maradnak hátra, ezért is számolhatok én a sikerre minden nap több-több joggal.« Eddig a tábornok. A kormány nem teheti, hogy Bem tábornok fővezér úrnak a haza nevében újólag is legforróbb köszönetet ne mondjon. A tábornok úr megmutatá, hogy a magyar vitézség erélyes vezénylet és intézkedések mellett milly csodákat mívelhet. Az elveszett Erdély legnagyobb része, pár rabló fészket kivéve – mellyeknek azonban órája nem sokára ütni fog – alig 14 nap alatt vissza van foglalva. Igen, mert Bem tábornok számítólag halad előre és tudja használni egy megnyert csatának következményeit, az ellenség zavarodását, megfélemlését, s mint a villám terem mindenütt nyomukban… Így, így, derék vezér! a haza jutalma és az utókor áldása fogja babérjaival győzedelmeidet követni. Bem tábornok dec. 20-ikán azt írá, hogy dec. 25-én Kolozsvárt leszen – és ott volt. Dec. 30-dikán azt írá, hogy január 2-dikán Besztercét elfoglalandja – és elfoglalá. Minden hadi terve, minden kiszámítása órákra teljesedett. A nemzet áldása legyen vele. A magyart előre kell vinni, akkor győz. Ezt mutatja minden tapasztalás. A kormány utasítani fogja a hadvezéreket, hogy a tapasztalás útmutatását kövessék. És a Tisza lelkes magyar népe tömegestül segítendi a vitéz támadó hadseregeket. – És a haza mentve leszen. Előre, vitézek! e szó »előre« legyen jelszavunk. Kelt Debrecenben, jan. 7. 1849. a honvédelmi bizottmány elnöke Kossuth Lajos m. k.”

Ma már valóban veszteségnek érzem, hogy a Kossuth-könyv sorsa nálam az olvasatlanság lett tavalyelőttig, amihez képest az sem kárpótlás, hogy Petőfi köteteit annál többet nyűttem szinte örök olvasmányként, vagy hogy csaknem egy negyed századon át, míg az Utunk (illetve a végén a Helikon) a hajdani Deák Ferenc utcában székelt, a lap szerkesztőjeként számtalanszor néztem, s nem kevésszer olvastam is a szemközti ház erkélyes falán az emléktáblát, amely az „utókor áldásaként” azt a 48-as karácsonyi pillanatot örökítette meg, hogy „deczember 25-iki győzedelmes bevonulásakor” Bem József honvéd tábornok abban a házban szállt meg, aminek az olvasása közben egyszer házi olvasmányom lehetett Bem kolozsvári kiáltványa is, amely „Kelt, Kolozsvár főhadi szálláson dec. 27-n. 1848.”, s amelyet Kolozsvár népe már másnap olvashatott a Honvéd című lapban: „A magyar hadsereg jő, hogy kiszabadítson titeket a reakció rabigája s a katonai zsarnokság alól. A magyar álladalom alkotmánya által biztosított szabadság ismét életbe lép. Mindennemű politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve…” stb.

Egész Erdély lakosságához – „internacionalista szellemben” – szólt a szabadító hadvezér kolozsvári szava, s ha az is épp december 27-én kelt, ma művelhetem a szerkesztést úgy, hogy lám, a Bem szállásházának közvetlen szomszédságában, a „Mi könyvesboltunkban” megejtettem ugyan „együvé gyűjtő” könyvvásáromat 1952 végén, ám végül mégis bizonyos egyensúlyérzettel könyvelhetem el, hogy Zalka Máté Válogatott elbeszéléseinek kötetét a jelen napig sem olvastam, amelynek ugyanúgy „Kolozsvár. 1952. Dec. 27.” a vásárlási jegyzése, mint a Kossuth-iratokat egybeválogató könyvnek. Jelen napon azonban annál nagyobb érdeklődéssel nyitom a 48 és fél éve várakozó kötetet, tudva – mert Zalka Mátéról mint „korunk hőséről” azért sok más egyebet olvastam a mi fiatal hőskorunkban –, hogy Zalka, úgy is mint a „legendás Lukács tábornok”, egy kommunista „világszabadság” eszméjének volt a valóban legendás sorsú harcosa, akit lehetett Bemhez is hasonlítani, minthogy a világ különböző frontjain csatázott az eszményéért, s aki úgy volt Kossuthék 48-as harcának is a folytatója, miként Petőfi forradalmi-szabadságharcos eszméinek a folytatóiként és valóra váltóiként tűzték ki a magyar írók az első kongresszusukon 1951 áprilisában azt a Petőfi-„jelszót”, hogy „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vizen át!”. (Abban a kongresszusi kiadványban is ott a tulajdonosi jegyzés „Kolozsvár. 1952. Május. 21.” keltezéssel, s a könyv beszédszövegeit egész lázas érdeklődéssel el is olvastam még 1952-ben, nyilvánvalóan azt is, ahol Révai József a Darvas József és Illés Béla zárszavai előtt a maga kongresszusi összefoglaló értékelésének zárásaként mondta: „Az irodalom nálunk könyvtáraink s az eladott és olvasott könyvek számának emelkedése ellenére sem eléggé népi ügy. Tegyenek meg mindent, hogy a kongresszus után valóban százezrek ügyévé, egész népünk ügyévé váljék. Biztosíthatom a magyar írókat s a Magyar Írók Szövetségét, hogy ami a Magyar Dolgozók Pártját illeti és – hadd tegyem hozzá – ami Rákosi Mátyás elvtársat illeti: minden segítséget megkapnak tőlünk. Az irodalmat eszméinkkel és nem felesleges beleszólással akarjuk irányítani, hogy azzá legyen, amivé minden igazi, komoly és – itt már használhatjuk ezt a szót – igazán nagy irodalom, hogy azzá legyen, aminek Petőfi akarta és hirdette és amit ez a jelszó fejez ki: »Előre hát mind, aki költő, a néppel tűzön-vizen át!« Előre valóban a néppel, előre a béketáborral, előre a Szovjetunióval! Legyen a mi magyar irodalmunk fegyver, jó és éles, jobb és élesebb fegyver népünk harcában a jobb életért, a szocialista Magyarországért, a békéért.” A látszatok sokszor az „előjelek” ellentétessége ellenére egyeznek: itt is volt „fegyver”, volt jelszó az is, hogy „Előre”, és ugyanúgy „Hosszan tartó, hatalmas, lelkes taps” a pártvezető szava nyomán, mint amilyent olvashattam volna, ha ugyancsak 1952 végén legalább beleforgatok a Kossuth-könyvbe, többek közt a képviselőházbeli felszólalásakor 1848. szeptember 15-én: „Szűnni nem akaró éljenzés és tapsok közt a képviselők mindnyájan felállván…”)

Ma, ebben a „tékozló tékámat” szerkesztő elfoglaltságban immár az is érdekfeszítő elem, hogy Zalka Máténak mint írónak a könyvéhez az előszót Illés Béla írta, aki szintén vöröskatonaként forgatta legtöbbet írói „fegyverét” is, s miután látom a könyv előlapján, hogy „Ez a könyv Zalka Máté, a nagy magyar író és szabadságharcos hősi halálának tizenötödik évfordulóján jelenik meg”, a szövegkezdő másik oldalon mindjárt olvashatom is hozzá az előszó kezdő szavait: „Sokat olvasunk nagy fantáziájú írók beteljesedett jövendőmondásairól, megvalósult álmairól. A Nagy Októberi Forradalom győzelme óta sokminden megvalósult abból, amiről az utópisták álmodoztak… – de egészen másképpen. Verne Gyula és a mi Jókaink sok technikai újítást látott előre… A költő, akiről mi szólunk, szintén a jövendőt élte és harcolt is a jövendőért. De ő reálisabban álmodozott mint az utópisták és pontosan az ellenkezőjét akarta annak, amit az imperialisták tesznek és tenni készülnek… Arról álmodozott és azért harcolt, hogy a föld valóban az emberiség hazája, otthona legyen. Ellentétben az utópistákkal, azt is tudta, hogy a sültgalamb nem repül magától a szájba… A jövőért dolgozott és harcolt, az emberiség jövendőjéért. Álmai egybeestek, azonosak voltak korunk legjobb, legnagyobb, leghumánusabb embereinek célkitűzéseivel, alkotásaival. Zalka hűséges tanítványa, mindhalálig bátor katonája volt Leninnek, Sztálinnak és Rákosinak.” Közel fél évszázados jövendőből nézve vissza hajdani karácsonyi könyvvásáromnak ezekre a betűire, már-már megnézném egy értelmező szótárban, hogy mi az utópia, azzal együtt, hogy Zalka Máté tizenöt évvel a halála után „nagy magyar író” volt, de az ő életpályájának vonalán is épp egy könyvvásáros mozzanatot idéz Illés Béla mint meghatározó tényt, ami által terelődik a figyelmem arra a tüneményre, hogy itt is nyomban Kossuth jelenik meg, akinek a kötetét együtt vettem meg a Zalkáéval: „Egy gyerekkori olvasmánya végigkísérte egész életén. Még tíz esztendős sem volt, amikor elolvasott egy, gyékényről, országos vásáron, néhány fillérért vásárolt füzetet, melynek ez volt a címe: »K e m é n y L á s z l ó, a v i t é z m a g y a r h u s z á r«. Ezt a nevet Magyarországon már mindenki elfelejtette. Pedig nem szabadna elfelejteni! Kemény László pesti polgárfiú 1848–1849-ben vitéz katonája volt Kossuthnak. A szabadságharc leverése után Olaszországba emigrált, ahol Garibaldi hadseregében harcolt. Majd áthajózott Amerikába és résztvett Észak háborújában a Dél ellen, a rabszolgaság megszüntetéséért. 1871-ben Franciaországban, Párisban harcolt, a kommün hadseregében… Kemény László élettörténete nagyon nagy hatással volt Zalka Mátéra. És Zalka végigcsinált mindent, amit Kemény László átélt, vagy át akart élni – de fejlettebb viszonyok között, nagyobb méretekben, tudatosabban és eredményesebben.” Ez valóban tanulságos eset arra nézve, hogy egy könyv, egy gyerekkori olvasmány egy ember egész élettörténetére nagy hatással lehet, s a következőkben Illés bőven ki is fejti a hatás folyamatát: „…Gyerekkorát Mátészalkán töltötte [= a Zalka nevet is onnan vette, de nem tudom, mi helyett]… Hazulról sok eszmét és gondolatot nem kapott Máté útravalóul… A nemzet igazi problémáit és azok megoldását egyik akkor működő párt sem tűzte zászlajára. Nyolcesztendős korában Máté megszökött hazulról. Pár nap múlva Máramarosszigeten fogták el. Úton volt Mandzsúria felé, ahol Japán és Oroszország seregei mérkőztek. Ez 1904-ben történt… A középiskolában rosszul tanult, de nagyon sokat olvasott… A »Háború és béke« volt a kedvenc könyve… Szatmáron érettségizett… Álnév alatt beállt egy vándor színtársulatba. »Annyira imádtam Petőfit – mesélte tizenöt évvel későbben – hogy mindenképpen utánozni akartam. Zseniális tetteit nem tudtam utána csinálni, hát legalább a bolondságait majmoltam…« – Zalka, mint színész, nemcsak azzal tűnt ki, hogy a színtársulat legrosszabb és leglelkesebb statisztája volt, de azzal is, hogy színdarabot írt. Drámát. Drámájának címe: »K e m é n y L á s z l ó, a v i- t é z m a g y a r h u s z á r.« A darabot a Palásty-féle vándorszíntársulat előadta. Egyszer. Beregszászon, 1914. június 28-án. De ez a nap nem azzal vált nevezetessé, hogy Máté színdarabját bemutatták. Ezen a napon pusztult el Princip szerb diák revolvergolyójától a Habsburg-monarchia imperializmusának legkeményebb és legkövetkezetesebb képviselője: Ferenc Ferdinánd trónörökös. Kitört az első világháború. Máté önként jelentkezett katonának, a nyíregyházi huszároknál…” Ez így egészen érdekes kalandregény kirajzolódása, most már nem is tudom „letenni a könyvet”, hogy láthassam tovább, mire viszi az elmúlt „anyaszázadomban” egy vérbeli kalandor, aki a századelőn, alig nyolcesztendős korában már szökött a Tisza mellől, hogy harcoljon Mandzsúriában (orosz vagy japán oldalon?), de tíz esztendő múlva kitör egészen közelebbről a háború, mint a nagy kalandok alkalma, amikor önkéntes huszárként – az olvasmányhős, Kemény László is az lévén – egy gyalogezreddel előbb Olaszország ellen, azután Oroszország ellen is háborúzhat „a Habsburg-monarchia imperializmusának” a védelmében, míg Bruszilov orosz tábornok, áttörve az osztrák–magyar frontot, „négyszázezer hadifoglyot” nem ejt, akik között kalandorunk is a borzalmas hírű Szibériába jutott, közelebb Mandzsúria határához: „A magyarok számára különösen borzalmas híre volt Szibériának. Amikor 1849-ben a honvéd hadsereg letette a fegyvert Paskievics Erivánszki cári tábornok előtt, Paskievics viszonylag humánusan kezelte a magyar foglyokat… Az osztrák propaganda tudta, hogy Paskievics foglyokat vitt magával. Ezt a körülményt felhasználta Oroszország elleni propagandára… A propaganda hatott. Nagyon sok magyar a legutóbbi időkig nemcsak azt hitte el, hogy Szibéria az örök jég hazája, hanem azt is hitte, hogy ott pusztultak el Kossuth hadseregének legjobb katonái…” Kemény Lászlóval, 48-as eszményképével mint szabadságharcos hőssel éppen a szibériai fogolytáborban azonosulhatott Zalka, ahol végül egy eszme harcosává vált: „A legénységi táborban egy fiatal tartalékos tiszt rendszeresen előadásokat tartott. Történelmi és politikai tárgyú előadásokat, a harcos marxizmus szellemében. Ettől a fiatal, tartalékos zászlóstól tanulta meg Zalka a marxizmus alapelemeit. A fiatal zászlós neve: R á k o s i M á t y á s … Zalka kiköltözött a fogolytáborból. Így történt, hogy amikor 1917 októberében Lenin és Sztálin vezetése alatt győzött a forradalom, a munkások és parasztok forradalma, Zalka már tudatos katonája volt a proletárforradalomnak. Mikor Lenin és Sztálin felhívta a hadifoglyokat, hogy lépjenek be a Vörös Gárdába, Zalka magyar munkásokból és parasztokból egy egész ezredet szervezett. Az ezred őt választotta meg parancsnokául. Így lett Zalka Máté ezredparancsnok – Mandzsúria határán…” A történelem általában kedvezően kínál alkalmakat a kalandvágyóknak, így tizenhárom év eltelte után a szökött gyermeket is elsodorta a mandzsúriai célba: „Zalka Máté végigharcolta a háromesztendős polgárháborút. Mint tudjuk, a három év folyamán… összesen több, mint százezer magyar hadifogoly harcolt a Vörös Hadsereg zászlói alatt. A magyar vöröskatonák keményen fogták a fegyvert… Zalka a hároméves polgárháború idején harcolt Szibériában, harcolt az Uralban, Közép-Ázsiában, Ukrajnában és a Krímben. Hét ízben sebesült meg. Hosszú út lenne végigkísérni őt száz hadszíntéren…” Illés Béla többek közt két olyan epizóddal rövidítette az utat, „amelyek egyike Zalkát Leninnel hozta kapcsolatba, a másik Sztálinnal”. A híres szibériai aranyvonat volt az, ami Zalkát a hír fennebb szálló szárnyaira vitte: „Lenin elrendelte, hogy az aranykészletet szállítsák Moszkvába. Az egyik, hat vagonból álló aranyvonat parancsnoka Zalka Máté volt… Fehér csapatok elvágták az útját. Zalka bevezette a vonatot egy alagút alá és az alagutat felrobbantotta. Sokezer tonna föld feküdt a vasúti kocsikra. Zalka ezután, kalandos módon, ezer veszedelem között, Moszkvába utazott. L e n i n fogadta. Leninnek jelölte meg a térképen azt a helyet, ahol az aranyvonat be van temetve. Pár nappal azután, hogy Lenin beszélt vele, Zalkát a Kommunista Párt a kazáni pártiskolára vezényelte, tanulni. [= »Tanulni, tanulni, tanulni!«] De neki nem volt hosszú maradása az iskolán. Harcolni akart. 1920 nyarán Vorosilov hadseregcsoportjában, a lengyel pánok intervenciós hadserege ellen harcolt. Kievnél ő vezetett rohamra egy nemzetközi hadosztályt, amely túlnyomórészben magyarokból állott. Ez a roham szabadította fel Kievet. Tizenegy esztendővel későbben, 1931 áprilisában Zalka Mátéval és sok szovjet íróval, Fagyejevvel, Solochovval, Szurkovval együtt voltam kihallgatáson S z t á l i n n á l. Mikor bementünk Sztálin dolgozószobájába, ő azonnal meglátta, hogy Zalka a Vörös Zászló-rendet viseli. Megkérdezte, hogy hol és mikor érdemelte ki ezt a magas kitüntetést. Zalka szerényen számolt be arról, hogy 1920 júniusában ő vezetett rohamra Kiev alatt egy nemzetközi hadosztályt. »Én láttam ezt a rohamot! – válaszolta Sztálin. – Nem messze álltam maguktól és figyeltem, hogyan harcolnak. A magyar vöröskatonák kitűnően verekedtek.« A magyar vöröskatonák valóban kitűnően, önfeláldozóan verekedtek a Nagy Októberi Forradalom győzelméért, a magyar függetlenség és szabadság előfeltételeinek megteremtéséért. Bizonyos, hogy egyik legjobb magyar harcosa Lenin és Sztálin hadseregének Zalka Máté volt… Zalka a hároméves háború befejezése után nem tette le a fegyvert. Törökországban háború folyt. A török nép, Kemál pasa vezetése alatt, harcolt a békediktátum ellen, amelyet az első világháborúban győztes, úgynevezett »nagy nyugati demokráciák« akartak rákényszeríteni. A szovjet nép természetesen a törökökkel rokonszenvezett… Zalka Törökországba utazott és belépett Kemál pasa hadseregébe – Kemény László néven. Kemény László ezredes egyik szervezője és egyik vezetője volt Kemál lovasságának… A török függetlenségi háború befejezése után Zalka visszatért Moszkvába. Rövid ideig tanult, azután az Állami Könyvkiadónak lett egyik vezetője. Itt ismerkedett meg Furmanovval, a Csapájev tetteit megörökítő regény szerzőjével, akivel rövidesen meleg barátságot kötött… Mindketten arra készültek, hogy megírják, szépirodalmi művekben, mindenki számára hozzéférhető könyvekben írják meg polgárháborús élményeiket, tapasztalataikat.” Ez itt most már az írói pálya indulása és alakulása Moszkvában, miután fegyveres harcosként irodalmi hőseszményének, Kemény Lászlónak a nevét is viselte, s miután a béke utolsó pillanatában egyszer már színpadra is álmodta hőseszményét: „A szocialista realizmus olyan nagyszerűen megalapozott, mesterien kiépített elmélete, amely ma ellenállhatatlan erejű fegyver a dolgozó nép írói kezében, akkor még a szovjet országban sem volt kidolgozva, bár már fényesen ragyogtak a mintaképek: Gorkij és Majakovszkij művei… Sztálin odaadó munkával nevelte a hősöket, akiket a szocialista irodalom ábrázolni fog és gondoskodott arról is, hogy a megszületendő szocialista irodalomnak ne csak hősei legyenek – nagyszerű katonák és nagyszerű dolgozók – hanem olvasói is: a cárizmus egyik szomorú öröksége – az analfabétizmus – ellen vezetett háborút. Ugyanakkor megvetette alapjait annak a hatalmas papír- és nyomdaiparnak, amely hivatva volt százmilliók kezébe adni újságot és könyvet.” Ezúttal nem volt semmi kétség aziránt, hogy a könyvek által „elébb” megy a világ: „Zalka írásai feltárják az orosz forradalom és minden nép szabadságharcának kapcsolatát az eljövendő magyar szabadságharccal, melynek eljövetelében és győzelmében rendületlenül hitt. Ugyanakkor keresi a szálakat, amelyek a magyar munkásosztály vezette, a szocializmus győzelme felé mutató szabadságharcot összekötik a múlt nagy szabadságküzdelmeivel és szabadsághőseivel: Dózsával, Rákóczival, Esze Tamással, Kossuthtal, Petőfivel… A szovjet irodalom tüneményes gyorsasággal fejlődött. Zalka sem állt egy helyben… A háborús uszítók ellen írta Zalka (témáját tekintve történelmi) regényét is: a »Doberdó«-t… Könnyen és sokat írt. Száz és száz ötlete, száz és száz regényhőse, száz és száz meséje volt. Ha ezer évig él, akkor sem írhatta volna meg azt a sok könyvet, amelyet tervezett, és amelyek mindegyik_Rövid volt az élete, de nagyon sokat harcolt, sokat dolgozott, nagyon sokat végzett. Ha valaki meg akarná írni az ő élete regényét, ha meg akarná énekelni hős tetteit, hosszú, nagyon hosszú történetet kellene elmondania, nagyon sok énekből állana a Zalka Máté című hősköltemény…” Utolsó hőstetteivel és utolsó álnevével a „spanyol világban” írta Zalka az „élete regényét”, „a szabadságát védelmező spanyol nép” oldalán küzdve, mintegy előképeként a két évtizeddel későbbi „legendás szabadságharcosnak”, Ernesto Che Guevarának: „1936 őszén Zalka Máté is Madridban termett, Lukács Pál tábornok néven. Lukács tábornokot a spanyol köztársasági kormány megbízta, hogy szervezzen külföldi munkásokból és parasztokból egy dandárt. Zalka a parancsot tüneményes gyorsasággal hajtotta végre. Dandárjában harcoltak a francia és olasz, német és osztrák, cseh, bolgár és skandináv munkások és parasztok és sok, nagyon sok magyar. A dandárt először Madridnál vetették harcba. Zalka győzött… Pár nap múlva már az egész Spanyolország ismerte Lukács tábornok nevét, pár hét múlva az egész világ… Özönlöttek a szabadságharcosok Lukács tábornok zászlaja alá. Rövidesen az ő brigádjában harcolt a Rákosi Mátyás nevét viselő magyar zászlóalj is… És éjszakánként Spanyolország babérfái alatt Lukács tábornok katonái magyar dalokat énekeltek Rákócziról, Kossuthról és a Tisza szőke vizéről. A földosztásról is tudott dalokat Lukács tábornok. Arra is megtanította a katonáit… Zalka Máténak minden álma teljesült. Pontosabban mint az utópistáké, százszor jobban, mint Jókaié és Verne Gyuláé… Csak egyetlenegy álma nem valósult meg: az, hogy ő is résztvesz a szocializmus építésében Magyarországon és a magyar nép békeharcában. Hősi halált halt Huescánál, Madridtól északra 1937 június tizenegyedikén. Koporsójánál ott állott a Spanyol Köztársaság elnöke, a spanyol miniszterelnök, a hadügyminiszter… Zalka Máté halálát meggyászolta az egész világ, meggyászolták minden ország szabadságszerető népei. Egy időben tartottak Zalka-gyászünnepélyeket Moszkvában és New-Yorkban, Kína szabad részén és Franciaországban, Stockholmban és Buenos Ayresben. Magyarországon csak kevesen ismerték nevét… Zalka neve a felszabadulás után otthont talált Magyarországon is, amelyet végre felszabadítottak azoknak az eszméknek a jegyében, amelyeket Zalka Lenintől, Sztálintól és Rákosi Mátyásból tanult. Máté százszor idézte Rákosi Mátyást, jövendölte meg Rákosi szavaival a földosztást és íme, a földosztást Magyarországon valóban a kommunisták valósították meg, Rákosi Mátyás vezetése alatt… És most végre hazaérkeznek Magyarországra Zalka Máté írásai is, amelyeknek ő (túlzó önkritikával) csak tiszavirágéletet jövendölt. Írásait nem temette be az idő – negyedszázad múltán is elevenek, időszerűek. Élve tartják ezeket az írásokat a hősök, akiket Zalka Máté ábrázol, az eszmék, amelyeket ezek az írások terjesztenek…”

1952 végén lett volna „eszmeközeli” ideje, hogy karácsonyi Zalka-könyvem minden oldalát elolvassam, de könyvespolcaimon végül is vastagon betemette az idő „pora”. Most az elejére, az előszóra nézve legalább pótoltam a mulasztást, s annyiból is már-már sokkoló erővel éreztem, hogy milyen időszerűen az én akkori korom képét láttam viszont a könyvben, a könyvnek még azon a fényképén is, amelyen spanyol gyermekek láthatók „a Lukács tábornok nevét viselő üdülőtábor bejáratánál” – „campo de ninos GENERAL LUCKASC” –, vagy azon a lobogózottan harcos gyászképen, ahol együtt van díszőrség, virágkoszorú és felemelt ököl a koporsó körül: „A spanyol dolgozók tisztelgése a hősi halált halt Lukács tábornok ravatalánál”. Az én utópizmusom, amikor a Zalka-könyvet megvettem, semmit nem láttatott abból, hogy 1952 decemberében Sztálin utolsó születésnapi ünnepét üljük, mivel 1953 márciusának elején a Lenin mellé felravatalozott Sztálin-tetemet veszi majd körül a „világ gyásza”. Még a saját szűk „barázdámban” sem volt semmi jövendőlátásom arra nézve, hogy épp a Sztálin-halál világgyászának keretében lát majd napvilágot írói tollam első vonása a mesélő címével: „… Aztán beléjöttünk a barázdába”. Pillanatnyilag bizonyosnak tetsző jövőlátásom az volt, hogy hamarosan indulok egy dal- és mesegyűjtő útra egy előttem ismeretlen, távoli magyar világba. Azzal a készüléssel bizonyára egészen közeli időszerűségét éreztem volna a szavaknak, ha akkor olvasom Zalkáról: „Több, mint két évtizedet töltött távol magyar földtől, de s o h a, e g y p i l l a- n a t r a s e m v o l t t á v o l a m a g y a r n é p t ő l. Talán senki sem tud annyi népmesét, mint ő tudott. És milyen csodálatosan mesélt a magyar nép hőseiről, akik (mikor ő mesélt róluk) kissé az orosz Vörös Hadsereg katonái voltak… Az ő boszorkányai a fasiszták voltak. Az ő tündérei a nép jogaiért harcoltak… – És hogyan ismerte Zalka a magyar népdalokat! Estétől-reggelig tudott énekelni, anélkül, hogy ismételt volna. A világ legszebb tája az ő számára a Tiszapart volt. A legillatosabb virág az akác. Az ételek-étele a magyar gulyás. Gulyást főzött Makszim Gorkijnak, épp úgy, mint a Moszkvát meglátogató kínai és francia íróknak.” Könyvtáram minapi „razziázásakor” olykor ősleletek is felszínre kerültek, s köztük nem véletlenül állta az idő próbáját az az Irodalmi Almanach-példány, amely 1952 decemberétől őrzi számomra a becses könyvbírálatot, amit folklorista hajlamú egyetemistaként az írószövetség kolozsvári folyóiratába írtam Tamás Gáspár főszerkesztő megrendelésére. Akkoriban jelent megy Furfangos Márton címmel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál egy népmesegyűjtemény, s én, a nyomdafestékkel ismerkedő tollpróbás róttam az értékelésemet olyan korjegyekkel, hogy ma már legillőbben a Zalka-kötet mellé „tékáznám” a folyóiratpéldányt, mint ahol kellő áthallásban állna a Zalka-foklórral: „A nyomorúságos életben sínylődő, de felszabadulásra készülő nép meséinek egy kis gyűjteményét nyújtja át a Furfangos Márton című kötet a felszabadult, győztes dolgozó népnek. Szolgák, árvák, pásztorok, szegény emberek mesélnek arról, hogy milyen volt sorsuk, míg a királyok, grófok, püspökök, kocsmárosok, papok, molnárok, kulákok és uzsorások világa járta. De nem pusztán ennyi a mondanivalója ezeknek a meséknek. Sokkal fontosabb számunkra az, hogy majdnem mindenik mesében a szegények és a gazdagok hol nyílt, hol burkolt harcáról van szó, arról, hogy a nép soha, egy pillanatra se volt belenyugodva sorsába, hogy mindig érezte erejét és értékét s törhetetlenül bízott győzelmében. Mindenik mesében a szegény embernek van igaza, ő az okosabb, értelmesebb, igazibb ember. A mesehősnek a győzelme – bár történelmi szükségszerűség s a mesékből is a bizonyosság határozottságával csendül ki – már a mese, a képzelet világában történik. Évszázados vágya ez a győzelem a népnek s évszázadokon át fojtották el ezt a vágyat hol tüzes trónussal, hol kerékbetöréssel. A vágy nem halt meg, de amikor nem cselekedhetett, ez a vágy a mesék világába szorult. A való életben elszenvedett sérelmeiért, megalázottságáért, kizsákmányoltságáért a mesékben szerzett elégtételt magának a nép, miközben képzelete azt a világot festi, melyben a grófi kastély faluháza lesz s a furkósbot rövidre fogja a gazdagokat…” Elég részletező „elemzések” közben felvetettem azt is, hogy a kötetcím megválasztása „lehetett volna jellemzőbb, mint a Furfangos Márton”, mivel „sokkal jellemzőbb lett volna, ha a Nagyerejű Jánost választják címadó mesének”, miként – mellékesen megjegyezve – „a Talált fiú” című mesének is „feltétlenül a sokkal jellemzőbb Világbíró Nagy Mátyás címet kellett volna adni”, legvégül pedig egy elvibb olvasói igény is elhangzott: „Mennyiségileg a népköltészeti gyűjtemények kiadása még édes-kevés. A nép évszázadokon át felhalmozott, hatalmas kultúrkincsét gyakrabban, bővebben és szép illusztrációkkal kellene terjeszteni. Ez nemcsak a nép, de az írók és költők számára is igen hasznos lenne.”

Mindez a holt és élő betű úgy gyűlt egybe 1952 decemberében az akkori szerzeményű „betűállományomban”, hogy általuk már-már a „levegőben volt” az új esztendővel közelgő sorsfordulat, amikor igen hasznosnak bizonyult számomra „a szív évszázados termésének” gyűjtése a „Szeret szelíd lankás vidékén”. Az indulás előtt, január hó folyamán újabb „könyvesbolti” napokon úgy válogattam könyvtáramba könyveket, hogy Belinszkij Válogatott esztétikai tanulmányok, Csernisevszkij Válogatott esztétikai tanulmányok, Lenin Válogatott művek, Rákosi Mátyás Válogatott beszédek és cikkek, s ha ma úgy veszem, hogy írói pályám kezdésének pontos dátuma a Sztálin halálának pillanata, akkor utolsó könyvem, amit nem íróként vásároltam, Illyés Gyula Válogatott verseinek kötete „Kolozsvár. 1953. febr. 25.” jegyzéssel, amely kötet „Megjelent a költő ötvenedik születésnapjára”… Tovább pedig, miután a világ már nem számolta, hogy Sztálin hányat lélegzik percenként, s amikor már a második csángó riport is ott volt az Utunk-oldalon, első írói könyvvásáromként megvettem március 26-án Tolsztoj Anna Karenináját Németh László fordításában. Az addigi módtól eltérően a vásárdátumozásban a hónapot római számmal írtam („Kolozsvár. 1953. III. 26.”), s talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy első írói tiszteletdíjamból (a lészpedi beszámoló honoráriumából) vásároltam a Tolsztoj-könyvet (amint nézem: 854 oldalas terjedelemben). Ez a világhírű könyv az én tulajdonomban legújabban külön „szép hímet” nyert, noha maga a példány épp eléggé viseltes állapotban van, ami azért olyan, amilyen, mert egyrészt forgott otthon Almáson olvasói parasztkezeken, másrészt meg pár évtized óta el is volt veszve a szemem elől. Ez a könyv ugyanis egy sor mással együtt az almási könyvtáram részlegébe került akkor, amikor a 70-es évek előtti kétlakiságunk többet közt könyvtárunk almási fiókosodásában is megnyilvánult, azután meg a szülők kihalásával szükségessé vált házeladás nyomán a könyvek sorsa úgy alakult, hogy ami még megvolt és kéznél volt a bátyám tulajdonába került házban, az visszaszállt a kolozsvári polcokra, a többi meg kölcsönkönyvként odalett vagy „lappangott” itt-ott. Így történt, hogy most, a tavaszi szemlézéskor az Anna Karenina sem jegyzett, sem jegyezetlen formában nem volt a polcokon (az Orosz Remekírók sorozatában Tolsztoj néhány műve is díszeleg az 1954–56-os időből jórészt „jegyesen”, de ahogy van Háború és béke meg Feltámadás, úgy nincs Anna Karenina a sorban), s ezért valósággal meglepő könyvajándékként vettem a kezembe egy jó hónappal ezelőtt azt az Anna Kareninát, amely a beleírt névvel és keltezéssel az „írói indulásom” 48 éve tovatűnt pillanatát idézte. Már ezzel is meglett volna a „szép híme” ennek a könyvsorsnak, de a még szebb hím az volt benne, hogy: született Kijevben, közelebb Tolsztojhoz egy ukrán lány, aki elment prágai egyetemre, született Kolozsváron, Németh Lászlóhoz közelebb egy székely-magyar fiú, aki elment prágai egyetemre, s miután ők ketten együtt eljutottak Budára, született idén februárban egy fiúgyermekük, aki nekünk harmadik unokánk, s amikor felmerült, hogy Mártont kereszvíz alá kellene tartani, kész volt mindjárt az elhatározás az apa, Mátyás, de az anya, Olena részéről is, hogy a keresztelés a homoródalmási unitárius templomban lesz, amihez még egy beszolgáló papot is kellett szerezni a harmadik faluszomszédságból, mert az almási parókia éppen üres, s amint mind együtt voltunk Péter-Pálkor, amely aratáskezdő napon 1902-ben, egy év híján 100 esztendővel azelőtt az én anyám született, a bátyám örököseinek birtokában lévő ház és kert keresztelői hangulata közepette szegény bátyám nagyra nőtt unokája, az egyetemista Orsolya kezembe adta azt az Anna Kareninát, amit én egyetemista koromban, de már íróságtól gyarapodó zsebbel vásároltam, a sok csángó dal úton-útfélen való éneklése közepette. Az már utólag „hímeződött bele” a Márton-keresztelésünkbe, hogy én már 1952 végén forgattam pennámon a Márton nevet is, a Mátyást is, amikor a Furfangos Márton című népmesekönyvről okoskodva a Furfangos Mártont már-már kereszteltem Nagyerejű Jánosnak, s a Talált fiút Világbíró Nagy Mátyásnak. Lehet, hogy ilyenek a múlt s jövendő összebogozásának olykor felfedezhető idegszálai.