Tófalvi Zoltán

1956 erdélyi mártírjai

Romániában, Erdélyben sem az 1950-es években, sem azt megelőzően, sem a későbbi időszakban – az 1989. decemberi „ellopott” népfelkelést leszámítva – nem került sor az NDK-belihez, a lengyelországihoz és a magyarországihoz hasonló kommunistaellenes tüntetésekre, forradalmi harcokra. A szovjet tankok sem dübörögtek Románia nagyvárosainak utcáin. Érthető tehát, hogy a mai történelmi tanulmányokban időnként fel-feltűnik a forradalmi katarzis élménye utáni sóvárgás. Arra is van példa, hogy az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozó idején szórványosan jelentkező ellenállási kísérleteket – két-három színház- és filmművészeti szakos egyetemi hallgató az akkori romániai helyzetet bemutató röplapokat terjesztett a fesztivál külföldi résztvevői között – egy sorban emlegetik az ötvenes évek derekától az egész volt keleti szocialista blokkon végigsöprő tiltakozásokkal, fegyveres harcokkal.

Természetesen Romániában is volt a kommunista diktatúrával szemben ellenállás, illetve tiltakozás. Egy-egy régióban még fegyveres harcra is sor került. A román történetírás tisztázta a kommunista börtönvilágban az „iszonyat szigete”-ként emlegetett pitełti-i megsemmisítőtábor történetének számos fejezetét, a máramarosi, déli-kárpátokbeli, Vrancea megyei fegyveres ellenállók mozgalmának históriáját. Az 1956-os magyar forradalom romániai visszhangjának szentelt 1956 – a robbanás éve címet viselő kötet eddig szigorúan titkos belügyi, minisztertanácsi és pártdokumentumok alapján egyértelműen bizonyítja: Románia egész területén együtt éreztek, szolidaritást vállaltak a magyar forradalommal.

A magyar–román kapcsolattörténet kivételesen fontos fejezete az a néhány nap, amikor a magyar nép hősiesen szembeszállt a világ egyik legnagyobb katonai hatalmával, a Szovjetunióval. A román falvakban még évek múlva is úgy emlegették: a magyarországi forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező gabona- és húsbeszolgáltatást, enyhítettek az elviselhetetlen terheken, így az éhezésen!

A temesvári, bukaresti, jászvásári (iałi-i) és brassói egyetemi hallgatók – köztük nagyon sok magyar és szász – követelték a szovjet csapatok kivonását, a sztálini személyi kultusz tényleges felszámolását, a marxizmus kötelező jellegének megszüntetését. Pusztán az a tény, hogy a temesvári diákok követeléseiket a jelképes „12 pont”-ban összegezték, hogy az 1956. október 30–31-i tüntetésen több ezren vettek részt, s közülük 2500-at letartóztattak, majd gyorsított törvényszéki eljárással 31, jobbára román egyetemi hallgatót sokévi kényszermunkával, börtönbüntetéssel sújtottak – jelzi az együttérzés tömegméreteit. 1956 valóban a magyar–román kapcsolattörténet kivételesen fontos, kevéssé méltatott fejezete.

Sajnos, a legfelsőbb román, a helyi párt- és állami vezetés és a Szekuritáté már akkor sikerrel alkalmazta „Erdély elrablásának” diverzáns fegyverét. A Szekuritáté rendkívül hézagos és szelektív memóriára emlékeztető „fehér könyvei” is azt bizonyítják: mindent elkövettek, hogy a román közvéleménnyel elhitessék: „a magyarok Erdélyt akarják”, „Budapesten biztosra veszik Erdély Magyarországgal való egyesülését”. Bár a börtönben kétségtelenül működött a rabok szolidaritása, együvé tartozásának érzése, de itt is számos adatunk van arra, hogy sikerült a felvilágosult, úgynevezett européerekkel is elhitetni az előbb említett rémhíreket. A zsákmányféltésnek nagyon sok, ma is hangoztatott elméletét szintén megtaláljuk az ötvenes évek román politika- és társadalomtörténetében.

A Szekuritáté szerepének és jelentőségének túldimenzionálása és mitizálása nélkül is okkal hangsúlyozhatjuk: a román titkosrendőrség valóban csírájában próbálta elfojtani a kommunistaellenességnek még a gondolatát is. A szórványosan napvilágra került titkos dokumentumokból az is kiderül, hogy a Szekuritáté központi parancsnoksága a rendszer potenciális ellenfeleiről is pontos nyilvántartást vezetett. A legionárius mozgalommal való kapcsolatért országos szinten 48 800, a „történelmi pártokkal” (Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Liberális Párt), valamint a királyi családdal való bármilyen kapcsolatért 47 491 személyt figyeltek a Szekuritáté ügynökei. Mindazok, akik 1918 és 1945. március 6-a között szenátorok, képviselők, prefektusok, a miniszterek első, illetve másodfokú rokonai voltak, vagy a nagyobb városokban polgármesteri tisztséget töltöttek be, a titkos nyilvántartásban az állandóan megfigyeltek között szerepeltek.

Románia tizennyolc nemzeti kisebbsége vezetőinek nevét szintén ott találjuk a hét pecséttel őrzött titkos dossziékban. A szám már önmagában is félelmetes: 59 941 személyt úgy emlegettek a titkos átiratok és parancsok, mint a szocializmus legveszedelmesebb ellenségeit. Úgy tűnik, nem volt elegendő, hogy az 1945. február 2-án kiadott 3839. számú rendelet értelmében 70 000 erdélyi szász és sváb nőt és férfit – tizennyolc és harminc-, illetve tizenhét és harmincöt éves korig – kényszermunkára vittek a Szovjetunióba, hogy az 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka egyetlen rendelettel felszámolták a földbirtokrendszert, emberek tízezreit fosztották meg minden vagyonuktól, kastélyuktól, udvarházuktól, lakásuktól, s kényszerlakhelyre deportálták őket. Szükség volt az újabb áldozatokra. A német nemzetiszocializmussal való kapcsolatért 4645, a cionizmusért 5020 személyt tartottak nyilván, illetve ítéltek el, sokat közülük halálra. A Szekuritáté figyelmét nem kerülték el a szerb nacionalizmussal, illetve a Titóval szimpatizálók sem: 1644 szerb nemzetiségű román állampolgárt is állandóan szemmel tartottak.

Mint annyiszor a Trianon óta eltelt nyolcvan esztendő alatt, külön fejezetbe sorolták az erdélyi magyarságot. Ha nem volt ürügy, a szekus pribékek kreáltak. A gyanúsítás skálája rendkívül tág határok között mozgott: magyar nacionalizmus és sovinizmus, irredentizmus, a horthysta hatóságokkal, a magyar polgári pártokkal, a cserkészettel való együttműködés, Magyar Párt- vagy a Szociáldemokrata Párt-tagság egyaránt főbenjáró bűnnek számított. Ha ez sem volt elég, bárkire könnyen ráfogták, hogy a Nyilas Párt tagja. 4487 erdélyi magyart vádoltak az előbb említett „bűnökkel”.

Az erdélyi magyarság keserű kudarcok árán már megtapasztalta, hogy milyen óriási űr tátong a kommunista hatalom ígérgetései és a mindennapi valóság között. Az 1945. március 12-i földreformtörvény alkalmazásakor kiderült, hogy – akárcsak 1921-ben – elsősorban a magyarok földjeit sajátították ki, miközben a földjuttatásból számarányuknál jóval kisebb mértékben részesültek.

Az 1945. március 6-án hatalomra került dr. Petru Groza a nagy szemfényvesztők közé tartozott. Nyilatkozataiban, Arany János-idézetekkel „fűszerezett” beszédeiben az erdélyi magyarság igaz barátjaként, a román–magyar történelmi megbékélés elkötelezettjeként tüntette fel önmagát. A jövő elé jogos félelmekkel tekintő magyar kisebbséget próbálta megnyugtatni: a trianoni határok visszaállítása után is egyenrangú állampolgárai maradnak Romániának, a határok „légiesítésével” pedig szabadon ápolhatják az anyaországgal már meglévő rokoni, baráti kapcsolataikat.

A porhintés sajátos, állampolitika rangjára emelt balkáni jellegét bizonyítja: aznap, amikor dr. Petru Groza a Magyar Népi Szövetség kolozsvári kongresszusán a határok légiesítéséről beszélt, Teohari Georgescu belügyminiszter elrendelte a határok fokozottabb őrizetét, majd 1945. július 3-án bevezették az útlevél kötelező használatát a Magyarországra utazók esetében is! Ugyanakkor az ideiglenes román hatóságok az elmenekült erdélyi magyarok tízezreinek a szülőföldre való visszatérését is próbálták megakadályozni.

1956-ig a maradék illúziók nagy része is szertefoszlott: a bolsevik marxizmus messianizmusából következően Kurkó Gyárfás vagy Balogh Edgár (előbbi a Magyar Népi Szövetség elnöke, utóbbi a Szövetségen belül a közművelődési és iskolaügyek felelőse, jeles közíró) hitt abban, hogy az – általuk értelmezett – „demokrácia” előbb-utóbb megoldja majd a romániai magyar kisebbség gondjait is.

Bár az erdélyi magyarság átélte a kommunista vezetés alatt álló „demokratikus” román kormány számos jogfosztását – a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 8. bekezdését ürügyként felhasználva létrehozták a hírhedt CASBI-t („Ellenséges Javakat Kezelő és Zároló Pénztár”), amelynek révén a magyar állampolgársággal rendelkező jogi és természetes személyeket az akkori árfolyamon mintegy 200 millió dollár értékű vagyonuktól, részvényüktől, bankjaitól, vállalataitól fosztották meg, s elsorvasztották az észak-erdélyi szövetkezeti hálózatot (az 1944 őszén visszatérő román adminisztráció és a Maniu-gárdák gyilkosságait, túlkapásait a szovjetek is megsokallták, és kitessékelték őket Észak-Erdélyből!) –, továbbra is bízott – mi mást tehetett volna? – a legfelsőbb román párt- és államvezetés ígérgetéseiben.

A Gheorghiu-Dej vezette román kormány az ötvenes évek közepéig teljesen felszámolta a román–magyar–szász–sváb–szerb–ukrán belső ellenzéket. A gazdasági, szellemi, politikai elit igen jelentős része a Duna-csatorna, a bárágani száműzetés haláltáboraiban, a máramarosszigeti, pitełti-i, jilávai börtönökben szenvedett vagy vérzett el. Az „osztályellenség” fizikai megsemmisítését célzó, 1949-ben elindított sorozatgyilkosságok, az éjszaka végigszáguldó „fekete autó” réme állandó rettegést váltott ki a lakosság körében.

Mindezek ellenére a legfelsőbb párt- és államvezetés rendkívül rugalmasan reagált a szocialista tábor egészén végigseprő erjedési folyamatokra, reformkísérletekre. 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusán részt vevő Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette román pártküldöttséget (tagjai: Nicolae Ceaułescu, Chivu Stoica és Alexandru Moghioroł) valósággal rémülettel töltötte el Hruscsov titkos beszéde, amely a sztálinizmus rémtetteit tárta a hallgatóság elé. Okkal érezték: ők sincsenek biztonságban! Gheorghiu-Dej 1956. március 23-án előterjesztett beszéde száznyolcvan fokos fordulattal azt állította: Románia minden testvérpártnál jóval korábban megoldotta a desztalinizáció kérdését! Az Ana Pauker–Vasile Luca–Teohari Georgescu „jobboldali elhajló” csoportot félreállították; az osztályharc mesterséges szítása nyomán észlelt túlkapásokat az állambiztonsági szervek követték el, de a párt idejében leleplezte őket, s egyébként is mindenért a „jobboldali elhajlók” a felelősek.

Miközben Kelet-Közép-Európában egész sor erjedési folyamat indult el, reformkísérletek születtek, Romániában a nemzeti kommunista vonal a desztalinizációról szónokolt, közben pedig a sztálinista ortodoxia legelkötelezettebb híve maradt. Ennek ellenére pánikhangulat uralkodott a párt- és államvezetésben. Látszatengedményekkel próbálták kifogni a szelet a vitorlából. Az addig már-már hermetikusan zárt határon valamelyest megindult a turistaforgalom: a rokonok, barátok ellátogathattak Magyarországra, onnan pedig viszonozhatták a látogatást. Kolozsvári, marosvásárhelyi egyetemisták utaztak „tapasztalatcserére” Debrecenbe, Budapestre, budapesti, szegedi egyetemi hallgatók látogattak Temesvárra, Kolozsvárra. Doktori dolgozatukat készítő erdélyi fiatalok hónapokon át kutathattak Budapesten és más egyetemi központokban. Többen részt vettek a Petőfi Kör éjszakába nyúló vitáin, az írószövetség kongresszusán. A lapok, folyóiratok hírei, az erjedésről szóló információk az erdélyi magyar értelmiség közvetítésével eljutottak a román szellemi elithez is.

Ám a magyar forradalom kitörése váratlanul érte a román párt- és államvezetést. A lapok, rádióállomások két teljes napon át semmilyen információt nem közöltek a budapesti és vidéki eseményekről. A kormány tarthatott attól, hogy a forradalmi megmozdulások átterjednek Romániába, s beláthatatlan következményekkel járó visszhangot keltenek Erdélyben, mi több, az egész országban. Ennek megakadályozására 1956. október 24-én déli egy órakor sürgősen összehívták a Román Munkáspárt Központi Bizottságának Politikai Büróját. Az ülésen Gheorghe Apostol elnökletével részt vett: Emil Bodnárał, Nicolae Ceaułescu, Iosif Chisinevschi, Miron Constantinescu, Alexandru Drághici belügy-, Leontin Sálájan honvédelmi miniszter, Alexandru Moghioroł, ¤tefan Voitec és Fazekas János. A 18 pontos határozat egyik legfontosabb kitétele: be kell vezetni a teljes cenzúrát! Emellett döntöttek arról, hogy megerősítik a belügyi egységeket, ezekkel biztosítják a román–magyar határ szigorú őrzését, visszahívják a szabadságon és eltávozáson lévő katonákat, miközben a leszerelésre váró katonák továbbra is a laktanyákban maradnak, szigorúan ellenőrzik a légierő felkészültségét, a hadsereg gépparkját, a fegyverzetet. Ugyanakkor javasolják a magyar kormánynak, hogy az „események” idejére állítsa le a határforgalmat. Külön határozat született arról, hogy Szekuritáté- és Milícia-alakulatok biztosítsák a tartományi, rajoni és városi pártbizottságok őrzését, védelmét. Elhalasztották az esedékes szakszervezeti és IMSZ- (Ifjúmunkás Szövetség) -választásokat, bevezették a sajtó és a rádióadások szigorú ellenőrzését, az Előre és az Utunk élére „hozzáértő” pártaktivistákat neveztek ki, a magyar lakosság megnyugtatására pedig intézkedések egész sorát foganatosították.

1956. október 24-én határoztak arról is, hogy a „veszélyeztetett” tartományokba teljhatalmú biztosokat neveznek ki: Miron Constantinescut Kolozs, Fazekas Jánost a Magyar Autónom, Szenkovics Sándort Nagyvárad, Muzsik Mihályt Nagybánya, Petre Luput Temesvár, Chivu Stoicát Konstanca tartományba.

Bár a pártvezetés tartott attól, hogy Romániában is forradalmi megmozdulásokra kerül sor, az első ijedelem után nagyon gyorsan magához tért. Ennek utórezgései azonnal jelentkeztek az egyetemi központokban, tartományi székhelyeken. Kolozsváron 1956. október 24-én még olyan határozat született, hogy a Babeł és Bolyai Tudományegyetem ifjúsága közösen vonul ki az utcára. hogy a magyar forradalom mellett tüntessen. Október 26-án Raluca Ripan akadémikus, a Babeł Tudományegyetem rektora már azzal fenyegette meg a román egyetemi ifjúságot, hogy ha szolidárisak a magyar forradalommal, számolniok kell annak egyik követelésével: Erdélyt csatolják vissza Magyarországhoz!

Az utólagos kutatás, a magyar forradalmárok követeléseinek tanulmányozása bebizonyította: szóba sem került a határok megváltoztatása! A román kommunista diktatúra a jól bevált diverzióhoz folyamodott. Mivel a román történelmi tanulmányokban gyakran emlegetik az ominózus kijelentést, szükségesnek tartjuk leszögezni: a magyar forradalmárok követelései között sehol sem találunk ilyen megfogalmazást! Csupán a debreceni egyetemi hallgatók és gimnazisták kérték – 16. pontként –: „Illetékes nemzetközi fórumok foglalkozzanak a romániai és más külföldi államokban élő magyarok ügyeivel.”

Azért is fontos ez a pontosítás, mert az 1956 utáni koncepciós perekben az egyik fő vádpont éppen „Erdély visszacsatolásának követelése” volt.

A Román Munkáspárt Központi Bizottsága szinte naponta kért jelentéseket a tartományi pártbizottságoktól, amelyeknek egyetlen céljuk: minden eszközzel – akár fegyverrel is! – megakadályozni, hogy Romániában is a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra kerüljön sor. A titkos jelentések egyben az általános közhangulatról is képet nyújtottak. A „forró pontok”: az erdélyi, partiumi tartományok, Bukarest, Jászvásár. Az 1956. október 26-án este 8 órakor összesített jelentésben például a következők olvashatók:

1. „Sztálin tartományban [Brassó megye] az »Ernst Thällmann« traktorgyárban megkérdezték: »Melyek a magyarországi népfelkelés okai?«; »Kik biztosították a fegyvert a felkelőknek?«; »A munkások miért csatlakoznak a lázadókhoz? Éheznek? Nem élnek jólétben?«; »Miért volt szükség a Szovjetunió beavatkozására?«; »Igaz, hogy ellenforradalmárok azt szerették volna, ha az észak-erdélyi magyarok csatlakoznak hozzájuk?«”

A kérdések – bármilyen ártalmatlannak tűnnek is több mint negyven év távlatából – azt bizonyítják, hogy a szigorú hírzárlat, a ferdítések ellenére a románság is pontosan tudta, mi történik Magyarországon. Az információk minden esetben magyarok közvetítésével jutottak el a román munkássághoz.

A Szekuritáté is, a pártvezetés is tisztában volt mindezzel, éppen ezért a magyarok által nagy számban lakott tartományokból, rajonokból terjedelemben is többoldalas jelentések érkeztek. Érdemes tallózni közöttük.

2. A Magyar Autónom Tartományban például egymást érték a magyarországi „ellenforradalmat” elítélő pártgyűlések. Csak Marosvásárhelyen egyetlen nap délelőttjén tíz ilyen gyűlést tartottak. „A rendszer ellenségei azonban – fűzi hozzá a jelentéskészítő – nyíltan dicsőítik a magyarországi eseményeket. Erőszakra buzdítanak. Ma [1956. október 26-án] Hajdu Zoltán író jelentette, hogy az egyik autóbuszban egy vasutas kifakadt: »Jobb, ha azonnal megdöglünk, mint hogy éhen haljunk!« Csíkszeredán Fodor Imre, a szövetkezet szakirányítója nagyszámú hallgatóság előtt kijelentette: »A kommunisták a bűnösök a Magyarországon történtekért!« Benczel András, uzoni körorvos Sepsiszentgyörgy rajonból azt hangoztatta a néptanács székháza előtt: »Egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget! Az ellenforradalmárok is kérhettek volna segítséget az Amerikai Egyesült Államoktól, s akkor kitört volna a világháború!«

Tóth Ede, zoltáni [Háromszék megye] kulák azt kiabálta a kollektivistáknak: »Végre elérkezett az ő ideje is!« Zoltán Gyula pedig azt ordította: »Nálunk is ugyanaz fog történni, mint magyarországi testvéreinknél!«

»Ma éjszaka [1956. október 25-ről 26-ra virradó éjszaka] a gyulakuti hőerőmű udvarán ismeretlenek szétverték Sztálin szobrát.«

Temesváron mindenki a szabad Kossuth Rádió műsorát hallgatta, Lugoson harminc röpcédulát találtak, amelyekre azt írták: »Nem akarunk oroszul tanulni!« Az egyik ház falán ilyen feliratokra bukkant a Szekuritáté: »Kenyeret!; A Szovjetunió ellen vagyunk!«

Magyarpécskán az egyik asszony megkérdezte: »Nálunk mikor kezdődnek a magyarországihoz hasonló dolgok?«

Kolozsváron a Bolyai és Babeł Tudományegyetemen röpcédulákat találtak, amelyek együttes szolidaritásra szólították fel az egyetemi hallgatókat. Bonchidán az egyik kertre felírták: »Testvéreim! Ragadjatok fejszét a kezetekbe!«; »Le a kötelező beszolgáltatással!«

Betlehenben letartóztatták Farkas László kulákot, mert megfenyegette a társasgazdaság elnökét: »Nehogy azt hidd, hogy nálunk is nem törnek ki a magyarországihoz hasonló események!«

Bukarestben is röpcédulákat találtak, amelyeken a Nemzeti Parasztpártot, a királyt éltették. A Műegyetemen néhány diák így köszöntötte kolléganőit: »Ha mi is ugyanazt tesszük, mint a budapesti egyetemisták, követni fogtok?«

A legfelsőbb és a helyi pártvezetés kapkod, a feltett kérdésekre csak a Központi Bizottság által kiadott körlevél szellemében szabad magyarázatot adni. A bukaresti Közgazdasági Akadémián például rendkívül kínos helyzetbe került bizonyos Foteadu Irina „elvtársnő”, amikor öt egyetemi hallgató megkérdezte: »A Szovjetunió hogyan csökkentette haderőinek létszámát, amikor nálunk és Magyarországon 200 000 szovjet katona állomásozik, s emiatt nagy a szegénység, a diákmenzán a koszt ehetetlen!«

Bukarestben, a Ion Vidu utcában az állambiztonsági szervek egy kiáltvány találtak: »Románok! Vessetek véget a nyomornak és az éhezésnek!«, »Legyetek szolidárisak a galád módon lemészárolt magyar egyetemistákkal!«”

Bár naponta több ezer alapszervezetben ismertették a „párt által kijelölt és követendő utat”, az elégedetlenség napról napra fokozódott. Az 1956. október 28-i szigorúan titkos jelentésből azt is megtudhatjuk, hogy a kolozsvári egyetemi hallgatók körében letartóztatták Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes képzőművész-hallgatókat. Az éjszaka folyamán különbizottság alakult a követelések tanulmányozására. A teljhatalmú biztos, Miron Constantinescu fűt-fát megígért: javítják az élelmiszer-ellátást, minden egyetemi hallgató ösztöndíjat kap, a diákmenza maga lesz a Kánaán.

A jelentések bikkfanyelven írott szövegeibe mindig becsempésztek egy-egy rémhírt, ami – úgymond – indokolttá tette a minél erélyesebb fellépést. Így például azt terjesztették, hogy Désről elindult egy személy – a nevét természetesen elhallgatták –, aki arra biztatta a környékbeli magyarokat, hogy Erdélyt adják át Magyarországnak (??). Természetesen Romániában a rémhíreknek mindig hitelt adtak, hogy a jelentést készítő szekus tiszt boldogan nyugtázhassa: „Intézkedtünk!”

A román kommunista diktatúra számára a magyarországi tüntetések, fegyveres harcok kiváló ürügyet jelentettek az „ellenforradalmár-gyanús” magyarokkal való leszámolásra. Ezzel párhuzamosan börtönbe vetették az erdélyi szász, zsidó, ukrán értelmiség vezéregyéniségeit, hangadóit. 1956-os elítélt volt Schönfeld Miklós aradi főrabbi vagy az ugyancsak zsidó származású Blumenthál Pál is. 1959-ben pedig sor került az erdélyi német írók brassói kirakatperére.

A pártvezetés egyre látványosabb engedményeket tett a nacionalista kurzus javára. A Román Kommunista Párt 1955. december 23–28-a közötti hetedik kongresszusán újra főtitkárrá választott Gheorghiu-Dej korlátlan hatalom birtokosa lett. 1956 decemberében a Marosvásárhelyen tartott pártkonferencián nemcsak a magyar forradalmat minősítette ellenforradalomnak, hanem illojalitással vádolta az egész romániai magyarságot. Ez a nyíltan magyarellenes vád kimaradt ugyan a korabeli sajtóból, de a konferencia résztvevői megdöbbenéssel hallgatták a szokatlanul éles kirohanást.

Ez egyben azt is jelezte, hogy a bukaresti pártvezetés rendkívül idegesen és kapkodva reagál az országos elégedetlenségre. A Román Munkáspárt Központi Vezetőségének brigádjai már 1956 októberének elejétől járták az ország nyugati határvidékét, ígérgetésekkel próbálták lecsillapítani a kedélyeket. Betiltott könyvek újramegjelentetését, megbélyegzett alkotók rehabilitálását hangoztatták. Kolozsváron megígérték, hogy újra lesz magyar nyelvű ifjúsági, szakszervezeti és sportlap, ismét megjelent a Korunk, új lap is indult, Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények címmel.

A sajtó mélyen hallgatott mindarról, ami a magyar forradalom idején Magyarországon és az országban történt. Csak az atrocitásokról jelentek meg többkolumnás tudósítások. A párt- és államvezetés körében uralkodó pánikhangulatot mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Politikai Bizottság szinte naponta tartott elemző gyűlést. Az 1956. október 30-i ülésen – amelyen Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökölt – elhatározták, hogy megszigorítják a román–magyar határ őrzését, a pártszékházak védelmét, s fokozzák az ideológiai felvilágosítást a lakosság körében. 1956. október 30-án este 10 órától főparancsnokság alakult, amelynek Emil Bodnárał, Alexandru Drághici belügyminiszter, Leontin Sálájan honvédelmi miniszter és a Szekuritáté, valamint a Milícia tevékenységét összehangoló Nicolae Ceaułescu voltak a tagjai. A főparancsnok, Emil Bodnárał állandó kapcsolatban állott Gheorghiu-Dej pártfőtitkárral és Chivu Stoica miniszterelnökkel.

A Politikai Bizottság ülésén hangzott el először, hogy a temesvári egyetemi hallgatók tüntetést szerveztek. Egyértelmű döntés született: mindazokat, akik részt vettek a műegyetemisták tüntetésén, le kell tartóztatni és a katonaság által őrzött táborban összegyűjteni, a Szekuritáté pedig egyenként fogja őket kihallgatni, hogy a „rendszerellenes elemeket” bebörtönözhessék.

A Főparancsnokságot különleges hatáskörrel ruházták fel: forradalmi megmozdulások, tüntetések következtében rendkívüli állapotot hirdethet, ami azzal jár, hogy „veszély esetén” a hadseregnek joga van tüzet nyitni, beleszólhat az egyetemek, főiskolák tanrendjébe.

A Főparancsnokságnak rendelték alá a hadsereget, a belügyminisztériumot, a Szekuritátét, a katonai ügyészséget, a hadbíróságot és a nagyvezérkart.

1956. november 2-án a Politikai Bizottság ülésén magyarországi élményeiről tartott rögtönzött előadást Aurel Málnáłan külügyminiszter-helyettes és Valter Roman. Az ott elhangzottak jelentős mértékben befolyásolták a későbbi magyarellenes hangulatot. Az apokaliptikus, az atrocitásokat részletező „beszámolósorozat” egy adott pontján a jegyzőkönyv szerint a következőket állítja Valter Roman:

„Távozáskor – mindez a legfelsőbb vezetés szintjén is észlelhető románellenességet bizonyítja, és amely felett nekünk sohasem szabad szemet hunynunk! – Erdély kérdésében érezhető volt az alulról jövő nyomás hatása, mivel ezzel kapcsolatosan a legfelsőbb vezetés soha nem mutatott világos álláspontot, ellenkezőleg, bátorította az ellenséges elemeket. Még ebben a tragikus helyzetben is Kádár – ahelyett, hogy azt mondta volna nekünk: legyetek erősek! (vagy valami hasonlót – úgy nyilatkozott – megjegyeztem néhány mondatát) – azt mondta: »Adjatok autonómiát Erdélynek!« Pontosan így mondta. Hogy mit értett az autonómián, nem tudtuk megtárgyalni. Tehát még abban a helyzetben is, amikor ott mostantól fogva ellenforradalom van, ahelyett, hogy azt mondta volna: »Vigyázzatok Erdélyre«, azt mondta: »biztosítsatok autonómiát Erdélynek!«”

A további kutatások feladata kideríteni: mennyi az állítás igazságtartalma, valóban elhangzott-e az ominózus kijelentés?

A „rögtönzött” beszámolóból természetesen nem maradhatott ki a pártfőtitkárnak és a miniszterelnöknek kijáró hozsanna sem. Valter Roman – Münnich Ferencre és egy másik „elvtársra hivatkozva kijelentette: »Könnyű Romániában, mert ott van Gheorghiu-Dej, Chivu Stoica! Nálunk pedig Rákosi és Gerő.«”

Kétségtelen: a román párt- és államvezetésnek sikerült – a legvadabb terrorral! – megakadályoznia, hogy fegyveres harcokra, forradalmi megmozdulásokra kerüljön sor. Csupán egyetlen, már csírájában elfojtott katonai akcióban fedezhető fel a magyar forradalom közvetlen hatása: a borgóprundi (Dés melletti) harckocsi-alegység fiatal hadnagya, Teodor Márgineanu azt tervezte, hogy megtámadják a szamosújvári börtönt, kiszabadítják a politikai foglyokat, Erdélyt és az országot megtisztítják a külső és belső ellenségtől. A páncélosok, ágyúk, teherautók – ez utóbbiak lesötétített lámpákkal és gyalogsági kísérettel – el is indultak. A belügyminisztérium különleges alakulatai azonban hamar tudomást szereztek minderről, körbevették a laktanyát, a szervezőket azonnal letartóztatták, majd katonai törvényszék elé állították. Teodor Márgineanu hadnagyot 1957. június 26-án a szamosújvári börtönben kivégezték.

A magyar forradalom vérbe fojtása után Romániában egyre-másra szervezték a kirakatpereket. Nemcsak az értelmiségi elit egy részét zárták börtönbe, hanem a hangadó munkásokat, a falvak legjobb gazdáit. Még tizenkét-tizennégy éves kisiskolásokat is börtönbe zártak a forradalommal való együttérzésük miatt.

A féktelen retorzió a romániai magyarságot számarányánál jóval nagyobb mértékben sújtotta.

Az erdélyi magyarok ellen két nagy perben hoztak halálos ítéleteket. Az első a Szoboszlay Aladár, római katolikus lelkész nevével jelzett kirakatper volt. Ebben kétszáz személyt tartóztattak le, majd a forradalommal való szimpátiájuk jelképeként ötvenhat személyt ítéltek el, közülük tizenegyet halálra! Tízet ki is végeztek! Az ötvenhat személy összbüntetése meghaladta az ezerháromszáz évet.

A másik a harmincegy tagú érmihályfalvi csoport pere, amelyben három személyt ítéltek halálra. Később az egyik büntetését életfogytiglanira változtatták, de a másik kettőt kivégezték.

A kivégzések sajátos romániai tragédiájához az is hozzátartozik, hogy a családtagok ma sem tudják, hol nyugszanak szeretteik földi maradványai!

A megtorlás halálos áldozatai

Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész

Temesvár-Mehalán született 1925. január 25-én. Minden valószínűség szerint 1958. szeptember 1-jén, az aradi börtönben végezték ki.

Ábrahám Árpád római katolikus lelkész

Sepsibükszádon született 1914-ben (a pontos időpontot nem ismerjük), 1958. szeptember 1-jén, az aradi börtönben végezték ki.

Báró Huszár József földbirtokos

Abafáján született 1912-ben (a születés pontos időpontját az ő esetében sem ismerjük). 1958. szeptember 1-jén végezték ki az aradi börtönben.

Orbán Károly földbirtokos

Mezőmadarason született 1888. július 6-án. Valószínűleg 1958. szeptember 1-jén, Temesváron végezték ki.

Dr. Kónya István Béla ügyvéd

Gyergyószentmiklóson született 1915. január 15-én. 1958. szeptember 1-jén végezték ki az aradi börtönben.

Dr. Fântânaru Alexandru ügyvéd

1897-ben Szemlakon (Arad megye) született. 1958. szeptember 1-jén az aradi börtönben végezték ki.

Tamás Imre tanító

1907. szeptember 7-én született Csíksomlyón. 1958. szeptember 1-jén az aradi börtönben végezték ki.

Tamás Dezső tisztviselő

1901-ben született Csíksomlyón. 1958. szeptember 1-jén az aradi börtönben végezték ki.

Lukács István-József kereskedő

1920. február 20-án született Magyarpécskán, 1958. szeptember 1-jén az aradi börtönben végezték ki.

Orbán István tisztviselő, földműves

1907-ben Csíkcsomortánban született, 1958. szeptember 1-jén az aradi börtönben végezték ki.

Sass Kálmán református lelkész

1904. április 17-én született Gálospetriben, 1958. december 2-án végezték ki a szamosújvári börtönben.

Dr. Hollós István hadbíró százados, tanár

Érmihályfalván született 1907-ben (a születés hónapját, napját nem ismerjük), 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki.

Szígyártó Domokos molnár

1933. április 25-én született a Háromszék megyei Ozsdolán. 1959-ben Szamosújváron végezték ki.

Moyszesz Márton egyetemi hallgató

1941. április 20-án született Sepsiszentgyörgyön. 1970. február 13-án a brassói pártbizottság előtt felgyújtotta magát, utána még három hónapon át szenvedett. Borzalmas kínok között hunyt el.

Bíró Károly földműves

1941. december 8-án született Csíkszenttamáson. Luciu-Giurgeni-ben, 1963 júliusában szökés közben agyonlőtték.

Részlet a Hamvas Intézet kutatási programja alapján megjelenő, Erdély mártírjai című kötetből.