Ballada

Túl a Besenyő-erdőn, utoljára
ülnek a dérrel szikrázó szekéren,
kicsi a ló, nagy árnyat húz utánuk,
ki törődne az idő erejével,
ha jó hallgatni szívmelegben, együtt,
míg a verőér rebbenti a gyeplőt
tovább, a híres szőllősi szabóhoz
felnőttruhát varratni a gyereknek,
amelyben sose felejti a Somlót,
s hazavetődik bárhonnan, ha elmegy,
legszívesebben csizmába, kalapba
öltöztetné fiát az édesapja,
ráment egy csikó ára a ruhára,
s mire az élet? úgy elmúlt azóta,
észre sem vették, amint rájuk támadt
saját árnyékuk, hátulról bekapta
őket, s a fényes szekér elsötétült,
mint röpke felhő árnyéka a földön.

Téli vadászat

Nagy titka van a téli éjszakának,
ha olyan néma, mintha égi volna,
elszólja magát félénk pukkanással
valami puska itt a csalitosban,
talán amit a szelemenbe rejtett
apám, s már életében elfelejtett,
azt hallom most, fölismerném tusát az
agaras, finom ezüst berakásról,
s mert a tétova hangra csönd a válasz,
nem evilági, csonthidegre bátor
vadász lehet, ki révült szenvedéllyel
várakozik a hosszú sötétségben,
helyében mégis a vadorzó álmot
én titkolom, a könnyed repülések
belém zuhannak, a kecses futások
bennem szakadnak kerge pördülésbe,
s a ragadozó kölyökkori ábránd
teríti elém a fekete zsákmányt.

Elveszett ókuláré

Elszámolhatnék minden pillanattal,
mikor használtam, tudom minden helyzet
mibenlétét, motozom csak zavartan
magam, zsebeim nyelvet öltögetnek,
Szent Antal sincs, hogy perselypénz fejében
előbűvölje összekulcsolt kézzel
az igazi, a semmiből kiváltott
szemüveget, mert fölszívta egy roppant
erejű űr a vétlen megtalálót,
s a zsebmetszőt a zsúfolt villamossal,
s ahogy az állhatatlan holmi eltűnt,
mintha elvesznék én is vele együtt,
kezdenek már cserbenhagyni a tárgyak?
még alig értem, miért menekülnek,
előbb csak rám szabott dioptriámat
viseli más, vagy lencséjét betörve
rendel talán a rámájába újat,
és attól lát, hogy fényeim kihunynak.