Anteus panasza

A forró talajhoz, az irdalatlan,
szakadozott földhöz mi húz, mi kötöz,
a legázolt mezők, aszályos füvek
rongyaihoz mi von közel hajolni,
mi kényszerít alámerülni lápnak,
lefojtott tengereknek, szivárogni
vissza, évezredek rétegein le,
kőzetek zajos járatain törni
át, s hűlt érceken. Ki, mi szólít egyre,
milyen harangozás hívogat onnan,
miféle némaság üzen a kútból,
forrás öléből, hogy itt marasztal a nyár,
a tél, ideszögezhet éj s a nap?
Hiába kiáltozás, a szóözön:
„dobd el nehezékeidet!” Hiába
emelnéd magad. Ideránt, ami volt,
idehajt, aki holtában bujdokol
ott alant…

„Kísérlet és kísértés”

hallgatni se
beszélni se
birkózni
a makogás lélektelenével
lélek makogásával

se ez nem az
se az nem ez

kiről szólhatni?
miről szólhatni?

mi másról…
a „mint” mikéntjéről

nem talpak tiporta
földről, a fűről
a köddé torlódó
októberi dombról
a recehártyán melynek
borong a halma
homloka boltja
épp mintha halóban volna
fövennyé oszolna
egy halottnak hantja

ahogyan lassún elúszó
szemében iramló
dolgokról se
a partokon folyvást
rohanó fákról
a végső felvillanásról se…

egyedül erről:
hogy hallgatni se
beszélni se

*Paul Ricoeur szóhasználata Metafora és filozófia-diskurzus című írásában.