Domokos Mátyás

Imbolygás WS körül

A Táncdal

Az értelmetlen vers problémája

1.

„Attól félek, sültrealista vagyok, mert csak azzal tudunk dolgozni, ami körülvesz bennünket” – nyilatkozta az egyetemes magyar költészet legnagyobb színjátszó géniusza egy televíziós beszélgetés során. Történetesen e sorok írójának a kérdésére válaszolta mindezt, s én igyekszem azóta is megszívlelni a költő meghökkentő vallomását, amelyről első hallásra könnyen azt gondolhatnánk, hogy egyike Weöres Sándor kapitális tréfáinak, hiszen ő szerette lóvá tenni a világot. De jó néhány nagy opusának katartikus olvasmányélménye közben számomra is világossá vált, hogy A hallgatás tornya költőjének, verseinek a zárja erre a kulcsra/álkulcsra is forog, de azt álmomban sem hittem volna, hogy az egyik hírhedten értelmetlen Weöres-vers, a Táncdal is, amely annak idején, mint „az izolált Én tökéletes csődjének” az iskolapéldája, kisebb megbotránkozást is keltett, valóban közvetlenül érintkezik a költőt körülvevő, hétköznapias poros natúrával. Jóllehet Weöres Sándor gyakran idézgette egyetértőleg Dantét, aki szerint a versnek négyféle jelentése van: szó szerinti, jelképes, erkölcsi és érzékfeletti. De hát mi ebben az „értelmetlen” versben a szó szerintien valóságos elem? A vers fő szólamát képező s az első sorában háromszor ismétlődő s önmagában szintén értelmetlennek tűnő „panyigai” szó, amely egy valóságosan is élő személy neve, „egy az egyben”. Panyigai Sándorról van szó, akinek a kilétét Bárdosi Németh János egyik írása fedte föl előttem. Emlékek Weöres Sándorról című cikkében (Jelenkor, 1973. évf. 6. sz.) arról ír ugyanis, hogy 1946 tavaszán Pécsett Keserű János alispán vendégei voltak néhányan, helybeli és fővárosi írók, költők, s „az udvaron a nagy diófa árnyékában élénk vita folyt Kassák, Illyés és Weöres között Weöres művészetének reális emberi tartásáról. Az alispán feleségét épp előtte riasztotta meg Weöres a Táncdal strófáival… Hogy az absztrakt vers milyen valóságtartalmat idéz, elmondom, hogy Szombathelyen (Weöres diákkorában is) Panyigai Sándor nevű bútorszállító működött, fia Panyigai Sándor Két eldobott álom meséje címen verseskötetet is adott ki.”

2.

Erről az 1946-os pécsi találkozóról egyébként többen is megemlékeztek a magyar irodalomban. Például Illyés Gyula, akinek a Naplójegyzetek 1946. május 21-i dátuma alatt ez olvasható: „Délelőtt Keserűéknél, a nagy diófa alatt, amely nem korával idézi a múlt századot, hanem hangulatával. A fa – a berzsenyies hangulat – kedvéért ülünk itt: Kassák, Csorba, Kanyar, Boros, egy percre Csaba (bonyhádi iskolatársam) s még néhány pécsi. Bor, sonka. Berda… Weörest vallatjuk: »érthetetlen« versei magváról. Nagy pillájú szemét maga elé meresztve, folyamatosan mondja elveit és illusztrációképp a verssorokat: panyigai panyigai panyigai ü – és így tovább. Ő meghat. Tiszta lélek süt ki a vékony, borostás arcból. Maga a megtestesült ártatlanság és hit. Shelley lehetett ilyen? Zsenialitása egyre jobban angyallá érleli zsírfoltos nyári kabátja, piszkos inge alatt. Őszül. Az ő gyerekessége nem megmerevedettség – érlelődés. A szívbe az a félelem koppan, hogy az elmebaj felé. Kassák támadólag vitázik vele, a tiszta patakkal a belehányt kő.”

3.

De megemlékezett erről a nevezetessé vált költői együttlétről Kardos László is, a költőt egyébként „a magyar szó egyik legnagyobb élő varázslójának” nevezve, Weöres Sándor új versei című, Magyarok-beli kritikájában, méghozzá főleg egy másik, rejtelmesnek és értelmetlennek tetsző Weöres-vers, A sorsangyalok kapcsán (későbbi, végleges címén: A csillagok, amely az Ötödik szimfónia negyedik darabja). „Az elmúlt nyáron egy kertben olvasta föl ezt a költeményt baráti körben. Olyan versértők hallgatták többek közt, mint Illyés Gyula, Kassák Lajos, Keresztury Dezső. Megkérdeztük Weörest, volna-e kedve, tudna-e felvilágosító magyarázatokat fűzni furcsa verséhez. Készséggel vállalkozott. Sorról sorra szálazta alkotását, s egy rutinos filológ nyugalmával, biztonságával, amellett valami elbájolóan oktató, szelíd derűvel tárta föl A sorsangyalok rejtelmeit. A szó szoros értelmében egyenként fejtette meg a sorokat. Elhűlve hallgattuk. Állítom, hogy senki ott közülünk soha rá nem jött volna a versnek erre az értelmére, amelyet a költő imputált művének. A mutatvány lehangoló is volt, föl is izgatott. Weöres jóhiszeműségében egy pillanatig sem kételkedhettünk. Oly átjártan, oly végleges meggyőzöttséggel, olyan sugárzó hittel mutogatta a szavak titkait, hogy – a csalódáson túl – valósággal megrendített. De el kellett gondolkodnom azon – folytatódik az élménybeszámoló jellegű kritika –, nem jutott-e zsákutcába az a művészet, amely nemcsak tömegekhez, hanem íme, kiválasztottakhoz se szól, költészet-e a szónak akár ősi, akár legmodernebb értelmében az az alkotás, amelynek egyetlenegy értője maga a költő. S eltűnődtem azon is, van-e még útja Weöresnek előre, vagy egy fölrázó és átváltó kudarcélmény segíthet csak rajta, s a megrázkódtatás nyomában az anteusi mozdulat: vissza az anyaföld, az értelem, a realitások felé?”

Kritikájában Kardos kitér a Táncdalra is, de miközben arról beszél, hogy a költő új kötetében, az Elysiumban „olyan határpontig jutott, amelynél a szenvedélyes kalandvágynak szükségképpen meg kell torpanni”, megjegyzi: „nem az olyan elszánt és szuggesztív kísérletekre gondolok, mint az értelmetlen szavakból összerakott Táncdal… vagy mint a Hangcsoportok rimbaud-i játéka”, mert „az ilyen kétségbeesett, de feltétlenül jogosult próbák a művészet egyéni vagy egyetemes válságának súlyos pillanataiban törvényszerűen bukkannak föl.”

4.

Weöres Sándor és Fülep Lajos levelezéséből (több évtizedes késéssel ugyan) megtudhattuk azt is, hogy a költő szerint mi volt A sorsangyalok értelme, jelentése, sőt: genezise. Fülep Lajos ugyanis, amint Kardos László megjelent kritikájából hírét vette ennek a pécsi felolvasással egybekötött költői versmagyarázatnak, levélben tudakolta egykori tanítványától: mi történt, mit mondott verséről, hogyan értelmezte? Fülep nagyon nagyra tartotta az Elysium költői teljesítményét. Azt írta róla Kerényi Károlynak (1946. XII. 14-én), hogy „van benne néhány olyan vers, aminél különbet aligha írnak ma valahol. S otthon nyomorog, kifosztottan szüleinél, az istállóból ganéjt hord ki, és legelteti a jószágot. Nyáron nálam volt, nem mertem feléje nézve lélegzeni, félve, hogy elfújom: az én kandúrom alig ha nem nehezebb. A szellem szimbóluma ezen a tájon.”

Fülep, ellentétben Illyés Gyula és Kardos László aggodalmaival, tőle szokatlan lelkesedéssel helyeselte annak a költői útnak, vagy ha tetszik: kísérletnek a lírai hozadékát, amit az Elysium versanyaga képviselt. Ezt egyébként Weöres Sándor 1946. augusztus 3-án Fülepnek Zengővárkonyba küldött leveléből is tudjuk: „Kedves Professzor Úr, köszönöm a szíves levelet – és mi tagadás, igen jólesik, hogy Professzor Úrnak tetszett az új kötetem. Professzor Úr az egyetlen, akinek kritikájával az önkritikámat ellenőrizhetem, s éppen ezért több szükségem van a kifogásaira, mint a dicséreteire: most mégis jólesik a dicsérete, mert bátorságot ad, hogy ne térjek le az Elysiumban megkezdett szokatlan útról. Hajlamom is, szándékom is, hogy mennél teljesebben a lelki, értelem fölötti, hyperreális, misztikus rétegbe hatoljak lényemmel és verseimmel. Professzor Úron és Hamvason kívül ezt majdnem mindenki rosszallja. Szerencsém, hogy kettőjük biztatásában megfogózhatok. Törekvésemet antihumánusnak és antiszociálisnak tekintik – pedig épp a humánum magas és tiszta rétegét fürkészem, nem magamnak, hanem olvasótáboromnak, vagyis bárkinek; tehát szándékom humánus és szociális.”

Fél esztendővel később, 1947. február 27-én ugyancsak Csöngéről kelt, rendkívül hosszú levélben számol be ő maga is a pécsi találkozóról, és tüzetesen ismerteti A sorsangyalok keletkezéséről és értelméről adott szerzői magyarázatát, amit maga is „eléggé bonyolult históriának” nevez. Először „néhány sornyi értelmetlen szöveget” rögtönzött, mint írja, majd az így nyert szöveget elkezdte „magyarra fordítani”, hozzátéve még ehhez a meghökkentő magyarázathoz, hogy mivel fordításról van szó, az eredeti értelmetlen szövegnek többféle „megfejtése” is lehetséges. „Hogy a vers tartalma, a sors-hatalmakról való tanítás hogyan bújt bele az értelmetlen sorokba, s hogyan vált az egész vers gerincévé: ezt nem tudom”; fejeződik be az elemzés.

S ezután következik, a levél legvégén a Weöres Sándor epatírozó hajlamát jellemző „slusszpoén”, egyik érzékletes példájaként annak, amit Károlyi Amy Fülep Lajos és Weöres Sándor sajátságos kapcsolatáról ír, hogy tudniillik a szereteten és kölcsönös nagyrabecsülésen kívül és belül állandóan vitatkoztak, magyarán: bőszítették egymást. Mivel? Például azzal, amit Weöres levele legvégén mond: „Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem e világból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik.”

Ez a gondolat egyébként a költőnek a vers szerepéről vallott és egész életén át változatlan ősmeggyőződése. Szalonképesebb formában így hangzik: „A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez –” (Rongyszőnyeg, 118. darab). Vagy ahogyan az élet végén, az ostrom hiábavalóságának az okára is rámutatva, csüggedten papírra vetette: „A villámot, a fenn-lobogót / hiába másolod szikratüzeddel, / az igazi énekek odafenn hangzanak, / tiéd csak a bor helyett a máslás.” (Az énekmester. In: Weöres Sándor: Kútbanéző. Bp., 1987.)

Weöres Sándor polifon lírájában, amelynek az értelmetlen vers természetesen csak az egyik szólama, a vers ostromlétrája mindig a valósághoz támaszkodik. És: háttérfilozófiához. S miközben most erről írok, újból eszembe jut, amit nekünk, fiatalabb irodalmároknak a Szépirodalmi Könyvkiadó hajdani szerkesztőségében idősebb lektorkollégánk, Vas István mondogatott költő-nemzedéktársáról, majd A líra regénye című korszakos munkájában is kifejtett, hogy Weöres Sándornak a költészete, minden egyes verse hihetetlenül koherens és rendkívül tudatos világnézetre, esztétikai meggyőződésre épül. Továbbá a hagyomány és modernitás, „a Kaland és a Rend pörpatvarában” mindkét lehetőségtől radikálisan elforduló költői út megvalósítása, szinte kezdetektől fogva. Levelezésének napvilágot látott anyagát böngészve ámulattal bizonyosodhatunk meg róla, hogy tizenéves korától tudatosan is kerülte, hogy „marokszedője” legyen az előtte járt s „már lepihent aratóknak” a költészet mezején. (Illés Árpádnak írt leveléből, 1930 őszén.) Éppen ezért, amit 1935 elején megfogalmazott egyik gnómájában költői út(ja) és cél(ja) viszonyáról – „Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem” (A célról) –, ennek a Vas István-i figyelmeztetésnek a tudatában kell értelmeznünk. Szembesítve az idézett két sort a teljes költői életművel, csak abban a közhelyes igazságban lehetünk biztosak, hogy mint bárki jelentős költő esetében, Weöres Sándornál is, aki csupán eszköznek, médiumnak tudta magát, s akinek az a szerepe, küldetése, hogy „elfogja a lélek árján fénylő igéket” (Ars poetica), maga az út a cél; immanens cél, ahogyan az versről versre kibontakozik és megvalósul. E közhely érvényességét illetően éppen ő, a költő lehet a koronatanú, amikor 1932-ben, tehát még tizenévesen, a következőket írja Kőszegről Mesterének, Kosztolányi Dezsőnek: „…a költészet az az édesbüdös káposzta, amiben minden elfér. Nem szakácsművészet, hanem a tálalás művészete: hiába tálalja föl a költő a saját szíve-vérét, mint a fűzfapoéták nagy része, ha nem tud hozzá aranytányért vagy az aranytányérnál értékesebb pléhtányért adni – és lehet hízelgő, stréber, mint Horatius (Ad Maecenam) vagy Shakespeare (VIII. Henrik), ha stréberségeit ízlésesen adja föl. Az »ízléses« ellenben mindig az, ami szokatlan: aki porcelántányérról eszik, az kívánja a bádogcsajka pléh-ízét és viszont.”

A dichotómia költői törvénye ez, amit egy másik, Kosztolányihoz címzett levélben ugyancsak 1932-ben így fejezett ki Weöres Sándor: „… minden költészet belső ellentmondásból születik, és a vers nem más, mint a két ellentétes elem, a pozitív és a negatív ideiglenes kiegyenlítődése, akárcsak az elektromos kisülés – ennélfogva egy költészet lelki-arcát csak vibráló és ellentmondó mozaikdarabokból tudom összerakni.” A Weöres Sándor-i értelmetlen versekben valamiféle közönséges realitás vibrál összekeveredve a racionális értelem számára jelentés nélküli szavakkal, hangcsoportokkal és versmondatokkal. Merészen kihívó, sőt megbotránkoztató kísérlet ez, amely nem képzelhető el a legteljesebb és a szó jó értelmében vett gátlástalan belső szabadság nélkül. „…a zsenialitás mindig szellemi függetlenség – írta 1938-ban, A vers születése című doktori értekezésében –, nem pedig rituális pózokhoz való alkalmazkodás; míg a dilettánsok felszerelik magukat az összes kívánt kellékkel, a költők fütyülnek a kordivat megváltási receptjeire, és úgy írnak, ahogy a saját természetükből következik. A költészetben nincsenek kijelölhető szerepek, okvetlenül szükséges vagy okvetlenül tilalmas tárgykörök, minden a minőségen áll vagy bukik – és a költészet egyik fő értéke éppen az, hogy bármilyen temperamentum és humánum mutatkozhatik benne, csak méltóképpen mutatkozzék.” A cél tehát bennünk van, a hozzá vezető úttal együtt, egyfajta zárt, de „a határtalanba nyilalló benső végtelenben”, ahogy a Tűzkút szonettsorozatának egyik darabjában olvasható.

5.

De ideje visszatérni A Táncdalhoz e kollázsba forduló kitérő után, ami azonban, azt reménylem, csak látszólagos, hiszen ebben az időszakban a negyvenes évek első felében a megfelelő, hitelesítő lírai evidenciával rendelkező értelmetlen vers kikísérletezésén át vezetett Weöres Sándor költői útja. „Kísérlet annak kipróbálására – nyilatkozta 1947-ben –, hogy teljesen fellazított gondolatsorokon keresztül, a nyelvtani szabályok szétbomlása és a szavaknak szabálytalan összezavarása révén keletkezhetik-e esztétikum, szép vers.” S a kísérletsorozat arról győzte meg, hogy a jó értelmetlen vers sose érthetetlen, míg ellenben az érthetetlen versnek soha sincsen értelme.

Említettem már, hogy a Táncdalt az értelmetlennek tetsző „panyigai” szóban rejlő személynév horgonyozza a való világba. Bárdosi Németh János visszaemlékezésének köszönhetően azóta ismerem a név históriáját, amióta megszerkesztettem a költő emlékezete előtt tisztelgő Magyar Orpheus című vaskos, hat és fél száz oldalas tanulmánygyűjteményt, de csak tíz esztendővel később, 2000-ben villant az eszembe, hogy talán érdemes volna megnézni az Országos Széchényi Könyvtárban: milyen verseket írt tulajdonképpen Panyigai Sándor, hiszen könnyen elképzelhető, hogy földije, Weöres Sándor olvasta ezeket a verseket, és ismerve az ő különleges vonzódását a „három veréb hat szemmel” kategóriájába sorolható jelenségek iránt, hátha fölfedezhető valamiféle átsugárzás a zseni és az ismeretlenség homályába tűnt versifikátor szövegei közt?

A Széchényi Könyvtár katalógusában két Panyigai-művet is találtam: a Két eldobott álom meséje című verseskönyvet, amelynek a címét akár Weöres Sándor is adhatta volna, és a Kintornásokat; ez utóbbi novelláskötet, amely Pécsett jelent meg, s mind a kettő magánkiadásban. A novelláskötet hátlapja még két, előkészületben lévő könyvet ígér a szerzőtől: Kartelen kívül (versek) és Az ember útja (regény). Ezek azonban már nem szerepelnek a katalógusban, valószínűleg meg sem jelentek, különben föllelhetők volnának a Széchényi Könyvtárban, mert akkoriban még beküldték az úgynevezett köteles példányokat a múzeumi jellegű könyvtárba a nyomdák.

A Panyigai-versek bánatos, halk dilettanciát árasztó Ady-utánérzések. A kötet két mottója viszont figyelemre méltó, jellegzetesen dilettáns gyöngyszem: „Két álom, amiket eldobott az Isten. / Fekszik az Ördög tenyerén kiterítve / Itten…” De a másik se kutya: „Két álom, amikből nincsen ébredés, / Pedig az Ördög vad szeméből hull rájuk / Verés…” A tíz novellát tartalmazó Kintornások 1935-ben látott napvilágot, amikor egyetemi hallgatóként Weöres Sándor is Pécsett élt, és a bölcsészkar padjait koptatta. (Már amennyire koptatta…) A prózakötet kétségkívül szintén tartalmaz néhány költői „villanást”, amelyek bizonyára felkelthették volna Weöres kuriózumokra felajzott érdeklődését, amennyiben a Kintornások a kezébe került volna. De hát erre nincs bizonyíték. Néhány példa: „Délután két óra. A nap egyetlen vastag sugarával úgy nyúl az udvarba, mintha az Isten tüzes főzőkanala lenne.” (Kintornások) „A bujaság robogó ritmusú vérvonatának a jelzőlámpája.” Vagy: „A nő, mint egy boldog, jóllakott patkány hever mellette. Sima lábszárán a leborotvált szőr sertéi ütköznek, érzi, mert az övén fekszik a lába.” (Mindkettő a Hangulat című novellából.) Az írások története javarészt Pesten játszódik, távol a „hamuszürke kis várostól”, ahogyan szülővárosát aposztrofálja Panyigai. A „hamuszürke kis város” helytörténészének, Tóth Péter tanár úrnak a szívességéből nemrégiben értesültem róla, hogy a helyi lapban anonim kritika is megjelent, 1925-ben, Panyigai Sándor verseskönyvéről, Négy dunántúli költő összefoglaló cím alatt, s a kritikus a kötet legfőbb érdemének azt tartja, hogy a versekből „kiüt az egyéniség”.

Számomra ebből az egész históriából nem ez „üt ki”, s nem is az a leginkább érdekes, hogy ismerte-e Weöres Sándor dilettáns druszáját, hanem hogy hiába tudom, hogy létezett, valóságos neve a Táncdal őrült dobogásában átlibben mesebeli abszurd figurává. Vérrokona lesz az olyan költői teremtménynek, mint – mondjuk – a glogoizmus költőjének, Tamkó Sirató Károlynak a szürrealizmussal érintkező abszurd dal formájú „ecki becki Tengereczki Pálja”. („Tengereczki Pál / vajjon merre jár? – - – / Nem tehet veled több sétát… / – szétrágták a spirochéták.”) A vulgáris valóság átlényegítése a Táncdalban, megítélésem szerint, fordított párhuzamot képez A sorsangyalok eljárásával, ahol az eredetileg értelmetlen szöveg fordul át rejtelmesen-értelmes lírába.

6.

Az értelmetlen verssel szembeni berzenkedésről a Látóhatárban 1964-ben megjelent nyilatkozatában Weöres Sándor úgy vélekedett, hogy „amikor a szokatlan ellen fellépnek a józan ész és közérthetőség nevében: valami baj van a racionalizmusukkal. Hiszen az ész természete az ismeretlennek a kutatása, nem pedig tilost jelezni az ismeretlen határán. Ezt nem a ráció teszi, hanem a kispolgári »jaj de okos vagyok, mindennek mértéke én vagyok« önteltség.” De ugyanakkor elismeri azt is, hogy „nem egy remekmű csak kommentárral érthető, sőt olyan is van, amelynek prózában elmondható tartalma egyáltalán nincsen, látszólag értelmetlen és érthetetlen. Az ilyennek ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.”

Ennél pontosabban nem is lehetne elmondani, miről is szól a Táncdal, amely „sültrealista” vonatkozási pontja ellenére a tiszta költői képzelet és motorikus indulat magaslégkörébe röpíti a boldogult Panyigai Sándort, és a „gyalogjáró költészet” (Weöres kifejezése) nyelvére lefordíthatatlan. Weöres Sándor ilyen természetű verseinek a „megfejtése” nem a költészetre vonatkoztatott doktrínákban keresendő, hanem abban az emberben, aki „egész lényével válaszol” az olvasott vagy hallott versre. Különös módon, de én inkább törvényszerűnek mondanám: éppen a költője által „absztrakt-lettrista kísérleteknek” nevezett Weöres-versek megközelítése során válik látványos módon nyilvánvalóvá az elméleti megközelítések csődje. A tudomány egyszerűen nem talál „fogást” ezen a költészeten. Nem utolsósorban azért, amit önjellemzésül vallott, hogy ő azoknak a költőknek a csoportjába tartozik, akik, „mint T. S. Eliot, költészeti doktrína nélkül, legjobb hajlamaikat követik… de semmiféle elrugaszkodó vagy kordában tartó elméleteik nincsenek”. S bármily meghökkentően hangozzék is: Weöres kísérletei az értelmetlen vers műfajában mindenekelőtt – életteljesek. A Táncdalt hallva vagy olvasva fel sem merül bennünk, hogy ezt másként is meg lehetett volna írni. Költői létmódja, az, ahogyan „mondja”, esztétikailag kétségbevonhatatlan. „…elolvasásakor a vers is megtelik jelentéssel; ahogy a felhők, ha nézi őket az ember, megtelik állat- és emberalakokkal, hegységekkel, mindenfélével – írta Rómából, 1948. július 28-án Budapestre, a Baumgarten-díj kurátorának, Basch Lórántnak az ilyen versek általánosan jellemző tulajdonságáról. – Az ilyen vers úgyszólván felszólítja az olvasót, hogy vetítsen bele bármit, amit akar; az ilyen vers jelentését nem önmagában, hanem olvasójában hordja.”

Ezen az úton jutott el a Kardos László emlegette „határpontig”: az Egysoros, sőt: az egyszavas versekig, még 1946-ban, A sorsangyalok és a Táncdal után, amikor is a vers csak „hívószava” a tulajdonképpeni versnek, amit az érzékeny olvasó sejt meg önmagában. „Csak bámulok, befelé, önmagamba – írta Csöngéről 1947. június 30-án Fülep Lajosnak –; bámulom azt a nagy, túlvilági lyukat, mely pár évvel ezelőtt még csak kis fényesség volt egy folyosó túlsó végén, most pedig már akkora, mint egy ház. Csupa sugárból készült ház, és nem lakik benne senki-semmi. Azt hiszem, ez az élet végső értelme, hogy az ember ide elérkezzék; de a lírának halála ez a megérkezés, hiszen erről csak úgy szólhatna az ember, ha teljesen üres lapokat tudna írni. – Az egyszavas verstől így jutottam a semennyi szavas vershez. Mostani életem, ez a ragyogó üres bámulás: semennyi szavas költemény. Már látomások, hangok sincsenek benne, csak tagolatlan fényesség; és talán nemsokára ez a fény is eltűnik, hogy a végtelen boldog semmi következzék.”

A 20. század költészetének történetében mások is eljutottak erre a határpontra, s ezen a ponton Rilke tizenvalahány, Valéry húsz évre elhallgatott, s az ilyen, hosszabb-rövidebb ideig tartó elnémulásokra jó néhány példát találni a század magyar költészetében is. Weöres Sándor számára azonban a „semennyi szavas költemények tagolatlan fényessége” a költői kiszabadulást hozta el „a dimenziótlan Semmiből”, s a pécsi találkozót követő esztendő őszén, 1947. szeptember 3-án kelt levelében a következőképpen számolt be (már Székesfehérvárról, ahol közművelődési előadóként alkalmazták) tulajdon költői megváltódásáról: „Írtam arról a Professzor Úrnak, hogy eljutottam valami dimenziótlan Semmibe; azt hittem, hogy innen tovább felfelé kell jutni, s ehelyett kilátás nyílt lefelé, az élet felé, mint a gleccser tetejéről a völgykatlanba. Megdöbbentő, és éppen teljes valódisága által valószerűtlen, ahogy itt megmutatkozik a lenti táj nagy vonalakban, rajta a sors felhőárnyék-mintázata és mögötte a megfoghatatlan dolgok hegytömbjei. Eddigi életemben a legtöbb, hogy ide eljutottam: nem hittem volna, hogy az élet látványa, felülről, ilyen végtelenül szép; itt nem probléma többé, hogy mért kell létezni a sok zűrzavarnak, ha teljes összefogottságában ennyire zavartalan. Innen nézve a legszenynyesebb dolgok sem ijesztőek többé, mert nyilvánvaló a hitelességük, a hovatartozásuk. S a legcsodálatosabb, ahogy megéreztem, hogy itt már milyen zavarhatatlanul lehet szeretni mindent, különbség és fokozat nélkül; s hogy ez a szeretet nem »felülről« jön belém, hanem »alulról«: a lenti táj, a rengeteg kis éhes acsarkodó, tele van latens, vak, felszabadítatlan szeretettel. Akik, egyenként, egymást ölik-marják, együttvéve a szeretetnek akkora máglyája, mint a Teremtő maga.”

A „tarka egységet” áthevítő szeretet unio mysticájából táplálkozik a Weöres Sándor-i végső realitás. Másképpen mondva: költészetének igazi célja.

Vakvéletlen?

Az esemény jön és elsuhan
s az emléknek száz ideje van

(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg, 84.)

A Természetmagyarázat és Psziché című, 1952-ben Zürichben megjelent könyv előszavában Carl Gustav Jung, Thomas Mann szerint „Freud okos, de kissé hűtlen tanítványa” a következőket írta a szinkronicitás általa megfigyelt és elemzett jelenségéről: „Mint pszichiáter és pszichoterapeuta gyakran kerültem érintkezésbe a kérdéses jelenségekkel, és megbizonyosodtam róla, milyen sokat jelentenek az ember belső tapasztalata számára. Bizony, többnyire olyan dolgokról van szó, amelyekről a meggondolatlan gúnyolódástól való félelmünkben nem szoktunk beszélni. És újra meg újra elcsudálkoztam azon, hány embernek voltak ilyenféle tapasztalatai, és milyen gondosan eltitkolták a megmagyarázhatatlant.”

De érdemes tovább is idézni Jungot, hogy még világosabban lássuk a ráció fényével megvilágíthatatlant: „újra meg újra olyan összefüggésekre bukkantam, amelyeket már nem tudtam a véletlen-csoportképződéssel vagy -halmozódással megmagyarázni. Tudniillik olyan »koincidenciákról« volt szó, amelyek úgy kapcsolódtak értelemszerűen egymáshoz, hogy véletlen találkozásuk akkora valószínűtlenséget mutatott, amelyet megmérhetetlen nagysággal kellett volna kifejezni.”

Őrzök magamban én is hasonló jellegű, megmagyarázhatatlannak tetsző s éppen ezért a fölényes viccelődés céltáblájául kínálkozó belső tapasztalatokat, s azt is tudom róluk: létük érvényességét nem tudja kikezdeni, hogy keletkezésükre, létrejöttükre nem képes magyarázattal szolgálni a tünemények mögött kiváltó okokat kereső emberi értelem. Az egyik ilyen fantasztikus belső tapasztalatom Weöres Sándorral kapcsolatos: egy rejtelmes egybeesés egy közönséges hétköznapi pillanatban. De hát ahogyan ő írta, még 1935-ben, egyik versében? „Van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből.” Nos, az a pillanat a nyolcvanas évek elejéről, aminek a történetét el akarom beszélni, felejthetetlen elevenséggel szó szerint úgy él bennem, mint ahogyan az idézett vers folytatásában olvasható: „Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent / így néha megérezheted / önnön-magadban Istent: // fél-emlék a jelenben is / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.” (Örök pillanat)

Weöres Sándorral kapcsolatos misztikus élményemet nem rejtettem véka alá, hanem egy novemberi estén, majdnem egy esztendővel a költő halála után, az ő hiperérzékeny lényére emlékezve elmondtam Hubay Miklósnak, aki fel is jegyezte Végtelen napjaim című naplójába a most következő, csudálatos és megmagyarázhatatlan történetet.

A nyolcvanas évek elején a Lukács-kórház C épületébe kellett járnom fizikoterápiás kezelésre, s az egyik kezelés után, a Frankel Leó utcán igyekezve a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegálló felé, a kórház régimódi sárga főépülete előtt hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen ebben az épületben fekszik betegen Weöres Sándor! Milyen jó lenne őt váratlanul meglátogatni, bekukkantani hozzá egy pillanatra, s megkérdezni: hogy van, nincs-e valamire szüksége? De a hirtelen elemien természetes gondolatot gyorsan elvetette bennem a józan ész cenzúrája: nem tudom, hol, melyik szobában fekszik, s meg nem kérdezhetem a portán, mert késő délelőtt van, s talán még véget sem ért a nagyvizit – nem fognak fölengedni hozzá. Hazamentem. Másnap este fölhívott telefonon Károlyi Amy, szemrehányó hangon: hallotta, hogy bekukkantottam Sándorhoz, de Sándornak rosszulesett, hogy egy pillanatra sem időztem el a betegágyánál. „Maga csak úgy átsuhant a szobán!” Megdermedtem, s dadogva elkezdtem mentegetőzni, hogy én nem is jártam benn a kórházban, csak arrafelé, s most, hogy ez szóba kerül, csak most jut eszembe, hogy szerettem volna felmenni hozzá, de nem mertem, mert biztosan fönnakadtam volna a portán. S ekkor jutott eszembe az igazi kérdés, ami indokolja, hogy ezzel az emlékkel előhozakodjak: de hát honnan vette ezt Sándor? honnan tudta, hogy ezen a szürke őszi délelőttön csakugyan „áll odaki” valaki, s hogy ez az illető, a Tapéta és árnyék parafrázisával szólva, nem „festve van” a lázas képzelet által, hanem „igazi”, akihez neki valóságos köze lehet? – Sándor mindent tud. Nincsen ebben semmi csudálatos, mert ő ilyen.

Mi volt ez? Mi történt? Okságilag össze nem függő egyidejűség, amit Schopenhauer Parerga és Paralipomenája szerint „véletlennek” neveznek? Vagy másképpen szólva: „idő és tér pszichikusan meghatározott relativitása” (Jung: A pszichológia szelleme), amelyben a véletlen egybeesés „két különböző pszichikus állapot egyidejűségén alapul”, amikor is „az egyik a normális, valószínű (azaz kauzálisan kellőképp magyarázható), a másik az elsőből kauzálisan le nem vezethető állapot, nevezetesen a kritikus élmény”. Annak, hogy az ilyen élményekkel kapcsolatban (s az enyémben sem) nem a széplelkű képzelgés fest lila ködképeket, a jelenség realitását illetően a 20. század közepe óta kísérletes bizonyítékai is vannak J. B. Rhine amerikai kutató ESP-kísérletei révén. (Extra Sensory Perception. Boston, 1934, illetőleg An introduction to the Work of Extrasensory Perception. Transact of the New York Acad. of Science. 1950.)

Magatartásunkat a megmagyarázhatatlannal szemben, Weöres-emlékem kapcsán Hubay Miklós így summázta naplójában: „tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodákkal szemben.” Miért? Jung szerint „az ember megszokta, hogy feltételezze a véletlenről, miszerint az természetszerűleg megközelíthető oksági magyarázattal, s csupán azért »véletlen« vagy »koincidencia«, mert az oksági kapcsolat nincs, vagy egyelőre még nincs felfedve. Mivel az ember megrögzötten hisz az oksági törvény abszolút érvényességében, a véletlennek ilyenforma magyarázatát kielégítőnek tartja. Ha viszont az okság elve csak relatív érvényű, akkor ebből az a következtetés adódik, hogy ha a véletlenek nagyobbik részét meg is lehet kauzálisan magyarázni, mégiscsak kell lennie bizonyos maradéknak, amely akauzális.” A mágikus létmagyarázat elcsökevényesedésével fordított arányban elhatalmasodó racionális-kauzális jelenségértelmező ösztön (vagy neurózis) elszigeteli a civilizált ember tudatát mindentől, amit a köznapi nyelv „csodának” mond, s belátó rugalmassága legfeljebb odáig terjed, hogy bizonyos szkepszissel kijelentse, amit (ha emlékezetem nem csal) Valéry szellemesen így mondott: „az események anyja a szükség, az apja ismeretlen”.

Holott a képzelet költészetének jogosultságát a líránál határozottabban érvényesítő kvantummechanikai diszciplína mind erőteljesebben arra figyelmeztet mostanság, hogy nem minden jelenség fér bele az arisztotelészi logika vasketrecébe. Jung is erre hivatkozik, amikor azt írja, hogy „a szinkronicitás semmivel sem rejtélyesebb vagy titokzatosabb, mint a fizika diszkontinuitásai. Csak a kauzalitás mindenhatóságáról vallott megcsontosodott meggyőződés gördít elfogadása elé nehézségeket, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ok nélküli események előfordulhassanak vagy létezhessenek. Ha azonban ilyenek léteznek, akkor teremtő aktusokként [Jung kiemelése – DM] kell felfognunk őket a creatio continua értelmében [vagyis nemcsak szukcesszív teremtő aktusok sorára, hanem az egyetlen teremtő aktus örökkévaló jelenlétére is gondolnunk kell; jegyzi meg lábjegyzetben Jung – DM.]; másrészt pedig minden kortól jelenvaló, tehát sporadikusan ismétlődő elrendezettség értelmében, mely semmiféle megállapítható antecedentiára nem vezethető vissza.”

Jung nem misztikus elme, ezért okfejtése végén arra figyelmeztet, hogy „természetesen óvakodnunk kell attól, hogy minden olyan történést, amelynek oka ismeretlen, mint ok nélkülit értelmezzük. E felfogás csak akkor indokolt, ha el sem lehet gondolni valamiféle okot.” Jung szerint az akauzális természetű események és jelenségek indokolják, hogy „tér, idő és kauzalitás mellé még egy új kategóriát bevezessünk”. Vagy visszataláljunk ahhoz, ami a „teljes fényű ősi létből” való kibutulásunk előtt egyszer már megvolt bennünk. A Weöres Sándor-i költészet Létérzékelésének és Létértelmezésének legsúlyosabb üzenete ez, aminek teljesen hiábavalóan ugyan, mert ez nem elhatározás kérdése, versben és prózában számtalanszor hangot adott. Abban a kevésbé ismert sorában is, amelynek vallomása így hangzik: „Barátaim az állatok, / s az emberfeletti áramok.”

Ezek „az emberfeletti áramok” az első, „bölcsőfia-álomtól” az „igalom legyen veled” végső pillanatáig állandóan körülfolyták lényét, s ennek érzékeltetésére, úgy érzem, el kell még mondanom valamit, aminek tanúja voltam a költő halála előtti hetekben, amikor már az Országos Elme- és Ideggyógyintézet egyik pavilonjában feküdt, eszméletlenül és magatehetetlenül. Délelőtt volt ekkor is, Károlyi Amyt, a költő-feleséget vittem be hozzá autóval, s a félhomályos betegszoba látványához csak fokozatosan alkalmazkodott a szemem. Ezért időbe telt, míg észrevettem, hogy az ajtótól jobbra, a szoba sarkához illesztett vajszínű betegágy körül a két fal jó embermagasságig ki van tapétázva színes ceruzával készített rajzokkal. Ezek a rajzok valósággal körülölelték az ágyat és a benne fekvő eszméletlen költőt. – Mik ezek a rajzok? – kérdeztem. Kiderült, hogy az ápolónők rendre elmesélték odahaza a gyerekeiknek, hogy a Bóbita verseinek a híres-nevezetes költője, Weöres Sándor bácsi a betegük. Ez a hír szétterjedt abban az iskolában is, ahová a gyerekek jártak, s anélkül, hogy erre bárki is biztatta volna őket, maguktól elkezdték küldözgetni a kórházba a rajzaikat, a rájuk vésett üzenetekkel együtt; „jobbulást kívánva Vörös Sanyi bácsinak, kezicsókolom”, s osztály-megjelöléssel együtt aláírásaikkal hitelesítették a küldeményt.

Azt gondolom, az „emberfölötti áramok” hátán érkeztek ezek a rajzok, gyerekszívek színes névjegyei, amelyekből legalább kéttucatnyit számoltam össze.

Vajon mi lett velük? Hova tűntek a „szétágazó időben”?

Ekkor láttam, így láttam őt utoljára – Weöres Sándort. „Élve”, mondanám reflexszerűen, de hát ki tudja és ki mondhatja meg, hogy hol volt ő már akkor, némán, melyik lételemben? Enigma című visszaemlékezésében (Holmi, 1990. március) Károlyi Amy feljegyzett még egy halálontúli koincidenciát: „Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a feketerigók.”