Ekler Andrea

Visszafelé, aztán újra elölről

Dobozi Eszter: Kettőztető

„Arról próbáltam beszélni itt, ami az életemből el nem mondható,
nem mintha titok volna, hanem mert szavakba nem fér; a valóság
mögötti valóságot, az események benső, igazi arcát csak így
lehetett valamennyire is megrögzíteni, elmondás helyett talán
megéreztetni.”

(Weöres Sándor: Bolond Istók)

Az Egyhez hasonlóan vallomásszerű, bensőséges, mégis finoman önfeltáró, kifelé forduló kötet Dobozi Eszter Kettőztetője. Mint arra Weöres Sándor szavai is utalnak, ez a befelé és kifelé fordulás a „rögzítés”, megörökítés, alkotás mellett egy másik, letűnőben levő (?), védelemre érdemes világot „éreztet meg”, értékeinek elvesztésére figyelmeztet, mindennemű didaktikusságot nélkülözve tanít. Akár az előző kötetek, a Kettőztető is szervesen kapcsolódik a szerző korábbi műveihez, különösen Az Egy költeményeihez. A szerzői mentalitás, az alkotói és életszemlélet szervessége mellett a motívumok, domináns kérdések, formai megoldások is dialógust teremtenek a két kötet versei között. Visszatérnek az azonosság, az önazonosság, az alkotói szerep és magának a szerepvállalásnak a problémái, a mikro- és makrokozmosz értékrendbeli különbségeiből adódó ütközések, az értékvesztéssel, pusztulással szembehelyezett emlékezés és rekonstrukciós kísérlet. Módosult jelentéskörrel, de ismét meghatározóvá válnak az arc, tükör, kereszt, áldozat, egy-ség és kettőzöttség motívumai, valamint a köréjük épülő szüzsék.

Az Egyben fellelhető kettőztetések mellett – tükörben kettőződő arc, én és te, kint és bent, kettőzött tudat, kettős burok, a (fel)áldozás, elnyelés és kibocsátás kettőssége, az áldozat általi „kettőződés”, a látás polifóniája: „szemem mögött / egy másik lencse hűvösével” (Látásom polifóniája) – a Kettőztető versei tovább gazdagítják a fogalom szemantikáját, mélyítik az előzőeket. A kettőztetés az élet minden szférájára (párkapcsolat, iker-lét, gyermek, kettős én stb.) kiterjed, felöleli a különböző világok kettősségét (alkotásét, alkotóét, színfalak mögötti és előtti világokét), valamint a Csoóri Sándor által is problematikusnak tartott kettős életet. A kettős élet, mely Gottfried Benn számára a személyiség tudatos megsokszorozásának lehetőségét nyújtja, Csoóri és Dobozi számára is inkább teherként jelenik meg – „bármilyen meghökkentő is, ez a kettős élet korunkban éri el csúcspontját. (…) Újra és újra azt tapasztaljuk, hogy más az életünk, mint amik vagyunk; mást cselekszünk, mint amit szeretnénk; s mindabból, amit összegzésül leltározhatnánk föl az életünkből, a végén egészen más marad meg, mint amire mi nyíltan vagy a magunk csöndjében gondolni szoktunk” (Csoóri Sándor: A kettős élet).

A kettőztetésre utalnak G. Szolláth Katalin érzékletes grafikái, valamint a kötet ciklus- és verscímeinek árnyékolása is, összhangot teremtve így a képi megjelenítés és a szöveg szellemi-hangulati világa között.

A kettőződés oka tehát részben a makrokozmosz értékrendjének változása, a külső világ – a szerző elnevezésével: „kint” – és a belső világ – „bent” – szemléleti összeegyeztethetetlensége. Az „elveszett éden”, az etika, magatartás, életmód változása, átalakulása negatív irányú: „semmi nem azonos semmivel” (Sehol), „szétfröccsentek, kik velem / tartottak mind, shopok s a marketek / alján, tőzsdék üvegsikátorán” (Blank); s bizonytalanságot teremtve, kérdéseket, félelmeket szülve a személyiség változását, meghasonlását, önmagából való kifordulását, értékrendjének átalakulását okozza, okozhatja. Az egymástól egyre határozottabban elváló világok hol önkéntes, hol kényszerű száműzetésre késztetnek, mely egyre inkább erősíti a kiszakadtság érzetét, és az alkotói szerepek sorában feloldhatatlannak látszó (talán azzá is váló) magányba torkollik. A kivetettség, talajtalanság, félelem, kiszolgáltatottság érzete, a teher megosztásának vágya és hiánya s a várakozás univerzálissá tágítja a szerepekbe transzformált, bennük megfogalmazott és megélt magányt, az alkotói szerep(ek)et is kétségbe vonva (Hová?). Az innen érkező válaszok sem nyújtanak feloldozást, feloldást, nem csoda, ha a nagy előd és vállalt mester, Dsida Jenő magányról szóló szép sorai ötlenek fel emlékezetünkben: „szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak…” ( Nagycsütörtök).

A valós vagy valósnak vélt világok kibékíthetetlensége, az ebből (is) eredő meditatív lét- és énértelmezés számos alkotói szerepkísérletet eredményez. A hely, idő, valóság, fikció bizonytalansága mellett a személyiség is bizonytalanná válik, a való világ csak torzult létformákat kínál, s a talált vagy választott szerepek is „csupán” vállalt azonosságokat, nem önazonosságot nyújtanak. A szorongó bizonytalanság a Dobozi-versben az emberi természet részeként jelenik meg, ezáltal a lírai én kérdésessé teszi saját létét, önazonosságát, világhoz való viszonyát: „én ő vagyok, és ő az énem (…) ketten vagyunk már, mindig ketten, / kettős hiány ez, és két halál” (Iker); „Félbe metszve? Kettőződve?”, „egy másik én”, „Legbelül / ki ott marad, már senki sem. / Már semmi sem” (Variációk a kettőre); és saját énjének vesztét éli meg a más/másik (én) pusztító jelenléte által: „mindent fölél, s úgy van belül, / hogy kívüle már nincsen én” (Egy rögeszme vonzásában).

Eurüdiké szerepében a személyiség meghasonlását, sokszorozódását, új életek lehetőségét és azok elvesztét, hiábavalóságát éri tetten: „miért az egyszer voltnak / új és új halált halnia…?”, „ezer alakban ezer szerep” (Ízisz II.), „a könyvsorokkal bélelt / szobát érezni vélem / szunnyadón benne / ezer világ van / ezer más élet (…) innen tudom, hogy / nem egyszer éltem” (Ezer világ). S ezen túl a „kint” hatására a „bent” átrendeződését, változását is észleli: „kívül rekedt, mi bent egykoron / romolhatatlan pompa volt”. A változás kiszakítja térből és időből, relativizálva létét, létminőségét – „süllyeszt örökkévalóvá” (Eurüdiké léptei), „bent a szentély börtöne éden” (Ízisz I.).

A keresztény motívumokra épülő Helyett-ciklusban összegződik a köteten átindázó áldozatmotívum. A Jászol és kereszt már a címében felidézi az élet–halál–feltámadás „örök körforgását”. Az áldozat megváltatlansága azonban (Nagycsütörtök, megint; Helyett) bizonytalanná teszi az áldozatszerep lényegét. Hiábavalónak látszik a sorssal folytatott küzdelem. A sors könyörtelenül kikényszeríti az áldozathozatalt, lehetetlenné teszi a „helyettes áldozat” beiktatását. Míg az áldozatszerep Az Egy-kötetben végül mégis önazonossághoz vagy legalább annak pillanatnyi illúziójához vezet (ha az fájdalmas is) – „fölszögeződöm / élő keresztre / vagyok magam is / testnek keresztje / (…) feszül a test a keresztnek / kereszt feszül a testnek / élő hús élőnek ellene – társa / míg tart ez a harc / ez a más-lét / megfeleződünk / leválva – szakadva / test a keresztről / kereszt a testről / aztán a kiteríttetés / most vagyok én” (Szimmetriák) –, a Kettőztetőben az Istennel folytatott dialógus a küzdelem feladását, a teljes megadást jelzi: „én nem ódzkodom, / és nem ágálok a / törvénnyel szemben, / magamat adom / a semmi ellen, / ámen” (Metszet). A megadó kiszolgáltatottságot a sorsnak – Baka Istvánhoz hasonlóan (lásd Körvadászat című versét: „s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad”) – Dobozi Eszter is a „célkereszt” képével jeleníti meg: „amiként testnek keresztje / elvitathatatlan célpont – / égi utak metszetében…” (Metszet).

A szerep- és sorsvállalás másik aspektusát nyújtja a Beatrice-szerep. A lírai én itt is lemondana kiválasztottságáról, mely teherként nehezedik rá, s a magányos, különleges lét helyett más létet választana (Beatrice Dantéhoz). Az „örök körforgáshoz” hasonlóan a Beatrice-szerephez társuló állandó ismétlődés – „semmi ahhoz föl nem ér, / mit az első pillantás befog” (Ismét) – a rendszer teljes felbomlásának, majd újra egésszé válásának illúzióját kelti (Beatrice álmodik).

A létben rejlő meghasonlottság tragikumát a szerző a rá jellemző atmoszférateremtő erővel hol a végsőkig fokozza, hol a „világ folyásából” következő természeti renddé oldja. Eszköztárát a finom, sejtelmes, de végiggondolt, fegyelmezett líraiság, az árnyalatok gazdagsága mellett két alapvető élmény: a természet és a pusztulás élménye határozza meg. Így különösen a jelenségek, részletek leltárszerű megjelenítésével él, a mögöttes lényeg megragadására törekedve. A lírájában domináló képiség az emlékezet átalakított momentumaira s a természeti képekre épül, s ezek vagy szigorúan realisztikusak, vagy impresszionisztikusak. Az átalakított emlékképek, az újrarajzolt múlt által a tudható valóság elmosódott határait, az elszürkülés, masszává válás, eltűnés veszélyét érzékelteti: „elrajzolódnak a határok, / és átíródnak a szövetek, / szövedékek, átíródnak a / szövetségek is” (Színek, pálcikák, gömbök). A természeti képek az elrendeltségre általában és a természet rendjében az egyén helyére utalnak (Ars poetica), s ezek egyben a sorsvállalás, önazonosság kérdéseit is exponálják. Dobozi képeiben újra meg újra visszatér a természet egésze, teljessége, tökéletessége, az „örök körforgás” szükségszerűsége és tökélye, de rendszerint beférkőzik valami „rossz”, miáltal a rendszer megbomlik, kizökken, s ebben az „édenvesztésben”, „rontott világban” (Lételem) súlyát veszti élet, halál, tett, tétlenség. Talán épp a teljest, tökéletest őrző vagy őrizni vélő emlékezet ösztönzésére kerül szembe a megidézett, átrajzolt valóság a széthullással, hol rekonstrukciós kísérletként, hol ars poeticaként, hol leltárszerű összegzésként (Naptárlap, Közelítések és távolodások, Leltár). Az így kirajzolódó képek s a képek mögötti önmeghatározási kísérletek az eddigieknél rezignáltabb, tépelődőbb, komorabb, illúziótlanabb lélekállapotra vallanak. A széthullásra ítélt képek, akár az előző kötetekben, dominánsan kötetlen versformával társulnak, melyben az ismétlés, gondolatritmus válik meghatározóvá, s ahogy a képiség is az emlékezéssel, a visszatekintéssel összefüggésben alakul ki, az ismétlés is a rekonstrukciót kifejező és segítő nyelvi-stilisztikai eszköz.

A szerző széles körű műveltségét idézik a szerepekben, mottókban, motívumokban, egyéb mitológiai, irodalmi utalásokban megnyilvánuló intertextuális játékok. Különösen hangsúlyos a Szabó Lőrinccel folytatott dialógus, mely már Az Egy költeményeiben is megfigyelhető volt. Csupán a domináns inspirációkat említve: Szabó Lőrinc főként az idő, tér, valóságok, személyiség relativizálásában, képiségében; Dsida Jenő a sors kérdéseiben, a magány ábrázolásában; Weöres Sándor vallomásosságában, alkotói szemléletében hat Dobozi Eszter költészetére. A keresztény motívumok, szerepek (áldozat, élet–halál–feltámadás, kereszt, megváltás, Jézus, Izsák, Ábrahám stb.) a Bibliával; a humánus eszmék, a világ jobbá tételének vágya és a reményekben való csalatkozás Marcus Aurelius Elmélkedéseivel állítják párba a Kettőztető költeményeit; míg a mitológiai, irodalmi utalásokkal folytatott dialógusok főként az alkotói szerepekben (Eurüdiké, Beatrice stb.) összegződnek.

Az előző kötetekben megismert tudatos ciklus- és kötetszerkezet a Kettőztető felépítését is áthatja. A ciklusokat a szerző az első ciklusban bemutatott alapproblémák köré szervezi, mely nem az egyes kérdések éles elhatárolását jelenti, inkább a kötet egészére jellemző szüzsék egy-egy meghatározó perspektívából való bemutatását. Így a második ciklust a mulandóság–állandóság, elmúlás és emlékezés; a harmadikat az emlékek, megőrzés, felidézés torzulásai, az átszínezett, összemosott múlt, az újrakezdés hiánya; a negyediket az azonosság, önazonosság, kettőződés, kettős én; az ötödiket a szakadás, kettőződés; a hatodikat a változás, magány, sors-faggatás; a hetediket a visszatekintő rekonstrukció kísérlete; a nyolcadikat az élet–halál–feltámadás, megváltás, áldozat kérdése határozza meg. Végül az utolsó ciklus az ismétlés egyéni értelmezését nyújtja, oda-vissza áramlást időben és térben, a kötetet záró és nyitó vers által egyben kulcsot is adva az egészhez: „Visszafelé olvasni a könyvet, / hogy aztán újra elölről! / ahonnan ezúttal semmi sem lehetetlen.” (Visszafelé s elölről)

A kötet felhívás jobbik énünk (Bolond Istókunk, kettőztetésünk) felkutatására, amelyre egykor Weöres Sándor adott példát: „Megmutattam magamat neked: sose leszek ember, se isten. Ez az én lélekzésem és lehelletem: most ereken folyok a világban, most elhúzódom a világ mögé. Ha csengetsz nálam, egy napsugár nyit neked ajtót. Nem vagyok – ez az én hatalom-nélküli örök létezésem.” (Weöres Sándor: Bolond Istók) Ez a költészet hatalma: az örök létezés. (Antológia, 2001)