Ferdinandy György

Pacsirta

Egy vidéki tanodában találtam magamnak helyet. Írni-olvasni tanítottam a bennszülötteket. Átadni a tudását! Ennél többet az ember nem tehetett.

Jött azután ez a betegség. A láz, amitől nem szabadul, aki beleesett.

A munkámból megéltem, igaz. De arról, hogy ismét hajóra szálljak, szó sem lehetett. A robot kiszívta a velőmet, és hát a cukornád leve, az eszeveszett álmodozás – olyan lettem én is, mint a többi idegen.

Mindazonáltal – ki hitte volna! – boldogan éltem. Nem akartam semmit elérni. Beismertem a vereségemet.

Hát igen. Van erre bennünk valamiféle hajlam. Szegény apám, nagyapád, gyakran mondogatta. Nem vagyunk nagyra törekvők, egy kézlegyintéssel elintézünk házat és hazát, pénzt, asszonyt, gyereket. Csak mostanában jut néha eszembe, hogy ebben a legyintésben több a gőg, mint az alázat. Nem lépünk, ha nem gurítják ki elénk a szőnyeget.

Így éltem, mondom. Takaréklángon. Vidáman és véglegesen. A te édesanyádat is így ismertem meg. Egyszer valakinek eszébe jutott, hogy este, a gyerekek után, miért ne tanítanánk a felnőtteket. Lett azután mindenféle kurzus. Kagylócska, példának okáért, szimbolikus logikára oktatta a közlekedési rendőröket.

Én csak annyit láttam, hogy lent, a földszinti teremben valamit magyaráz egy apró, göndör hajú asszony. Ott kellett elhúznom előtte, mert én mindig hamarább fejeztem be az előadásaimat. Ez meg csak mondta, mondta a magáét, amíg ki nem ürült az épület.

Volt ebben, tudod, valami megrendítő. A nagy barom rendőrök megbűvölten bámulták a táblát. A lábukat kinyújtották, a vádlijukon csillogtak a fegyverek.

Ez meg előttük, ez a kis, göndör hajú asszony. Kérdez és feleltet rendületlenül. Hisz benne, szemmel láthatóan, hogy ennek a szimbolikus mittudomén-micsodának rendeltetése van.

Hogy hogyan szólítottam meg, az ma már nem is jut eszembe. Aznap a hallgatók visítozva mutogattak valamit az udvaron. – Tessék megnézni! – kiabálták nekem is. – Én is benne vagyok!

Márminthogy az újságban. A fényképük valóban ott díszelgett az első oldalon. „Ittas rendőrnők bántalmaznak egy gépkocsivezetőt!” – állt a beszédes jelenet alatt.

De lehet, hogy nem egészen pontos ez az emlék. Az ember lekerekíti, valami emlékezeteshez köti a dolgokat. Tény, hogy aznap beszéltem először anyáddal. Én harsányan nevettem, ő pedig felháborodottan hallgatott.

*

Akkoriban minden nővel szóba álltam. Ezt nem kell neked magyaráznom, tudod, hogy milyenek az asszonyok a szigeten. Hagytam én is, hogy kikezdjenek velem.

De vele egészen más volt a helyzet. Nem mintha ne lett volna érdekes jelenség. Kecses volt, talán túlságosan is nőies. Választékosan öltözött, gondosan összeválogatta a fazonokat és a színeket. Mégsem a külsejére figyelt fel az ember. Talán a csend-burkára. Az illatára, mert – erre emlékszel te is – anyád nem használt, csak egészen finom parfümöket. A lépteire, ilyesmire inkább. Ahogy végigkopogott a macskaköveken.

De hát nem volt – mint mondják – bombanő. Egy kolléga, aki végezte a dolgát. Akit tudomásul vesznek, de nem figyel rá senki sem. No meg én is elállatiasodtam ebben a hosszú magányban. Diszkrét illatok, halk melódiák nem hívták fel a figyelmemet.

Hogy miért vettük mégis észre egymást? Tény, hogy egy este meghívtam a kis kollégát. Volt egy kávézó az iskola közelében. Beültünk a ventilátor szárnya alá, és hát a blúza aznap egy ilyen laza pruszlikféle volt, ami szabadon hagyja a vállakat.

Akkor láttam először a bőrét. Szeplős volt, és tejfehér. Nem mondhatnám, hogy ez a tenyérnyi meztelenség felizgatott. Mégis, csak a rend kedvéért, odahívtam a pincért:

– A macskák – mondtam – megint teleszarták a ventilátorodat!

Máskor az apró termetén élcelődtem:

– Ha nem vigyázol – mondtam, miközben lesegítettem a járdáról –, megütöd magad!

A vicceimre mindig büszke voltam. A csattanókra, amiken senki se nevetett.

Később felvittem a lakásomba is, a Monte nevű bérházba, ahol apád berendezkedett. Fűszeres csirkét csináltam. Volt egy ilyen akció: egy peso – nyolc püspökfalat. De a gyerekek képét elfelejtettem megfordítani. És az íróasztalomon is kint hagytam a gyógyszereket. Egy szó, mint száz, elárultam magam.

Minden pár életében vannak helyek és pillanatok. Hét végén lent az uszodában javítgattuk a dolgozatokat. Este hazavittem őt a diáknegyedbe, ahol az anyjával lakott.

Diszkrét és finom volt, még így, fürdőruhában se meztelen. Néma és zárt, mint egy ékszeresdoboz. Egyszer azt mondta, hogy két ember számára szűk ez a másfél-szoba-konyha. Az ágy – feleltem én – kétszemélyes. És egy bölcső is elfér az ablak alatt.

Aznap este Kagylócska velem maradt.

Persze közben többször is szakítottunk. Nem volt azért ilyen egyszerű a dolog. Egyszer összeszedtem egy csomó németet. Nálam aludtak, a szobámban, leterítettük a földre a matracokat. Neki pedig volt egy kulcscsomója, egy kollégánk rábízta a lakását. Amíg távol volt, ő locsolta a virágokat.

Nem adta ide, hiába kértem. Akkor határoztam el, hogy ebből elég, szakítok.

Máskor beállított hozzám egy nagy debella diáklány. A két nő gyanakodva méregette egymást. Ilyenkor az a legjobb, ha elhúzza a csíkot az ember. De én először Kagylócskát vittem haza, az a lány pedig – gondolhatod – velem maradt.

– Tulajdonképpen mi a te nőideálod? – kérdezte másnap anyád. – Vagy ez is mindegy neked?

Láttam rajta, hogy nagyon elkeseredett. De hát apád ellenállhatatlan humora!

– Koromfekete kanca! – feleltem. – Sovány és magas. Olyan, mint te! – tettem hozzá, de akkor már Kagylócska is velem nevetett.

Nem féltünk a magánytól. Anyád a Macska Évében született, és a függetlenségéhez még nálam is jobban ragaszkodott. Csak látszatra volt félénk és szelíd. Én pedig megfogadtam, hogy nem hagyom még egyszer tönkretenni magam.

Legalábbis ezt hittük magunkról. Kagylócska még az anyakönyvvezető előtt se mondta ki a boldogító igent. Időbe telt, mire megnyíltak közöttünk a zsilipek.

Egyszer megkérdezte tőlem, hogy mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre. Voltak ilyen dolgai, gondolkoznom kellett, rákényszerített. Én pedig odaadtam neki egy Déry-novellát.

Felkuporodott az ágyra, maga alá húzta a lábát. Végigolvasta együltében. Az írás arról szólt, hogy kiszabadul a börtönből egy ember, és nem mer bemenni a házba, ahol lakott. Azután, egyszer csak, az utca végén feltűnik a felesége. És akkor mind a ketten futni kezdenek.

Ez volt apád vallomása, ez a Déry-novella. Azután már – mondom – megnyíltak a zsilipek.

Egy éve voltunk együtt, közeledett a karácsony. Emlékszem, ajándékokat nézegettünk egy áruházban. És hát a mozgólépcső mellett, a kanyarban volt egy ilyen stand. Süteményárusok. Ő pedig megragadta a karomat:

– Istenem! – súgta a fülembe. – Csokoládé!

Hirtelen megkívánta. Ami engem illet, sose szerettem ezt a mély, kesernyés illatot.

Vettünk egy tábla csokit. Vagy legalábbis venni akartam. Apád mindig összekeverte, amit szeretett volna, és amit lehetett. A lényeg: akkor vettem észre, hogy Kagylócska állapotos.

Pénzünk nem volt, ezt talán fölösleges is mondanom. De anyád mindig nagylelkű volt, és ilyenkor kamatostul visszakapta, amit csak adott. Barátok rendezték az esküvőnket, akkor történt, hogy a menyasszony összeszorított szájjal hallgatott.

Erre még sokáig büszke volt. Amíg csak évekkel később le nem leplezte magát. Aznap megjutalmazták valamelyik fordítását, és akkor is elszorult a torka. Akkor se jött a torkába hang.

Szép ceremónia volt, ennél szebb nem is lehetett. Akkoriban már megállás nélkül beszéltünk. Még éjjel is. Volt úgy, hogy hajnalig le se hunytam a szemem.

Végül is nem voltunk annyira különbözők, mint hitte volna az ember. Anyád családja is messziről jött, ők is itt szenvedtek hajótörést a szigeten. Azután ugye ő is tanított, mást nem is igen tehetett. Igaz, hogy neki volt egy nagybeteg anyja. Valaki, akivel törődhetett.

Ilyen szüleid lettek, fiam. Két magányos idegen. Eszükbe se jutott, hogy neked ez lesz a hazád, ez az aprócska sziget.

Hát csak így. Kagylócska átköltözött a legénylakásba, együtt jártunk az iskolába a bogárhátú Volkswagenemen. Ez is megvan bennünk, a családban. Hagyjuk, hogy sodorjon az ár. Kapálódzni minek! Én, aki állandóan visszakészülődtem, megint csak idekötöttem az életemet.

*

Itt befejezhetném, ha csak két ember története lenne ez a szöveg. Akkor még nem is sejtettem, hogy a hazatérésből, amiről hosszú évek óta álmodoztam, ezután már semmi se lesz.

Kagylócska velem álmodozott. – Ugye, milyen nagy? – nézegette a hasát, és én azt feleltem, hogy megint lenyeltél egy rizsszemet. A dolgok lassan érlelődnek, az ember már-már elfelejti, hogy nem is olyan sokára mi lesz.

Azután felgyorsul a mozgás. Az álmodozásnak nálunk is egy perc alatt vége lett.

Aznap vittük kórházba nagyanyádat. Reggel volt, kora reggel, virágot akartunk venni, és még nem nyitottak ki az üzletek. Kagylócska megkért, hogy vigyem ki a térre. Bementünk a templomba, az Oszlopos Szűz oltára elé. Anyád lehúzott maga mellé:

– Imádkozz te is! – súgta a fülembe.

A burok akkor repedt meg, amikor felrakta az oltárra a kardvirágokat. Ő pedig annyira megijedt, hogy sírva fakadt.

– A magzatvíz! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Fáj?

– Dehogy fáj! – simította meg az arcom. – Csak olyan rettenetesen szégyellem magam.

A szülészeten megnyugtatott a bába. Kagylócskát betolták egy szobába, ahová nem engedték be a férfiakat.

Tíz óra se volt, amikor hazaértem. A bölcsőben találtam egy listát: bébikrém, tisztálkodószerek. Ittam egy nagy pohár vizet.

Délután – igen, pont aznap délután! – megérkezett a két francia gyerekem. Emlékszem, alig ismertem meg őket, és a fiam meg a lányom is idegenkedve figyelték ezt a szomorú kis szigetet. Hazavittem őket, a másfél szobás legénylakásba, azután ki, a tengerpartra, azonnal. Ilyen messzire csak a meleg tenger kedvéért repülnek a gyerekek.

Két szép, nyúlánk kamasz. Ellátva púderrel, kenőccsel, hogy meg ne égesse őket a nap. Nem mondtam volna nekik? Meg sem kérdezték, hogy hová tettem a feleségemet.

Anyádat este operálták. Be sem engedtek a kórterembe, éppen csak közölték, hogy császármetszéssel jön a világra a fiam. Éjfélig ültem egy üres váróteremben, mint valami vidéki pályaudvaron. Közben kétszer is hazamentem: a lányom belázasodott a napon.

– Megvan? – kérdeztem, amikor visszaértem. Mert ült ott velem a teremben valami rokon.

Később elaludtam. Nagyon hosszú volt ez a nap.

– Fiú! – mondták, amikor felriadtam.

Fiú. De nekem meg se mutatták. – Hosszúkás a feje, mint egy indiánnak – mondta a rokon. Kagylócskához se mehettem be, hiába kiabáltam. – Jöjjön vissza reggel! – mondta a nővér. – Mit ül itt! Ilyenkor minden férfinak sürgős dolga van!

De én nem tudtam hazamenni. Összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy valami szörnyű hibával született a fiam.

– Szőke! – mondta másnap reggel a nővér, de az, hogy szőke, itt csak annyit jelentett, hogy nem koromfekete, és hogy sima haja van.

Anyádhoz később mégis bejutottam: sápadtan feküdt az ágyán, mint valami ravatalon. Körülötte koszorúk, csokrok, a földön és az asztalon. És hát nekem úgy tűnt, rengeteg ember: barátnők, öregasszonyok.

A szülés az asszonyok dolga ebben a világban. A tettest be sem engedték. Kituszkoltak, amikor letettem az ágyra a virágaimat. Téged láttalak azért: egy üvegablakon át megmutattak. De azután mehettem tovább. El voltam keseredve. Nem tudtam, hogy kit átkozzak el. Ilyenkor mindent elátkoznak a férfiak.

A gyerekek visszautaztak a látogatási idő letelte után. Nem tudom, mit gondolhattak magukban. Milyennek láthatták az apjukat. Nagyanyád is jobban volt már, szegényke. Egy reggel pedig bejelentették, hogy hazavihetem az asszonyomat.

*

Hát ez is megvolt: hazajöttünk. Kagylócska megtartotta a szavát: első útja az Oszlopos Szűz elé vezetett. Olyan apró voltál, hogy a gyolcstól, amibe belebugyoláltak, nem is láttam a fejed. Megmutatott neki, mondta, amikor kijött. Megköszönte, hogy segített.

A lakásomban nem sokáig maradtunk. Hamarosan kiírták az anyósomat is, valakinek őt is ápolnia kellett, nem lakhattunk egyszerre két helyen. Átköltöztünk a diáknegyedbe, anyád szobája üres volt, el tudtam helyezni a könyveimet. Így hát a függetlenségem után a múlt utolsó maradéka, ez a kis önálló lakás is elveszett.

Kagylócskának a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint az én lelkiállapotom. Egy újszülött és egy nagybeteg, és akkor még belőle se vették ki a varratokat. Úgy tűnt, hogy az állását is elveszítette. Egy ideig ugyan a kollégái tartották helyette az előadásokat, de a szigeten nem volt szülési szabadság, hamarosan mást vett fel helyette az esti egyetem. A nők meg szoktak hízni szülés után, ő pedig – ha lehet – még sápadtabb lett és még girhesebb.

Mindebből én csak annyit vettem észre, hogy megint csak elveszítettem a helyemet. A Monte épületében többnyire külföldiek éltek. Odesszaiak, triesztiek. Zsidó családok, akik a csuklójuk alatt viselték a bőrükbe tetovált kék jeleket. Mellettem egy néger fogorvos. Finom, halk szavú emberek.

Kagylócska körül pedig a bennszülöttnegyed. Zaj, piszok. Egy cipész és egy fűszeres. Bent, a rács mögött, krákogó öregek.

Kinevettem őket, mi mást tehettem. Mindenkinek előre köszöntem, és – mert akkor még kalapot viseltek a férfiak – nagy ívben meglóbáltam előttük a szalmakalapot.

A negyednek spanyol neve volt, Szent Rita. És hát a szentet ugye sántának ejtik a spanyolok. Ezt írtam rá minden levelemre. Hamar elterjedt a hír, hogy valami sánta Ritánál lakom.

Volt egy Sánta Pintér nevű káplán is a téren. Róla egyszer Pintér névre kereszteltek egy leánygyermeket. Rita egyébként a vénlányok védőszentje. Volt min nevetgélnie apádnak, még ha – mint mindig – most is csak egyedül nevetett.

Nagyanyádéknál nem értek még véget a bajok. A fejed ugyan már nem volt hosszúkás, a koponyádnak szép, szabályos formája lett. De a kezedet ökölbe szorítottad, mint egy bokszoló. Sehogyan sem akart felengedni a görcs. Már tápszeren éltél, és mi még nem láttuk a tenyered.

Ez pedig valami nagy bajt jelentett. Hogy mit, arra ma már nem emlékszem.

– Hagyd csak! – suttogta egy reggel anyád. – Enged a szorítás, ha énekelek.

Ettől kezdve éjjel-nappal énekelve ringatott. „Egy kis pacsirta az ablakomba szállt.” Mindig ugyanazt. Egy pacsirta ugyan nem száll az ablakába senkinek, de mindegy.

– Látod? – suttogta anyád, és valóban: egy idő után megmozdítottad a kezedet.

Kagylócska énekelt, sírva, kétségbeesetten. „Jöjj vissza hozzám, kismadár!” Befejezte, és újrakezdte. Soha nem fogom elfelejteni ezt az együgyű kis dallamot. Amíg egyszer csak rámosolyogtál, és szélesre nyitottad az öklödet.

A tenyereden csak ezután nőtt ki a bőr. De nem lett többé semmi, de semmi bajod. Kagylócska visszaénekelt közénk. Gúnyolódhattam tovább a szomszédaimon.

Volt egy német bölcsész a tanodában, aki esküdött rá, hogy filozófus leszel. Mindenre azt mondtad: kaka. Ami tetszett, és ami nem. Neki negyven évébe került, mondogatta, míg erre a következtetésre jutott.

Így hát lesz egy filozófus is a családban. Ha ugyan negyven év után lesznek még filozófusok.