Határ Győző

Ellenszenves igazság

Álom. Vizsgáztató don vagyok az egyik oxfordi kollégiumban. Összeráncolt szemöldököm, szigorú arcom láttára a doctorandus összerezzen, és remegve várja kérdésemet.

– Halljuk, Jelölt úr. Valamit a legújabb kori történelemből. A huszadik század. Mettől meddig tartott?

– Igen, kérem. Rövid század volt; 1914-ben kezdődött az első világháború kitörésével –

– Helyes. Végződött…?!

– A hidegháború megszűntével, azaz a Szovjetunió felbomlásával.

– Vagyis…?!

– 1989–90-ben végződött.

– Rosszul tudja, Jelölt úr. A huszadik század 2001-ben, szeptember 11-ének kora délelőttjén, a WTC (World Trade Center) new York-i iker-felhőkarcolók elleni terrortámadással és a tornyok lerombolásával végződött. A legújabb kori történelemből bukásra áll. Sajnálom, Jelölt úr –

Felébredés az álomból. Ráébredés az álom nagy igazságára. Bénult riadalom. Szemkidörzsölés a megrázkódtatások reggelén.

Noha a vitruviusi diszciplínától messze sodródtam, ma is működő építészösztönöm mit mond, mit nem. Csak rá kell pillantani a WTC iker-felhőkarcolóinak műszaki adataira. Átmenő emeletek alaprajza: kétszer 60 x 60 méter. 110 emelet (nem számítva a szerelékszinteket). Magassága: 417 méter. Alapterület 110-zel beszorozva: közel 900 000 négyzetméter. Befogadó kapacitása egy nagyocska vidéki város lélekszámával egyenlő. 50 000 ember dolgozott benne. Aznap kora délelőtt mindenki megérkezett már, és ott ült a munkahelyén. A 110 emeletes két torony valamennyi emelete megtelt.

Aki elhiszi, hogy az áldozatok száma 7000 körül jár, de semmi esetre sem több annál, s nem pedig 50 000 – az vagy a jámbor hazudozás szemforgatója, vagy igencsak szűkre szabott a fantáziája.1

Ha pedig igaz, hogy az áldozatok száma valójában 50 000-re rúg, akkor nem csodálkoznék, hogyha a sebesülten vergődő, megdühödött nagyhatalom a visszavágás eszközeiben nem válogatós, és azzal mit sem késlekedik. 1200 °C-on az elfolyó acél szekrénytartók, egymásra sajtolódó födémek között jószerével az összemorzsolódott/elpárolgott embervagdalékból a „szerencsés” a szerencsétlenségben az volt, aki még idejében odaért az ablaknyíláshoz, és a biztos halálba kiugorhatott. A többszörös és aránytalan megtorlástól való visszahőkölés és a róla való moralizálás csak nagyon behúzott farokkal, jóval utána következett. Ez a singifying/speechifying2 az angolszász világ természettől örök reakciója: ez az a bébi, amely a köldökzsinórjával körülhurkolva, mintegy felakasztva születik. Ez az a fellazulással kezdődő tömörülés, az ún. világarcvonal-koalíció, ez az az elnök, ki is, akár „a kapitány, aki egy-emberként rohan a fedélzetre”, fia annak az elnök papának, aki az Öböl-háborúban elhírhedt arról, hogy „félmunkát végzett” (s azon nyomban hallgatólagosan, rendeletileg fejére üttetett mindenkinek, aki „győzelmének” pirruszi voltát felhánytorgatni merészeli).

Valahányszor, akárhol a történelemben, a szuperhatalmak fennmaradásuk érdekében hódításra kényszerültek, nem kérdezték, hogy terjeszkedésük/hadjáratuk, akaratuk rákényszerítése a meghódítottakra népszerű-e vagy sem. A Római Birodalom, a Szászánidák, az Omajjádok, az abujjidák, a szeldzsukok, az ottománok nem pályáztak hódításaik népszerűségére. Természetesnek vették a hangos jajveszékelést csakúgy, mint az örömujjongást. Kuładasiban a törökség délibábos történelmének újsoviniszta megszállottjai unásig magyarázták nekem, micsodás „megtiszteltetés” volt, amit mi janicsárragadásnak nevezünk – mely által az elrabolt fiúgyermeket a szultán „magához emelte, kegyeibe fogadta”, körülmetéltette, az „Igazhit Jatagánjává nemesítette és magasztosította”; micsodás „aranykora” volt Madzsarisztán történelmének, „valameddig az Ottomán Birodalom tartománya gyanánt, a Fényes Porta áldásos uralmát élvezhette és” – és! – „mi, mint Hozzá-hódoltak, kivételezett rabszolgái lehettünk a Leghatalmasabb Szultánnak, aki Allah legkedvesebb Rabja gyanánt, a Gondviselő Allahtól ráhárult felségjogánál fogva, minden alattvalóját szolga rabként birtokolja, védelmezi és gyámolítja…”.

*

Le is írta, mondta is, nekem is és másoknak, a fülem hallatára, hadd idézzem (emlékezetből), mert ebben a dictumban Hamvas Béla, az egész ember benne van. „A történelem a legnagyobb kataklizmáknak, az emberiség a legnagyobb szenvedésnek néz elébe. Nem rokonszenves igazság.” Nekem meg az az életszerep jutott osztályrészül, hogy az ilyen és hasonló, „nem rokonszenves igazságok” számontartója legyek. Sohasem azt vizsgálom, hogy valamely tapasztalati tétel, amelyet a közvélekedés az „igazság” rangjára emelt, rokonszenves avagy ellenszenves; nálam a posztulátum igazsághányada a döntő.

A hollandiai Mikes Kelemen Kör, fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, újfent megrendezte évi tanulmányi napjait; sajtóközleményében olvasom az interneten, hogy a Hágában élő Farkas Flórián szerint – úgymond – „ha Szent István ma élne, egy multinacionális vállalat vezérigazgatója lenne”. Vajon. Az én komputerem szerint ha Szent István ma élne, a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélőszéke előtt állna, népirtás vádjával terhelten (a tömegmészárlás módját és részleteit a teremben mindenki iszonyodva hallgatná: földbe ásott „pogányokról”, akik fejére lovas vitézeivel rálovagoltatott stb.). Úgy állna ott, mint afféle mini-Hitler, aki „térítés” ürügyén 150 000 embert gyilkoltatott le – akkor, amikor a magyarság lélekszáma 600 000 volt, körös-körül a közel másfél milliós morva-szláv néptengerben. Olyan ez, mintha valaki a mai, tízmilliós Magyarországon nekiveselkedne, hogy két és fél millió magyar állampolgár kiirtása árán eltéríthesse a nemzetet a kereszténységtől, csak hogy a megmaradó hét és fél millióra valami távoli, ismeretlen és lehetetlen valláskatyvaszt, holmi Cargo-kultuszt, Irminzul Rengeteg Faóriást vagy a polinéziai Unkulunkulu Cölöpisten tiszteletét ráerőszakolja; hatalmi szóval hogy valami eddig sohasem hallott, obskúrus, Európa szellemiségétől gyökerestül idegen valláshiedelem befogadására és megvallására kényszerítse.

Tisztesség ne essék szólván, szarvat akasztani hajdanvaló királyok kedvéért, igazáért, ill. a trónhoz való jogáért se időm, se kedvem; a réges-rég múltakból jobb is, ha a nagyobbik fele kideríthetetlen3. Amúgy is, birtokomban van egy kétkötetes francia, misztikus hagiográfia, amely szerint Szent István a kereszténység ötvenhárom levitáló szentjének egyike volt: „ainsi, il y est fait mémoire des extases ascensionelle de saint Étienne de Hongrie au 2 septembre”.4 Nos, hogy (apró termetű) „szent királyunk” a neofita elragadtatás felsőfokán valóban levitált-e vagy sem – tudja a manó, öregmindegy; amúgy is, mi az az ötvenhárom az iszlám állítólagos 300 levitáló szufi szentjéhez képest (melyek egyike-másika hol „egyszerre két helyen volt”, mint Tianei Apolloniosz5 – tanítványa, Damisz tanúsága szerint –, vagy telekinetikus „áttűnéssel” közlekedett, Damaszkusz és Mekka közt, oda-vissza, Ibn al-Arabaki miként „oda gondolta” magát, ahová akarta. Amaz ötvenhármat szent vallásunk kegyes imperativusa értelmében hinni tartozom; a másik (szúfi) háromszáz hogy levitált volna? Ha akarom, vemhes. Azt viszont csak a vak nem látja, a nosztalgiák redivivusainak ámokfutói nem a 21. századba vezetik, hanem visszaráncigálják az országot Vaszary Kolos „hercegprímás” uszályába, a 19.-be, a délibábos történetírás nagy örömére, nem kis sikerrel.

Hogy visszatetszést szülnek szavaim? Aki felcsap az „ellenszenves igazságok” kusztódiusának, az ezt is beleírva találja a „sors könyvébe”. Történelmi tapasztalat, hogy a Consensus Gentiumból – a tegnapok örök aranyigazságaiból – lesz a holnapok ökörsége. Elhírhedtem róla – arról, hogy ilyen hamvasi, „nem rokonszenves igazságoknak” vagyok a felhajtója/begyűjtője/cerberusa már jó ideje; ám igazában nem tartok a haragos visszahatástól. Nagy idők után az ellenszenv elvásik, feledésbe merül, és marad az igazság, azon mezítelenül. Ilyenek: amit a vallásszédelgésről; amit a metafizika agnoszkálásáról és újratemetéséről; amit a hazugságösszjátékról; amit a zenéről (hogy par excellence analfabéta művészet – ez aretéje s egyúttal mentő körülménye, mely által üdvözül); amit a magyar esszéirodalomról (hogy vivőanyaga a lila próza); amit a líráról (hogy eldöglőfélben van); amit az „Egylabdahívő Emberiségről”; amit a Zombi (avagy Hülyegyerek) Emberiségről; amit a szkepszisről (mint az egyenletes kedély és folyamatos derű zálogáról) írtam és mondottam: csupa „nem rokonszenves igazság”. S mialatt az álmúlt felé forduló, a nosztalgiák álvilágában élő hörcsöglelkek között a lincshangulat porondjára toppanok, a vérbe borult szemek kereszttüzében legugyorodom, s egyszeriben mindenről, még az életveszélyről, a megköveztetés előérzetéről is elfeledkezve – rámeredek egy levélre. Nem tudok betelni a szíves baráti sorok kalligrafikus betűivel, melyek azt a kérést tolmácsolják, hogy vajha írnék holmi „szerelmes földrajz”-féle megemlékezést: andalítót/édesbús-negélyeset. Csak nem olyanra gondolt a levél írója, amit tengeren túl (jiddis vendégszóval) smalznak, tengeren innen (sváb vendégszóval) irodalmi giccsnek hívnak? Értekező irodalmunk vivőanyaga, a lila próza kis-kézművesipari szerszámosládámból hiányzik; fő logikai fogása, a szószéki kodácsok hasonlatáradata sincs benne sehol, tudván, hogy bármi kenetes, bármi költői, bármi találó: hasonlatoknak nincs bizonyító erejük. Ahogy jól és amilyen tömören a francia közmondás fogalmaz: comparaison n’est pas raison.

*

Nem „fax”, nem „e-mail”: rámeredek az ódivatú, egyenletes-szép dűlt betűkre – és nem tudok hová lenni a tanácstalanságtól.

hogyan? Hát lehet túltenni magunkat azon, hogy 2001. szeptember 11-én, kora délelőtt átléptünk a harmadik évezredbe, amely, ki tudja, „eddig soha nem látott kataklizmák, eddig soha nem tapasztalt szenvedés” infernójának az évezrede lesz; avagy a torzképek nyelvére forgatva – ahogy egy kárörvendő kairói muszlim lap gúnyos-vitriolos karikatúráján, grafikus ábrázolásban viszontláthattam: a rajz a lábán-kalimpálva-alig álló New York-i szabadságszobrot ábrázolja? Az óriás allegorikus nőalak lebiggyedt ajakkal azt rebegi: „Ez az évezred is jól kezdődik!…”

hát nem az életünkkel fizetünk rá, nem a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy a „szerelmes földrajz” csónakcsobbantó nádasait, lócás-filagóriás lugasait, szigetligeteit szétvetette a New York-i ikertornyok lekornyadása a robbanó repülőgépbenzin 1000 °C-os tűzpoklában? Hogy a merkátor-térkép nagyra tágult, korszakos koordinátáin ponttá zsugorodik a szülőhaza, a szülőföld, a szülőfalu, Gyomaendrőd, a Dögkörös agyagos partja – a hely, melynek földjéből ez az „Akárki” kiserkedt; mertmivel, atyámfiai, itt már mi magunk is alig-mikrobák vagyunk?

Ó, igen, ma is igaz, és Gyomán az úti porban csücsülve mintha még ma is üstökömön érezném a fölém magasodó, szürke-ősz, szöghajú Izidor bácsi kézrátételét, a legszebb szecessziós magyar bibliofíliák áldozatos lelkű szerelmesét, aki a Kner-nyomda tulajdonosa és nyomdász Édesapám főnöke volt; amint fejemet simogatva lehajol hozzám, „szöszikém”, borzol bele napsárga hajamba, és úgy becéz, hogy Hic Haec Hoc! – latinizálva Édesapám erdélyi-szász vezetéknevét, a Hackot. Ó, igen, még mintha ma volna, hogy (a szimpatikus mágia sejtelmének megejtő hatására) ahogy csak a pöttöm-háromévestől telik, a nyári ámbitus hűvös kövére kitett aranyszín újházi tyúkhúslevesbe hosszú sárga sugárban belepisiltem. (Jesszusom! – hallottam nagyanyám kétségbeesett hangját, ahogy összecsapja a kezét, és így jajong – a levesem: oda! oda!) Még mintha ma volna, ahogy kislegény-szemmel végignéztem a Dél-Magyarországot megszálló román gyalogság, majd a hórihorgas francia szpáhik felvonulását a gyomai Vasút utcán végestelen-végig, míg el nem zavart a míderes-nyalka román tiszt, aki bezárta a sort… De azóta eltelt nyolcvan esztendő, börtönök, kalandok, hányattatás; harmincnégy országot bejártam, magamba vettem a Grand Canyon szédületét; a fagyos, hóborította Montreal föld alatti utcahálózatát üzleteivel-kirakataival; Tunisz római hadi útja végén, az oroszlánok pincebarlangjától a gladiátorok öltözőjéig, a pervátáktól a helytartó márványpáholyáig becserkésztem egy másmilyen, majdhogynem épen pompázó Colosseumot; Iulianosz Aposztata nyomdokán, Kaiszareiától Ankűráig6 tartó zarándoklaton felpillantottam Közép-Anatólia kaptárforma hegyibarlang-lakásaira; Konyában a Dzselaleddin szúfi poéta alapította taríka (szerzet) kerengő dervisei után számba vettem a legyilkolt potenciális trónkövetelők szarkofágjait (a szultán édestestvére valamennyi); Sorra, Szinan építészeti remekeit – Isztambult, Kairót, Alexandriát, Karnak, Luxor megrendítő templomóriásait, a királysírokat. Európában is alig van ország, ahol ne fordultam volna meg… Hogy is lehetne másmilyen „szerelmes földrajzom”, annakutána, hogy írásba adtam, kétszer is megtagadtam szűkebb hazámat, akkor, amikor le mertem írni, hogy „minden hajó hazám”, és másodjára, amikor azt a főbenjáró, transzcendens hazaárulást is elkövettem, hogy nyíltan megvallottam a filozófiát egyedüli és végső hazámnak.

(Aki ezért az ártalmatlan hazaárulásért megró vagy legorombít – hogy ne is mondja: igaza van. Elszakadni lehet; de kiszakadni nem.)

*

Azok, akik elérték az ataraxia nyugalmi állapotát, az egyenletes kedély és a folyamatos derű kincseit magukénak mondhatják, azok, bizton remélem, osztoznak szenvtelen történelemlátásomban, és egyetértenek velem az itt következőkben.

Nincs förtelmesebb, sem inkább megvetésre méltó, mint az, amikor Valaki Tajtékzó Türelmetlen, valamilyen fanatizmus jegyében és égisze alatt, évszázadok/évezredek szakadéka fölött kartácsbombát akar hajítani egy szellemi csomópontra/szentélyvárosra/civilizációra, amely földrajzilag már nincs sehol; egy olyan rendre/szodalitásra/testvérülésre, amelynek tagjai már rég elporladtak a földben feltalálhatatlanul/összekaparhatatlanul. Nincs undorítóbb, mint az a Tajtékozó Türelmetlen, aki lángszóróval fel akar égetni templomokat/könyvtárakat/orákulumokat, emberáldozó szentélyeket, tűzkohó-gyomrú „Faragott Képeket”, akár a maga vallási fanatizmusának gyűlölete, akár a felvilágosodás, a haladásillúzió vagy a politikai korrektség kóros rövidlátása nevében. De más a történelemszemléleti tolerancia, és más a ma élők életében a gyakorlati tolerancia.

Valaha az őskeresztény vagy a kora középkori hívő Dionüsziosz Areiopagitész után hitten-hitte, hogy az Égi Hierarchiának hű mása és leképzése kell legyen az emberteremtményé, a mienk, a ránk szabott hierarchia itt „lenn” a Földön. Az egyetlen, Istentől háramló, helyes és üdvös államrend a monarchia; a felkent uralkodó, akármilyen szélházi, rablóharamia, országos csirkefogó, pinabubus vagy ütődött hülye, személyében szent és illethetetlen. Az igazi, eredeti zsidó-kereszténységtől – amíg volt ilyen – csakúgy, mint az iszlámtól, állameszmét annál idegenebbet, visszataszítóbbat, mint a demokrácia, elképzelni sem lehetett. Mármost ha a tolerancia eszméje történelemszemléletünkben jószerével univerzális kéne hogy legyen, eleven-élő kortársainkkal szemben ez a tolerancia más, mint szelektív, aligha lehet. Ám az intelligens kretenizmus próteuszi jelenség, száz alakban mutatkozik, és az egyik ilyen figurája az, amely büdösöli ezt a szelektivitást. Az intelligens kretenizmus egy közismert komikus formulája, amikor a tolerancia posztmodern bajnoka így szól:

– Noha elvetem ellenfelem nézetét, amely az enyémmel homlokegyenest ellenkezik, mégis, a tolerancia szent nevében ragaszkodom a szabadon szólás jogához az ő esetében is, jóllehet és ámbárvást e pillanatban önkifejezése olyan formát ölt, hogy Kalasnyikovja csövét a hasamnak nyomva érveinek különös nyomatéka gyanánt azt ígéri, hogy menten szitává lő!…

Ha az intelligens kretenizmusnak ez a megnyilvánulása emlékeztet bennünket a politikai korrektség szajkószólamaira, akkor ez olyan alma, amely nem esik messze a fájától. A világvallások, ahol és ameddig még elevenek, még vigorózusak és veszedelmesek, addig három összetevő eredőjeként ismerhetők fel. 1. Az elapadhatatlannak tűnő, korszakos türelmetlenség, amely minden „igaz” világvallás üzemanyaga. Ezzel repül. Ha ez fogyóban, akkor magasságot veszít, míg végül a hasára zuhan, és kezdetét veszi megfeneklő, csúszó-mászó korszaka. 2. A transzcendentáliák. Olyan dimenziók tételezése, amelyek emberi képzetekkel utolérhetetlenek, befoghatatlanok; és amelyek elfogadása nyomán minden „jel”, maga a „jelentés” értelmét veszti, és a nyelv értelmező ereje nullára zuhan. Eredete: a „pogány” Plótinosz posztulálta „létfölötti lét”. Önmegsemmisítő, önmaga ellentmondásába zuhanó képzet egy imaginárius dimenzióról, amelynek a való lét silány árnyéka csupán: vele és általa kezdődik el a teozófusok pszeudológiája. Oly metafizika, amelynek az értelmezhetőségen túli „dimenzióit” Arisztotelésznél hiába keressük, s amelynek, last but not least, különös ismertetőjegye, hogy hívei szeretnék elhitetni velünk: a metafizikának e megálmodott „hatványok-hatványa” dimenziója az emberi gondolkodásban világérvényes. Igazában ez csupán a kolostorskolasztika provinciális Európájának és a vallástriász forrásvidékének, a Közel-Keletnek a kisebbségi véleménye. 3. A térítőparancs. Szilajsága, ereje az üzemeltető türelmetlenség függvénye.

A közel-keleti vallástriászok mindegyike, eredetvidékén, ahol a türelmetlenség gejzíre még erőteljesen buzog, arra törekszik, hogy a foglyul ejtett „hívő” ösztöneit átkondicionálja a teokrácia reflexeire, míglen mint „második természetét” fedezi fel magában, s azontúl zombi módjára működik. A zanzásított elme alapjaira ráépítve: a „tan” (az istenuralom) maradéktalan érvényre emelése és kiterjesztése időben és térben, minden határon túl – erre irányul lankadatlan, görcsös erőfeszítése a kezdetek óta, a térítőparancs hosszú századain át.

A közel-keleti vallástriász közül a zsidó-kereszténység alatt oly sokáig s oly hevesen forrt a világ bús tengere, hogy végzetes viszontagságait ugyancsak megsínylette. Az egyik a manicheizmus nagyegyházával való élethalál-küzdelme volt, amely pirruszi győzelemmel végződött, azon az áron, hogy magába vette a manicheusok életellenességét; a nemiséget mint „bujálkodást” – az asszonnyal és a bűnnel – a sátán birodalmába utalta. Második végzetes veresége az ezredik esztendőben következett. Jézus Krisztus Második Eljövetelének, respektíve az Utolsó Ítéletnek spektákuláris elmaradása. Eltussolta – de máig sem heverte ki.

Már ami az iszlámot illeti, a Pál-vallás kettészakadásának, a katolikus–protestáns vallásháborúknak igazi ellenpárja az UMMA (Mohamedán Világközösség) történelmében nemigen van ugyan, de az iszlám is hatalmi/politikai, megöröklési gyilkos vetélkedések/közelharcok következtében már kezdettől fogva két, egymással szemben álló nagy főáramra, a szunni és a síita vallásra, valamint kilenc kisebb-nagyobb szektára/felekezetre szakadt7. De csupán mert a zsidó-kereszténység belehullott a renaissance királyvizébe, és a vitriolban málladozni-foszladozni kezdett, majd a felvilágosodás frontális támadására a Pál-vallás istenuralmi rendszere kiadta páráját; azért még semmi sem kezeskedik arról, hogy az iszlám valahol is, valaha is találkozik a renaissance-hoz hasonló megrázkódtatással vagy a felvilágosodásnak az egész UMMA-ra kiterjedő kartácsbombájával, és így tovább. Lehet, hogy a haragvó síitáktól a végletesen rigorózus vahhábitákig teljes regiszterében megtartja a maga obskurantizmusát, annak első számú, megkerülhetetlen tétele gyanánt, miszerint – hallga csak, hallga.

Minden gondolkodás kiindulása, alfája és ómegája, minden „bölcselet” névre igényt tartó diszciplína kizárólagos és teljes alapszövete: Allah adottsága – megléte.

Ha a perzsa/arab gondolkozóknak ez a zsarnok teozófia az osztovátája, akkor már sejthetjük is, hol és miért juthatott ebek harmincadjára az iszlám falszafa – a filozófia.

Nemcsak a szabad beszédhez – a szabad képzelethez való jog eszméje is ismeretlen volt, majdhogynem fel se merült (válogatott kínzások és halál járt érte, ha felmerült a lángelmében, amilyen a nagy rendszerépítő, Suravardi lehetett); s tán nem fölösleges itt emlékezetünkbe idézni, hogy maga Giordano Bruno is a messze csapongó képzelet szabadságát a bölcselet elsődleges megtermékenyítő paideumájának tartotta.

*

Nem győzzük végighallgatni a szemforgató ájtat-meséket az iszlám nyájas-békés természetéről, jóindulatú emelkedettségéről, melynek ezer jelét adta. Amire ezerszer rácáfol múltja – jelene. Nyugaton kevesen tudják, hogy a Pál-vallás inkvizíciója, máglyái, könyvégetései eltörpülnek az iszlám őrjöngő paroxizmusa, eretnekhajszái, könyvégetései, könyvtárdúlásai mellett.8 Nem kételkedünk azoknak a hímes meséknek igaz voltában, hogy mennyi mindent köszönhetünk az iszlám egyik-másik, humorista szellemű emírjének, kíváncsiskodó kalifájának. Al-Mámún-al-Rasíd kalifa (uralk. 813–833) védőszárnya alatt, a „Bölcsesség Házában” félezer (mások szerint nyolcszáz) fordító dolgozott, hogy arabra fordítsa a görög ókor patrimóniumát9. Arról kevésbé szól a fáma, hogy a palota-scriptórium fordítóinak jó fele kutyahitű „eretnek” bevándorló volt, hitük miatt menekülők, akik áttelepültek Bagdadba (hol akkor a görög még beszélt nyelvnek számított); arról meg még kevésbé, hogy a görög bölcseleti szövegek lefordítását tiltotta a saría, filozófiát titokban fordítottak etnikus jövevények, akik idegen testként éltek az arab tengerben, és ha rajtaérték őket, börtönnel fizettek vakmerőségükért. E vakhit előharcosai a hanbaliták voltak, és vaskalapos névadójuk, Hanbal10 purifikátori fanatizmusában odáig ment, hogy még a koránmagyarázókat is üldözte. Szerinte a korán közvetlen Allahtól származó (és csupán arabul teljes érvényű) igéit se taglalni, se firtatni, sem fejtegetni, sem alattomos hátsó gondolatokkal magasztalni nem szabad: úgy kell magunkba venni és recitálni a Kibla irányában fektetett imaszőnyegre borulva, szemrebbenés és mellékgondolatok nélkül. Ez a szélsőséges hanbalita szellem a századok folyamán minduntalan felütötte fejét, és elúrhodott szunnitákon, síitákon egyaránt.

Ha azt mondjuk, hogy az emberi szellemre, népekre, birodalomra az istenuralomnál nagyobb csapás nincs és nem is lehet – keveset mondunk. Márpedig ez a teokrácia mind a mai napig eltölti az iszlámot, s úgy tölti el, mint ami leglényege. Ahol és amikor csak a „szabad akarat” gondolata kirügyezett/felmerült, eretnekségét tűzzel-vassal irtották;11 és ami pedig bennünket, mint szekuláris irányultságú és felépítésű társadalmat, együtt és személy szerint külön-külön, közvetlenül érint és érdekel, tudnunk kell, hogy két emberfajta van, amelyet az iszlám törvényen kívül helyez, rá halálbüntetést szab ki, és minden „igazhívő” hitbéli kötelességévé teszi, hogy – ha kell, álnokul – tőrbe csalja/utolérje/legyilkolja. Az egyik: a hitehagyó. Az, aki a Próféta tanítását elveti, és az iszlámot (a „behódolást Allahnak”) elhagyni készül. A másik: a sevallású, aki az ilyen és hasonló hiedelmeken túljutva Allah létét kétségbe vonja. Nem kevesebb ez, mint ha azt hirdetné, hogy a mimbar felső lépcsőjéről harsogó molla az üres égre hivatkozik, valahányszor Allahot említi; a minaret körülhangszórózott tetejéről pedig a magnón szaladó hangszalag, amely (hála a Nyugat ördöngös találmányainak) a müezzint világszerte pótolja, az üres égnek óbégatja szellemének üresjáratát.

Az életet a testükre kapcsolt bombával merényletüknek odaáldozó terrorlegények nem „nemzeti hősök”, hanem ámokfutó elmeháborodottak. Nem az európai „hazafiasság” paroxizmusa tölti el őket, hanem a zombi vallásmánia: zanzásított elméjükben mint alapigazság él a Paradicsom, ahová mártírhaláluk percében felhuppannak. A Mennyek Bordélyháza ez, ahol a készséggel rendelkezésükre álló „hurik” (angyalkurvák) visszaszűzülve várják őket – egy-egy közösülés húszezer, az ejakuláció ötezer évig tart. Az örök élet Allah Paradicsomában a kopulációk végeláthatatlan ismétlődése. Az ifjú, kani „mártírok” – hímvesszőiket kegyesen meregetve – szentül hiszik, hogy halálukkal a Paradicsom valamelyik vaginájába torkollnak:

a pszichopaták boldogsága a zombi elmék argumentum inconsussuma.

A teokrácia és a hanbalita szellem sorvasztó megszorításai ellenére páratlan gondolkozókkal dicsekedhet az iszlám, de mindez jó évezreddel előbb volt, fénykorában, a 10–11. század táján. A karddal térítő iszlám jóindulatú, tudományokkal enyelgő uralma alatt szerfölött kevés koponyának jutott eszébe, hogy a szólás és a képzelet teljes és korlátlan szabadsága nélkül a szellemet a klinikai nekrózis – az elhalás veszélye – fenyegeti. Lefelé ívelő, zuhanó pályáján az Allah-rögeszme holtterhével küzdő arab-perzsa bölcselet ahol becsapódott, ott a nullapontra ért. Mert igaz ugyan, hogy nagy-nagy szégyenünkre és nevetséges módon a merénylők a pilótát „papírvágó késsel” fenyegették, és így kerítették hatalmukba a gépet, hogy utasaival egyetemben lövedékké változtassák. De jusson eszünkbe, és ezt soha ne felejtsük el: ami a gaztetthez, a New York-i iker-felhőkarcolók lerombolásához a fundamentalista öngyilkosoknak kellett, és ami a merénylet sine qua nonja volt: a második évezred iszlám teokráciájának szellemi atmoszférájában arabok/perzsák soha-de-soha fel sem találják, ki sem kísérletezik sem a léglökéses repülést, sem a mobiltelefont, sem a komputert, sem az internetet; mindazt, ami nélkül az alávaló merényletsorozat megszervezése lehetetlen lett volna.

Azoknak a nyugati „peace-nik”-eknek, akik a tolerancia eszményét odáig szeretnék tágítani, hogy az ő szép szemük kedvéért elhiggyük: az ellenfélnek jogában áll, hogy a New York-i WTC iker-felhőkarcolóit, ötvenezer mit sem sejtő, eleven-élő adamitával 110 emeletes gyomrában lerombolja, mert véleményét másképp kifejezni nem tudja: azoknak az intelligens kreténeknek három téveszme működteti elméjét s gondolatait. 1. Ha kenyértörésre kerül a sor, és kiderül, hogy a halálveszedelemben végső fokon predátorok vagyunk, és a ragadozósorban homloklebenyükkel előreugró vadállatok, akkor is: ez megengedhetetlen; morális lényként viselkedni tartozunk – ez kutya kötelességünk. 2. Világvallások, népek-nemzetek a történelem képeskönyvében úgy viselkednek, mintha egyedi személyek volnának, és juriszprudenciális/morális meggondolások vezetnék őket, mielőtt jobbra lépnek vagy balra lépnek. Másként, mint unásig moralizálva – róluk beszélni/gondolkozni nem lehet. 3. Az élet szent. Ha a halálbüntetést egy ország lakosságának 90%-a megszavazza, a hazugságösszjáték oly elsöprő, és olyan tökéletesen működik, hogy a „népuralom”, a demokrácia nevében az ország parlamentje leszavazza, és fenntartja a halálbüntetés eltörlését.

De hogy is fogalmazta az ős-abolicionistákat telibe találó mondandóit Jean Alphonse Karr (1808–1890) francia írófejedelem a 19. század közepén? Si l’on veut abolir la peine de mort, que Messieurs les Assasins commencent.

Ha történetesen Oszama bin Ladent hiénabarlangjából előkaparnák, első gondunk nemdebár az volna, hogy vizsgálati fogságát ne érezze „börtönnek”, fürdőszobája/angol vécéje/televíziója legyen. Kényelmes fekhelyén hetenként fogadhassa háremhölgyeinek/hölgyrajongóinak egyikét, és friss gyümölcsöt akármikor hozhasson neki a sűrűn belátogató Család. Legyen bunkofonja, két gigahertzes luxuskomputere, faxolhasson akinek, levelezhessen/e-mailezhessen, akivel csak akar.

Kedvem volna elfogódott/nagyvigyázatos/kíméletesen – és persze elügyetlenkedve a dolgot, politikailag amilyen „helytelenül” fogalmazok –, kedvem volna feltenni ezt az ünneprontó kérdést, amint következik.

– Ötvenezer halott. Amennyi a betonfödémek ezertonnái alatt húspéppé összesajtolva elégett. Ötvenezer halott. Vajon hány ezer halott kell ahhoz, hogy az intelligens kretének a moralizálást félretegyék, és a szörnyedelemtől elfordulva bár, eltűrjék, hogy az ötvenezerszeres gyilkost odavezessék a kivégzőcölöphöz, és a kivégzőosztag hat fegyverese célkeresztbe vegye a haramia szívén, hasán és homlokán az „életszentséget”?

1„Az orvosszakértő szeptember 11-én este azt mondta nekem, az épületek összeomlása és a magas hőfok következtében az emberek többsége vagy óriási többsége bizonyára eltűnt, mert elpárolgott [gőzpárává változott]” – R. Giuliani, New York főpolgármestere; lásd a The Times november 5-i számában.

2A. m.: kántálósdi/prézsmitálósdi.

3A Vajkból vedlett Istvánnak bőven volt előképe is a karddal térítő nagykirályok között. Így pl. mindjárt maga Nagy Károly, a „koronás hóhér” – ahogy a szászok emlegették. A 19. század „kegyes” zsidó-keresztény mentalitását a messze múltba visszavetítő délibábos történetírás szerint Charlemagne térítő furorjában „ki akarta ragadni az Ibér-félszigetet az iszlám karmaiból, amely a mórok és berberek rabigájában a kereszténység szégyenfoltja volt”. Ám 778-as hadmenetének ez a korcs kimagyarázása nehezen volna összeegyeztethető a történelmi tényekkel, ha számba vesszük, hogy Charlemagne nem a keresztény Asturia szövetségese volt, hanem – a bagdadi kalifátusé. A kalifa szövetségeseként vezette hadait Abar-Rahmán ellen; de minthogy seregét Zaragoza védői visszavetették, Pamplonán, a Navarrai Királyság keresztény fővárosán állt bosszút: a várost kirabolta és felégette. A feldühödött (keresztény) baszkok csatlakoztak a mórokhoz, akik a kifele takarodó frankokat a Roncesvalles-hágóban kelepcébe csalták. Charlemagne hadai fejvesztett futásban kerestek menedéket, utóvédhadát a harmincezer főnyi mór sereg lekaszabolta: hírmondó se maradt a „felszabadítókból”. A nagykirály már messze járt: északra lovagolt, hogy büntetőexpedíciót vezessen a „pogány” szászok lázadó törzsei ellen. „Aki a keresztség felvételét megtagadja, halállal lakol” – hirdette ki. Negyedszázadon át, élete végéig egyik büntető hadjáratot a másik után vezette a vadul harcoló erdei szászok ellen, jószerével sikertelenül; így is, térítő kardjának 300 000 szász esett áldozatul – a duplája annak, ahány „pogány” magyart a kikeresztelkedett Vajk a „pokolra küldött”.

4Les Phenončmes Mistiques, distingués de leurs contrefaçons humaines et diaboliques, par Mgr. Albert Farges de l’Academie Française. Tome II, pp. 272. L. Saint-Paul/Lethielleux; Paris 1923.

5Repült, vízen járt, mint minden valamirevaló „megváltó”, és egy volt az ókorban százával szaladgáló, csodamívelő „szotérok” közül.

6Nevezetessége, számomra: a roppant, szabadon álló oszlop, amelyet a császár ottjárta emlékére emeltek, s ami az építészszemnek kivált memorábilis, hogy kannelúrái a szokott függőleges helyett vízszintesek – no meg a legtetején a gólyafészek. Kelepelő gólyák a hárommilliós főváros kellős közepén!

7Amilyenek az izmailiták, vahhábiták, nizariták, hafiziták, tajjibiták; a legtöbbjük (keresztény fejjel nehezen értelmezhető) elhajlók. Elindítói megszállott kánonjogászok, akik eltérő, ill. összeférhetetlen módon, vad szigorral értelmezték és alkalmazták a saríát.

8Bővebbet erről a szerzőtől: A Fény Megistenülése (Terebess, 1998); Szentföld a Föld (Kortárs Kiadó, 2000); Antibarbarorum Libri, I–II. (Argumentum, 2001).

9Ezek jó fele bizánci „eretnek” menekült vagy szír: nesztoriánus-monofizita, melkita-jakobeánus, és a legtöbb opus nyargalófordítás: görögről szírre, szírről arabra.

10Ahmad Ibn Mohamed Ibn Hanbal (780–855) a Korán, a Szunna (Szokás) és a Hadith (Szenthagyomány) szó szerinti értelmezéséhez görcsösen ragaszkodó, vastagnyakú apologéta és kánonjogász. Ellenezte a misztikus csodatévők és szúfi szentek tiszteletét, kiátkozta azokat, akik a szentek sírjaihoz zarándokolnak, megtiltotta, hogy azok mellé dzsámit/mecsetet emeljenek; de nem tudta megakadályozni, hogy halála után bagdadi síremlékéből kegyhely legyen.

11Összeegyeztethetetlenül ellenkezik az iszlám totális predesztinációjának, valamint Allah határtalan tetszésjogának a dogmájával, melynél fogva hatalmában áll a megtörtént meg nem történtté tétele, a múlt visszavétele és megváltoztatása, ill. törlése. Az ágostoni eleve elrendelés ennek halvány árnyéka csupán.