Horváth Csaba

Szénporos pegazus – szárnyas bányaló

Rott József: Szikár ember lelke

I.

A Szikár ember lelke, Rott József legújabb kötete több értelemben is két világ határán mozog. A múlt és a jelen között, hiszen az első novella, a Vörös ősz történelmi háttérismeretet feltételez, a könyv végén található kisregény, a Bányaszombat a ’90-es évekbe helyezi a cselekményt. Kettősséget mutat a novella és a regény műfajának egyidejű használata, s ezzel összefüggésben a két írásmód lehetőségeinek, határainak kijelölése is. A legfontosabb határpont azonban a szociográfiai igény és az irodalom elvárásrendszerének összeérintéséből ered: Rott – elsősorban a Bányaszombatban – párhuzamba állítja a nyelv valóságábrázoló-referenciáit és a valóságteremtő-nemreferenciális attitűdjét. A szikár ember lelke egyszerre akar igazat és valódit mondani. A tét nem kisebb, mint a realista ábrázolásmód hitelességének visszaszerzése.

II.

Ezek a határhelyzetek Rott József egész eddigi pályájának talán legfontosabb vonatkozási pontjai.

A Szikár ember lelke a másik két kötet, A Kánya-paraszt balladája tragikus szépsége és a Sárréti sors szociográfiája között áll. A Sárréti sors a kelet-magyarországi falu („ki mondhatná nagyközségnek”) jól lokalizálható és időben is behatárolható mindennapjait ábrázolja. A történelem – s benne a rendszerváltás – veszteseit, akiknek elvesztett múltját és munkáját nem adja vissza a szabadság tudata, s ellopott illúzióikat sem kárpótolja a reklámfilmek életérzése. A számukra idegen szép új világnak csak nézői lehetnek, amellyel nemritkán a tévékészülék az egyetlen kapcsolat. Tipikus emberek, tipikus sorsok: szociográfia.

A társadalomrajz szinkron időszemlélete mellett a bányászfalu múltját megalkotó – és abból táplálkozó – Kánya-haraszt balladája nem a reménytelenségével az időt megtagadó jelent, hanem az olykor szép, de mindig nehéz és nehéz szépségével is emberi módon élhető múltat jeleníti meg. Nosztalgia? Romantikus elvágyódás? Aligha. Ebben a világban a múlt azért érték, mert már vége van: minden napnak elég a maga baja. Abszolút voltát paradox módon saját nemléte igazolja. Az emlékezet nem megszépíti a múltat, hanem megteremti. Létrehozza benne azt, amit a jelenből hiányol: az emberi életet élő személyiség lehetőségét. S ez nem társadalmi-szociológiai probléma: a bánya tulajdonosa ugyanúgy terhe a földnek, ahogyan a bányásznak a föld mélye fáj.

S ezen a ponton átléptünk az életet feltérképező szociográfia esettanulmányaiból a létet esztétikailag és gondolatilag is értelmező irodalomba. A tipikust az általános érvényű, a körülményeknek való kiszolgáltatottság esetlegességét pedig a tragikus szükségszerűsége váltja fel. Ám hol a határ, s létezik-e pontosan kijelölhető határvonal?

Az irodalom és a szociográfia világa között nem könnyű hiteles átjárót találni. A hiteltelen pedig csapdának bizonyulhat: a konkrét, irodalmon kívüli ismeretekhez kötött társadalomrajz tipikusra irányuló általános festése és az irodalom mint nem referenciális, autonóm szövegvilág ugyanis nem vetíthető egymásra. S ehhez nem kellenek a (már nem is annyira modern) irodalomelmélet definíciói. Arisztotelész a Poétikában határozottan elválasztja a valóságábrázolást a művészettől.

„…nem a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz műveit versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történetírás maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.”

Helyettesítsük be ebben a szövegösszefüggésben a történetírást a szociológiával! S ez a behelyettesítés az adott társadalomtudomány valóságábrázoló igényének ismeretében nem indokolatlan: a szociológia ugyanúgy a szükségszerűen nyelvben benne foglalt, ám nyelven kívüli valóság leírására törekszik, mint a történetírás. S ha nem vesszük is figyelembe azt az egyébként meg nem kerülhető kérdést, hogy az úgynevezett nyelven kívüli valóságot mennyiben határozza meg a róla való beszéd, a szociográfia esetében még mindig problematikus marad az Arisztotelész-idézet második része. „Hérodotosz műveit versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történetírás maradna, mint versmérték nélkül.”

A miméziselvet megalkotó görög bölcselő sem látott átjárási lehetőséget a két írásmód, vagyis a két világkép között. Mit tehetünk hát az úgynevezett szociografikus írók munkásságával? Miközben a valóságra vonatkoztatottságot teljesen kikapcsolni a befogadás folyamatából az értelmezési horizontokat szűkítő hiba volna, azt feltételezni a műről, hogy „az egyedi eseteket mondja el”, szintén csapdának bizonyulna. Van-e határ a kettő között?

A puszták népe vagy a Kiskunhalom az irodalmi kánon része, ám jelenlétüket nem az ábrázolt valóság, s nem is csupán a nyelvi megformáltság indokolja. Sokkal inkább az, hogy a szöveg a nyelven kívüli valóságra referálva nyelven belüli valóságot épít. A szociográfia irodalmi létjogosultságát nem a szocio, hanem a gráfia adja. Az a lehetőség, hogy az írás (gráfia) képes a nyelven belül olyan világot felépíteni, ami együtt jár a társadalomtudomány (szocio) referencialitásának hitelével. A két megközelítés össze nem keverhető, de intenzitásuk párhuzamba állítható. A szociográfia kompetenciáját az adja, hogy mennyire hiteles saját elváráshorizontjában az irodalom nyelvre – tehát önmagára – és a szociológia nyelven kívüli valóságra vonatkozó referencialitása. A két vonatkozási rendszer elkülönül ugyan egymástól, mégis erősíti egyik a másikat: a szociológia tényeinek befogadását befolyásolja az írás esztétikai értéke, az írás nyelvi valóságának megformáltsága pedig szövegen kívüli valóság – a beszéden kívül rekedt lét? – tragikumára ismertet rá.

A nyelv problémáját előtérbe helyező és a szociografikus írásmód valójában nem állnak messze egymástól: mindkettő a nyelv elégtelenségével kell hogy szembenézzen. Amíg azonban az első a beszéd, a második a beszélők inkompetenciáját vizsgálja, s ennek megfelelően az egyik a beszéd teóriáját, a másik a beszéd – illetve annak hiánya – gyakorlatát állítja középpontba.

S az irodalmi paradigma mindkét esetben túlmutat önmagán: a világról a beszéd által megalkotható tudás hitelessége ugyanis nem pusztán esztétikai, hanem etikai probléma is. Ezt fogalmazza meg Esterházy, amikor a Rott Józseffel rokonítható Tar Sándorról így ír: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”

III.

A szikár ember lelke a határ létének elismertetése. Az első mindjárt a műfaj vizsgálatakor kínálkozik: a nyolc novellát és egy kisregényt tartalmazó kötet („válogatott novellák és egy regény” – mondja az alcím) az epikán belüli műfajhatárok problémáját veti fel. Hol a határ a novella és a kisregény, illetve a novellafüzér és a regény között? Rott írásai felépítésükben és nyelvükben is hagyományosnak mondhatóak: tetteik által jellemzett szereplőket mozgat a szűkszavú narráció. Mégis, néha éveket képes felölelni a szöveg időszerkezete: a címadó novella például majdnem húszat. S ez a kettősség nemcsak az időszerkezetben figyelhető meg: Rott írásmódja a balladák elhallgató, ki nem mondott, mert ki nem mondható szövegeit idézi. Beszédes a szótlanság és a csend. Rott alakjai ritkán beszélnek érdemben, de magukról akkor sem ejtenek szót. Egy-két mondatban el lehet mesélni egy élet eseményeit. De csak az eseményeit, a fájdalmait nem. S ezt nemcsak a fájdalom nagysága, hanem a beszélők lehetőségei sem engedik.

Rott mindegyik hőse saját határhelyzetben van: már megismerték azt, amit mondaniuk kellene, de még innen vannak a beszéden. Nem kételkedhetnek a nyelvben azok, akik még nem jutottak el hozzá. Rott szövegei azért nem kérdeznek rá a nyelv hitelességére, mert a szerző nem emelkedhet az általa megteremtett szöveg koherenciája fölé. Ha ezt megtenné, akkor vagy a mindentudó és mindenható narrátor tarthatatlan eljárásához térne vissza, vagy a szöveg saját maga által felállított szabályszerűségeit nem venné figyelembe.

Rott prózájában azonban a lét háza a nyelv, ahol csak költőien lakozhat az ember. Rott arról beszél, miért nem beszélnek hősei. Akik képtelenek a beszédre, hallgatni viszont tudnak. S a csend nem ellentéte, hanem velejárója a költői – tehát a létet nyelvbe foglalni képes – beszédmódnak. A kihagyás nem von kétségbe, hanem erősít; az elhallgatás nemcsak visszavonja, hanem helyettesíti is a szót. A szikár lelkű emberek világában adekvát módon a csend képes magába foglalni a létet – s így a beszédet is: „…ő viszont szeretett volna megszólalni, (…) ám nem jött hang a torkából.”

A csend vállalása a másik két műnemet is a lírához közelíti. Az epika kihagyásai sohasem a cselekmény szintjén fontosak. Olyan szociografikus ihletettségű szerzők, mint Rott József vagy Tar Sándor írásai kapcsán nem véletlen a balladai hangulat kiemelése. A kihagyásos szerkezet, a homály a csenddel, az elhallgatással függ össze.

A magyar irodalomban a ballada gyakran a parasztsághoz kötődik, és a műfaj leghíresebb darabjai olyan időszakban születtek, amikor ez a társadalmi réteg és a hozzá tartozó kultúra válságba került.

A társadalmi átalakulás általában kommunikációs válsággal jár együtt. Ilyenkor a hagyományos, a szó hitelére épülő beszédmód szükségszerűen az elhallgatást választja, mivel a számára új világelrendeződést nem képes szavakba foglalni. Ez a fajta „ontológiai” elhallgatás egészül ki a társadalom alsóbb csoportjainak szociális-kulturális hendikepjéből fakadó szótlanságával. A kétféle szóvesztés jól mutatja, hogy az egyén bukása, mely a második típusú elhallgatással indokolható volna, minden esetben a környezet általános erkölcsi átrendeződésével jár együtt. A huszadik század végén Rott és Tar könyveiben a munkásság éli át ugyanezt a beszédvesztést: a ma világa az ő szavaikkal leképezhetetlen, a tegnap nyelvén nem lehetett igazat mondani, a tegnapelőtté pedig túl messzire került.

A szociografikus írók munkáiban felerősíti egymást a szociális és az egzisztenciális szótlanság. A József Attila-i „esznek, esznek, nem beszélnek, esznek” és a Pilinszky János-i „hazátlanabb az én szavam a szónál” ezen a ponton összekapcsolódik. Újabb határhelyzet: mit lehet mondani a szó és a hallgatás között?

Van mit mondani: azt, hogy az élet, mint minden emberi élet, tragikus. De nincs hogyan, mert az a világ, amiben Rott alakjai élnek, megtanít verekedni és simogatni, dolgozni és meghalni, menekülni és befogadni a menekülőket, de beszélni nem. A kettő közötti megfeszítettség pedig szikárrá teszi az emberek lelkét: „Mert itt bizony másról van szó: olyan kifejezésbeli különbségről, amely átlényegíti a mondottat. Az ember elérti a szót, s megy tovább minden, a megszokott módon.”

IV.

De valóban megy-e tovább minden, s van-e megszokott mód? Figyelmen kívül hagyhatja-e egy író az elmúlt évtizedek irodalmi divathullámait, hogy visszatérjen a múlt század elejének írásmódjához anélkül, hogy a dilettantizmus vádját vonná magára? Megtartható-e a realizmus beszédmódja akkor, amikor minden egész eltörött, s erre nem találunk szavakat? Azt hiszem, rossz ez a kérdésfeltevés. Hiszen nem lehet nem szembenézni azzal, hogy ennek az írásmódnak ugyanúgy csak viszonyítási módja a realizmus, ahogyan a „valóságtól” eltávolodó, a nyelvre magára rákérdező irányzatoknak. Ez azonban nem utasítja el, hanem eljátszik a „mintha” érzésével. Nem lefesti, hanem megteremti a világot, méghozzá a saját világát. A szociografikus írásmód csupán a realizmus illúziója lehet. A világ ugyanis nem a szövegen kívül van, hanem abban jön létre. Darvasi vagy Bodor kapcsán senki sem emlegeti a valóságábrázoló funkciót, pedig szociografikus utalásokban nem állnak messze Rott vagy Tar világától. Hol van hát a különbség? Hiszen az a tény, hogy ráismerhetünk városokra, településekre vagy a társadalmi hierarchia különböző pontjain elhelyezkedő csoportokra, az a szövegen kívüli valóság ismeretéhez, így hát nem a szöveghez, hanem a szöveg olvasójához kötött. Ezért a felismerések sem az utalásokról, hanem az olvasói kívánalmakról tanúskodnak. S ha ezek a kívánalmak az olvasottakat dokumentumértékűnek véve azonosítani vélik, akkor nem a hagyományos prózaforma támad fel, hanem az értelmezési stratégia marad életben.

Életképessége azonban éppen a szöveg világa miatt kétséges. A hagyományos nagyepikai valóságábrázolás lehetősége alapvetően megváltozott a huszadik század során. „Ha a regény hű akar maradni realista örökségéhez, és azt akarja elmondani, hogy is vannak a dolgok valójában, le kell mondania a realizmusról, amely – miközben a homlokzatot reprodukálja – csak a szemfényvesztést segíti elő” – írja Adorno.

Nem kétséges, hogy a szerző mind erkölcsi, mind esztétikai értelemben távol áll a szemfényvesztéstől. Ezért tudja, hogy a Szikár ember lelke, a Bányaszombat világa a realizmus eszközeivel csak részben ábrázolható. Az epikai anyag mind a novellák, mind az eseménytelennek ábrázolt bányászélet esetében meglehetősen csekély. Mi marad hát? Nem a tények, az embert társadalmilag determináló viszonyok kifejtése, hanem mindezek mögött a lét dadogó nyelvének megteremtése. A szavak tonnái mögül kiemelni a hallgatás grammokkal alig mérhető, mégis súlyos pillanatait.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. S a Szikár ember lelke magával visz minket erre az útra. Rott munkája a bányászéhoz hasonlít: a föld alá száll, hogy amikor szénportól mocskosan előkerül a mélyből, kincset tartson a kezében. Szénnek látszik, de drágakő is lehet. (Pannónia Könyvek, 2001)