Kántor Lajos

Ligeti Ernő – és amit átélt

(1925—1941—1945)

„Távolról sem akarom mutogatni a sebeimet – írja a romániai huszonkét évre (1918–1940) és benne Föl a bakra című saját regényére visszaemlékezve Ligeti Ernő –, a miénkhez hasonló csöndes tragédia lejátszódott ezer és ezer, csak amikor azt mondom, hogy a hőskor írója »jött« valahonnan, kilépett a háttérből, akkor nem csupán megzavart életének problematikusságát hozta magával, nemcsak családi sebének vére patakzott fel újra a körünkben, de mindegyike idegeiben már a kollektívum ezer összefonódó jaját, tépelődését, gyanúját és reménytelenségét hordozta, és azért akart író lenni, hogy ezt ki is fejezhesse. Több mint két esztendőnek kellett elmúlnia, hogy a fejbekólintottság érzése, a megrázó kisebbségi Élmény tudatosuljon bennünk, és szétnézve magunk körül végre keressük meg a helyet, ahol vagyunk.” A Szépmíves Céh alapítására (Kolozsvár, 1924) és első kiadványaira kitérő emlékezés a Súly alatt a pálma (Kolozsvár, 1941) A hőskor című fejezetében olvasható. Az 1891-ben Kolozsvárt született Ligeti Ernő ennek a hőskornak, a hatalomváltozás, illetve Trianon utáni intézményteremtő éveknek fontos – méltatlanul keveset emlegetett – személyisége volt; nem egyszerűen szemtanúja Reményik-Végvári kétségbeesett tiltakozásának, Kós Károlyék közösségmentő kezdeményeinek, hanem részese, alakítója fontos ügyeknek. Mint a Keleti Újság belső munkatársa, újságíró kollégáival, Paál Árpáddal, Nyírő Józseffel, Zágoni Istvánnal, Kádár Imrével és a továbbiakban meghatározó szerepet vállaló Kós Károllyal együtt, ők hatan gondolták ki és hozták létre az Erdélyi Szépmíves Céhet, az erdélyi magyar könyvkiadás valóban heroikus teljesítményét lehetővé tevő intézményt. És ahogy Kós a Varjú nemzetséggel, Ligeti is regénnyel, Föl a bakra című művével járult hozzá a Céh elindításához. Az Erdélyi Szépmíves Céh I. sorozatának negyedik könyveként (Gulácsy Irén Hamuesője, Kádár Imre Bujdosó ének című verskötete és a Varjú nemzetség után) 1925-ben megjelent regényt Kós Károly illusztrálta.

Ligeti Ernő versírással kezdte irodalmi pályáját, még az első világháború kitörése előtt; noha olyan kritikusaival dicsekedhetett, mint Tóth Árpád és Ady Endre, költőként ő bizonyára a feledhetők közé sorolható. Az Ady kijelölte hely alighanem véglegesnek, irodalomtörténetileg kodifikáltnak mondható. A Hajh, mennyi költő címmel a Nyugat 1914. június 1-jei számában megjelent cikk írója egyértelműen kijelenti: „Akiket most megemlítek, nem a költők közé tartoznak, talán kettő kivételével”; Ligeti kívül esik e kettőn. Ady Endre róla szóló – egy előző kritikát idéző – mondata így hangzik: „Ligeti Ernőről szépen és mégis szigorúan írt a múltkor Tóth Árpád: Ligeti erős legény, ma még sokat kell elképzelnie és affektálnia az át nem éltek helyett.”

1918 után Ligeti Ernőnek megadattak az igazi élmények, nem kellett már „affektálnia”. Érdemes idézni egy későbbi (1933. februári) Kós-kritikából ennek igazolására. Kós Károly Ligeti egyik újabb, Az idegen csillag című életrajzregényéről írt az Erdélyi Helikonban. A könyv egy néger Shakespeare-színészről szól, vagyis igazán nem „transzszilván” tárgyú. Kós viszont ezt emeli ki elismerő bírálatában: „Ott van Ligeti Ernő, az erdélyi íróművész, aki jobban tudja, érti, és pontosabban állapíthatja meg, mint talán bárki más a világon Ira Aldrige-nak, a megvetett, lekicsinyelt, mindig és mindenki számára »idegen« zseninek kegyetlen lelki tragikumát. Úgy érezzük, hogy ez az idegen tárgyú könyv sok kifejezetten magyar tárgyú könyvnél magyarabb és sok erdélyi magyar kisebbségi regénynél erdélyibb és kisebbségibb regény. De mindenekfelett: szigorúan művészet.”

Hiányzik mindenféle „affektálás” már a Föl a bakra lapjairól is. Primer élmény megszólaltatója, amint ezt a Súly alatt a pálmában Ligeti felidézi. A már idézett emlékezés előtti részt azért hasznos ideiktatnunk, mert magát a kort – a történelmet – sűríti: „A »Föl a bakra« regénynek magva egyéni élmény. Egy kicsit az apámat írtam meg benne, aki mint esküt nem tett igazságügyi tisztviselő, állását elvesztette. Különben jómódú ember volt, de amikor eladta házát, hogy Budapestre menekítse egy életen keresztül nagy nehezen összehordott vagyonkáját, pénze a kommün idejében úgy elértéktelenedett, hogy emeletes házáért egy kuba-szivart se tudott venni. Egyetlen öcsémet, aki orvos és aki a háború után idegsokkal érkezett haza Kolozsvárra, megverték a román rendőrök, kidobták a lakásából, ekkor tört ki szegényen az elmebaj. Valaha négy lova volt az apámnak, és most mi is a magunk bőrén eléggé éreztük, mit jelent »kisebbségi«-nek lenni, kimenni az ócskapiacra, eladogatni a megmaradt holmikat.”

Ezzel a jelenettel, az ószerrel indul a Föl a bakra. (Évtizedekkel később Mészöly Miklós tudta megérzékíteni ennek a helyszínnek különös hangulatát.) Ligeti vérbeli íróhoz méltón üti le a hangot, amikor az ócskapiac áruhalmait a temetői hantokhoz hasonlítja: „az utak az összeomlott lét kövei között vezetnek el”. És mégis, más ez a város végi hely. „Mert a házsongárdi temető békét permetez, maga a természet segíti, hogy kiszépüljön az elmúlásban. Odaát lábujjhegyen lépnek az emberek, ajkukra illesztik ujjaikat. Lehull a fáról a levél, az is fáj. Ám itt: zűrzavar, pokoli lárma. A ködös alkonyatot túlrikácsolja a zsivajgás. Járókelők vonulnak föl, unottan és kíméletlenül lelépik a földi lét e külön sírjait. Nincsen kegyelet az arcukon, a szívük meg se dobban.” Ezt a groteszk temetőjárást kezdte meg Elekes Péter elbocsátott kolozsvári alügyész kis cselédje („ruháskosárban kicipelte a Jókait és a Corpusjurist”), itt jelenik meg aztán maga Elekes is mint gyakorlatlan, félszeg eladó, szükségtelennek minősített ingóságaival. Innen kezdve nem csupán a sifon, a már kisebbre-kintebbre cserélt lakás kiüresedésének vagyunk tanúi – Elekesék családi és társadalmi élete is hasonlóképpen degradálódik. Ami Reményik Sándor verseiben elégikus vagy tragikus hangú líra, az – a korábbi hatalom részesének látszott erdélyi magyar középosztály, tisztviselőréteg leépülése, depresszióba vagy határon túlra menekülése – Ligeti regényében realisztikus epika. (Ezt értékelte Molter Károly az Ellenzéknek írt kritikájában.) A Reményik- (Végvári-) motívumok azonban szinte szintagmaszerűen, illetve egész passzusokban jelennek meg a prózai szövegkörnyezetben. „A telet magyarjaink kihúzták valahogy. Jött a tavasz!” És a kétkedő kérdés: „de vajon a mi tavaszunk?” Repatriálás, előtte búcsúzkodás. A repatriálni készülő végigjárja az ismerősöket s a várost. „Elidőzik a Farkas utcán, hiszen ez az utcarészlet őrzi még leginkább városa múltját. Rámered a régi színházra. Egy kicsit sírhatnékja is van.” A még itt és már ott között járkáló történelemtanár arra gondol, hogy „a Farkas utcának visszhangja van. Komoly, öntudatos visszhang, bármely főváros büszkeségére válna. Egy kis iderekedt Tihany.” Ő, aki a távozásra határozta el magát, barátjában, a volt alügyészben méri föl a változást. „E percben, amikor így nézte barátját, nem önmagát látta, nem a maga életét, hanem egy másik életet, amelyet már ismert a múltból, mert idegen élet ez, nem az övé, s csak most fedezte fel igazán a maga életének változásait is. Élesen, az idő szövetjéből kihasítva, rejtelmes összefüggésekben, nem mint vezércikk, szó, hanem mint a hétköznap valósága rajzolódott maga elé ez a megdöbbentő lecsúszás, alákerültség, beleöregedés, amit majd úgy fognak elkönyvelni: történelem.”

Ennek a hétköznapi történelemnek a regénye a Föl a bakra. Nem olyan egyenletesen jó színvonalú társadalom- és lélekrajz, mint amilyennek az első fejezetben mutatkozik, de korszaknyitónak mondható az erdélyi magyar próza két háború közti sorozatában. 1929-ben, a „Vallani és vállalni” vitában nyugodtan hivatkozhattak volna Ligeti Ernő könyvére – még ha Kuncz Aladár (1928-ban, a Nyugatban) visszafogottan értékelte is a korabeli erdélyi témájú regényeket (Kisbán Miklóst, Kádár Imrét, Karácsony Benőt – és Ligeti Ernő két regényét említve, amelyek szerinte „inkább elkívánkozások a mai fájó és sok tekintetben kényes erdélyi miliő-rajztól”). Kuncz a Föl a bakra esetében felületes olvasónak bizonyult, hiszen ez a könyv, akárhogy minősítsük is, csak éppen „elkívánkozásnak” nem mondható az erdélyi miliőrajz tekintetében. Igaz, Tamási Áron radikális bírálatában (Regényírás Erdélyben, Literatura, 1933) sem jár sokkal jobban Ligeti regénye, itt viszont nyilvánvaló, hogy a Czímeresek sorsa miatt dühös szerző vág oda a Szépmíves Céhnek (is). Tamási kifogásolja, hogy a Céh „sem igen nyújtott segédkezet a harcosabb írói megnyilatkozásoknak”; a gondolatmenetet folytatva hivatkozik a Céh kiadásában megjelent Föl a bakra című Ligeti-könyvre, „amely a magyar középosztályt a háború eredményeképpen jobb hely híján a bakra ültette, de ebben a regényben több volt a szomorú bólogatás és a csendes romantika, mint a lázadás vagy számonkérés”. Ezután méltatja Tamási Kacsó Sándornak – a Szépmíves Céh által a Czímeresekhez hasonlóan eltanácsolt – regényét, a Vakvágányon-t („amelyben az új erdélyi magyar generáció csakugyan újjáértékelte a »nemzetfenntartó« eszméket”).

Nos, Tamásival vitatkozva: a Föl a bakra elsőségét aligha lehet elvitatni olyan motívumok – társadalmi jelenségek – kiemelésében, mint például a bankok belső élete, reális viszonya a magyar nemzeti ügyhöz, a magyar kisebbségi politika, a magyar–román és a magyar–zsidó viszony. Kacsó bírálata nyilván direktebb, élesebb, Ligeti Ernő iróniáját azonban vakság volna ma is – jó háromnegyed századdal a Föl a bakra megjelenése után – „elkívánkozásnak” vagy „szomorú bólogatásnak” nevezni. Néhány idézet a könyvből: egy jubileumi estén, fehér asztal mellett a bank vezérigazgatójának a felesége, Krompacherné föllelkesedik a szónoklatokon. „Az ő nagyvilági műveltségével össze tudta egyeztetni a jelen pillanatot, és már azon gondolkodott, hogy valami alapítványt kellene tenni, egy nagyobb összeget rendelkezésére bocsájtani a búsongó magyaroknak, hogy e pillanat, amelyhez hasonló oly kevés történt mostanában a helyi társadalomban, ne múljék el nyomtalanul – de az összeg nagyságával nem volt tisztában, s ezért elhallgatott.” Ugyanitt találkozik a könyörületből (rövid időre) banki kistisztviselőnek fölvett Elekes az estére szintén meghívott ¤tefánescuval, egy „vezető román egyéniséggel”. ¤tefánescu, aki „bizonyos megértéssel kezelte a kisebbségi problémákat”, a magyar társaságokról rajongással beszélt, a valamikori jövőbe helyezett társadalmi megbékülést hirdette. Konkrétan így: „Én például mindig föl vagyok háborodva, amikor a magyarság érzékenységét megbántják. Például: ha a magyarok csárdást akarnak táncolni, miért ne táncoljanak? Ettől még nem dől össze a világ.” A repatriáló Tarnóczi, a történelemtanár pedig így magyarázkodik Elekesnek: „Nézd, Péter, a reggel úgy sírtam, mint a gyermek. Künn voltam a temetőben az anyám sírjánál. Ott nyugszanak nagyapám, nagyanyám, egész nemzetségem. A Tarnócziak. És itt… E zacskó a szívem felett tele van kolozsvári földdel.”

A történelmi léptékű események összefoglalásában – az Elekes család, Péter és a felesége nézőpontjából – ugyancsak felismerhető a regényíró szomorú, csendes iróniája. Az első világháború végét követő hónapokról van szó: „A nemzeti tanács korszaka megbolondította egész Kolozsvárt. E többi erdélyi városokhoz mérten szürke hivatalnokváros egyszer csak azon vette magát észre, hogy főváros lett belőle. A nemzeti tanács egész Erdély számára kezdett csinálni nagypolitikát. A nemzeti tanácsot nyomon követte a különböző tanácsok egész sorozata. Székely, szász, román tanácsok alakultak; a városházán székelő nagy tanáccsal szemben – amely magát nem kis rátartisággal forradalmi tanácsnak nevezte – polgári tanács is alakult, és egyházi körök is kezdtek megbarátkozni a papi tanács gondolatával, de a hatalom, ha lehet egyáltalában beszélni erről, a nemzeti tanácsnak kezében volt. A városházán, ha nem is tudtak rendet csinálni, automobilokat rekviráltak, a vezetők minisztereknek hívatták magukat, különvonatokon száguldoztak föl Budapestre, hirdették az új világrendet, sőt volt egy megkergült munkáspénztári igazgató, aki nagy hangon kijelentette, hogy szükség esetén a Mátyás-szobor alatt akasztatni fog.” Elekesnének próbálja magyarázgatni a férje a külpolitikai konstellációkat, de „Mariskát mindebből csak annyi érdekelte, hogy lehet-e nekik számítani jobb megélhetésre, vagy sem. E fogas kérdésre Péter még nem tudott határozott választ adni, hiszen ha ő belelátna a jövőbe!… Híre jár azonban, hogy sokkal nagyobb baj fenyegeti Erdélyt: Az antant egészen a Marosig engedi be a románokat. Nem hitték el – Mariska legkevésbé, hiszen ő úgy élte le itt az életét, azt sem tudva: mi az a nemzetiségi kérdés –, csak később vált nyilvánvalóvá, hogy Erdély helyzete tarthatatlan. A nemzeti tanács az összes tanácsokkal együtt szétfoszlott, mint a buborék. Budapesten kitört a kommün – Mariskának erről sem volt elképzelése, Péternek is csak igen homályos fogalmai –, Gyulafehérváron a románok kimondták az egyesülést. Karácsony hetében Felek felől régi királyságbeli katonák jelentek meg, és egy ezredes a városháza előtt birtokba vette Kolozsvárt. Történetesen Elekesné künn járt a bevonulás pillanatában a főtéren, és meglepetéssel vallotta be magának, hogy sohasem hitte el, hogy ennyi román van a világon…”

A sajtó, a helyi napilap („Közvélemény”) közvetlenül is beleszövődik a sodródó regényhősök életébe. A költő-újságíró Kelemen Párizs után vágyakozik – és Mariskát kapja meg szeretőül. A dolgok mélyére néző, egyre inkább elmagányosodó, végül az öngyilkosságot választó Stern magyarságról, zsidóságról, románokról, Erdélyről józan elemzést ad az Elekes Péterrel folytatott beszélgetésekben, nem tagadva meg zsidóságát, magyar asszimiláns voltát és liberalizmusát. Stern, a „Közvélemény” mindenese, hovatovább Elekes Péter bizalmasa egyre nyilvánvalóbban Ligeti szövegét mondja, legalábbis amikor a kisebbségi politizálásról beszél: „A kisebbségi politikának hajlékonynak, alkalmazkodónak, a viszonyokhoz mértnek kell lennie, s a magyar »szervezkedés«-nek […] nem jelszavakban, külsőségekben, célkitűzésekben kell kimerülnie, de egyetlen ige hatályosságában; élni akarunk, egyenrangban akarunk lenni másokkal, a mi emberi létünket akarjuk átmenteni fiaink számára, nyelvünket és kultúránkat, ehhez ember és Isten előtt jogunk van, és ezt tőlünk senki rossz néven nem veheti.” És persze alighanem a Ligeti Ernő leírását kapjuk Stern szájából a transzszilvanizmus húszas évekbeli elméletéről, gyakorlatáról. Nyírő, Tamási, Bartalis, Osvát Kálmán, Kós Károly alakja elevenedik meg sorban (de egyedül Benedek Eleket nevezi néven):

„Mi, erdélyiek – magamat sem véve ki, hiszen én is ez alatt az üvegbura alatt szívom a levegőt – egy kicsit valamennyien félkótyák és bolondok vagyunk. Talán nem is bolondok, hanem regényes lelkek. Csak annak hiszünk, ami majdnem világos. Ez a kiolthatatlan romantika – beszéltünk már erről, de minduntalan vissza kell térnem reá – benne van a parasztban, nadrágos emberben. Ballada, félhomály – de a megfelelő kifejezést bízzuk csak az akadémikusokra! Már régóta figyelem e tünetet… A transzilvánizmusnak – a szónál megrezdült Elekes, mint amikor egy megütött hangvillára felneszel egy másik hangvilla – a romantika, az érzelgősség alapvető sajátsága. Az embereknek a kalandosság, az újszerűség úgy kell, mint a falat kenyér. Ez a romantika több nálunk, mint egyszerű emberek tömegpszichózisa. Író, politikus, művész, intellektuel – itt mindenkinek megvan a maga bogara. Egyik tehetséges írókollégám, plébános volt valaha, gondolt egyet, kiugrott a reverendából, elment egy isten háta mögötti faluba molnárnak. Ukmukfukk fejébe vette, hogy megcsinálja a székelység mitológiáját. Vissza – mondják vele együtt a hegylakók legjobbjai – a pogánysághoz! Az elemek istenségéhez, a barlangok közé! [Nyírő] Egy másik székely író átvitorlázott Amerikába, mert azt hitte, hogy ott székelynek lenni külön varázsa lesz e romlott világnak. Drámát írt arról, hogy még ma is élnek az erdők mélyén székelyek, akik megvetik a kereszténységet, s véráldozattal fogadnak hitet egymásnak. [Tamási] Azt hiszi, hogy csak a kisebbségi politikát csinálják nálunk romantikus alapon? Ismerek egy másik erdélyi írót, aki elment parasztnak, maga hajtja ökreit az országúton, virágot tűz a kalapja mellé, és mindezt azért, hogy közelebb legyen a földhöz… [Bartalis] Itt minden betűvető ember – mi tagadás, magamat sem véve ki – nem önmagát, hanem az emberiséget akarja megváltani. Egy marosvásárhelyi író, akinek négy hetilapja levitézlett, megnősül, és az oltár mellől azt kiáltja barátainak: nincs baj, fiúk! A lapom egy fél évig ismét megjelenhetik. [Osvát Kálmán] Él Sztánán, itt a közelben egy ember, aki túl a Tiszán a legelsők között volna, itt ragad, házat tákol, saját kezével hordja össze a téglát és a maltert. Amellett fest, rajzol, szervez, politizál, templomot épít, könyveket ír, és ő maga áll oda kezdetleges betűszekrényéhez, hogy kinyomja a könyveit. [Kós Károly] A Kőműves Kelemenek földje… Az öreg Benedek Elek is hazajött a falujába: követ törni, sziklát sajtolni. Tele vannak városaink rendkívüli képességű emberekkel, akikből mind lehetett volna valami, majdnem zsenik, de az erdélyi »majdnemség«-ben megállnak egy isteni torzó félszeg mozdulatánál. Déva vára csonka tornyaival csúfondárosan kacag fel a felhős égbe…”

Talán túl közel volt a hősi, romantikus vagy éppen realisztikus kísérletekhez ez a Ligeti-féle interpretáció, hogy a pályatársak elfogadják, vagy éppenséggel méltányolják, méltassák a korai erdélyi irodalmi (és politikai) összefoglalást. De másfél évtizeddel később, az idézett szövegrészektől alig egy ugrásnyira elrugaszkodó, máig fölül nem múlt könyv, a Súly alatt a pálma sem aratott – legalábbis a korabeli visszhangot tekintve – nagyobb sikert; hiába tűnt úgy, hogy a bécsi döntéssel lezárult Erdély (Észak-Erdély) életében, irodalmában egy küzdelmes és bonyolult szakasz a magyarság szempontjából, és a kisebbség ismét többségként élhette (1941-ben, a magánkiadásban hozzáférhetővé vált Ligeti-könyv évében) a maga nemzeti életét – az írótársak most sem mutattak több hajlandóságot a tükörbe nézésre. Pedig lényegét tekintve nem torzító ez a tükör, méltányosabb is, mint a Föl a bakra regényszövetébe épített vélemény. (Megjegyzendő, hogy a kiragadottan akár kibeszélőnek látszó szövegelések illeszkednek a regényhősök jelleméhez. Ligeti íróilag elvarrja a szálakat: a kocsi bakjára ülő Elekest összetalálkoztatja a titokban hazalátogató Tarnóczival, az Elekes fiú lakatosműhelyben fog dolgozni, anyja vidéki színésznőként új barátokat szerez, Krompachernek ismét bankja van, Kelemen az ötödik verseskönyvét adja ki.)

A Súly alatt a pálma cím alá Ligeti Ernő ezt írta: „Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban”. Tehát nem regény, következésképpen nem kolozsvári regény. Mégis így olvashatjuk, hiszen „Kolozsvár hű fia” (ahogy Berde Mária 1946-ban, kollektív önvizsgálatot sürgető Utunk-cikkében szólította meg a másfél éve halott Ligetit) szülővárosában töltötte a szóban forgó huszonkét év nagy részét, s az Élmény (így, a szerző szerint nagybetűvel) „egy epikai mű megrendezettségével kerekedik ki”. Ligeti meggyőződése, hogy „a kisebbségi élet valóságát igazából csak az irodalomnak van módjában tudatosítani”. Ő „az emlékiratnak egy nemét” választja (nem véletlen, hogy könyve bevezetőjében a XVII–XVIII. századi nagy erdélyi emlékírókat néven nevezi), amelyben a közelmúlt történelme nemegyszer regényszerűen jelenik meg. A regényíró Ligeti Ernő szabadkozik itt (holott nincs szüksége mentségre): „Művem megírása kísértésének annál kevésbé tudtam ellenállni, mert az az érzésem, hogy a szépírónak nemcsak megbocsájtható, ha annyi és annyi téma után végre a legőszintébb témájához nyúl, saját élete seregszemléjéhez: hogyan viselkedett a külső világ behatásaival szemben, mi volt élete értelme, hogy modellírozta saját sorsa a kollektívumét, mondom, ezt megírni nemcsak joga, de egyenesen kötelessége is.”

Az, hogy nem várt az élmények letisztulásával, nem kutathatott irattárakban, nem olvashatott újra könyvtárnyi irodalmat, pontatlanságokhoz vezethetett. Ám éppen a közvetlenség, a történetíróval versenyző regényíró jelenléte teszi hatvan év után is izgalmas olvasmánnyá a Súly alatt a pálmát, élményszerűvé a mozgalmak leírását, a már-már regényhősökké előlépő irodalmi szereplők jellemzését. Persze a negyvenes évek elején is megvolt a sodrása – és irodalompolitikai súlya, ha valaki odafigyelt rá. Benedek Marcell cikke az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban (1942. március 1-jén) erről tanúskodik. Az Erdéllyel nem csupán családi kapcsolatokat őrző irodalomtörténész szavainak akkor is hitele volt, ma is hitele van: „Nélkülözhetetlen forrásmunka ez a könyv mindenki számára, aki a huszonkét esztendős megszállás alatt szenvedő erdélyi magyarság lelkivilágát, első kábulatából való felocsúdását, szellemi életének küzdelmes kialakulását ismerni akarja. Sok mindent elmond, amit annak idején nem lehetett kinyomtatni; és sokat olyat is, amit tudhatott volna az anyaország közönsége, ha érdeklődése reálisabb természetű, és nem elégszik meg könnyű és sokszor káros hatású frázisokkal.” Benedek Marcell nem lát ellentmondást a két megállapítás között: l. hogy „a könyv meglepően objektív”, és 2. hogy „jórészt olyan dolgokról van szó, amelyekben a szerző személyesen részt vett”. Valóban, itt Ligeti maga, illetve a két világháború közti erdélyi magyar irodalom a regényhős, következésképpen nem alkalmazkodik a Föl a bakra Sternjének nézőpontjához. Stern, a „Közvélemény” szerkesztője azonosulni tudott ugyan újságíró- és írótársai fő törekvéseivel, de megkülönböztette „az én fajtám” problémáit a magyar kisebbségi kérdéseken belül. Ligeti Ernőre ez korántsem jellemző. Már akkor sem volt jellemző rá, amikor az Erdélyi Szépmíves Céhet alapították, és akkor sem, amikor (1934 végétől 1940 augusztusáig) a Független Újságot szerkesztette. És amikor megírta a Súly alatt a pálmát.

Kolozsvár újabb kori történetének nem egy elfelejtett mozzanatára, a feledésből kiemelendő történelmi figurájára hívja fel a figyelmet Ligeti könyve. Elsőként Apáthy Istvánra, a tragikus dilemma elé került erdélyi politikusra (és persze a tudósra), akinek lehetetlen helyzetben kellett tárgyalnia magyarokkal, románokkal. („Két malomkő közé került. A konzervatív magyar rend hívei éppen úgy kancsalítottak reá, mint a románok, akik összeesküvési pört kovácsoltak ellene, Szebenbe vitték, ahol a hadbíróság a legsúlyosabban elítélte. Számolni lehetett Apáthy István kivégzésével. Megrázó volt az a beszéd, amelyet Apáthy a főtárgyaláson mondott; lutheri hang: itt vagyok, nem tehetek másként!”) Ráirányítja a figyelmet az idősebb Grandpierre Emilre. Az újságíró Paál Árpádra. Trefán Leonárd Ferenc-rendi tartományfőnökre. Az író-irodalomszervező Pakots Józsefre.

A Keleti Újság 1918. karácsonyi indulását, a lap első szakaszát úgy eleveníti meg, mint egy új szabadságharc kezdetét. („És ennek az új szabadságharcnak középpontja nem lehetett más, csak Kolozsvár.”) A jelszó kissé abszurdnak tűnik, de a konzervativizmusba süllyedt század eleji város megújítására való törekvés (amire némi öniróniával tekint vissza Ligeti: „Újra és újra csak azt harsogtuk…”) mégis fontos: „… szükségünk van mind több kicsiszolt főre, hogy ez a város magyarabb és európaibb legyen, mint az újabb kori történelem folyamán bármikor. Kolozsvár jelentősége számunkra nagyobb a román világban, mint a magyar világban.”

Kós Károly e hőskorszak legismertebb és leginkább elemzett egyéniségei közé tartozik – Ligeti azonban árnyaltabb portrét fest róla. („Kós Károlyban, »a viharügynök«-ben, mindig volt egy csipetnyi a fantasztából, de röpirata egyike az akkori idők legszebb és legpolitikusabb megnyilatkozásainak.”) Emil Isacot évtizedeken át csak mint Ady és a magyarok hűséges barátját emlegették – Ligeti Ernő mást jegyzett fel róla. („Isac Emil iskolai példája volt a kifelé európait mímelő, de befelé türelmetlen soviniszta román értelmiségnek.” A leírt részletek meggyőzően hatnak.) Nem érdektelen apró mozzanat a Bukarestből Kolozsvárra érkező, az itteni kisebbségi újságíró-szervezettel tárgyalni akaró neves román személyiségek, Costa Foru, Victor Eftimiu, Constantin Mille inzultálásának fölelevenítése; a nacionalista román diákok menekülésre késztették a vendégeket. De arról sem igen olvashatunk másutt, hogy miképpen zajlott le a Hunyadi téri színházban (a hatalomátvétel után) az első román előadás.

A Súly alatt a pálma írója az övéivel, a magyar politika és kultúra személyiségeivel, a magyar közélet történéseivel szemben is képes a kritikára. Nyilván nem mindenben volt-van igaza, Ligeti Helikon-története azonban világosabban különít el korszakokat, erényeket és hibákat, mint ahogy az bennünk él. Ritkán esik szó például az anyaországi üzleti bekapcsolódásról és ennek közvetlen hatásáról. Meg a magyarországi és erdélyi magyar írók két világháború közti kapcsolatáról. Ligeti ennek a jelzésében sem kíméletes. „Oh Erdély, Erdély! – tette szívére a kezét Karinthy ironikus álszenvedéllyel, és a mozdulatában benne volt nemcsak az ő, de igen sok anyaországi intellektuel ítélete. Erdély fogalma számukra csak egy elnyomott politikai területet jelentett, amelyen derék magyarok prüszkölnek és a fogukat csikorgatják, de hogy mi van Erdélyben, milyen is az a kisebbségi élet, erre nem voltak kíváncsiak. Ezt megismerni fáradságosabb, körülményesebb lett volna, tehát mellőzték, megelégedtek a puszta szolidaritással, amelynek gyakorlatiasítása már nem a maga bajaival küszködő magyar társadalomnak a feladata, hanem a politikusoké, a revizionista mozgalomé.”

Mindezek ellenére Ligeti Ernő 1941-ben ünneplő szívvel zárja le könyvében az erdélyi irodalom kisebbségi történelmét. (A Súly alatt a pálma első mondata: „Esztendő múltával is felriadok: nem álom-e, hogy magyar világ vesz körül, és szülővárosom megint, visszavonhatatlanul és minden atomjában magyar város?”) Az Erdélyi Helikonban már évek óta nem publikál, róla sem igen vesznek tudomást a könyvszemlék írói. Budapesten, a Magyar Nemzet szerkesztőségében talál munkát. Az ostrom idején a nyilasok őt is, feleségét is agyonlövik.

Ideje elmondani: Ligeti Ernő az erdélyi magyar irodalom Radnótija volt.