Így éltünk Kárpátalján

Az alábbi két kortörténeti dokumentum harmincnyolc esztendeje, 1964 augusztusában íródott. Mindkettőnek „főszereplője” Kovács Vilmos Holnap is élünk című regénye. Az első Balla Lászlónak, a Kárpáti Kiadó vezető szerkesztőjének szakvéleménye a műről, a második az író válasza a bírálat megállapítására, különösen a szerzővel szemben – esetenként igen keményen – megfogalmazott vádakra. Kovács Vilmos természetesen védekezett, a kor szellemében és az akkori kívánalmak szerint. Másként nem lehetett azokban az emberpróbáló időkben. Csaknem négy évtized távolából az író és bíráló közötti pengeváltások már nem tűnnek olyan veszélyeseknek, pedig azok voltak.

A bíráló és az író közötti disputa után a regény körüli vita – különböző fórumokon – még hónapokig folytatódott. A mű 1965 tavaszán végül megjelenhetett. A Holnap is élünk-et egyik magyarországi bírálója „a kárpátaljai magyarság regényeként” üdvözölte. Rövid idő múlva – többek között a vezető szerkesztő közbenjárására – Kárpátalján a szovjet hatóságok kivonták a könyvesbolti forgalomból. 1965 nyarától ugyanis már mind erőteljesebbé vált a Brezsnyev pártfőtitkár és Szuszlov főideológus irányításával az ideológiai-kulturális visszarendeződés, a művelődéspolitika megkeményedése. A regényt évekkel később a kárpátaljai, majd a szovjet pártvezetés utasítására a magyarországi közkönyvtárakból is eltüntették.

Kovács Vilmosné szül. Teke Éva

Vezető szerkesztői szakvélemény
Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről

Elolvasva Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének kéziratát, úgyszintén áttanulmányozva Kahána Mózes szakvéleményét az említett regényről, megállapíthatom, hogy a bíráló – szerintem – megalapozatlanul magasra értékeli a regényt, ugyanakkor egy sor olyan helyes és konkrét javaslatot tesz, amelyet figyelembe véve jelentős mértékben emelhetnék a regény színvonalát. Sajnálatos módon a szerző a bíráló megjegyzéseket figyelmen kívül hagyta, valójában a recenzens egyetlen megjegyzésére sem reagált, ennek következtében a kézirat ugyanazokat a hibákat tartalmazza, amelyeknek a korrigálását Kahána Mózes javasolta. (Erről részletesebben majd az alábbiakban lesz szó.)

Ami magát a kéziratot illeti, abban mind a mai napig megvannak azok az alapvető hiányosságok, amelyek – nézetem szerint – indokolják, hogy a regény csak alapos átdolgozás után jelenhet meg.

Melyek a kézirat alapvető fogyatékosságai? Számos, eszmei szempontból néha egyenesen káros állítást hordoz. A szerző egyenesen megcsúfolja azokat az ideálokat, amelyek a szovjet társadalom alapjának a talpkövét képezik (így például a kommunizmus építőinek erkölcsi kódexét), megkérdőjelezi a párt vezető szerepét az irodalomban és a művészetben, lejáratja a szocialista realizmus módszerét, és népszerűsíti az absztrakt művészetet. Művészi szempontból a regény alulmarad a szerző képességein.

Megpróbálom megvilágítani ezeket a kérdéseket konkrétabban és részletesebben.

1. Az egyik legsúlyosabb ideológiai hibának számítom azt a tényt, hogy a regény egyes részei egyenesen a nemzetiségi ellentétek szítására irányulnak, torzított tükörben mutatják be a kárpátontúli magyarság életét, többek között a kulturális életet. Például a főhős a cselekmény történésének idején (azaz napjainkban) ellátogat szülőfalujába. Lássuk, mit mond neki tanítónő húga:

– „…És itt van a könyvtár, az iskolai, amit én vezetek. Majdnem háromezer kötetünk van, de ezek jó kétharmada orosz és ukrán irodalom. Már kértem, hogy ne küldjék őket, a gyerekek alig olvassák, hiszen alig gagyognak oroszul, ukránul meg egyáltalán nem tudnak. De azért csak küldik… Azon kívül az is furcsa, hogy a gyerekek Jó napot helyett úgy köszönnek, hogy Zdrasztvujtye, engem meg Margit Gaborovnának szólítanak. És ez mindenütt így van. A múlt évben a területi oktatásügyön felvetettük ezt a kérdést, nacionalizmussal vádoltak bennünket.” Továbbá azt fejtegeti, hogyan lehetne orvosolni ezeket a problémákat. A regénynek ez a része több szempontból is támadható. Először helytelen azt állítani, hogy a tanulók alig gagyognak oroszul, de ha ez így van, akkor a tantestület vétke, de semmiképpen sem a könyvtárban található orosz könyveké, amelyeket éppen azért küldenek, hogy a gyerekek olvassák őket, így gyarapítva orosz nyelvtudásukat, a Szovjetunió népeinek érintkezési nyelvét. Másodszor, a kárpátontúli magyarok kulturális életéről más vonatkozásban a regényben többet nem esik szó, így a felhozott példa tipikusnak tekinthető. A kárpátontúli magyarság hatalmas kulturális vívmányait a szerző a továbbiakban is elhallgatja. Pedig területünk kulturális forradalmáról könyvek jelentek meg, cikkek íródnak. Sok írás foglalkozik azokkal a jelentős kulturális vívmányokkal, amelyek jelen vannak területünk magyar lakosságának életében. Lehetséges ezt egypár frázissal keresztülhúzni? És olyan benyomást kelteni, mintha itt a magyarság kulturális presszió alatt élne? Én úgy gondolom, nem lehetséges.

Egy másik helyen Somogyi, a regény főhőse, azért feddi meg a fiát, mert a tanárát név és apai nevén emlegeti, mintha ez lenne a legnagyobb probléma. A 9. oldalon pedig egy munkás azért marasztalja el hősünket, mert az órája moszkvai idő szerint jár. A beszélgetést a szerző nem kommentálja, nem foglal állást a felvetett kérdésben. Sérelmes ez a tény.

A közeli jövőben fogjuk ünnepelni Kárpátontúl felszabadulásának 20. évfordulóját, majd egy év múlva az újraegyesülést. Most sokat beszélünk és írunk ezeknek a napoknak a hősiességéről. A regényben viszont ezek az események csak negatív formában vannak jelen, sűrű, sötét színekkel festve. A szerző nem veszi számba, hogy habár ezek az évek a személyi kultusz sajnálatos túlkapásainak évei voltak, ugyanakkor területünk gazdasági és kulturális fejlődésének viharos ideje is. (Mellesleg – szerintem – a szerző túl sokat foglalkozik, méghozzá indokolatlanul, a személyi kultusz bűneivel, kiszínezve a koncentrációs táborok rémségeit.) Teljesen szükségtelen megemlíteni, hogy a magyar falvakban 1944–1945-ben 18-tól 50-ig elvitték a férfiakat munkára: „Ígérték, hogy három nap múlva hazaengedik őket, de ennek már egy hónapja, és senki se jött vissza. Sőt, azt rebesgetik, hogy többen meg is haltak.” A 28. oldalon újból olvashatjuk, hogy ezeknek a férfiaknak a feleségei eljönnek Somogyihoz, hogy kérvényt írassanak: „Itt a cím, Sztarij Szambor vagy mi az ördög. Még kimondani is nehéz. Már beszéltünk apáddal, de ő azt mondja, nem kell kérvény, majd ő elmegy, és megtudja, mi van velük. De csak ígéri. Te a nyelvüket is tudod. – De Gábor nem tud oroszul. Honnan is tudna. Az iskolából is azért zárták ki, mert nem tud se oroszul, se ukránul. Most nyelvtanfolyamra jár. Bickó tanítja őket, egy görög katolikus pap, de Gábornak sehogy se megy a tanulás.” Felháborító hangnem, ahogy többször ismétlődik a „nyelvük” szó. Mintha Kárpátontúlra nem is felszabadítók, hanem hódítók jöttek volna. Mintha az orosz nyelv egyszerűen a „nyelvük” lenne, a személyi kultusz képviselőinek és egy görög katolikus papnak a nyelve. De maga a tény sem állja meg a helyét. A magyar nyelvű iskolák megnyitásáig a nyelv nem tudásáért senkit nem zártak ki az iskolákból. A nyelvtanfolyamok az adott iskolán belül működtek. Az orosz nyelvről lekicsinylően ír a szerző a 120. oldalon is. „Gramotája van, vagy az ördög tudja, hogy mondják.” A regényben helytelenül nevezi az író a kárpátontúli ukránokat ruszinoknak.

2. Sokat ártanak a regénynek az irodalmi és művészeti problémák zavaros, sőt néhol helytelen magyarázatai, a szocialista realizmus módszerének a lejáratása és a tőlünk idegen irányzatok túldicsérése. Azok az írók, akik ideológiailag és politikailag helyes műveket alkotnak, maguk negatív jellemek. Így amikor az egyik művész arra kéri Somogyit, hogy jegyezné fel számára bölcs kinyilatkoztatását, a főhős lekicsinylően így válaszol neki: „Ugyan mi szükséged van rá, mikor Varga Rózsi fejőnő portréját fested?”

Helyes-e kinevetni azokat a művészeket, akik a munkát és a munkást ábrázolják? Lehet-e őket szerencsétlen, sajnálatra méltó alakokként bemutatni, akiknek a számára az olyan semmilyen témán kívül, mint a munka, minden más elérhetetlen? És hogy mutatja be a szerző azt a költőt, aki pártos – ezt külön kiemeli – verseket ír? Természetesen kalandornak, karrieristának és ukrán nacionalistának. Bokoros, a költő az ukrán nacionalista Szics-gárda tagja volt. Ukrajnában harcolt, több szovjet katonát megölt, de a háború végén átállt a szovjet oldalra, és jelentkezett a cseh(szlovák) légióba. 1948-ban a színházban elszavalta az Üsd a magyart című versét. Majd letartóztatták, utóbb rehabilitálták. A továbbiakban szó szerint idézem: „Egy fél év után a területi lapban cikke jelent meg, amelyben megbánta ifjúsága vétkeit, megnevezte volt kollégáit, akik ideológiai szempontból már helyes verseket írnak, de nyilvánosan még nem határolták el magukat a múltjuktól. Azóta Bokoros újból verseket ír, olyanokat, mint »Pártunk napja ragyog a Kárpátok felett…«. Azt beszélik, hogy a kiadó főszerkesztőjének nagyon tetszenek Bokoros versei. Nincsenek bennük problematikus dolgok, de van pártosság és helyi kolorit…” Lehet-e így, közvetett módon kigúnyolni egy vers pártosságát? Lehet-e egyáltalán úgy bemutatni a dolgokat, hogy pártos műveket csak nem teljes értékű, mindenféle bűnöket hordozó egyének írnak, mint például Bokoros, a költő, vagy az a festő, aki a fejőnőt mázolja? Ugyanis a regényben nincs más eszmeileg gazdag alkotó. Csak futólag van említve erről az oldaláról Zágony munkássága, ő viszont karrierista és intrikus. Ugyanilyen megvilágításban látjuk azokat a hősöket is, akik ugyan nem alkotó emberek, de kiállnak a művészet helyes eszmei vonaláért és pártosságáért. A festőszövetség párttitkárát, Mazurt kimondottan negatív oldaláról mutatja be az író. Ő sztálinista, a személyi kultusz jegyeit hordozza. A párt ideológiai osztályáról menesztették. De amikor a szerző leírja a közgyűlést a festők szövetségében, éppen az ő szájába adja a párt júliusi plénumán hozott határozatokat, hogy közölje a jelenlevőkkel. Lám, hogy bírálja Mazur a festőket: „Elvtársak, már megvakultunk, hogy a verhovinai házakon, a kecskéket őrző kislányokon és a kapásasszonyokon kívül már semmit sem látunk? És hol vannak a kultúrházak, a munka hősei és a gépesített kolhozfalu. Annyi kapásasszony, amennyi a festményeken van, nem is létezik. Igen, itt van e bajok gyökere. Nem látjuk meg a témát e megváltozott munkakörülmények között. Mi még ma is a nyomorúságos múlt romantikájából élünk.”

A következőkben Mazur felszólalását a jelenlévők elítélik, a főhős felszólalásában elveti a párttitkár állításait, majd a gyűlés után barátjával beszélgetve arra a következtetésre jut, hogy Mazurral nem érdemes vitába szállni, inkább ki kell taposni a beleit. Ez a jelenet – mellesleg Kahána Mózes is elmarasztalóan ír róla – megint csak sok kifogást hagy maga után. Először. Az ideológiailag telített művek, az aktuális témák ábrázolását a szovjet nép által elért hatalmas vívmányok bemutatásának számonkérését nem szabad a regényben elmarasztalt sztálinistának a szájába adni mint egy nevetséges valamit. Ezek az elvárások benne foglaltatnak a párt júliusi plénumának az elvárásaiban, határozataiban. És ha ezt Mazur elfogadta, helyesen szólalt fel, akárki legyen ő. Somogyi felhívása pedig, hogy ki kell taposni Mazur beleit, felhívásként hangzik, miszerint le kell számolni mindenkivel, aki a párt vonalát képviseli. És milyen furcsa, hogy Belov, a területi pártbizottság instruktora Somogyi gondolatait támogatja. Itt jegyzem meg, hogy Belovon és Reineren kívül a pártapparátus minden dolgozója negatív figura. Hogy milyen a festőszövetség párttitkára, Mazur, arról már beszéltünk. Annak az iskolának a párttitkára, ahol Miska bácsi az igazgató, olyan ember, aki csak arra jó, hogy vigyázzon a lelki uniformison lévő rézgombok fényességére, a főhős falujának párttitkára meg éppen orvvadász volt. De térjünk vissza a művészet felvetett problémáihoz. Ugyanezen a gyűlésen a művész azt bizonygatja, hogy némely külföldi művészi folyóiratok közlései (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország jön számításba) negatívan hatnak a festők munkájára. A szerző igyekszik kigúnyolni ezt az állítást, úgy téve, mintha valóban ezek után a folyóiratok után kellene igazodni, amelyek – mint köztudott – sok szocialista realizmustól eltérő nézetet hangoztatnak. A 41. oldalon a szerző azt állítja, hogy Picasso egyik absztrakt festménye – ahol a bika feje a kép egyik sarkában, a gyomra a másikban, itt egy láb, ott egy kéz – sokkal hitelesebben fejezi ki a spanyol polgárháborút, mint a világ bármelyik csatajelenetet ábrázoló festménye. Mi értékeljük Picassót, a közéleti embert és művészt, de felhasználni a nevét az absztrakt művészet népszerűsítésére enyhén szólva nem való.

Értetlenséget vált ki az egyik bejegyzés a kiállítás vendégkönyvébe, amit a szerző egyértelműen pozitívan értékel, és további munkássága kiindulópontjának tekint. Somogyi képeinek egyik fő érdeme – a bejegyzés szerint –, hogy „kerüli az úgynevezett optimista színeket”. Hogyan? Az optimizmusról való lemondás pozitív jelenség a művészetben?

A 133. oldalon a szerző tagadja a forma és tartalom egységét. Ezt az állítását a következőkkel igazolja: „…a légyölő galóca szép, de a belső tartalma…?” Szerintem ez a példa teljesen zavaros. Az elméleti kérdéseket nem lehet mechanikusan átvinni az első utunkba akadt tárgyra, nem lehet összetéveszteni a művészet elméletét a mérges gombák életének megfigyelésével.

A 87. oldalon a szerző azt bizonygatja, hogy a mi szovjet művészetünk visszatért a neoklasszicizmus korába. Ez furcsa magyarázata a szocialista realizmusnak. Amikor az egyik festő kijelenti, hogy ő nem hajlandó megnézni az absztrakt képeket, a regény főhőse idiótának nevezi. Továbbá azt próbálja bizonyítani, hogy az absztrakt művészetben valóban van logika. S amikor egy olyan képről beszél, ahol a nő szeme a jobb mellén van, csak azt helyteleníti, hogy a bal szemét a bal mellre kellett volna festeni. Így éri el a regényben az absztrakt művészet népszerűsítése az abszurdot. (Megerősítem, mindezt a regény pozitívnak mondott főhőse állítja.) Meg kell említenem még, hogy a szerző gyakran és enyhén szólva furcsán nyilatkozik az orosz és a világ kultúrájának képviselőiről. A 12. oldalon például Solohov Emberi sors című művéről azt állítja, hogy olcsó fércmű, amiből sok van. Célszerű-e – különösen egy olyan könyvben, ami a magyar ajkú lakosságnak íródott – Siskin festményét „édeskés, giccses” műnek nevezni? És milyen apropóból írja a szerző: „…Micsoda forradalmat hozott a tudományba Einstein relativitáselmélete… És tudod, mit tettünk volna mi, mondjuk, tíz évvel ezelőtt ezzel az Einsteinnel, ha meg akart volna maradni magának? Elküldtük volna erdőt irtani valahova északra.” A szovjet emberek mindig nagy tisztelettel viseltettek Einstein iránt – ugyanígy tíz év előtt –, ezt tanúsítja az enciklopédia és más kiadványok. (Mellesleg ennek az állításnak a helytelenségéről a recenzens is említést tesz.)

A regény gúnyt űz a szovjet emberek szent ideáljaiból is. Ironikusan viccelődik a főhős a házastársi hűségen, a házassági bizonyítványt, két ember szövetségének dokumentumát lekicsinylően rediának, azaz olyan szerződésnek nevezi, amit valamikor a marha eladásánál és vételénél kötöttek. Itt a nő megvetését is látjuk, akit a szerző véleménye szerint ennek a rediának az alapján – mint valamikor a jószágot a gazdájához – kötnek a férjhez. Vitatja a szerző a társadalom jogát tagjainak ellenőrzésére, segítségnyújtását a magánéletben elkövetett hibák kijavítására. (Sokkal tartozom a társadalomnak, de a családi élet két ember magánügye.) Világos, hogy ezek a nézetek összeegyeztethetetlenek a kommunizmus építőinek erkölcsi kódexével, amely benne foglaltatik a párt új programjában is.

A regény egyik hőse, Miska bácsi, aki kommunista, teljesen feleslegesen ismételgeti: esküszöm a pártkönyvemre. például „Esküszöm a pártkönyvemre, hogy ő a mai napig szerelmes beléd”; 20. old.: „Az adventista egyetlen oroszt se lőtt le, a pártkönyvemre esküszöm.” Mellesleg ezt egy ivászat alkalmával mondja. Én úgy gondolom, a pártkönyv nem a legmegfelelőbb eszköz a hasonló elmésségekre. Valami okból gúny tárgya lett az a sok áldozat is, amit a szovjet nép hozott a nagy honvédő háború idején. Ha Mazur valami olyasmit említ, ami nem tetszik Somogyinak, a regény főhősének, amikor szerinte Mazur különösen nevetségessé válik, Somogyi így szól rá: „Mazur, tegye fel a sebesülési érmeit.”

A regényben nemcsak a felszabadulás első éveit rajzolja meg pesszimistán a szerző, de napjainkat is elöntik a sötét színek. Somogyi ellátogat az egyik kárpátontúli faluba. Ismerkedve a kolhozzal, látja, hogy a férfiak elszegődtek Kazahsztánba dolgozni, mert – idézek a regényből –: „A kolhoz igen gyengén fizet. Nem is akarja megmondani, mennyit. Nem lenne ő ráutalva, hogy dolgozzon, de a brigádvezető folyton jár a nyakára, hogy menjen, mert az emberek elmentek, kell a munkaerő. És fenyegetőzik is, hogy letiltja a tehenüket a legelőről. Kaszálni meg nem szabad, az árokparton sem. Hát ezért jár el dolgozni, ingyen. Igaz, a kolhoznak nincs is miből fizetni. A hegyekben kevés a föld. Érdemes lenne juhtenyésztéssel foglalkozni, de hát nem csinálják, nem tudja, miért.”

Lehetséges így bemutatni egy kolhozt mint jellemzőt?

Az meg egyenesen a valóság megcsúfolása, amellyel a 116. oldalon találkozunk, hogy a személyi kultusz áldozatait a mai napig nem rehabilitálták, ha azok kisemberek voltak. (Somogyi édesapjáról van szó.) Idézem: „Nyugdíjat? Miért adnának az ő anyjának nyugdíjat? Még csak ötvenhárom éves. A kolhozban meg egyáltalán nincs nyugdíj. Valami ellátás van munkaképtelenség esetén, de ez számításba sem jöhet, hiszen az anyja még bír dolgozni. Az ő anyja? Hetvenévesek is kapálnak… Az apja után sem kaphat semmit, hisz az ő apját nem rehabilitálták. És miért rehabilitálták volna? Mi lenne, ha minden kisembernek igazságot szolgáltatnának? Az ember sok, a kenyér kevés. Amiből sok van, annak lemegy az értéke, amiből kevés van, az felértékelődik.” Ebből következik: mivel a Szovjetunióban kevés a kenyér, ezért a kenyér érték, az ember – mivel sok van belőle – értéktelen. Hát ezért nem szabad rehabilitálni az egyszerű embereket. Mivel nélkülük több a kenyér. Ennek az állításnak hibás volta vitán felül áll.

Nem érthetők a 78. oldalon írottak sem. „Az új rend (értjük alatta a szovjethatalmat) az ő válláról is leszedte a legyőzött osztály csillagos rangjelzéseit, és besorozta a maga seregébe továbbszolgáló őrmesternek.” Miféle kegyeket oszt a szovjethatalom származás szerint? És mi az, hogy besorozta seregébe továbbszolgáló őrmesternek?

Furcsán hatnak a gyakori méltatlankodások az élet mindenféle, gyakran jelentéktelen visszásságain. Feltétlen szükséges kihangsúlyozni, hogy a főhős anyja feketén veszi a lisztet, mivel nem kapni az üzletben? A regényben állandó beszédtéma az ilyen-olyan hiánycikk. A szerző szinte kéjelegve ír a különféle fennakadásokról az ellátás terén. (Így például a regény utolsó oldalain többször is megemlíti, hogy nem kapni autógumit. S a főhős arról álmodik, hogy fest majd egy képet egy olyan gyárral, amelyik autógumikat bocsát ki szabad eladásra.) Természetesen ezekről a hiányosságokról lehet írni, de felesleges túlzásokba bocsátkozni.

Érthetetlen az a sötét kép is, amelyet a szerző az alkotó értelmiségről fest. Majdnem mind részegeskedik, rendezetlen a családi életük, csalják a feleségüket, és így tovább. A szerző azokat is elmarasztalja, akik más életet folytatnak. Ők karrieristák, rágalmazók és kispolgárok. Van-e egyáltalán pozitív képviselője az alkotó értelmiségnek? A recenzens valamiért közéjük sorolja Miska bácsit, az írót és Tónit, a festőt, megjegyezve: éppen ők azok, akik segítségére vannak Somogyinak, hogy rátaláljon a helyes útra, és ők az aktív, tevékeny kommunisták is. Sajnos, ez nem egészen így van. Hiszen ők is sok negatív tulajdonság hordozói. Gyakran isznak, különösen Miska bácsi, Tóni más feleségének teszi a szépet, a sajátját csalja, azonkívül – a recenzens szavaival élve – kétszínű is. És miben rejlik kommunista mivoltuk? Talán abban, hogy Miska bácsi olyan gyakran esküszik a pártkönyvére?

Vajon pozitív hős Somogyi? Jelleme ellentmondásos és feltáratlan marad. Ha erkölcsileg sikerül is a szerzőnek ilyen-olyan mértékben igazolnia hősét, megmutatni újjászületését – elválik a feleségétől, és új családot alapít –, nem teszi ezt meg vele úgy, mint állampolgárral és művésszel. Somogyi a regény utolsó soráig kitart hibás nézetei mellett. (A művészetről vitatja a párt vezető szerepét az alkotó munkában, mellőzi az új témák ábrázolását, a művészet pártosságát és így tovább.) Éppen ezért hihetetlen, hogy elnyeri a párt ideológiai osztálya új instruktorának támogatását. (Mellesleg feleslegesnek tartom részletezni a formaságokat a pártközpontba való bejutáskor: belépő kitöltése, átadása, a személy azonosságának ellenőrzése stb.)

Irodalmi, művészeti hiányosságok

Ezekről csak röviden szólok, mivel a szerzőnek most elsősorban az ideológiai és politikai hibák kijavításán kell dolgoznia. A regény túl van terhelve elméleti eszmefuttatásokkal, vitákkal a művészetről, a nőkről, amely unalmassá teszi a regényt. A műre rányomja bélyegét a naturalizmus, sok az ízléstelen kiszólás, megjegyzés. Úton-útfélen előfordulnak a „szarni” és „kurva” szavak stb., például az egyik helyen teljesen indokolatlanul marad abba két hős beszélgetése, mivel az egyikük bejelenti, hogy neki most „pössenteni” kell. Ennek az epizódnak mellesleg semmiféle művészi súlya nincs. Miért kell egyáltalán megemlíteni?

A regény – ahogy a recenzens is megjegyezte – alatta marad a szerző képességeinek, ami az ideológiai eltévelyedésekkel is magyarázható, mivel magas művészi színvonal elképzelhetetlen magas eszmeiséget hordozó tartalom nélkül.

Balla László

vezető szerkesztő

Ungvár, 1964. augusztus 20.

Kovács Vilmos levele a kiadóhoz, regényéről

A Kárpáti Kiadó Igazgatójának,

Feszenko elvtársnak,

Ivanov elvtárs főszerkesztőnek,

Barzsó Tibor elvtárs főszerkesztő-helyettesnek

Kovács Vilmostól, az USzSzK Írószövetségének tagjától

Tisztelt Elvtársak!

Jelen levél megírására Balla László vezető szerkesztő szerkesztőségi véleményezése kényszerít, amelyet a Holnap is élünk című regényem kéziratára írt.

Emlékezzenek, a kéziratot még az elmúlt év végén véleményezte Kahána Mózes moszkvai író. Ezek után megírtam még két fejezetet, számos javítást eszközöltem, figyelembe véve a bíráló megjegyzéseket. Szerkesztőmmel, Barzsó Tiborral két hónapig dolgoztunk a kéziraton. A regény már nyomdakész volt, amikor Balla Lászlót nevezték ki vezető szerkesztőnek, és a szerkesztőség szabályai szerint neki kötelessége elolvasni minden kéziratot.

Kértem Önöket, tegyenek kivételt, tekintsenek el most az egyszer a szabályoktól. Mi indokolta a kérésemet?

Mindenkinek tudomása van Balla és a köztem fennálló, enyhén szólva feszült viszonyról. Ezek személyes ellentétek, amelyek úgy, mint már a múltban is, megfosztják Ballát minden objektivitástól. Ráadásul ő a prototípusa regényem egyik legellenszenvesebb figurájának.

Tehát úgy tűnik, mintha annak adnánk elbírálásra a panaszunkat, akire panaszkodunk, és ez egyáltalán nem logikus.

Azonkívül Balla László utóbbi elbeszéléseit, az ő kérésére, nem én szerkesztettem, habár én vagyok az egyetlen irodalmi szerkesztő. Vajon mi késztette arra, hogy ezt kérje? Hát éppen az, ahogy már feljebb említettem, hogy feszült közöttünk a viszony, és Balla félt, hogy bosszút állok. Hogy félelme mennyire volt indokolt, erről most nem beszélek, de az én félelmem, hogy képtelen lesz velem szemben tárgyilagosságra, teljesen beigazolódott.

Miután megismerkedtem Balla László szakvéleményével, a következőket jelentem ki.

Ez a szakvélemény híjával van minden tárgyilagosságnak, és nem nehéz benne felfedezni a törekvést: megrágalmazni a szerzőt, a regényét, lehetetlenné tenni annak kiadását. Ebből a célból Balla László önkényesen és tendenciózusan ragad ki és csoportosít idézeteket a kéziratból. Úgy fordítja le azokat, hogy elferdíti, meghamisítja a szerző gondolatait. Szándékosan nem idézi a regény azon részeit, amelyek ellentmondanak a negatív hősök hibás állításainak. Az idézeteket úgy kommentálja, hogy megtévessze Önöket. Elhallgatja a regény érdemeit, holott ez elemi kötelessége mindenkinek, aki szakvéleményt ír. Igyekszik befeketíteni a szerkesztő és Kahána Mózes műbíráló munkáját, aki régi kommunista, 1920-tól tagja a pártnak, és legalább háromszor akkora irodalmi múlt áll mögötte, mint Balla Lászlónak.

Olvasva a szerkesztői recenziót, az a vélemény alakulhat ki, hogy a szerző aljas indokból írt egy ideológiailag káros könyvet, a szerkesztő és Kahána Mózes író – mind a kettő kommunista – bolondot csináltak magukból, mert nem vették vagy nem akarták ezt észrevenni. Nem nevetséges ez?

Mielőtt megcáfolnám a szerkesztői vélemény nevetséges állításait, hadd ejtsek néhány szót a Holnap is élünk című regényről.

A regény sok vonatkozásban önéletrajzi, minden epizód kivétel nélkül az életből vett. Mivel festőművészről írok, évekig tanulmányoztam a művészettörténetet, és a vitatott kérdéseket megbeszéltem a hivatásos festőművészekkel.

A regény cselekménye 1958–1959-ben játszódik, azaz amikor a személyi kultuszt az egész világ előtt leleplezték, és a párt megkezdte harcát a lenini normák visszaállításáért a párt és a társadalom életében. Átszervezték és a pártnak rendelték alá az államvédelmi szerveket, a gépállomásokat és az ipari vezetés struktúráját. Elvetették Sztálin koncepcióját az osztályharcról a szocialista társadalomban, ami a tömeges retorziók alapjául szolgált. Kijelentették, hogy nálunk nincs osztályellenség, nincsenek politikai perek, s a párt neveléssel és meggyőzéssel küzd a marxista–leninista eszmék megerősödéséért. Mindezek az új törekvések felbőszítették a vezetés régi módszereinek híveit. Lelepleződött Molotov és Kaganovics és mások pártellenes tevékenysége. A helyi pártbizottságokban megindult a megtisztulás, mindazoknak a párttagoknak az elbocsátása, akik nem tudták vagy nem akarták elfogadni az újat.

Ebbe a bonyolult folyamatba csöppen bele a hősöm, Somogyi Gábor, fiatal festőművész, akit 1949-ben letartóztattak és elítéltek koholt vádak alapján, majd utólag rehabilitáltak. Mint festő mélyen realista, mint ember tisztességes. Apja kommunista volt, így Gábor helyes ideológiai nevelésben részesült. Ez segítette, hogy megőrizhesse lelki egyensúlyát. Megértette a történteket, lágeréletéről még a legjobb barátainak sem beszél, mindent elölről akar kezdeni a megváltozott körülmények között: keresi magát a művészetben, a társadalomban és a magánéletben.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy kiélhettem volna magam a börtönegzotikumban, mint tette azt Szolzsenyicin az Ivan Gyeniszovics egy napjában vagy Aldan Szemjonov a Dombormű a sziklán című elbeszélésében (Oktyabr folyóirat 1964. 7. sz.), de mindezt olcsónak találtam. Ezért a talán nem annyira szenzációs, de nehezebb utat választottam: belehelyezni hősömet ezzel a nehéz múlttal a fentebb már említett körülményekbe, kikényszeríteni az összeütközést azokkal az emberekkel, akik ellen harcolt, és akiket végső soron a párt is elmarasztalt. Megfigyelni, hogy megtörik-e ez az ember, amikor kiújulnak régi sebei. Nem tört meg. Ebben segítségére voltak kommunista barátai, segítségére volt a párt – a regény konfliktusát a pártapparátus dolgozói oldják fel –, és végül segítségére volt a társadalmunkban feltétel nélkül bízó tiszta lelkű nő.

Hát ilyen feladatot tűztem magam elé ebben a regényben, és meg is oldottam egy szovjet író tisztességével.

Az alábbiakban kitérek Balla László szakvéleményének állításaira, aki a következő politikai bűnökkel vádol: nemzeti szenvedélyek szítása, a szocialista realizmus módszerének támadása, az absztrakt irányzat népszerűsítése a művészetben, a művészet pártosságának tagadása, a szocialista vívmányok lekicsinylése, a kárpátontúli magyarság kulturális fejlődésének a tagadása, és A kommunizmus építői erkölcsi kódexének a megcsúfolása.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ilyen feladatot társadalmunk legádázabb ellensége sem tűzhetne maga elé, nemhogy egy szovjet író.

Vizsgáljuk meg Balla első állítását, a nacionalizmust. A regény hősei nincsenek felosztva nemzetiségek szerint. A főhős, Somogyi Gábor legjobb barátja Miska bácsi, párttag és orosz író. A másik barátja, Tóni kommunista és magyar. A regény hősei között nincs semmiféle nemzetiségen alapuló ellentét. A regényben említve van a kimondottan szláv és a magyar nyelvtől teljesen idegen megszólítás, a Margit Gaborovna, a zdravsztvujtye köszöntés, és a beszélt magyar nyelvben használt gramota szó, de mindez kimondottan iskolai problémaként szerepel, és nem mint az orosz nyelv lekicsinylése, és nem a nemzeti érzések szítását szolgálja, hanem harcol az anyanyelv tisztaságáért. Ez ugyanaz a harc, amit az ukránok folytatnak nyelvükben az orosz hatások elterjedése ellen. Ha ez nem így lenne, a főhős nem beszélne az orosz nyelv szépségéről, és nem részesítene előnyben néhány orosz szót, amelyek pontosabban tükrözik a fogalmakat, mint a hasonló magyar szavak. És miért hallgat erről a szakvélemény? Máskülönben mindezek a problémák, csakúgy, mint a magyar iskolák könyvtárainak aránytalan ellátása orosz és ukrán könyvekkel, különböző fórumokon éppen Balla László által lett szóvá téve, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ezért őt nacionalizmussal vádolja. Azonkívül mindezt Somogyi tanítónő húga teszi szóvá, méghozzá 1958-ban, ráadásul a végén megjegyzi: „Ezek a mi kis problémáink, de tudod, ezek már nem olyan bajok, amelyeket ne lehetne orvosolni.” És ehhez felesleges bármit is hozzáfűzni.

A regényben érintettem azt a tényt, hogy Kárpátontúl férfi lakosságát erőszakkal elvitték munkára a keleti országrészbe. A szakvélemény felveti a kérdést: kell-e erről írni? Szerintem feltétlenül. És miért?

A nyugati reakció a mai napig felhasználja ezt a tényt saját céljaira, és összeköti Sztálin 1944-ben tett kijelentésével, miszerint: „A magyarkérdés csak vagonkérdés.” És mindezt úgy magyarázza, mint amely a szovjethatalom természetéből adódik. Ez a magyarázat félrevezető és veszélyes, különösen azokra nézve, akiknek hozzátartozói odapusztultak. (Csak az én szülőfalumból 374 embert vittek el – közöttük kommunistákat is –, ebből 137 ember jött haza.) Itt jegyzem meg, a regény ezt a tényt nem említi. A pártdokumentumok szellemében, amelyek felfedik és elítélik a sztálini személyi kultusz túlkapásait, kötelességemnek tartottam regényemben megemlíteni a magyar férfiak elhurcolásának tényét. És ezt nem a nemzetiségi ellentétek felszítása céljából teszem, ahogyan ezt Balla László állítja. Nem szabad hagyni megerősödni azt a változatot, hogy mindez a szovjethatalom, a szocializmus természetéből következik, hanem mindezt a személyi kultusz túlkapásainak a számlájára kell írni. Erről érintőlegesen a regényben is szó van.

Somogyi megkérdezi a testvérét, aki tanítónő, hogy nincs-e probléma azokkal a gyerekekkel, akiknek az apját annak idején elvitték. Idézem a testvér válaszát: „Gabikám, ezek a gyerekek már csak apáik elbeszéléséből ismerik azokat az időket. Nem az ő élményük, a hatás sem az. Most más idők járnak…” És a következtetés: a második nemzedék lelkén már nem maradt árnyék. És én ezt tartom a meghurcolt egyszerű emberek lényeges rehabilitációjának, akiknek személy szerinti rehabilitációja nem lehetséges, de nem is lenne értelme. Ebben az összefüggésben hangzik el az a kijelentés, hogy sok volt az ember, a kenyér meg kevés. Miért hagyta ki Balla László az idézetből a „volt” igét? Hát azért, mert így könnyebb volt elferdíteni a szerző gondolatát, nemzetiségi színezetet adni annak, s megfogalmazni abszurd végkövetkeztetését. Aztán meg: ha én célul tűzöm ki a nemzetiségi ellentétek szítását, akkor nem leplezem le könyvemben a magyar nacionalizmust, amiről szándékosan hallgat a szakvélemény szerzője. A magyar nacionalizmus bírálata jelentős helyet foglal el a regényben, jól ismerem történelmi gyökereit és filozófiai alapját. A leghatásosabb fegyvert vetem be ellene: a szatírát és a szarkazmust. Így például bemutatom a magyar királyi polgári iskola egyik szánalmas tanárát, aki azzal akarja megszégyeníteni Somogyi Gábort, hogy a szovjet felszabadítókat várja. Ezzel „vádolja” osztálytársai előtt. Pellengére állítom a hamis magyar hazafiságot is, leleplezem és kinevetem az úgynevezett Szent István-i gondolatot, a fasiszta ideológia hordozóját, amelynek célja az ezeréves határok visszaállítása. Írok Kárpátalja megszállásáról, beszélek az ukrán lakosságot ért sérelmekről. Mondják meg, ilyen alapon hogyan lehetek én a nemzetiségi ellentétek szítója? Milyen aljas dolog ez, és milyen aljas az az ember, aki mindezt elhallgatja, és engem vádol nacionalizmussal?

Most vegyük szemügyre Balla László azon állítását, miszerint én támadom a szocialista realizmust, és az absztrakt irányzatot hirdetem. A második állítás cáfolatával elvethetjük az elsőt.

Somogyi Gábor mélyen realista festő, aki nemcsak hogy nem népszerűsíti, de gyűlöli és mélyen és szigorúan elítéli az absztrakt művészetet. Festőbarátjával, Tónival beszélgetve nem azért utal Picasso festményére, hogy ezt az absztrakt érdekében tegye, ahogyan ezt a művem bírálója állítja, hanem azért, mert a Guernica, a híres festő műve a francói fasizmus borzalmait ábrázolja. Maga a kép nem is absztrakt, hanem expresszionista. És ez óriási különbség, amelylyel tisztában kellene lennie mindazoknak, akik szakvéleményt írnak, nehogy tudatlannak látsszanak. Mit olvashatunk erről a moszkvai Művészet című folyóiratban?

„Moszkvában Picasso 80. születésnapjának évfordulóján festőművészek, írók, építészek jöttek össze, hogy megemlékezzenek a kiváló francia kommunista művészről. M. V. Alpatov professzor így méltatta. »Amikor hazája felett megjelentek a sötét fellegek, és Biscaya megye kis városa lett az első áldozata az embergyűlölő fasizmusnak, a nagy festő erre egy monumentális alkotással válaszolt, amely eseménnyé lett a festő munkásságában és a világ képzőművészetében. A Guernica egyes motívumai még a spanyol események előtt jelen voltak a művész gondolataiban, akkor, amikor a vad Minotaurus rémuralmára gondolt. Líráját a közös ügynek szentelte, és ebből eposz született. A Guernica szenvedélyes tiltakozás a fasizmus, a háború, az erőszak, az emberirtás ellen.«”

És lehetséges-e a szovjet emberek munkája lekicsinylésének minősíteni Somogyi következő kijelentését: „Erre semmi szükség (meddő viták a naturalizmusról), mikor Varga Rózsi fejőnő portréját fested.” Hiszen Somogyi – mivel a területi lapnál dolgozik – maga is lerajzolja az élmunkásokat!

Továbbá: Balla László, hogy bebizonyítsa az absztrakt irányzat népszerűsítését, akár tisztességtelen módszerekhez is hajlandó folyamodni. Az absztrakt festményről, amelyiken a nő szeme a mellén van, nem Somogyi beszél, hanem Lekszi, aki ennek a festészetnek a híve. Somogyi kineveti őt, és hülyének nevezi.

És miért nem idézi Balla László a következőket: „Párizs. Tavalyelőtt Moszkvában beszélgetett a fiúkkal, akik megjárták Párizst. Riasztó hírekkel tértek haza. A művészet szentélyét akarták látni, amely századokon át hirdette igéjét a világnak, de szentély helyett bordélyház fogadta őket, ahol az üzlet szemétdombjain buján burjánzik a prostitúció. Vagy ötvenezer szélhámos gyűlt itt össze, hogy innen fohászkodjon Fortunához a világ minden nyelvén. De Fortuna a kalózvezérek kezében van, az ő kezükben van a pénz és a kiállítási helyiségek, s ők kötik a szerződéseket is. Az ötvenezer ember közül kiszemelnek ötvenet, és szerződést kötnek velük: havonta háromszáz-négyszáz képre… A nonfiguratív festészet vagyont kínál, és áldozatokat követel. Megtörtént, hogy egy ilyen sztár mázolatlan, üres vásznakat aggatott a kiállítási terem falára, aztán – a látogatók szeme láttára – behozott egy tucat meztelen nőt. Ott a helyszínen bemázolta őket festékkel: egyeseket elölről, másokat hátulról, majd odanyomta a modelljeit a vászonhoz, és kész a kép… És Párizs bomlott. A szellemi prostitúciónak hagyományai vannak: a bordélyházak prostitúciója, ahol mesterségbeli fogásait tanulta.”

Mi ez? Az absztrakt irányzat hirdetése?

És mi Somogyi festőművész hitvallása, miféle szakmai problémák foglalkoztatják? Ezt a kérdést teszi fel Somogyinak a párt propagandaosztályának vezetője, Reiner elvtárs. És a festő válasza: „Hát ezek az én problémáim, Reiner elvtárs. Megfogni az ember lelkében a változó időt, s megfogni a változó idő sodrában az embert… Na már most a mi korunkban ez a változás óriási sodrású, hogy – a technikai csodák koráról lévén szó – technikai kifejezést használjak, gyorsabb a hang sebességénél… Hogyan tapogassam tehát ki, és hogyan fessem meg, mint munkálkodik a kor Kacsó Imre lelkében, aki valamikor régen még jól sem lakott, ma pedig már a disznót is kenyérrel eteti.”

Somogyi viszonyát a művészethez leginkább a forma és a tartalom egységéről vallott gondolatai tükrözik. Ezek közül a gondolatok közül Balla kiemeli a gyilkos galóca példáját, és rögtön általánosít: „…a szerző cáfolja a forma és tartalom egységét.” Szerinte az elméleti kérdéseket nem lehet mechanikusan átvinni az első utunkba akadt tárgyra, a természeti jelenségeket a művészetre. Igen, ezt nem szabad, de elferdíteni a regény szövegét saját rágalmazó céljaira szintén nem szabad. Pedig éppen ez történt! Mi is a tényállás?

Somogyi elgondolkozik az emberi arcokon. Idézem: „…vagy emberi mérték szerint mennyivel szebb a véres kezű Nero (császár) arca, mint a torz Quasimodóé, pedig ez a szörnyeteg a legszebb emberi lelket hordozza magában. Az emberben megvan a törekvés, hogy szépnek fesse a jót és csúnyának a rosszat… A természet azonban lépten-nyomon megtréfálja az embernek ezt a törekvését. Nem, a természet követhet el hibát, amikor alkot, de nem hamisít. A galóca szépsége funkció, rácáfol a forma és tartalom egységére, de a természet nem kényszeríti az embert arra, hogy szépnek mondja a gyilkos galócát… Igen gyakran előfordul, hogy szépnek látunk egy csúnya arcot. Miért? Mikor látunk szépnek egy csúnya arcot? Ha megismerjük a lelket, amit hamisan tükröz, ha ez a lélek szép. Ilyenkor ezt a belső tartalmú szépséget beleképzeljük a külső csúnyaságba, és az arc megszépül. És ez már alkotás. Tudatos vagy tudat alatti, de alkotás. Az ember így korrigálja a természetet, a természet hibáit. Igazságtalannak tartja Quasimodo rútságát, és ezt a rútságot a torz testben megbúvó nagyszerű lélekkel szépíti meg. És az ember ezzel igazságot szolgáltat a természettel szemben.”

Hát ez Somogyi festőművész hitvallása, és ez a szerző hitvallása is. És ez nem más, mint a szocialista realizmus, a forma és az értelem dialektikája, a néha igazságtalan természet feltöltése humanizmussal.

Nézzük Balla László következő állítását: az irodalom és művészet pártosságának a tagadása. Mi az alapja ennek az állításnak? A költő, Bokoros jellemének hamis magyarázata, úgyszintén a Festőszövetség párttitkárának, Mazurnak, azaz demagógiájának, megátalkodottságának elmarasztalása, elítélése, a júliusi plénum határozatainak helytelen értelmezése, a nekem tulajdonított kijelentés: kitaposni azok beleit, akik kiállnak a párt vezető szerepéért a művészetben.

Már fentebb említettük, hogy Somogyi művei a szocialista realizmus jegyében születnek. Ő nem a vulgárisan leegyszerűsített szocialista realizmust képviseli, hanem a filozófiailag megalapozottat, átgondoltat. Éppen ezért nem tudja elfogadni az „absztrakt” Lentit, és élesen elítéli az absztrakt irányzatot. De Somogyi Zágonyt is elmarasztalja, és a rímhányó Bokorost is.

Érthető okokból Zágony alakja nem vált ki Ballából ellenérzést, ezért nem is térek ki külön erre a szereplőre.

Ki az a Bokoros? Először is epizódszereplő. Nem azért marasztalja el a szerző, mert úgynevezett pártos verseket ír, hanem azért, mert tehetségtelen versfaragásával éppen az irodalom pártosságát járatja le. Elmarasztalja az író, mert ez az ember kalandor, aki arra használja fel a pártosságot, hogy belopja magát az irodalomba. A kiadó főszerkesztője (a regény cselekménye 1958-ban játszódik, az epizód még korábbi) nem fog fel két dolgot: Bokoros személyében kalandorral van dolga, és a versei nem attól lesznek pártosak, hogy gyakran leírja a párt szót. (Máskülönben Bokoros személye az életből vett, egyébként már régebben kizárták az írószövetségből.) Ehhez – szerintem – nem szükséges semmit hozzátenni.

És ki Mazur? Milyen szerepe van a regényben? Mit mond róla Tóni? „Állat. A bőréből bújik ki, mivel kikerült a területi pártbizottságból, és ide irányították hozzánk klubvezetőnek. Be akarja bizonyítani, hogy a mostani politika liberális, és felesleges az embereket elkényeztetni.”

Hogyan nyilatkozik róla Belov, a területi pártbizottság propagandaosztályának instruktora a gyűlés után: „Mert nézze, Somogyi elvtárs, Mazur tisztességes ember, ehhez nem férhet kétség. Arról is mélységesen meg van győződve, hogy amit tesz, helyesen teszi, és cselekedetével a párt javát szolgálja. Sajnos, azt nem tudja magáról, hogy ma már sziszifuszi munkát végez, ami ráadásul még káros is.”

Mit mond neki Tóni, a Somogyi-üggyel foglalkozó bizottság tagja? „Itt kétféle múlt van, Mazur elvtárs. Az a múlt, amely bennünket néha visszafelé húz, és az a múlt, amelyik magát húzza, Mazur elvtárs. Azzal pedig ideje lenne már szakítani.” És milyen véleménnyel van róla Reiner, a területi pártbizottság főnöke? „És ami Mazur elvtársat illeti, az a véleményünk, hogy az energiáját más területen hasznosítsuk.” Mindezeken kívül Mazur nem ért a festészethez, és a legtöbb konfliktusnak közte és a művészek között ez az alapja. Mit mond a már említett taggyűlésen Kozlov képéről: „Az ön képén, Kozlov, a fák balról jobbra hajlanak. Azaz nyugatról keletre! Amikor köztudott, hogy a keleti szél erősebb a nyugatinál. Vagy ez magának mindegy, Kozlov?” (Az epizódot az életből vettem). Idézem tovább: „Kozlov valami olyasmit ordított, hogy ő légnyomásos, nem felel magáért, ezért jobb, ha elmegy.” És a gyűlés után Kozlov mondja, és nem Somogyi, ahogyan azt rosszindulatúan állítja a recenzens: „Ezzel nem is vitatkozni kell, hanem kitaposni belőle a lelket.

– Miféle lelket? [Kérdezi Somogyi.]

– Igaz is, milyen lelket?” [Kozlov szavai.]

Mi végre kellett Ballának a lélek szót a bél szóval behelyettesíteni? Hát azért, hogy elferdítse a párbeszédet, és így jusson el saját következtetéséhez, amit nemhogy megcáfolni, de idézni is restellek. A regényben szemben áll Mazur és Somogyi. Miért? Mazur mindkét lábával a személyi kultusz talaján áll, nem képes lemondani a vezetés régi módszereiről (mint Galina J. Nyikolajeva írónő [1911–1963] regényében a gyár igazgatója). Mindenkire megvetéssel néz, és mint akit egy életre megmérgezett a párt által elítélt sztálini koncepció, keresi maga körül az osztályellenséget… Tudja Somogyiról, hogy politikai elítélt volt, és ez neki már elég is. Ahelyett, hogy segítségére lenne ennek a rettenetes múltat hordozó embernek mindent elfelejteni, Mazur az önkívületbe hajszolja gyanúsítgatásaival, mélységes ostobaságával. A már említett értekezleten Somogyi nem Mazurt támadja, hiszen annak igaza van abban, hogy a művészet elmarad a gyorsan változó élet mögött. Akkor is igaza van, amikor a kárpátaljai festészet köztudott hiányosságairól szól, többek között a nyomorúságos múlt oly gyakori ábrázolásáról. Ezek olyan tények, amelyet sem Somogyi, sem más nem vitat. (Ezeket az igazságokat a szerző azért adja Mazur szájába, hogy bonyolultabbá tegye a jellemét. Emlékezzünk Belov már idézett szavaira: „Mazur tisztességes ember.”)

Somogyit az bőszítette fel, amit Mazur a Kozlov képeiről mondott. A felszólalását is ezzel kezdi: „Amit Kozlov képéről a fákkal kapcsolatban mondott, az még viccnek is rossz, nemhogy bírálatnak.” Somogyi rögtön itt megemlít egy esetet a saját képeivel kapcsolatban: „Egy képet hoztam be ide. El akartam ajándékozni… Egyszerű kis kép volt, őszi parkrészletet ábrázolt. Egy lócát, amelyen egy fiatalember ült tenyerébe hajtott fejjel. Színprobléma, hangulat. És egyszer csak megszólalt a hátam mögött; valaki: »Mi az, már New York-i parkokat festegetünk lócán hálókkal? Mert tudtommal nálunk mindenkinek van fedél a feje fölött…«” Hát ezt a műveletlenségből és tudatlanságból fakadó gyanakvást ítéli el Somogyi, és nem a KB júniusi plénumának határozatait. És általában, honnan veszi Balla László, hogy regényében a szerző lejáratja a plénum határozatait? Három okból nem értem ezt az állítást.

Először: Mazur igazságai nem a júliusi plénum anyaga, hanem a párt állandóan működő követelményei, amelyet az értekezleten részt vevők nem cáfolnak, és nem is cáfolhatnak.

Másodszor. A regényt olvasva mindenki számára világossá válik, hogy az epizód 1958-ban játszódik, és nem napjainkban, mint ahogy a recenzens többször hangsúlyozza.

Harmadszor. A plénum anyagainak hitelrontásáról szó sem lehet, mivel a regény a plénum előtt íródott, és le lett adva a szerkesztőségbe.

Emlékezzünk vissza a fentebb idézett beszélgetésre Somogyi és Kozlov között, amit a recenzens rosszindulatúan elferdített, ráadásul Balla úgy minősíti, mint felhívást a leszámolásra mindazokkal, akik a párt vonalát képviselik a művészetben és az irodalomban. Felvetődik a kérdés: van-e különbség a recenzens és Mazur között? Nincs! Hacsak nem vesszük figyelembe azt a hat évet, amely elválasztja őket egymástól.

Továbbá: a szakvélemény szerint a regény tagadja azokat a szociális vívmányokat, amelyekhez hozzájutott a kárpátontúli falu a felszabadulás után, és tagadja a magyar nemzetiség, az értelmiség kulturális fejlődésének a lehetőségét. Mi az alapja az első állításnak? Idézem a műbírálót: „Somogyi ellátogat egy faluba. Megfigyelve a kolhoz életét, látja, hogy a férfiak elszegődtek munkára Kazahsztánba, mivel [itt Balla idéz a regényből] »…a kolhoz nagyon keveset fizet…«. Mióta nincs Kárpátontúlon vagy másutt gyenge kolhoz? Aztán: nem ő látja, hanem visszaemlékezik a háziasszonya szavaira. Továbbá: talán olyan elítélendő cselekedet elutazni a szűzföldekre? Ezek természetesen olyan általános elvi kérdések, amelyekbe belezavarodhat a szakvélemény szerzője. Más az, amit nem értek. Miért felejtette el Balla idézni a szöveg első részét, éspedig: „Ma megkérdezte a fiatalasszonytól, hogy mennyit keres az ura. Azt mondja, tavaly 25 mázsa búzát hozott haza, meg pénzt is.” Ezt azért felejtette idézni Balla, mert így teljesen más a kép. De Balla nemcsak ezt felejtette ki, de azt is, amit Miska bácsi mond Somogyinak ugyanerről a faluról. Éspedig: „A faluban van kórház, óvoda, szülészet, mozi, klub, 5000 kötetes könyvtár, középiskola és kilenc fiatal felsőfokú végzettséggel. A házak fele új, és több épülőben van.”

Felvetődik a kérdés: ez a szocialista vívmányok tagadása? Mindehhez hozzájárul, hogy Somogyi szülőfalujában, amelyről abszolút pozitív képet fest, így összegzi az új élet vívmányait: „A kenyér, amely istentől adott szentségből megszokott emberi táplálékká vált.”

Annak cáfolatára, hogy Somogyi tagadja a magyar nyelvű és nemzetiségű értelmiség kulturális lehetőségeit, elegendő, ha a következőket említem: a festőművészek között sok a magyar; Somogyi húga levelező tagozaton végzi az egyetemet; a sógora, Árpi műszaki főiskolán tanul, Gizike rajzoló a területi újságnál; Győző a területi lap munkatársa; Márta orvos, a bátyja mérnök a cipőgyárban. Úgy gondolom, a felsorolt tények magukért beszélnek.

És valóban csúfot űz a szerző azokból a szent ideálokból, amelyeket a kommunizmus építőinek erkölcsi kódexe tartalmaz? Mi az alapja ennek a hamis állításnak? A recenzió idézi Somogyi szavait: „Sok mindennel tartozom a társadalomnak, de a családi élet, az két ember magánügye.” Ezeket a szavakat Balla úgy magyarázza, hogy a hős tagadja a társadalom jogát a magánélet ellenőrzésére, hibáink kijavítására. Somogyi kijelentése két részből áll. Az első részben azt mondja, hogy sok mindennel tartozik a társadalomnak. És ez pozitív hozzáállás. A másik rész magában foglalja a hős hibás nézetét, amelyet rögtön meg is cáfol a barátja, Miska bácsi: „Ha nincs a családban egy harmadik, vagy isten tudja, még hány” (mármint gyerek).

Teljesen világos: ha a szerző vitatná a társadalom jogát beleavatkozni (és nem ellenőrizni) a magánéletbe, akkor nem cáfolná meg Somogyi hibás nézetét Miska bácsi szavaival, hanem elhallgatná, mint ahogyan ezt teszi a recenzens. Vajon valóban legyint-e a főhős a szovjet emberek háborús áldozataira? Ilyen következtetésre csak olyan ember juthat, akinek az irántam való gyűlölete elvette a józan eszét. Mert Balla Lászlónak aztán igazán tudnia kell, hogy én verseimben szeretetből és kegyeletből nem egy emlékművet emeltem a nagy honvédő háború hőseinek. Saját esztelen állítását Balla a következő idézettel támasztja alá: „Mazur, tegye fel a sebesülési érmeit!” Mit jelentenek ezek a szavak? Somogyi tudja, hogy Mazurt menesztették a területi pártbizottságból, és ennek következtében megsérült a lelke. Ezért amikor Mazur zaklatásai eljuttatják Somogyit a tűrés határáig, mondja azt: „Mazur, rakja fel a sebesülési érmeit!” Így akarja felidézni azt a sebet, amelyet Mazur a párt dogmatizmus elleni harcában kapott. És kötve hiszem, hogy Ballán kívül bármelyik olvasó ezt másképpen értelmezné.

Továbbá a recenzens azt állítja, hogy a regény szerzője csúfot űz a hitvesi hűségből, a házassági bizonyítványt rediának nevezi, és ez a nő lealacsonyítását hordozza. Balla itt nem meri csak a redia szót idézni, mert rögtön kitűnt volna: Somogyi azt a házassági bizonyítványt nevezi rediának, amely mögött nincsen lélek, csak önzés és csalás. A műbíráló valamilyen okból arról is megfeledkezik, hogy a főhős állandóan szidja Tónit, a barátját, amiért az megvetéssel beszél a nőkről. Beszél neki a nőkultuszról, mert őt magát meg önfeláldozó szép szerelem köti Mártához, jövendő feleségéhez. Balla nemcsak erről feledkezik meg, hanem saját elmarasztaló véleményéről is, amikor Somogyi erkölcsi rehabilitációjáról beszél. Hát hogy van ez? Van itt egy csepp logika is? Nincs. És azért nincs, mert a recenzens belezavarodott saját vádjaiba.

Továbbá. Nincs a regénynek pozitív hőse? A regénynek valójában két negatív hőse van, ha figyelmen kívül hagyjuk az epizódszereplőket. Ezek Zágony, a festő és Mazur. Mazurról már sokat beszéltünk. Ő tulajdonképpen tragikus hős. Tragédiáját saját maga idézi elő. A személyi kultusz benne megcsontosodott dogmái gátolják, hogy elfogadja a párt új vonalát, és ezért a párt más munkakörbe helyezi, ahol mint becsületes ember még hasznos is lehet.

Zágony, ahogyan már említettük, kocafestő. A festészet számára főleg pénzforrás. Lehetőség arra, hogy villát építsen, és polgári kényelemben éljen. Azonkívül gátlástalan rágalmazó is, aki azzal dicsekszik, hogy már négy fej van a kopjafáján. Somogyit azért jelenti fel, mert az többször is a szemébe mondja, hogy kontár, kispolgár, tehetségtelen és pénzsóvár. Zágony a regényben lelepleződik, de büntetése – mint ahogy az életben is – elmarad.

A regény többi szereplője pozitív. Nem ideálisak, de pozitívak, különböző emberi értékekkel és gyengeségekkel, de mindig pozitív indíttatással. Idetartozik Miska bácsi is, igazi kommunista, a gyökerekig népi író. Hogy iszik? Igen, iszik, de nem részeges, ahogyan Balla állítja. És ez óriási különbség. Tóni festőművész. A regény elején csak negatív tulajdonságokat hordoz. Könnyelműnek, cinikusnak látszik, családi élete is kusza. De a recenzens nem akarja észrevenni, hogy Tóni a cselekmény folyamán nehéz utat jár be. Visszatér a családjához, jelleme megtisztul, megszilárdul. Gábor anyja kolhozista, aki – bár nem lenne rászorulva – eljár a kolhozba, és ott tisztességesen dolgozik. Somogyi húga, Margit teljes odaadással tanítja a gyerekeket, vezeti az iskolai könyvtárat, műkedvelő előadásokat szervez. Somogyi sógora, Árpi polgári családból származik, lakatosként dolgozik, és magát munkásosztálynak nevezi, hogy legyen a családban egy rendes ember is.

Belov, a pártbizottság instruktora nagy tudású ember, avatottan és nem hangos szóval, gorombán segíti Somogyit könnyebben eligazodni a világ bonyolult dolgaiban. Reiner a területi pártbizottság propagandaosztályának vezetője. Ő foglalkozik Somogyi ügyével, kiértékeli a festőművészt, és tulajdonképpen ő oldja fel a regény konfliktusát. A következőket mondja: „Korszakot alkotunk, Somogyi elvtárs. Amit csinálunk, az kihat az egész emberiség sorsára. Korszakot alkotunk. Ebben az alkotási folyamatban az egyén sorsa alakulhat tragikusan is, de a mű, amit létrehozunk, egészében csakis optimizmusra ad okot… Megismertem a nézeteit, felfogását és egyes tetteinek az indítékait. Nem merném azt állítani, hogy mindenben egy nézeten vagyunk, és hogy mindenben egyetértek magával. Tudja, mi politikusok másképpen fogalmazunk, pontosabban, szigorúbban. Mi a társadalmi jelenségek szoros összefüggéseiből alkotunk képet, maguk, művészek néha egész távoli asszociációkkal utalnak a társadalmi jelenségekre. Ezeket az asszociációkat persze nem mindenki érti meg, és ezért nem is kell megharagudni senkire… Maga azt mondta, hogy amit tettek a maga apjával, azt mi tettük. Ebben a szóban, ebben a névmásban kifejeződik az ön azonosulása velünk. És ez számomra többet mond, mint száz hűségeskü.”

Mindenki számára világos, hogy ezek a szavak egy pártmunkás szájából nem véletlenül kerültek be a regénybe, ez azt jelenti, hogy a főhős és a szerző azonosul a párt eszméivel.

Ami a művészi hiányosságokat illeti, itt nem tartom magamhoz méltónak, hogy vitába szálljak Ballával, úgyszintén szóra se méltatom eszmefuttatását a tartalom és a forma egységéről, mert azok egy iskolás gyerek szintjét sem érik el.

Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy e levélben a következő célt tűztem magam elé: nem hagyni Önöket tévútra vezetni a recenzió által.

A lényeg nem is ez, hanem hogy megrágalmaztak állampolgári és írói mivoltomban. Egyik közülünk, vagy a recenzens, vagy az író, a lelke mélyéig aljas és hamis ember, és hogy ki? Ezt nem a kiadó feladata eldönteni.

Kérem, a levelet csatolják Balla László véleményezéséhez.

Kovács Vilmos

Ungvár, 1964. augusztus 28.

(Oroszból fordította: Kovács Éva)