Kolozsvári Papp László

A végkiárusítás melankóliája

Mivel a Kortárs, lám csak! – ha nem is februárban, de legalább márciusban – megjelent, az ember vonzó-taszító indíttatást érez, hogy még egyszer jól kipolitizálja magát.

Az émely, az ott lüktet a nyeldeklő alatt. A hatalomért vívott vértolulásos közéleti harc tartós undorral telíti a szervezetet mindennel szemben, ami köz-. Semmi sem igaz, minden eladó, senki sem tud semmit, és egyéb közhelyek. Az ember magára zárhatná, már hogyne zárhatná, nem is a voltaire-i kertkaput, hanem a dickensit, a kifelé zord, szívtelen angol úr paradicsomkertjét, melybe megtér minden áldatlan hajszában és talpig áldozatban töltött napja után, hallgatni a harangvirág kondulását, vagy hogy szigetországhoz méltóbb növényt mondjunk, a sünzanót zizegését (vajon zizeg?).

Mivel ez a bekezdés a kenetes szót juttatta eszembe – hagytuk, hadd írja magát a cikk –, mélázzunk el egy hamisítatlanul kenetes arcberendezésű férfiún, akit az anyatermészet tán egyenesen, mondjuk, pápai nunciusnak szánt, s a múló évek ezt alá is támasztották; aki éppoly méltóságteljesen mondja, amit éppen mond, mint az igazi pápai nuncius, mondjuk, Bukarestben azt, hogy a csángók nem magyarok, nem akarnak magyarul beszélni, a kölykök sem akarnak magyar iskolába járni, a magyar mise olyan nekik, mint ördögnek a tömjénfüst, románok ők (ennyiben nunciusunk méltó alteregója annak a II. János Pálnak, aki ívben kerülte el erdélyi híveit, amikor Romániában járt – írtam már, hogyne írtam volna, de lehet elégszer?)! Ez az értelmiségi vonásokkal berovátkált arcú – nunciusnak született, KISZ-titkárrá lett – férfiú pedig nem más, mint Kovács László pártelnök.

Az ember már csak-csak eltűnődik, vajon miért az ő értelmiségi vonásainak árnyékában éri el a posztkommunista politika az erkölcsi mélypontot – nem állítjuk, hogy már egészen lent van, messze még a választás! Annyi bizonyos, hogy több mint három év talpig nehéz obstrukcióban töltött ellenzéki politikája olyan bőrkeményedéseket, kelevényeket, sipolyokat kelesztett a magyar szociáldemokrácia helyét elfoglaló kovácsi párton és pártban, ami azt jelzi, hogy na, ezt a pártot (szorító cipőt, rossz házasságot, kopasznak hajhálót) el kell dobni, és kell venni helyette egy másikat. Mivel azonban ez nem lehetséges – a Mágnás Miskából véve az igét, kutyából nem lesz szalonna, még kevésbé a nyúlból hózentráger –, az MSZP tovább vonaglik az úton az EXIT tábla felé; ám ebbéli gyásztánca csak úgy prolongálható, elkerülendő ideig-óráig a jól megérdemelt ravatalt, ha megnyeri a választásokat. Ezért semmi ár nem sok. Meggyalázható ember és anya, haza és magyarság. Nincs az a pénz, ami ezért kevés volna. A danse macabre-nak mindig is volt némi esélye a sikerre, bármilyen csontszáraz boszorkák ropták is. Szegfűnyélen.

Leszállva a magas boszorkányseprűről, tűnődjünk el, hogy fejlődhetett ki Kovács László alatt olyan egyed például, mint Keller László. Az Ököl! Még a normálisabbnak mondott – nem én mondtam – Nagy Sándor is joviális mosollyal jegyzi meg a tévében, hogy hát igen, ő az Ököl! Ennek az élő fába is belekötő krakélernek – vádjainak igazságtartalmát pregnánsan demonstrálta, amikor 23 millió romániai munkavállaló megjelenésétől óvott a 21 és fél millió lakosú Románia részéről (csecsemőstül, anyámostul, cakompakk!) – a becenevét a két világháború között megjelenő félpengős regények ihlették, szivárványos fénybe vonva a névadó keresztszülők szellemi tartózkodási helyét. Mint ilyen, az Ököl vérrokona a Robbantónak (High Clevey), a Tuskólábúnak (Valentine Williams), aki a második kötetben visszatér (mint Tarzan), a harmadikban pedig újra kopog, a Nagylábú Banditának (Edgar Wallace), a Márványarcnak (Max Brand), Tomnak, a csonttörőnek (W. Ganton), s hogy kilépjünk egy pillanatra a harmincas–negyvenes évek pitavaljából, mutatis mutandis, a szocialista ízlés- és érzelemvilágból, vegyük be Victor Hugo hősét a bájnokok közé, az Izlandi Hant, különösen kedvünkre való e nagyszabású rémregény ama jelenete, melyben hősünk koponyából vért iszik. Ha pedig gyűjtőnéven óhajtjuk emlegetni a Kovács–Medgyessy–Horn–Keller–Szanyi kvintettet, magamagát kínálja Máry Sándor ponyvájának címe, A „Pokol ötös”! A kovácsi érában tűnik fel a magyar politikában a kelleri arc: vásott vonások, zavaros kerek szem, szürkésfehér arcbőr. Semmi kognitív disszonancia, ő pont olyan, amilyen. Nem zavarja önmagát. Monolit. Mi lehet ennek a Kovács Lászlónak a nunciusi fejében, hogy ilyen Öklöt megtűr és támogat? A már-már eszelős destrukcióban hogy látja meg a konstrukciót? Vagy az nem fontos? Mivé lesz az a szakterület, az az ország, melyre egy ilyen Öklöt rászabadítanak? Erre pedig azért van egy kis esély, mint az a hírhedt falfirkából is következik: együnk tehénszart, kétmillió légy nem tévedhet!

Mielőtt rátérnénk ibolyakék politikai fejtegetéseink lényegére, vegyünk még egy lényt a kovácsi pártból. Az esetet többen is megírták, én csak azért írom meg, hogy hozzátehessem azt, amit viszont senki sem írt meg. Nos, gyorsan: Tóth Gy. László, a miniszterelnök főtanácsadója (ettől pikáns a dolog igazán) cikket közöl a Magyar Nemzetben, 2001. december 18-án, Szanyisodó MSZP címmel. Saját félelmetessé fejlesztett műfaját műveli: idéz szó szerint. Van rémisztőbb, mint nem hamisítani? Idézzük mi is az idézett Szanyit, az internetről, E-mail cím: tibor.Szanyi@mszp.parlament.hu: „»Ám ha te itt rólam, vagy Orbánról, vagy bárki másról azt állítod, hogy náci, tolvaj, terrorista stb., s mindezt nem tudod megfelelő bizonyítékokkal alátámasztani, az bizony rágalmazás.« Tévedsz. Az országgyűlési képviselő az ebbéli minőségében tett kijelentéseiért büntetőjogilag nem perelhető.” Majd Szanyi, máshol, érinthetetlenségének tudatában a világhálón imigyen bocsátja közre vélekedését: „Ha megengeditek, most nem reagálnék azokra az észrevételekre, amelyek engem krónikus alkoholistának állítanak be, s azokra sem, amelyek Orbánné elléseit vetik a szememre.”

Talán érdemes elképzelnünk azt az alkotói magányt, melyben Szanyi Tibor MSZP-s országgyűlési képviselő eme gondolatai megfogannak. Csend van, éjszaka van, csak a képernyő világít kékesen (a számlát a Párt fizeti). A vécéfal-költő meghitt magányérzete. A rigli beakasztva! A technika páratlan pszichikai csodája: az egeret tologató elektronikus falköltő úgy érzi, mint aki maga van, egyszersmind a világtörténelem legnagyobb nyilvánosságát bírja. Zsigereiben ott lüktet büntetőjogi számonkérhetetlenségének altudata. Hogy esetleg a tiszteletre méltó négygyerekes anya férje, gyermekei apja, felkereshetné őt, hogy lilára verje, az csak révült vágy formájában pulzál benne: micsoda diadal volna, ha őt egy miniszterelnök dagadtra verné! Mint vécé-Hérosztratosz bekerülne a történelembe, vele pártja! Fájdalom, a férj emelkedett jellemű férfiú. Eszébe sem jut, hogy az efféle görényeket síbakanccsal kéne lerugdosni a parlament lépcsőjén. Focicsuka? Az se rossz!

De hogy a tárgyra térjünk, történik ez, mármint Tóth Gy. László cikke, 2001. december 18-án, s aznap este ugyan ki jelenik meg az Aktuális című műsorban, az m1-en, a nemzeti főadón, a közszolgálatin?, ó, tévedni tetszenek, nem Kovács László, hogy bocsánatot kérjen, hogy közölje minden jóérzésű magyar anyával és apával, már felszólította Szanyi Tibort, hogy mondjon le a képviselőségről, hozzáfűzve, hogy azt azért ő személy szerint helytelenítené, ha Szanyi Tibor, átérezve tette becstelenségét, golyót röpítene a fejébe, de hát legyen meg isten akarata… Nem! Az m1-en, az Aktuálisban Szanyi Tibor jelenik meg, 2001. december 18-án este, mint a külügyi és európai integrációs munkacsoport alelnöke, hogy kül- és európai ügyekről nyilatkozzék minden idők legfelkészületlenebb riporternőjének. Mendreczky úr, ön talán tudja, hogy én történetesen pontosan tudom, hová röpült volna az egész szerkesztőség, ha ez a francia közszolgálati televízióban történik meg; de tán az én segítségem nélkül is el tudja képzelni, hogy mikor tehetné be a lábát a BBC kapuján az a fő-, al- és középszerkesztő, jól kibővítve a kört felfelé és oldalirányban, aki behívná azt az alsóházi képviselőt, aki a királyi család elléseit latolgatja, Tony Blair brit miniszterelnök feleségééről nem is beszélve… És ó, Vitézy úr, úgy is mint családi fővállalkozó, nem az ön neve olvasható a Janóéval együtt a végefőcím végén? Ejnye-bejnye! Vagy úgy kell a kérdést alsómadárfogni, miszerint egy dolog az, ha valaki közvécé-írói lélekkel szörfözik az interneten, s más dolog az, ha ugyanő magyar kül- és európai politikát magyaráz a kétmillió légy országának a közszolgálati m1-en? Mert ha ez így együtt oké, Mendreczky úr, akkor én tévedtem, elnézést kérek!

De van rosszabb!

Hagyjuk a részleteket! A kaméleon pénzügyminiszterek pártját, azt a Békesit, aki az SZDSZ gazdasági programján verejtékezik; a tovavedlő Bokros Lajost; azt a pénzügyér Medgyessyt, akiről Szűrös Mátyás visszafogottan és méltósággal azt mondja, hogy gazdasági ügyekben lobbizni, azt szabad, sőt dicséretes (ha törvényes!), de hogy ugyanaz a személy miniszterelnök-jelöltnek csapjon fel, az nem éppen eurokonform; hagyjuk az egész magyar történelemmel rokon Vitányi Ivánt, aki Széltenger című regényében még reform-őskommunistának mutatja magát (hogy érteni tessen: mint inkvizítor harcol a máglya ellen, s Éljen a spanyolcsizma! jelszó alatt vonulgat Granada dimbjein-dombjain); hagyjuk Juhász Ferenc alelnököt, aki megvallja a Mozgó Világban, tavaly, hogy nem értett a pénz- és gazdaságpolitikához, de azóta megmagyarázták neki, s most már ért!; és a hölgyek!, az érzékeny és érdekes arcú hölgyek, élükön Kósánéval, aki tenne a gyűlölet ellen, de nem magán kezdené; de az sem kutya, hogy Lendvay Ildikó a cirkuszban lépett fel, hátterében falragasz, mely azt sugallta, hogy Orbán Viktor egy laza maffia vasmagja (vö. Szanyi: „ha te itt… Orbánról… azt állítod… hogy náci, tolvaj, terrorista stb., s mindezt nem tudod megfelelő bizonyítékokkal alátámasztani, az rágalmazás. [Ám] az országgyűlési képviselő [vagyis én, Szanyi Tibor, Lendvay Ildikó és a többi] az ebbéli minőségében tett kijelentéseiért büntetőjogilag nem perelhető”).

Bagatell!

Tűnődjünk el inkább a werberizmus fölött. Köztudomású, hogy az MSZP egy külföldi céget szerződtetett, hogy vezesse őt győzelemre a választásokon. A cég jó referenciákkal rendelkezik. Ő vezette diadalra Ion Iliescut Romániában, fejlett érzékenységgel ismerve föl, hogy milyen tehénpalacsintára éhes a két-, sőt több millió román légy! Úgy van, a magyargyűlöletre! Sikerült is összehozni Romániában, Iliescu úr ellenzékének egy félfasiszta pártot (vagy tán egészen az!), csaknem harmincszázalékos parlamenti jelenléttel. Ron Werber úr cége jól vizsgázott, a vállalt munkát teljesítette, a magyargyűlölet, mint a főcsapás iránya, bevált! Hát nem értelemszerű, hogy a kovácsi MSZP ezt a céget bízza meg, hogy segítené már győzelemre őt is!? Még hogy egy magyargyűlöletet üzleti érdekből gerjesztő céget nem biztos, hogy célszerű megfogadni Magyarországon?! – a magyargyűlölet itt, nálunk, fájdalom, oly csenevész, tömeges jelentkezését csak ideig-óráig pótolja a hangerő! –, ugyan kérem!, a legvékonyabb kenet is számít a kenyéren, amivel etetnek!

Fogalmam sincs, hogy köttetik egy ilyen megállapodás, az azonban eléggé kézenfekvő, hogy épeszű cégek – s a Werber-cég épeszűbb már nem is lehetne! – kikötik, hogy jó, vállalják, de aztán kuss! Esetleg még elmondják a viccet Ceaułescu merénylőjéről, aki dolgavégezetlenül így magyarázkodott: hát lehet úgy célozni, hogy tömegek lökdösik az ember könyökét, hogy lőj már!, most!, mire vársz?! Úgyhogy nagyjából biztosra vehetjük, hogy ami most MSZP-kampányban itt ficánkol, vonaglik, hemzseg, habzik, fröcsköl és sikong, sajtóban és utcasarkon, Nagycirkuszban és kórteremben, az a Werber-cég amorális elmeszüleménye!

A cég ringbe léptetésének van néhány hasonlíthatatlan előnye! Neki semmi sem drága! Hogy román- és romániaimagyar-gyűlöletet gerjeszt az anyaországi legyekben, az neki bliktri. Mivel kellő mélységben nem ismerheti a magyar ugart – tegnap Iliescunak, ma Medgyessynek, holnap ki tudja, kinek dolgozik, a világcégek megkapó eleganciájával! –, biztos, ami biztos, arra játszik, ami mindenütt megtalálható, az alantas emberi érzésekre! Irigység, düh, káröröm, félelem, ostobaság, a másik lejáratása személyében és törekvéseiben. A rágalmazás hatásmechanizmusáról pedig már operaáriát is komponáltak. Neki, a cégnek ez nem fáj! Miért is fájna? Nem az ő hazája. Neki olyan nincs. Nem kell neki később is itt élnie. Ha sikerül győzelemhez segítenie megrendelőjét, mit érdekli őt az, hogy egy erkölcseiben lealjasult, moral insanitykkal dúsan tűzdelt országot vesz aztán kézhez az a győztes? Ez a győzelemre törő megrendelőt kéne érdekelje. Nem érdekli. A modell lenini: csak győzzünk, a többit meglátjuk. Lenin likvidálta az ellenzékét, majd mindazokat, akik elveit ellenezték, ez igaz! – én azonban a leghatározottabban tiltakozom a feltevés ellen, miszerint győzelme esetén az MSZP is így tenne! Az MSZP, ha győzne, lassan elrohadna, elrohasztva az országot is.

Medgyessy Péter mint afféle pénzügyi lumen – úgy képzelem, hogy csodagyerek lehetett, fejszámolásban verte a tanító nénit (Bukarestben, az elemiben), s a házi feladatát is mindig megcsinálta, egyszóval stréber volt (gyereknél megbocsátható, ha később kinövi) – pontosan tudja, hogy az a pénz nincs, amit kampányfellépései során elígérgetett. Tavaly ősszel – kiszámította valaki! – már nyolcszázmilliárd forintnál tartott.* Ha belegondolunk, hogy ennek legalább fele kiáramló bér, akkor ezt évente tizenkettővel kell megszorozni. Négyszázmilliárd szorozva tizenkettővel az annyi, mint négyezernyolcszáz-milliárd forint. Hogy ebbe Szaúd-Arábia belebukna, az todsicher! De hát mit tehet az egykori csodagyerek és fejszámoló Medgyessy Péter, aki persze ezt már rég kikalkulálta a maga sanzsan agyával, ugyan mit tehet? – a szerződés szerint neki azt kell tennie, amit a Werber-cég mond, ‘sze ha nem azt teszi, a cég nem vállal felelősséget, veszi a kalapját – és persze a dohányt, ami jár, hiszen az üzlet a másik fél hibájából hiúsult meg –, és balra – vagy jobbra!, oly mindegy neki – el!

Így történik meg aztán, hogy a főváros utcáit szokásidegen akciók népesítik be. Ingyen újságot osztogatnak, melynek címlapján Kovács László hangoztatja azokat a rágalmakat, melyeket a kormány és annak feje a parlamentben rég megcáfolt (vö. Szanyi és a sérthetetlenség elve); Kuncze Gábor jelenti ki, hogy nekik nincsenek bányáik – A lerágott bánya esete, ki fogok találni ehhez a címhez egy novellát, szerkesztő úr –; Medgyessy Péter elmélyült levelezést folytat elhunytakkal, akiknek a címét régi telefonkönyvekből másolták ki a werberisták; finom lélekre vall, hogy így mentegetőzött: „Elnézést kérek az elhunytaktól!”; Lendvay Ildikó felléptét a Nagycirkuszban már mondtam, de nem ér meg két említést?; hogy a búzaégető Karsai is amúgy werberesen özönölje el az utcát, az rendben van, alkati kérdés (címlapfotós csinnadrattát csap neki a Heti Válasz, csak így tovább, uraim!, hátha sikerül egyéniben bejuttatni!); de hogy ezzel az emberrel a kovácsi párt egyezkedik, az kétségkívül színfolt a Keller–Szanyi-palettán. Ez ugye káderpolitika, Kovács úr? Na és a jó Horn Gyula?! Kicsit renitens, de ki tudja, hány légy repül rá a táplálékra attól, hogy kijelenti – s ettől Medgyessy elhatárolódik, nyilván werberi tanácsra –, hogy a katolikus papok a Fidesz érdekében prédikálnak, sőt nem oldozzák föl a bűnöst gyónáskor, amíg meg nem ígéri, hogy a Fideszre szavaz (vö. Lenin: Állam és forradalom, V/3. A kommunista társadalom első foka. V/4. A kommunista társadalom felsőbb foka.). Az utcákat kétségkívül elöntötte a werberizmus – a cég alapelvének megfelelően, miszerint akié az utca, azé a győzelem! S ez még csak a kezdet! Milyen elöntések várhatók még?!

Nem tudni, hogy a mindent mindennel összevegyítő, az anyósomat nagyapámmal, az egyházat a fegyházzal, a kisasszony remegő ingását a vénasszony recsegő krákogásával összekeverő werberizmus végül is birtokában van-e a hatalom kulcsának. Mindenesetre kíváncsi volnék, mi lenne, ha… de előbb egy kis magyarázkodás!

Eddigi írásaimból talán nem tetszett ki világosan, hogy jómagam Fidesz–MDF-győzelmet várok, mindamellett perverz lévén, a sanda ördög azt kukkolja bennem, mit művelne az MSZP a győzelemmel. Remélem, csak elképzelhetem, azt viszont gáttalanul! Hogy vér folyna, az semmi!, s nem is úgy igaz! Kifelé, csak mint 1994-ben: éljen!, győzött a demokrácia!, a parlamentben taps köszönti a jó Pétert (’94-ben a belügyminiszter Kunczét köszöntötte volt); a vérengzés suttyomban történne; mint, példának okáért, az a „szakmai korrekció”, amit Horváth Ádám hajtott végre a Magyar Televízióban 1994-ben, a szlogen teljes lefejezést takart (ugyanezt tette előtte Náhlik és az MDF, csak balfácánul). Medgyessy megszólítaná a civil szervezeteket, hogy jöjjenek, ellenőrizzék az ő hatalomgyakorlását – efféle szervezetek sporadikus léte és illuzórikus működése a választ elhanyagolhatóvá tenné. A bosszú édes volna, mint a méz! Az új hatalom nem totojázna három és fél évet azzal, mint a Rádió Bolgár György más munkakörbe helyezésével – amit az persze nem fogad el!, naná! –, hogy lassan cseréli le a figurákat a táblán. Durr! Ezt a hibát nem követjük el még egyszer!, hallható lépten-nyomon. Egyszerre, mindet! (Vö. Lenin–Sztálin–Hitler-összes!) Harc a skalpolás ellen! Oly embertelen! A legjobb indián a halott indián. És micsoda förtelmes, fasiszta duma az, hogy „lesz nemulass!” Úgy kell azt szépen mondani, hogy „lesz elszámoltatás az utolsó fillérig!”

Szép lesz, tán igaz se volt!

Ha tehát győzne az MSZP-konglomerátum, mely minden elképzelhető szint alá züllesztette a politikai és minden egyéb kapcsolt erkölcsöket, szomorú volnék, persze, persze!, mindazonáltal vidor érdeklődéssel nézném a bosszút. Az lepkesóhaj, hogy mi mennénk az élen a sunyiba (Szanyiba?), szerkesztő úr, lapostul, mindenestül (hát még ha erőt tudok venni az undoromon, s megírom a Magyar Irodalmi Díj gyászficamát is, ide, ennek a cikknek a végére!). Az ellenzékben töltött három és fél esztendő elfojtott, animális dühének legjellemzőbb manifesztációja az, hogy: és mi még hagytuk ezeket a nyomorultakat lélegzethez jutni!, a kultúrában akár öt-nyolc százalékos támogatásban is részesültek abból a százból, amit mi osztottunk el!, ezek a lapostetűk!, ezek a fasiszták!; mi még jók voltunk hozzájuk?!, demokratát játszottunk nekik!; de ez nem fog előfordulni többé…! Szerencsére nem tőlem függ a történelem iránya, úgyhogy nyugodtan bevallhatom, kéjes bizsergések közepette nézném, miként múlik ki még egy utolsó szörnyű boszorkánytáncban a Múlt. Hogy közben a Múlt hatalmon van, mérhetetlen károkat okoz, kiárusít földet (a magyar föld igenis legyen eladható!, villantotta meg önmagát Seres László publi a Horn-érában); szétver épphogy összefogó magyarságot; eladja az ország utolsó morzsáját is a piacot vásárló világtőkének, melyhez Medgyessy nagyon ért, mint mondja, s én hiszek neki!; nem pályáz olimpiát; nihilista kis-konzumálók halmazává rottyantja össze a lakosságot; állandósítja a cigány-munkanélküliséget, minek dolgozzon az emberfia, ha segélyből is megélhet?!; s ennek minden morális következményét hagyja hullni, amerre esik; előveszi újra az adósságcsapdát; húzd be, fiam, füled-farkad, s törleszd, amit MSZMP-s korunkban csináltunk neked; viszont fölcsapja a gáz- és villanyórát a világszínvonalra, elvégre a hatalomért fizetni kell azoknak, akik belejuttatták az embert…?!

De ah! Foglalkozzunk a művészettel!

Hogy a Nemzeti Színház március 15-i megnyitása a kétségtelen művészi implikációk mellett politikaibb aktus már nem is lehetne, azt a Duna hullámai is locsogják, Budapestről kifolytukban.

Aztán egyszer csak, mint amikor váratlan felismeréstől áll meg az ember esze (s benne az ütő!), fölrémlik, hogy ezt a színházat egy író építette meg. Nem épp jellemző ránk, hogy mást is fel tudunk húzni, mint ilyen-olyan művünket, vágjunk ki hát egy csúzos révérence-ot a színházépítő kolléga előtt, aki megannyi Szinetárok kormánybiztossága után, megannyi Koltaik epeömlése közepett, megannyi szakmai és politikai hozzáértés után, mely a Horn-korszak első éveiben magának a Nemzetinek a létjogosultságát is megkérdőjelezte (míg végül maga Horn Gyula ült be egy előadásra a Várszínházba, hogy leállítsa az SZDSZ Nemzeti elleni, hörgésre, sikolyra és celestára komponált kampányát, tetszenek emlékezni?, mert ha nem, íme: Horn kevéssel A vidám finálé után – a poént a történelem írta, nem Szakonyi Károly – belátogatott a Nemzetibe, a Hevesi téren, s ott Sinkovits Imre öltözőjében, Agárdy Gábor, Kállai Ferenc és mások jelenlétében megígérte, hogy leszállnak a Nemzetiről, mi több, hogy építenek egyet; attól fogva az SZDSZ is átmegy viperából japán pincsibe, kiváltképp hogy Magyar Bálint hatáskörébe kerül az, ami végül az Erzsébet téri gödörben végzi). Folytatva és befejezve: Schwajda György megannyi hivatalnoki, építészeti vagy egyszerűen csak intrikusi mesterkedés után és közepett csak azért is felépítette a Nemzeti Színházat, illetve kevésbé fellengzősen, elvégezte azt a nem egyemberes munkát, ami ehhez kellett.

Nem ismerem Schwajda György urat, s úgy rémlik, hogy ismerem. Semmi traszcendencia! A leveses, rest kádári évek vége felé hetykén beiratkoztam a Francia Intézetbe (rue Szegfű), hogy műfordításhoz már-már alkalmas franciatudásomat az önfeledt csevegés virányaira csobogtassam át (a vállalkozás dicső, a bukás felemelő volt!), s ült ott szemben velem, barátságosan, félszegen mosolyogva – olyan felnőtt férfiú módján, aki érett fejjel beül a szamárpadba, csak mint jómagam, feszengőn, megbocsátón –, ült ott egy úr. Beszélgettünk a szünetekben, miről?, aztán ő kimaradt, és most jön a rejtély: vajon miért gondoltam én évekkel később, hogy ő Schwajda György volt? Talán akkor rémlik föl bennem, hogy az emlékeimben elhalványuló arc az övé, amikor olvasom, hogy a szolnoki színház újjáépítését lépésről lépésre végig kellett kísérni, hiszen olyan tételek szerepeltek a költségvetésben, mint nyílászárók helyreillesztése, á 600 forint, ami még mai pénzben is sok egy ablak beakasztásáért.

A Nemzeti Színház ott áll tehát, eltörölhetetlenül immár, a Duna-parton, s az embernek indázó ironikus gondolatai támadnak, beleolvasva a karaván haladását kísérő szerves zörejekbe. Legjobban ezekből a Koltai Tamáséit szeretem, aki ilyen szavakat és szókapcsolatokat vet papírra: „az új Nemzeti Színház az expótelken a jelek szerint emberi gondatlanságból fog felépülni”, „ahogyan és amilyenre ezt a színházat Schwajda építi, választékosabb színházi embernek gusztus kell majd hozzá, hogy bemenjen”, „az expo-prérin létesítendő avíttas teátrum visszavisz a meghaladni remélt múltba, mert alkalmatlan a kor színházi nyelvének megszólaltatására”, végül: „ha legalább a Folies-Bergčres színpadtechnikáját bírná [jobb annál – KPL], revüszínházként eladhatnánk a japánoknak” – írja ítészünk 2000-ben, még csak nem is több, mindössze egyetlen cikkben (Nemzeti politika).

Két út áll előttünk. Megfelelő orvoslási ismeretek nélkül megpróbálhatjuk kiókumlálni, hogyhogy nem fulladt meg Koltai Tamás ekkora anyagkvantumok kilövellésétől? A másik, hogy magunk elé képzeljük nem az ő személyes érdekeit, azokról nincs fogalmunk, hanem azt a színházat, amit ő a kor színházának vizionál. Bán Ferenc műve az Erzsébet téren ilyen lett volna; afféle nyitott színház, melybe mindenkinek lett volna bejárása; végül is egy iszonyúan felnagyított pince- vagy padlásszínház, ahol profik és elvakult dilettánsok nyomják megszállottan a művészetet, kéjesen hörgő beavatottak körében, akik őket híressé sikoltják (vö. szövegirodalom beavatottaknak!). Végül is egy óriási kultúrház, s aki Bán Ferenc építészi kvalitásaira is kíváncsi, nézze meg Nyíregyházán a gázcsövekkel kipányvázott, funkciótlan, hangárnyi légterekkel kipárnázott Bán-atot. Az eszmény pedig, mint ugyancsak Koltai Tamás idézett cikkéből megtudjuk, az, hogy „Peter Brook húsz éve dolgozik egy szétbontott, romos barokk színház színpad nélküli, meztelen terében, a berlini Schaubühnét nemrég belülről teljesen átépítették egy előadáshoz (négy napig tart, amíg a díszleteket lebontják, hogy másik darabot játszhassanak), a patinás római Teatro Argentina legújabb produkciójához kidobták a földszinti széksorokat, a hatemeletes páholysor elé faállványokat ácsoltak”; de legyen elég! Egyszerű volna azt válaszolni erre, hogy ehhez a monumentálissá gerjesztett alternatív színházművészethez nem kell egy új színházat építeni, elég kiszórni a székeket a Vígből, átépíteni négynapos díszletváltáshoz a Madáchot, meztelen, romos térré gyalulni a Operettet. Illusztráljuk inkább egy rémes példával, hová vezet az alternatív – mégoly színvonalas – színház, ha beteljesül, és egyeduralkodóvá válik.

Van a Kolozsvári Magyar Színháznak egy nagy rendezője, Tompa Gábor. S van egy színházterme, mintegy hatszáz férőhellyel, s van elvben húsz-harmincezer nézője, csak Kolozsváron. Tompa Gábor nemcsak nagyvonalú előadások rendezője, de igazgatója is a színháznak, s alkalmasint joggal kezdte el megújítgatni az „áporodott”, „avíttas” játékstílust. A kissé életveszélyes mutatvány túlteljesült. Erdély több mint kétszáz évre visszatekintő színháza immár jórészt csak stúdió-előadásokat tart levegőtlen termekben vagy a színpadon, leeresztett vasfüggöny mögött, az oda felültetett néhány nézőnek. A Koltai-vízió – ami egy nyitott európai térben, Angliában, Berlinben, Rómában egyéb színházak mellett nyilván működik – megsemmisíti egy városnyi (mellesleg magyar, ami Erdélyben nem mindegy, nem mintha Budapesten az volna; de egyelőre ez még elsikkad) közönség színházélményét; az ifjabbak már nem is járnak színházba. Másrészt a társulat, mint partra vetett hal, vízbe kívánkozván, mégiscsak ki-kiizzad magából például egy Szabin nők elrablását! Bevallom férfiatlanul, ilyen dilettáns ripacskodást még nem láttam a sétatéri színpadon! Sanyarú vigasz, hogy két kirobbanóan tehetséges fiatal színésznő féktelenkedéseinek is tanúja lehettem. Na látod!, torkolhatnám le magam, ’sze már a szakmát is felejtik!… Mégis úgy látom, hogy sírnivalón, egyszersmind tiszteletet parancsolón próbál visszaevickélni egy fiatal társulat ahhoz, hogy nézőknek játsszon. Rám, mint fizető nézőre, számíthatnak – hát még ha jól is komédiáznak –, bevallom, a stúdió-előadásokat még sokkal jobban unom, mint a szövegirodalmat beavatottaknak.

Hogy mi köze ennek a Nemzeti Színházhoz? Tán csak nem azt akarja mondani ez a… hogy is hívnak?… ja, Kolozsvári!, hogy a Bán–Erzsébet–Koltai–Bálintandrásban, Budapesten, ki lehetett volna lúgozni a közönséget abból a teátrumból, „Ahová nappal is besétálhatsz. Fotókat, díszletterveket látsz a falon, ifjú hangszeres szólistát hallasz, könyvet vásárolsz” (K. T.: Nemzeti közérzetjavítás, 1999), vagyis egy fővárosivá nagyított falusi kultúrotthonban érezheted magad, miközben egy alagsori teremben néhány megszállott már háromszázhuszonkét napja próbál egy egyfelvonásost? Bizony, ezt az eszményt Budapesten is be lehetett volna teljesíteni, az Erzsébet–Bán téren, csak lassabban, s még akkor is sokáig elfedte volna a tényt az alélt sikolyok hangfüggönye.

Én mindenesetre megköszönöm Schwajda György írónak a Nemzeti Színházat. Megértem, hogy azt mondja, csak még a vihart akarja megrendezni – alkalmasint sokszor tarthatta benne a lelket a sokat idézett epilógus: „Bűbájam szétszállt, odalőn, / S ha még maradt csekély erőm, / Az már a magamé csak…” és persze: „Ha vártok hát bocsánatot, / Nekem is megbocsássatok.” És hány álmatlan éjszakáját böföghették, vijjoghatták tele a Calibánok?!

De hallga!, tisztelt Schwajda úr, nem rémlik a harci szekerek zörgése, lovak nyerítése?! „Vérszagra gyűl az éji vad”! (Még a MIÉP is, Dörner György hangján, de ez már tényleg vicc!) A Nemzeti Színháznak még csak a falai állnak, lelke még nincs, színházról, a szó legmélyebb értelmében, csak évek múlva lehet beszélni. Az elképesztő iszapbirkózás még csak most kezdődik… Ámbár…! Ha a választások után Medgyessy Péter kápráztatja el romántudásával az erdélyi magyarokat, mint tette volt, de ezúttal mint miniszterelnök, akkor örvendjünk annak, hogy nem robbantják bele a Dunába azt a Nemzeti Színházat, mint a nagy Buddhát a tálibok. Ha azonban a Fidesz győz, megkezdődik a nagy bomlás, nagypolitikától színházig. S akkor Ön mégsem lehet fordított hajóskapitány, Schwajda úr, aki viharban nem hagyja el a hajót; de akkor igen, amikor teljes vitorlázattal dől rá a szélre.

Az igaz történet persze más!

Ezt pedig már csak azért sem tudom megírni, mert színháztörténésznek kell (egyszer majd!) lennie a talpán annak, aki hűvös értekező modorban megírja, miként próbálta padlóra vinni a Nemzeti Színházat a szak- és politikai sajtó Ablonczy László igazgatása alatt. S hogy ebben mi volt a szerepe és a küldetése például K. T.-nek. (Mulatságos, ahogyan K. T. fordítva üli meg Rocinantét: építsünk egy üveghodályt, attól lesz majd nekünk Peter Brookunk!) Mert azért ez most már színháztörténet, kedves K. T. – és mellesleg K. O.! –, ez már nem jön ki a mosásban. A régi Nemzeti Színház kifektetése pedig hellyel-közzel sikerült.

És újabb kifektetésekre történnek búgó előkészületek. A minap ismerkedtem meg egy PR-menedzserrel, nevezzük Rudinak, aki így beszélt a friss ismeretség óvatlanságában: most szervezik a Nemzeti elleni sajtókampányt, utána rámennek a Széchenyi-filmre… És hogy K. T. ne érezze magát egyedül ebben a cikkben, íme néhány előszél tavaly őszről: „Díszburkolattal sem lehet elfedni a törvénytelenségeket”, „A Nemzeti az erkölcsi pusztulás szimbóluma. Kicsit olyan, mint Bukarestben a Ceaułescu-palota”, nyilatkozza Vargha Mihály, az Építészfórum főszerkesztője. Megértem őt! Ő volt Bán Ferenc színháztechnikai konzulense, mint maga mondja!, ejnye, micsoda lóláb! (168 Óra, 2001. augusztus 2.) Vagy van-e annál megkapóbb és megnyugtatóbb kijelentés, miszerint „az elmúlt három évben rájöttem egyébként, hogy nincs is szükség Nemzeti Színházra”, mint azt Bálint András, a Nemzeti Színház kinevezett igazgatója nyilatkozza, három évvel azután, hogy már nem az… Akkor ez most hogy is van, művész úr? Ha nem én, akkor a semmi sem?! (Kritika, 2001. október.) De a legzamatosabb levet Radnóti Zsuzsa ereszti a Magyar Narancsban, 2001. október 11-én: „vélhetőleg a hatalmas ünneplésben csak az egyik Magyarország vesz és vehet majd részt. A másik nem lesz ott, sem testben, sem lélekben!” Aztán Radnóti Zsuzsa még fasisztázik egy jót, s fájlalja a nemzeti konszenzus hiányát, ami biztos lett volna, ha nem ez a Nemzeti Színház épült volna fel, hanem az a másik. Mert nemzeti konszenzus akkor van, ha mi ketyegtetünk, s ti ketyegtek nekünk! A művészet egyetlen biztos kritériumát ismerjük: művészet az, amiről mi azt mondjuk! De sej!, Koltai Tamás nélkül nem élet az élet: szerzőnk szerényen Mozarthoz hasonlítja magukat, mindenki más egy II. József, aki, akik „halálra éheztetik a struktúrába nem illő művészt”. Jól van, na!, legyen II. József!, na de nem túlzás az a sok alternatív Mozart, a tetejébe ő mint a mozartizmus főideológusa? Ez egy kicsit… hogy is mondjuk?… nem szereptévesztés? K. T. minden bizonnyal haszonnal forgathatná Paul Johnson Értelmiségiek című olvasmányos értekezését, egy háromlapú színházi öltözőtükör előtt ülve.

Visszatérve még egy gondolat erejéig a volt Nemzeti Színházhoz, milyen kegyetlen is ez a szakma: a Hevesi téri jogutód akkor áll elő egy Nemzetihez méltó előadással, amikor csönd és részvétlenség közepette állapodik meg mint Magyar Színház, az illatos hetedik kerületben (polgármester MSZP Szabó, képviselő MSZP Filló, az SZDSZ képviselőjelöltje pedig a postaládák cseréjének programjával veti magát a küzdelembe); a stüszivadászok felajzott számszeríjjal immár a Duna-parton sündörögnek. Ez nem színibírálat, úgyhogy csak annyit: a Téli regét Vidnyánszky Attila rendezte Kárpátaljáról. És még valakiről – csak nehogy ártsak vele neki, a színházi gonoszság útjai is kifürkészhetetlenek –: vajon mikor tűnik fel már tartósan valakinek Ruttkay Laura (Téli rege, hát még a Veszedelmes viszonyok), miközben fa csodababák – vagy csoda fababák (as you like it) – hada kopog át a színen, hogy átadja magát a jól megérdemelt társalgói langynak, egy életre?

Az igaz történet a Nemzeti Színházról egészen más!

Mivel azt nincs módomban megírni, a lényeget érzékeltetendő, örökítsük meg a Magyar Irodalmi Díj második kiadásának szomorújátékát.

A díjjal járó ötmillió forintot Göncz Árpád szedte össze tíz finom lelkű terménykereskedőtől, ahogy Rejtő Jenő mondaná; annyi bizonyos, hogy nagyvállalkozótól. Ez még akkor is tekintélyes összeg, ha adózik. Első alkalommal megkapta Esterházy, mindenki örvendett, hogy né!, mégiscsak szép pénz szakad be a templomegere írószakmába évente. Az persze már akkor is feltűnt, hogy a díj arra való, hogy Göncz Árpád évente megmondja, ki itt az író (s közvetve: hogy ki nem az!), akit aztán a hozzá nem értő sajtó híressé magasztal. Fő, hogy a lé több legyen, mint amennyi a Kossuth-díjért jár! A másik mögöttes indíték azonban csak a második kiosztáskor világlott ki. Az év legjobb írói alkotása egy stilizált rádióriport lett, amilyenből hetente hármat gyárt a Rádió. Bodor Ádám mondja el benne az életét annak a kolozsvári Balla Zsófiának, aki erdélyi versíróból kapásból lett politikai aktivista Magyarországon. Egyből tudta, merte, tette! Ez aztán se nem művészi, se nem alkotás – talán inkább elszállás a szögletes léggömbbel. Ha ugyanis Bodor Ádám úgy tud mesélni a mikrofonba, hogy az már alkotás, akkor miért kapja a fél díjat megosztva a riporter, ő is művész és alkotás? Mert ha nem, mikrofonállványt így még nem fizettek meg a rádiózás feltalálása óta.

Történetesen tudom, hogy ki volt az a három kurátor a hatból, aki némi egyeztetés után ennek a könyvnek ítélte volna oda a díjat. A másik három viszont Szilágyi István Hollóidő című nagyregényét javasolta. A hattagú (!) kuratórium mint entitás méltó előzménye a mikrofonállvány kitüntetésének. Némelyek azt beszélik, hogy a díjat azért osztották meg, hogy egy nagy erdélyi író jelentős művével feljavítsák a mutyizást, a tárgyat, ami még csak meg sem felelt a kiírásnak. Szépségflastrom! Én ezt nem hiszem! Ennél a bőr már rég sokkal vastagabb. Már rég abban a korban merülünk alá folyamatosan, melyben efféle aranyigazságok röpködnek: adják csak ide azt a két és fél milliót, mínusz adó, s tehetnek nekem egy szívességet (vagy mint a kádári időkben kérdezgették egymást az írók: pénzt is adtak vele, vagy csak a gyalázat…?). Hogy is merném feltételezni, hogy a hat kurátornak olyan alantas gondolatai támadtak, miszerint itt van ez a Balla–Bodor, nosza javítsuk fel egy Szilágyival, a fenébe, hogy se Konrád, se Eörsi, se az az izé… hogyishívják?… nem írt az idén semmit! Képtelenség, nonszensz! Ilyesmi már csak azért sem juthatott eszébe senkinek a kuratóriumban, mert álmukban sem képzelték volna, hogy van élő magyar író, aki elutasít két és fél millió forintot, mínusz adó.

A kuratórium is csak emberekből áll, tévedhetnek ők is, abban például, hogy valaki nem nyeli le a sértést. Sőt, hogy rádöbbenti őket, ez bizony sértés, a gorombábbik fajtából. Hogy átüt a vastag bőrön! Hogy valaki azt meri nyilatkozni, hogy körülröhögnék a hősei, ha elfogadná! Hogy valaki úgy érzi, amíg lélegzik, tartozik annak a műnek, amit megalkotott, s nem áll be holmi klientúra kalapjába tollforgónak. Hogy az ő könyvét már mégse tálalják fel köretnek holmi klientúra-fasírozotthoz! Ezért aztán, miközben Balla Zsófia felvette az ünneplő ruháját, s felvette a dohány rá eső részét, Bodor Ádám pedig olyan természetesen nyilatkozott, mintha valóban művet alkotott, s nem interjút adott volna (a pénz szaga), s ezért – a kiírásnak megfelelően – átvehette a Magyar Irodalmi Díjat, Szilágyi István hazautazott Kolozsvárra. Hollóidő.

Hogy minő ricsajos szorongásokat keltett a Hollóidő szerzőjének a döntése, arról csak egy epizódot örökítenék át az utókorra. Történetesen jelen voltam, amikor felhívta Szilágyi Istvánt Kolozsváron a 168 Óra, s a következő melegen inszinuáló kérdést tette föl neki: ön nem gondol a díj jövőjére? Mire a nyilatkozat elől eleve elzárkózó Szilágyi István így válaszolt: miért nem azok gondoltak a díj jövőjére, akik így döntöttek? Kérdjük: mi a franckarikára tudnak ők még gondolni a pártérzékenységen kívül? Írói érzékenység? Da de unde?! (= Ugyan!, románul)

De ezzel nincs vége!

A kuratóriumnak sikerül még egyszer megalázni a 2001-es év legjobb könyvének szerzőjét. A díj igenis az övé, nyilatkozták, akkor is, ha a pénz nem kell neki; a két és fél millió forintot pedig szétosztják tíz fiatal erdélyi magyar író közt. (S szinte hallani a zsíros nevetést: jól kib...tál magaddal, és mi veled!) Vagyis ahogy a kádárizmusban mondták: csak a gyalázat…! Pedig hát Szilágyi István, az én értelmezésemben, nem a pénzt utasította vissza, hanem a díjat, s vele, értelemszerűen, a pénzt. Ebben és csakis ebben a sorrendben!

De hogy szó ne érhesse a ház elejét, nem kéne mégiscsak elismerni, hogy Göncz Árpád tíz finom lelkű terménykereskedőt fejt meg, akik egyenként ötszázezer forintot tejelnek le évente (tudja a bánat, hogy milyen alapítványi konstrukcióban), hogy ő – egy mélyen szakértő kuratórium döntése alapján, mindjárt ideírom a neveket, beszél majd az utókor doktor Bubóról! – kiemelhessen valakit a magyar irodalomból (a többit meg ott hagyja)? Végül is örömteli! A tíz finom lelkű terménykereskedő nyilván adózott magánjövedelméből tejel; mert ha nem ezt teszi, akkor, érdekes!, leírja az adójából, sőt bizonyos esetekben az összeg másfélszeresét is leírhatja (nem tudom, hogy ez-e az az eset). Ha pedig így van, akkor az az ötmillió az adófizetők pénzéből csurran össze, abban a te dohányod is benne van, kedves olvasóm; a te pénzeddel készül itt az író.

A kuratórium: Angyalosi Gergely, Bojtár Endre, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Poszler György, Réz Pál. Beszélik, hogy ott gomolygott Pomogáts Béla is Göncz Aladdin csodalámpájának a fényében. Nekem közülük csak Kántor Lajoshoz volna egypár szavam, a régi barátság labilis jogán.

Kedves Lajos! Tudom, hogy napjainkban mindenben benne kell lenni. Minél több mindenben van benne az ember, annál több ő. (Vö. mindenki annyi ember, ahány nyelvet beszél – értsd: mindenki annyi ember, ahány kuratóriumnak, bizottságnak, szerkesztőbizottságnak, tanácsnak és a többinek a tagja); de ha már szóba elegyedünk ebben a nagy hemzsegésben, nem tudom, kapsz-e dohányt a Magyar Irodalmi Díj odaítéléséért; kéne, ’sze pokoli lehet végigolvasni az egész év termését. Tudom, hogy szereted az irodalmat, magad is műveled, itt küldök hát neked néhány József Attila-sort. Ízlelgesd. Kibomlik végül minden szövevény. / Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak. / A dallam nem változtat szövegén. Nagyjából ennyi, kedves Lajosom. Azaz…! Oly méltatlan ez Szilágyi István erkölcsi nagyságához, de hát valakinek az írók közül is, hogy is mondjam… Szóval, kedves Lajosom, én a Korunkba nem írok, amíg te ennek a kuratóriumnak a tagja vagy.

Szörnyű, ugye?! Hogy miket össze nem hord! Na jó, hogy ne mondhassák, hogy ez a Kolozsvári hogy merészel!, illetve ha mondják is, legalább a metsző rozsdás bicskát puhítsuk, mint kovászlé az uborkát, itt küldjük szerény javaslatainkat a következő Magyar Irodalmi Díjhoz. Mivel az eredeti kiírás kutyába sem vétetett, korlátlan lehetőségek szavannái nyílnak meg előttünk. Talán megkaphatná a díjat Konrád György Amszterdamról írt könyve. Eörsi István fordítása: Az esztétikum sajátossága, Lukács György tollából, illetve az ész trónfosztása alkotó alkalmazása a publicisztikában. Megkaphatná Esterházy is! Hogy ő miért? Csak! Kukorelly Endre mindig mondja, hogy csak rosszat írok róla, kapja meg ő is! De miért maradnának ki azok, akik nem alkotók (mint Balla Zsófia rádióriporter), hanem csak népszerűsítik az élő magyar irodalmat, mint, teszem azt, az a Los Angeles-i hölgy, aki azt mondta volt, hogy az Allgemeinén kívül nincs is magyar irodalom, elég őket olvasni. Kincset ér az ilyen értő pártfogoló! Díjat neki! És vajon nem kéne végre gönczi fénybe borítani az érzékeny lelkű körmagyart, Kornis Mihály gyűlöletspecialistát is?!

Ennyit a Nemzeti Színházról. Elvben.

Budapest, 2002. január 22 – február 3.

*Ma már 1022 milliárdnál (Magyar Nemzet, 2002. január 26.).