Lackfi János

Naplót élni

Egy hét a sok közül. Általában olyan gyorsan villannak el, utánuk se kapja tekintetét az ember. Ebbe az egy hétig vezetett naplóba viszont belefoglaltam az elmúlt egy év történéseiből, tanulságaiból is ezt-azt. Mintavétel ez, s a minta reprezentatív: benne van napjaim majd minden összetevője, év eleje lévén tán még kicsit sűrűbben is, mint egyébkor. S talán rávallok a korra is, amelyben élünk, jóllehet igyekszem feleselni vele.

Január 7., hétfő

Tegnap a karácsonyra kapott videón visszanéztünk régi felvételeket, köztük első kötetem estjét 1992-ből. Sokat kellett tekerni, mert az egész felolvasásokból állt, nem volt semmi körítés, lazább beszélgetés. Lukács Sanyi, akinek józanul ironikus versmondása akkoriban meglepett, remekül tette a dolgát, én viszont kamaszosan álhanyag voltam, orrhangon dünnyögtem a szövegeket, s azt hittem, így kell csinálni. Dögunalom. Tanulság: idővel rájön az ember, hogy ne vegye túl komolyan magát, feladatát. Vagy legalább ne gyomorbajos komolysággal. Akkoriban mindennap írtam, erőnek erejével, ki akartam préselni magamból egy-egy jó versszakot, sort, képet, szóösszetételt legalább. Persze nem ment, csak nyögvenyelősen, s ha ment is, avval sem értem be. Fél órát ízlelgettem a kész terméket, s utána félretettem, megint újat akartam, még-még. Kemény Pista bevezetőszövege megindítóan szép, pedig emlékszem, akkoriban elégedetlen voltam vele. Fortyogó időszak, de azt hiszem, megkerülhetetlen. A sok felesleges duzzogás megtanítja az embert, hogy a fontoskodásból nyugodtan engedhet, a valódi felelősség vállalása nem ezen múlik.

Most viszont legalább három hete, az ünnepi sűrűsödés óta egy sort sem írtam. Nem büszkeség, nem is szégyen, csak így adódott. Ez idő alatt éltem. Tegnap például összeütöttem egy szekrénykét a videónak és a tévének. Ormótlan a méret, falba kell majd süllyeszteni. Aztán leszaladtam ministrálni. Nem biztos (de nem is érdekes), két vers között költő vagyok-e vagy sem. Valahol folytatódik bennem minden, amit félbehagytam, de ez a valahol máshol van, mint a köznapiság. Olykor a kettő egybenyílik, ezek a legjobb pillanatok.

Versízlésemet tekintve egyre finnyásabb vagyok, pedig a nyitottságból igyekszem nem engedni. Vagyis próbálok névtől, személytől, érdemektől, környezettől függetlenül ítélni. Szeretek menet közben bekapcsolódni a Bartók rádió versműsoraiba, nem tudván, kitől olvasnak. Így, látatlanban kialakítani az értékelést. Válogatós vagyok viszont a tekintetben, hogy untat a „profi” vers, a szalto mortále, a divatos tömegcikk, bárki nevét viseli is. Ezt a luxust megengedem magamnak. Nem vagyok hajlandó ügyes mutatványok kedvéért végigböngészni egy rakás érdektelenséget. Ezt a fáradt bohóckodást már huszonéves szerzők is űzik: púderos arcú ifjú öregemberek. Inkább legyen ügyetlen, nyers, de vitálisan erőteljes egy vers, mintsem blazírtan kifogástalan.

Reggel koránkelés – Simon fiam kedvéért elhatároztam, hogy az új évben nem késünk el, mégiscsak húsz másodpercre lakunk az iskolától. Reggeli, teafőzés, Margitot viszem az óvodába, a két kislány még alszik. A reggeli zsolozsma himnuszát dudorászva magamban ezúttal nem kell szégyenlősen „reggeli nap fényét” énekelnem a „hajnali nap fénye” helyett. Hazaérve kellemes meglepetés: egyirányúsították a telefont. Ez a karácsony böjtje, no meg az ide-oda csellengő, be nem érkező pénzeké. Azok vonalát, akik tartoznak, nyilván nem kapcsolták ki. Ráadásul be is fizettem már a számlát, csak még nem regisztrálták.

Disszertációm írása helyett tehát be a városba, bemutatni a csekket a Matáv Ponton. S akkor már feleségem, Juli egyetem végi ügyeiből is elintézem, amit tudok: közismereti szeminárium, nyelvvizsgapapír, múzeumi gyakorlat. Egy éve költöztünk ki Zsámbékra, azóta szívesebben sétálok a faluban. Mégis, kellemes a kellemetlenségben, hogy bennfentes turistaként járkálhatok a pesti utcán. A Frankel Leó téren egy padon ebédelek: negyed kiló kenyér, fél szál kolbász, dobozos Borsodi. Turistatempó, kedvelem. Pénz a számlákra nem jött, haza hullafáradtan, kora délután. Majdhogynem elment a nap, s mi értelmeset csináltam? Elolvastam három elég jó francia novellát: Régine Detambel, Marie Ndiaye. A buszon elalszom, s amikor csodálatosképpen felriadok: épp Zsámbékon vagyok, még időben ugrom le. Ha kimentem volna Gyermelyre, az végképp felteszi a koronát a napra.

A főtér füvén megmaradt hóban fekete kutya hempereg. Gazdái körülállják, nevetik. Valóban csak nevetni lehet, ahogy kifacsarja tagjait, hátsó lábával félfekvő helyzetben tolja magát előre, dörgölőzik a fehérségbe, nyitott szájjal herregetve. Ez kell, ez a fajta tökéletes önfeloldás, önfeledtség. Meg hozzá a hó, az egyik legbolondabb elem.

Este az egyházközségi képviselő-testület ülése. Zsinatra készülünk, jó lenne minél több kérdést rendbe tenni. Sok minden halódik, akadozik, vagy már el is halt. A napirend zsúfolt, a hangulat jó, mindenki érti a humort, néha nem megy másképp. Többféle ember van itt, vállalkozók, tanárok, művészek (ez utóbbiak mi ketten a papunkkal, Mártonnal, aki építész). Egyetlen dolog köt össze: az oltárasztal-közösség, a létező legerősebb cement. Emellett mellékes a vakolat, a díszítés, de még a kövek minősége is. Az egyház Barsi Balázs ferences szavai szerint nem a szentek, a tökéletesek gyülekezete, hanem olyan embereké, akik „engedik magukat megmenteni”. Ennyi.

Január 8., kedd

Reggel fél hétkor kenyérért, a főiskola (volt kastélyépület) előtti hatalmas placcon a ködben (mely még a semmi-vékonyka holdnak is udvart rajzol) összekoccanó vascsövek fals zenéje, mint valami keleti filmben egy szertartás előkészületei. Szertartás ez, a csípős hidegben a vásárosok állítják fel sátraikat. Most, a sötét jótékony leple alatt alakulnak ki a ruhaerdők, játékrengetegek, szerszámbozótok, zöldséghegységek. Nem lehet még tudni, ki kínai, ki roma, ki román, nem szól a lakodalmas rock se. Békésnek tűnik a terep, pedig az ünnepek előtt a nagy helyvadászatban ölre és ökölre mentek a jó vásárosok, gumibotos erőgyerekeket kellett szerződtetni melléjük. Kedvenc zöldségesünk panaszkodott is, hogy úgy érzi magát, mint valami menekülttáborban. Ő egyébként minden évben tombolát rendez karácsonykor, amelyre minden nagyobb összegben vásárló jegyet kap. A gyerekek miatt nagy zöldség-gyümölcsevők vagyunk, volt is vagy nyolc jegyünk, nyertünk egy pulykát, egy ritka ronda pofájú afrikai törpeharcsát (ezt elajándékoztuk, mert nem volt gusztusunk szétcincálni), meg egy csomó mindent, kosarakat, kávét, erőspaprikát, narancsot.

Tegnap fordítottam még párat René Guy Cadou verseiből. Afféle Francis Jammes, akin átment a szürrealizmus úthengere. Legalább annyi kajánság van benne, mint naivitás, legalább annyi csibészség, mint áhítat. Parttalan fantázia és remek mesélőkedv. Az egyik legnagyobb XX. századi francia, de úgy beszél, mintha csak ő volna a szomszéd bácsi. Nem tetteti, nem mutatja, hanem tényleg úgy mondja. Persze az efféle keresetlenség illúzióját kelteni jóval nagyobb csalás, mint annak mutatni az irodalmat, ami: keresettségnek. De ez az illuzionizmus vonz engem a legjobban.

Szétszedni-összerakni mindent, amit megélünk, úgy, ahogy Johanna, a legkisebb lányom tépkedett darabokra egy gyurmagombócot ma, és adogatta nekem a foszlányokat. Én meg aztán egésszé gyúrtam, és visszaadtam neki. Minden kezdődhetett elölről. És kezdődött is. Fontos: nem beleunni soha! Mindig ugyanazzal a frissességgel és kedvvel kezdeni gyúrni, mintha nem huszadszor és nem ugyanazt csinálnánk.

Végre egy vers, hetek óta először. Lehet, hogy ez az őszintésdi préselte ki belőlem. Az eleje régen kallódott már egy fájlban, befejezetlenül. Arról, hogy milyen anyagokat szeretett a nagyszüleim nemzedéke, és milyeneket a miénk. Lehet, hogy amikor nem írok, elhanyagolom magam, mint amikor nem borotválkozom. Jó szőrös lehetett már a lelkem.

A nyugatos költőkről szóló disszertációmban lassan araszolok előre. Meggyőződésem, hogy jó anyagot gyűjtöttem össze, de most csak vánszorgok, perisztaltikus mozgással írom, fúrom magam előre, puszta túlélési ösztönből, az írás élvezete nélkül. Persze mindent egyszerre nem lehet. Meg aztán ez is változik. nekilendülök, befulladok, neki, be. Mintha kétféle állagú anyagban úsznék. Semmi eksztatikus tengerszem-érzés, sehol a zavartalanság. A kételyeket úgy hámozom le magamról, mint a hínárt. Ha rájuk bízom magam, sehova sem jutok. Rohadt meló, remélem, jó sül ki belőle. Annyira mindenesetre lesz jó, mint a doktoriskolát végző szegény dél-koreai lányok elemzései a magyar prózáról. Egyikükkel egyszer hosszan értekeztem hazája irodalmáról, de feszített figyelemmel is csak többé-kevésbé értelmes szavakat bogozhattam ki beszédéből. Otthon már várja a tanársegédi állás az egyetem magyar szakán. Milyenek lesznek, akiket már ő tanít?

Jó kis kosarazás a főiskola tornatermében. A játék pergett, elég jól ment nekem is, szórtam egypár pazar távolit. És főleg a vérkeringés pezsgése, a nyaki ízület merevségének oldódása. Meg utána a jó hideg Pilsner Urquellek.

Hazaérve már nagy nyüzsgés vár, mind a három lány (plusz Juli) süteményt süt, mert Ágnes nővért, a helyi premontrei apácák lelkét várjuk végre vendégségbe. Remek ember! Simon néha közbekérdez, a német leckéjét írná. Gyors fürdések jönnek, közös vacsora, élet, élet. Csalóka dolog a napló, az ember hajlamos mindenből tanulságot levonni. Pedig a napok maguk is tanúskodnak maguk mellett. Johanna itt terem mellettem, szívet kell fabrikálnom a reggeli gyurmagumóból. Megcsinálom.

Január 9., szerda

Óvodából hazajövet végigpásztázom az (amúgy jellegtelen) főtér legszebb részletét, a roskatag házak közt dombra kaptató lépcsősort. Nincs benne semmi különös, csak a szabályosság gyönyörűsége, amint ide-oda billegtetik az apróbb csorbaságok, egyenetlenségek. Ugyanaz a gyökrevontan egyszerű motívum ismétlődik, perspektivikusan rövidülő szakasz, de a matematikai esetlegességű kopásban ott vannak a mindenkori emberi léptek. Mindenki öntudatlanul formál kicsit a kövek során, beletapossa a saját súlyát, s az ott marad, még ha nem látszik is külön.

Amúgy a főtér jó időben, tavasszal-nyáron él. Ide jár az összes erdélyi, román, ukrán munkás a Tücsi bolt előtti játszótérre sörözni, szotyolázni, dohányozni. Múlt nyáron még tengópályát is kialakítottak a parkolóban, késő estig ment a játék. Nagy tervem egy egyes szám első személyű regényt írni egyszer ezekről a vendégmunkásokról. A konok, kőkeményen elszigetelt sorsokról. Ahogy valaki idejön egy magyar faluba, sokágyas szobákban zsúfolódni, idegenek közé, és melózik csak, vagy lóg a téren. És ennyi az élet(e). Vajon gyűjtöget valamire? Hazamegy, és villát vesz meg kacsalábat hozzá, hogy felvághasson? Elveszi a legszebb lányt a faluban? Vagy csak élvezi, hogy itt van, a félművelt félnyugaton, pizzát ehet, ha akar, meg Drehert ihat?

Busszal be Pestre. Érdekes, milyen egy falusi (főleg fiatalos) szokás is lett a mobiltelefon. Mindenki pittyeg, povedál a buszúton, főleg este, hazafelé, világítanak a gombsorok, búgnak a vallomások, zajlanak a viták. Elektromos fonópótló. Ha mást nem, hát játszik vagy esemesezik a ketyerén, aki fél, hogy kettesben marad a saját agyával… A legkedélyesebb eset, amit láttam, amikor a zsámbéki utcán egy harcsabajszos, peckes kis pasas előhúzta a kütyüt, és beleszólt: „No, kész már az a rántott csirke, anyu? Akkor jó, mert most értem a ház elé!” Azzal befordult a kapun.

A karácsonyi ajándékvideó (napi 1 esti mese, Mekk mester, Lolka-Bolka vagy Kis Vakond – gyengébbek kedvéért Krtek) óta lányaimnak új játéka van. Folytatásos szappanoperát csinálnak, élőben. A képernyő a dívány, ott sutyorognak, mesélnek egymásnak, néha kicsit járnak-kelnek, fontoskodnak. Időnként tekerni kell a szerkentyűt, akkor összevissza hadonásznak, mint a motolla. Máskor a stop jön, s ők mozdulatlanná merevednek. Mi meg nézzük őket. Jó műfaj, a szereplők dirigálnak a nézőnek.

Valami a naplóról. Becsapós műfaj, untalan bölcsködésre indítja az embert. Még olyan remek koponyát is átvág néha, mint Márai. Mindent meg akar magyarázni, így például ógörög szobrok láttán arra következtet, hogy a görögök mind roppant egészségesen éltek, ismeretlen volt náluk a hájasság, az elpuhulás. Ilyen elven egy marslakó, aki véletlenül bodybuilding-magazint talál elpusztult civilizációnk romjain, méltán hihetné, hogy csupa izompacsirta voltunk. Picasso portréiból pedig gnómgyülekezetnek vélhetnénk az emberiséget. A lónak négy lába van…

E-mail-levélváltás Étienne Pressager francia festővel, akit a franciául megjelent könyvem tett baráttá. Elképesztő érzés, hogy sikerült átlépni a nyelvi határt, átlibegni a súlytalanság közegébe, egy másik idiómába. Hogy megszólít, és személyesen szólít meg a vers, nem eredeti közegében is. Pont fordítva vagyok, mint Neil Armstrong: kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. És felemelő. Egy kiállításon nyomtam Étienne kezébe saját méregdrága kötetemet (3000 forint egy példány), amit nem osztogatok csak úgy. De nála annyira az volt az érzésem, hogy valahogy úgy fest, ahogy én írok. Részletek hajszálpontos kinagyításai, egy ág, egy csiga és egy szeder, a saját teste részletei, egy barackmag vagy halgerinc, az elfogyasztás dátumával. A növényhatározók modorában. Aztán írt egy hatoldalas olvasói levelet, s már lassan sziámi ikrek leszünk, az e-mailen keresztül összenőve. Párizsban találkoztunk is most, amikor kinn jártam. Nancy mellett él, északon, én meg itt, idősebb nálam jó tíz évvel, s mégis egypetéjűek vagyunk.

Délután szerkesztőségi ülés a Nagyvilágnál, bent Pesten, jó nagy anyagtorlódás, kedélyes élethalálharc minden talpalatnyi helyért a lapban. A novemberi, én szerkesztettem luxemburgi számmal kapcsolatos kazalnyi utólagos adminisztráció. Sóhivatalnokoskodás helyett sótlan hivataloskodás.

A nap méltó lezárása kosarazással a premontrei szakiskola tornatermében. Rozsda Klub néven futunk, nem kis büszkeségre ötletgazda és névadó is vagyok (ez másik kompánia, mint tegnap). Csupa trottyos, harmincas-negyvenes, hozzám hasonlóan számítógép előtt ücsörgő apuka. Maholnap a fiaink megesznek reggelire. Utána Kaiserek mellett a Lámpásban kötünk ki, muszáj rehidratálni.

Január 10., csütörtök

Gyökössy Endre pszichológusnak van egy remek mondása: „Boldogok, akik nevetni tudnak magukon, mert örömüknek mindig lesz forrása.” Most kiröhögöm hát magamat. Azok a drága netkalózok jó hülyét csináltak belőlem: egész délelőttöm ráment, hogy előbb letöröljek, majd újramásoljak egy (ál-jóindulatú üzenetben vírusnak feltüntetett) fájlt a gépemen. S főleg, hogy minden kedves mél-ismerősömet riasszam, majd a riasztást sietve helyesbítsem. Háromszázötven címre küldtem értesítést kétszer is. Nesze neked disszertációírás! Ráadásul a barátok bizonyos százaléka tudta azt, amit én nem, hogy svindli az egész. Ez a mél a világ legmocskosabb dolga tud lenni. Már hozzászoktam az agydaganatos amerikai csecsemőkhöz, a pusztuló amazonasi esőerdőkhöz, a csadorba kényszerített muzulmán nőkhöz és az „anti-war petition”-ökhöz, de a vírusveszélyre felvonítottam, és pánikba estem. Aztán letöröltem azt a csúnya valamit a gépemről, és fellélegeztem. Aztán rohamban értesítettem az összes címet… Ki van találva ennek a pszichológiája. Vastag kéreg nőtt a szívkamráim köré, s már nem hiszem el, hogy George Bush a hosszú mail-címlista láttán fejéhez kap, és leállítja a Fergeteges Tarolás fedőnevű terminátorakciót, de elhiszem, hogy egy légy is beköpheti vírussal a gépemet.

Tegnap egész jól ment megint a kosarazás, ami váratlan, mert általában ha kedden tűrhető a játékom, akkor szerdán mindent mellédobálok. Itteni fiatal szakiskolás fiúkkal játszottunk, s a lehető legjobb eredmény jött össze: öt-hat ponttal győztek, szoros meccsen. Sokszor kőkemény alkoholista, munkanélküli családokból jönnek ezek a srácok, az apácák alapította iskolában szakmát tanítanak nekik, hogy ne az utcán lófráljanak álltó nap. Heroikus vállalkozás, a helyi normális tanárértelmiség jó része itt húzza az igát. A kosármeccseknek, mikor ezekkel a fiúkkal játszunk, igazából pszichológiai tétje van. Jobban dobnak, gyorsabbak, biztosabban tartják a labdát, mint legtöbbünk, s érzik rajtuk, irtó fontos nekik a siker, mert – szinte nem is nagyon van másuk, mint az, hogy fiatalok. Bennünk viszont éppígy dolgozik valahol, hogy revansot akarunk venni az időn, s bebizonyítani, hogy ülőmunka ide, szaporodó ikszeink oda, azért bírjuk az iramot még ezekkel a legénykékkel, ha eszközeink mások is esetleg.

Tegnap este hazajövet megnéztem a postaládát, s egy rajzot találtam benne, APÁ-nak címezve, meg egy kocka csokoládét. Margit lányom utókarácsonyi küldeménye. A posta ma egy másik meglepetéssel is szolgált: értesítés jött, hogy egy novellámmal harmadik díjat nyertem a Palócföld folyóirat Mikszáth-pályázatán.

Nabokov-interjút olvasgattam, tetszett az önérzet, ahogy egyes szerzőkkel kapcsolatban nem rejti véka alá véleményét, s kimondja azt is, hogy a misztikum és pornográfia keverésével operáló divatirodalomtól okádni tudna. Az ember olykor, ha már nem bírja az ordenáré irodalmat, dorgálja magát: ejnye, biztos nem vagyok elég nyitott. Pedig nem muszáj ragaszkodni a politikai korrektség álarcához. Ha minden úgynevezett progresszív szerzőt elfogadnánk haladónak, elég fura képünk alakulna ki a haladásról. Nem igaz persze, hogy értéktelen minden írás, ami erotikus vagy horrorisztikus elemeket tartalmaz, de persze az sem, hogy ahol erre megy ki a játék, az már automatikusan jó irodalom. Máig bennem él a kortárs francia Jean-Philippe Toussaint fél mondata, mellyel elképesztő finoman ír le egy hajnaltájban, félálomban lezajló szeretkezést. És sokkal pontosabban, mint ha minden szervet szorgosan körülírna és megnevezne.

Lányom lovagolni jár egy Ilus nevű lányhoz, aki egy öreg parasztházban lakik, és lovakat tart. Tegnap Ilus telefonált, hogy kiscsikó született, s most elmentünk megnézni. Szürkés-barnás, botlábú kis állat, úgy ugrabugrál, mintha a térdei össze lennének kötve. Térdízületei ormótlan nagy tokok, felnőtt méretű gombok a leendő nagykabáthoz. Jó pár ló bekerült most az istállóba, hogy melegükkel felfűtsék a helyiséget a kicsinek. Egy csikó életében izgalmas az első óra: ha azalatt nem sikerül magától felállnia, akkor valami baja van. Ez a kis pej összevissza bukdácsolt, hol orra, hol farra esett, mire nagy nehezen felegyenesedett, s a falnak támaszkodva úgy maradt.

A lovaglóporondot körbevevő fakorláton elképesztőt láttam a múltkor. Jegesre fagyott hó borította a deszkát, s a fehérre „rányomtatva”, mint valami díszítősor, apró, szabályosan elrendezett körök vagy tíz méter hosszan. Aztán rájöttem: egy macska lábnyomai. Fura egy állat, az egy méter magas korláton okvetlenül végig kell sétálnia, szabályos léptekkel, mintha táncolna. Mi készteti az ilyen ügyeskedésre? A kutya produkcióként vagy szeretetből végez mutatványokat. A macska valami kifürkészhetetlen belső szeszélyből. Egyszer belenéznék egy macskaagyba.

Nyírják a fákat szerte a faluban, korai készülődés ez a tavaszra. Összegyűjtök, s hazahozok egy csomó vesszőt: a kertben Juli kisházat font a gyerekeknek, s most be tudja fejezni a tetőt is. Az egyik ilyen földbe szúrt vessző kihajtott, utóbb fa lesz belőle, tövében a kunyhóval.

Január 11., péntek

Egyik kezemben szemét, a másikban az autókulcs, s én zsebembe süllyesztem a banánhéjat, kidobom a slusszkulcsot a kukába. Szórakozottan gyűrögetem, majd szemétbe hajítom az utcán a létfontosságú csekket, amelyet hamarosan be kellene mutatnom. Elhatározom, hogy kávét teszek fel, elmosom hát a törökös főzéshez használt pitlit, a szűrőt, az egészet felteszem a szárítóra, és ott hagyom, meg se gyújtom a gázrózsát. Barkácsolás közben a sarokvasakat vissza akarom tenni egy zacskóba, a csavarokat és a fúrógéphez való csavarhúzófejet a dobozába, a csavarokat az ingzsebembe: a sarokvasakat tehát ingzsebembe süllyesztem, az apró csavarhúzófejet bedobom a csavarok közé, aztán fél óra hosszat keresgélhetem, mint valami Hamupipőke. Ilyen hülyeségeket csinálok nyakra-főre, s mindig csak kis idővel később eszmélek rá, mi a fészkes fenét tettem. De amíg észbe nem kapok, addig megyek tovább, mint egy automata. S csak utána kezdem „tisztába tenni” magamat, elemezni a helyzetet, reagálni a lehető leggyorsabban. Ha ezek az amnéziás esetek ilyen ütemben szaporodnak, hamar megjön a könnyelmű aggkor. Itt a kedélyes idiotizmus időszaka.

Remek fotót kaptam e-mailen. A párizsi Saint-Eustache-templom előtti téren van egy kőszobor, mely hatalmas kezet és arcot ábrázol. A kőkéz mögül egy kisgyerek készül kimászni, csak két keze látszik, az embernél nagyobb mancsba kapaszkodik, játékmaciját előre felrakta a hüvelykujj begyéhez, hogy könnyebben menjen a dolog. Törékenység és robusztusság, lekerekítettség és elnagyoltság, elevenség és élettelenség mozgalmas párbeszéde a kép – kész könyvborító, csak egy kötetet kéne írni hozzá. Lorand Gaspar francia költő lánya, Sophie csinálta a felvételt.

Nálunk járt Kata barátnénk, aki Bonnban él német férjével és három kislányukkal. A lányok egyébként mind szőkék (akár a mieink), s múlt nyáron itt jártukkor készült egy jópofa fénykép, amint (a mieinkkel együtt) a konyhapult mellett sorban állva főtt tojást pucolnak. Katával beszélgetve szóba került Simon fiam holland osztálytársnője, akinek születésnapján édesapja az összes osztálybeli lányt meghívta a szomszéd falubeli (méregdrága, elhülyült európai és japán turistáknak kitalált) lovasvendéglőbe, a Patkó csárdába. A zsúron az arcfestésről profi sminkes gondoskodott, a szórakozásról bohóc, a lányok lufirengeteggel és vagyonnyi ajándékkal érkeztek haza. Igaz, panaszkodtak is, mert az evés-iváson túlmenően dögunalom volt az egész. Kata most mondja, hogy Németországban ez a normális, általában tematikusak is az efféle rendezvények, úgymint „boszorkánybál”, „pillangóünnep” vagy Halloween-party, mind egy vagyonba kerül, és unalmasan profira van szervezve. Érdekes, hogyan bővül az alapvető létfeltételek köre: egy németnek nyilván eszébe sem jut, hogy hasonló pazarlás nélkül is (megkockáztatom: úgy talán még inkább) lehet normálisan együtt játszani. S ha mondjuk erre egyszer valahogy nem futná, a munkaerő nyilván sztrájkba lépne, és béremelést követelne. Ami jár, az jár.

Doktorim rovására befejeztem a tévét-videót rejtő szekrényt. Minthogy házunkat az eredeti tulaj kocsmának építette, a földszinten két vécé volt, külön férfi- és női. Karácsony előtt a válaszfalat lebontattuk, a vécék számát egyre redukáltuk, a maradék hely tárolásra szolgál. Most a feleslegessé vált ajtó helyére süllyesztettem be az ormótlan tévét, az ajtótokot pedig szekrénnyé-polccá alakítottam. Így egészen emberszabású.

Valahányszor a felső szinten nyáron felrakatott bejárati ajtót nyitom, eszembe jut, ahogy az asztalos, egy perbáli sváb fiú beszerelte. A sógora volt vicces, aki segített, adogatta a szerszámokat, s közben hangosan, kedélyes vásárikikiáltó-modorban dicsérte a nagy művet. „Tyű, piszok erős ez a zár, de jól megcsinálták… Hú, belülről tölgyfa deszkát tettél rá, ez aztán nem vetemedik meg… Frankó, bekattan a zár, mind az öt ponton!… Apám, kívülről nem lehet kihajtani a csavart!… Na, most gyertek, rohadék betörők, ezt nem nyitjátok ki!”

Érdekes egy irodalmi napló ez. Ha asztalos lennék, és mellesleg dilettáns verseket fabrikálnék, nyilván fűnek-fának felolvasnék belőlük, nem a munkadarabjaimmal dicsekednék…

Január 12., szombat

Naplót élni. Valahogy úgy összefogni, formává gömbölygetni egy napot, annak hozadékát, mint ahogy a fazekas a folyóhordalékot, az agyagot. Ez a haszna ennek az én mononaplómnak. Amúgy hajlamos az ember hagyni szétfolyni mindent, sokszor még az esti önvizsgálat közben is elkalandozik a gondolatom. Nem túlzottan szabályos alakzat ez persze, egyáltalán nem sorozatgyártott, de mindenképpen üreges, befogad, felfog, összetart valamit – ha mást nem, az aznapra rendelt levegőadagot. Nagyon szeretem Podmaniczky Szilárd egyik miniatűrjét: arról szól, hogy este, lefekvés után a szaxofonistát felemeli a sok levegő, amelyet aznap átfújt a hangszerén. Így kellene felemeljen egy kicsit mindaz, amit egy nap átélünk. Még ha nem is minden felemelő belőle.

Délelőtt lakásszentelés: Márton atya friss, kedves, lendületes, a rövid szertartás egyszerű, grammra annyi, amennyi kell. A kétéves Johanna először riadt, mert véletlenül kapott egy fröccsentés szenteltvizet. Aztán tetszik neki, hogy pont rá hullott. Ajtónk fölött mától fogva 2002. A szövegben kértük, hogy a békesség angyalai lakjanak a házban. Rám fér – tegnap a barkácsolás alatt és a nem működő freemail miatt végig idegbeteg voltam. Pedig a végeredmény ugyanaz (sőt, így rosszabb), akár ideges az ember, akár nem. A viszonylagos belső rend nem a mütyürkés polcok meg a kegytárgyboltok tetszelgő és ízléstelen statikussága, inkább olyan, mint egy artistacsoport műsora a cirkuszkupolában: végtelenül bonyolult, pontosan kapcsolódó, állandóan megbillenő s mindig visszacsapó, kényes egyensúly. Szüntelenül korrigálni kell, állandó dinamika.

Juli ebédnél arról mesél a gyerekeknek, hogy a krokodil rengeteg tojást rak, s ha egy percre nem néz oda, a majmok leszöknek a fáról, kikaparják, elviszik és megeszik. A kikelt alligátorbabákból is sok elpusztul, még a bennszülöttek is vadásznak rájuk. Ha allegóriának vennénk a dolgot, alighanem könnyűszerrel beazonosíthatnánk korunk egyik-másik tojásrakó krokodilusát. De vajon kik a majmok, akik a veszedelmes lerakatot fosztogatják? S a közelmúlt meg a jelen rémei vajon arról tanúskodnak-e, hogy a majmok nem elég szemfülesek, vagy arról, hogy mindegy, ki mit tesz, pár tojás törvényszerűen kikel?

A ház előző tulajának vagy mániája volt a fehér márvány, vagy olcsón jutott hozzá nagyobb tételhez. Mindenesetre a két szintet összekötő betonlépcsőfokok éleit ízléses márványlapokkal rakatta ki. Korszerűség és archaikum harmonikus együttlélegzése ugyebár… Maradt még bőven a kockákból, jutott ide is, oda is, még a kertbe is, járólapnak, esős időben rettenetesen csúszott. Próbáltuk másra használni a márványt, a tűzrakóhely köré állítgattuk, de akkor meg eltöredezett. Nyáron, amikor homokozót csináltam a kertben, ezzel raktam ki az alját, hogy ne keveredjen a homok a földdel, s a vakond se túrja fel. Most időnként eszembe jut, és jól mulatok, milyen arisztokratikus ház vagyunk, ahol a homokozó alatt egy méter mélyen is márványlapok rejtőznek a földben.

Este Tímea a vendégünk, óvónő és nagyon aranyos lány, palacsintasütés, mentateaivás, előtte leszaladok ministrálni.

Január 13., vasárnap

Kinagyított, lehorzsolt lábfej, pontos léptek, nem sietősen, nem is lomhán, s mindehhez a csöpögés, remek hangeffekt. Valódi láb valódi vízben sosem csapna ilyen zajt, agyunkban azonban EZ maga a toccsanó talp. Az ilyesmit nevezik ábrázolásnak. Vihar után Depardieu mezítláb placcsog a vízben. Tegnap éjszaka ugyanis megnéztem a tévén az 1492-t, a francia színésszel Kolumbusz szerepében. A forgatókönyv pocsék, a szövegek tudálékos álbölcsességét mintha egy női magazinból vágták volna ki. Valószínűleg valami hasonló szintű újságíró munkája. Viszont jó benne a képi megjelenítés egy-egy részlete. A kegyetlenséget, a szenvedést és a gyilkolást is orvosilag sokkal precízebben, képileg hitelesebben látjuk manapság, mint a régebbi filmek finomkodó előadásában. Általában nyersebb és virtuózabb lett a mozi. A levágott kéz mozgatja ujjait az asztalon, a vér sugara nem úgy tör elő, mint egy kisgyerek vízipisztolyából. A vicces az, hogy a szakmai professzionalizmus ellenére a tanulság bugyuta, szájbarágós, a jó Kristóf minden darabosságával maga Európa előrevetítve, kész uniós hős a tonnányi jóindulatával és tettvágyával. Színes, változatos képsorok, s a háttérben maga a szürke gondolati dögunalom. A történelmi forrásokból kiszűrve minden zamat, minden, ami nem illeszkedik a mai bulvárklisékhez. Minél többet kutatjuk, annál kevesebbet tudnánk kezdeni a történelemmel?

A fürdőszobai vízcsap kissé kilazult, s ez eszembe juttatja a vízszerelőket, akik a múltkor itt jártak. Elképesztő tisztességes mesteremberek, nem igazán jellemzők a mai magyar közállapotokra. Más miatt voltak itt, de egyikük szemügyre vette a mosogató csapját, s mikor látta, hogy nem szorul rendesen, hozott egy franciakulcsot. A kulccsal tartotta, másik kezével pedig átszellemülten hajtogatta ide-oda a csapot, valahova a távolba révedt. Láthatólag érzésre dolgozott. Erről a mesterségbeli odaadásról szól Kányádi egyik verse: a szűcsmester moziba megy, s nézi a főhős fején a prémes kucsmát, mert azt ő csinálta. Úgy látja a fejfedőt, mint valami röntgenképen, a bélés varrását, a felhajtásokat, mindent, s mosolyát csak egy másik szűcsmester tudná értékelni… Hülye dolog verseket „mesélni”, de néha kell.

A természetfelettinek nagy a divatja manapság. Mindenkit csak az effektek érdekelnek, a csodák, mint már Jézus korában is: trükk és látványtervezés Jeanne d’Arc élete ugyanúgy, mint a vámpírbál. Betörhet persze életünkbe így is a túlvilág, de mégis inkább itt van közöttünk, átléphetünk bele minden füstköd, hatászene, varázsige és számítógépes buhera nélkül. Mi több, benne járunk-kelünk. Belenőtt az életünkbe, mint néhol fa törzsébe a dróthuzal. A vasárnap különösen ennek az érthetetlen „belenövésnek” a napja.

Leírható-e egzakt módon egy hóesés? Már maga, amit a tudományos metódussal kapunk, az is elképesztő: hogy körülbelül százötvenféle, egymástól különböző, precíz mértani szerkezetű hópehely kering millió példányban, kiszámíthatatlan légmozgásoktól pörgetetten. De mindez még nem a hóesés lényege, csak csodájának egy vetülete. Magyarázat helyett hagyni kell, hogy elborítson…

Apró hó szemez, a városba valószínűleg el se jut. Felmentünk a Nyakas-hegy tetejére. Az egész fennsík, ősfenyvesestül-mindenestül, átment Nemes Nagy Ágnesbe. Valóban tanulni kell, de nemcsak a téli fákat, hanem a bokrokat, füveket is: minden apró motívum, ízület forrasztócinbe mártogatva, fent nagy, lapos, homályos óntányér az ég. Csúszkálunk, hempergünk, dobálódzunk, Simont véletlenül többször is arcon találom, sírni kezd, gyömöszölni kell egy ideig, mire újra nevet.

Szabó T. Anna ír le egy nem régi versében holmi optikai játékot egy szál gyertyával és egy pohár borral. Az a vers halálpontosan a jelenség maga. Sőt több, mint ami a jelenség. Tartalmazza és meghaladja azt. Ahogy a természet maga is természetfeletti. Az ember újraalkotta természet is! Az eredendő poézist még a gázolajból sem sikerült kiölnünk: lám, milyen szivárványszínű a tócsa tetején! Aki nem hívő, a valóság tréfájának, játékának nevezi az ilyesmit, s onnan nézve valóban így is látszik. Költészet talán az, amikor a matematika félrelép.

Délután sűrű program: a „kánai menyegző”, melynek alkalmával az apácák és a helyi asszonyok vendégül látják a szegény családokat: szendvicsek, sütemények rogyásig, van hozzá egy hosszú, koccintós nóta is. Utána összepakolás, seprés, majd énekpróba Éváéknál: farsangra készülünk pár kórusdarabbal. Este megint ministrálás. Elment a hét.