Beder Tibor könyvének
új kiadása elé

Valahol jön, jődögél egy afgán. Lehet, csak tyúkokat fog lopni útközben, akárhol, de lehet, a házsártos feleségét kapja fel valakinek, aki úgy sóhajt fel, mint a Kisfaludy Károly-versben: „Szegény tatár!”… Most történik, tegnap történt, végig megtörtént. Azt mondják, Róma volt az ókor Amerikája, meg hogy Amerika a jelenkor Rómája vagy Bábele. Kisázsia is ilyen volt. Számunkra különösen, legendásan félelmetes. Elvisz a török, riogathatták hosszú időkön keresztül az elcsavargó vagy csak szófogadatlan gyerkőcöt. És elvitte őket, a jókat és szófogadókat is. Anyjuk szoknyája mellől tépte el, mintha egy utó-Heródes hírnöke volna; vagy vele együtt hajtotta Kisázsiába, malenki robotra, malenki életre, a török, a török, a török. Ott, Nagy-Törökországban (Nagyakármiben) aztán elkeveredtek, egymásnak ismeretlen Romeok és Júliák lettek…

Mert egyedi esetben létrejöhet akár patagon–tadzsik keveréknek is utóda, majd megjön hozzá az elnevezés is. Az emberkeveredés konyhája, kohója a végtelen variációk, permutációk, kombinációk területe. Akár magának a Teremtőnek is bejárhatatlan és kimeríthetetlen terepasztal. „Törvénytelen” vagy éppen hogy törvényszerű volt szegény szabin nők elrablása (vagy Dúl alán fejedelem tündéri leányainak hajkurászása, ha már hős fiai szép Enének nem tudták elkapni a csodaszarvast)… Akármi révén ki lehetett keverni egy turáni, itáliai, ibériai, szibériai lakosságot. Sumerok, akkádok egymással oltották be kultúrzónává a leghíresebb Édeneket és Szaharákat. A dák–római elmélet vagy a germán–kelta ügyek eredmény-alkímiája egyaránt levezethető és logikus valakinek, kinek-kinek. Frankok és gallok tenyeres-talpas találkozása parókapuffancsos szalonokat, majd tabula rasa-hangulatú avantgárdot eredményezett a folyton flancolni vágyó emberiség útján, s minden, ami shakespeare-ien véres, mint egy beaf-steak, egyúttal so british is lett, whiskyben ázva és legendában pácolva. Úr ír – mutatta az elsőosztályosoknak a tanító néni; déli úr lesz északír – bólogat a kulisszák mögül a sátán, és kedélyesen időzített demográfiai bombákat gurít közénk. Távolról hozott egzotikus menyecskék és rabszolgapiacról beszerzett Tamásbátya-nénik válnak nagymamáivá az utókornak. Meszticek és kreolok mulat(t)nak az Andokban és az Indiákban. Egymástól távoli szabadságeszmények és civilizációtípusok „párosodása”, alkalmi összeérése az addig-nyújtózkodásnak, ameddig takaród már nem is ért, mint a se valóságos, se képzeletbeli „magyarabok” esete. Virtuálisan kiknek a tánca lehetne a „janicsárdás”?

Vesztes és nyertes nyelvek keveredése ebben az örök népvándorlásban – vagy az olyan elhullajtott madártoll, mint a szívben-fülben őrzött pentatónia, miegyéb – nyomra vezet. Beder Tibor, legmodernebb valóságos belső titkos Juliánusza Erdélynek, egyszemélyileg megszállta ésszel és ceruzával, adatbázissal és plajbásszal Anatóliát, hogy – bár eszmeileg, erkölcsileg – végrehajtsa nagy hazatérését, visszahozatalát egykori fogoly magyaroknak, ha másképp nem megy: kis-Törökországból. Többet, mást, hamvasabbat, hamisabbat nem is kell, hiszen ha igaz, ha nem, ha elváltozva is, de belőlük, közülük valakik, íme, élnek. És az élet nem „Rodostó”.

Lászlóffy Aladár