Péter László

Babits „legjobb szegedi barátja”

Kún József emlékezete

Mindenki azt gondolná, Juhász Gyuláról lesz szó. Csalódást kell keltenem. Babits és Juhász ugyan már pesti egyetemi éveik alatt, 1902-től ismerték egymást, szerepeltek Négyesy László stílusgyakorlatain, 1904-től leveleztek: Juhász helyezte el 1906-tól a szerény, vonakodó Babits verseit a Szeged és Vidéke hasábjain. Leveleikben magázódtak; csak 1906 végén, 1907 elején, amikor egyetemi tanulmányaik befejezése óta ismét találkoztak, mégpedig Szegeden, tegeződtek össze.

Babits és Juhász

Amikor Babits 1906 októberében a szegedi főreáliskolába került, Juhász Gyula Máramarosszigeten a piarista gimnáziumban töltötte tanári gyakorlóévét. A karácsonyi szünet után csak 1907 októberében találkozhattak ismét, akkor is azért, mert Juhász Gyula otthagyta új állomáshelyét, Lévát, s post tot discrimina rerum, ahogy egyik levelében írta, hazatért szülővárosába. 1908 februárjáig, amikor a nagyváradi premontreiektől kapott állást, gyakrabban jöhettek össze, a Tisza Szálló kávéházában, amely az Esti kérdésben örökült meg, olykor Juhász Gyula szerény szobájában, az Ipar u. 13. sz. alatti szülőházában, amelyről Babits, barátjának halála után, 1938-ban, meghatott szavakkal emlékezett meg.

Kún József verseskötete

Babits kétéves szegedi tanárkodása alatt legjobb barátja Kún József (1873–1912) volt. Tanár a felső ipariskolában és költő. Babits háromszor is írt róla. Először a Singer és Wolfner kiadásában megjelent Kék hegyek (1909) című verseskötetéről a Nyugat 1909. április 16-i számában:

Ebben a kötetben van hét gyönyörű vers: a kék hegyekről, melyek messziről úgy vonzanak, és közel megcsalnak; Velencéről, hol a költészet minden kútfejét csobogni hallhatjuk; a mozdonyról, mely ismeretlen tájak felé viszi az embert; a messze utakról, ahol a költő mindenütt csak magát találja; a régi festményről, mely titokteljes régi szépséget ábrázol; a zúzmarás fákról, melyek fehér bált tartanak az útszéleken; s végre a legelső az isteni művészet gyönyöréről. A nyelv e hét versben gyönyörűen koncíz, színes és szuggesztív. Szuggesztív – s bár a költő szeret a parnasszisták eszközeivel hatni, fő ereje mindig az érzésébresztés –, s a sorok mögől mindig ő maga, egy érző, művelt, rokonszenves, nyugodt egyéniség néz ránk méla szemekkel. Kár, hogy a kötetbe felvett néhány gyengébb verset is.

A Babits dicsérte versek valóban a kötet legmaradandóbb alkotásai. A címadó kép többször is foglalkoztathatta Kún Józsefet, mert már a kötetcímül szolgáló vers előtt föltűnnek

A címadó vers elsőszülött fiának, a tragikus sorsú Gábornak remélt a magáénál boldogabb jövőt:

Velence Babitscsal közös álmaik tárgya volt. Kún József már járt az ihlető városban: halvány képe „itt messze északon, ködben, sötétben” imbolyog előtte:

A technika Petőfi óta része, tárgya a magyar lírának. Mérnökembertől nem is csoda, ha versre ösztönzi. De míg egyfelől a gyors célhoz érés praktikus vívmányát üdvözli, a célállomásra begördülve elégedetlenül érzi, hogy – akár a kék hegyeket – az életnek értelmet adó végső célt most sem éri el:

Még egy verse szól a vasútról. Kötetét három nagy részre tagolta. Az elsőnek nincs címe; ezek a leglíraibb alkotások; nem véletlen, hogy a Babits kiemelte hét vers mind innen való. A második és a harmadik részben főként elbeszélő költemények vannak: A múltból című saját emlékeit és családi költészetét tartalmazza, a Históriák című pedig – alkatától meglehetősen idegenül – főként török tárgyú, anekdota- vagy parabolaszerű történeteket mond el. E nemben az elsőnek éppenséggel Török história a címe. De A vasút ennek a históriás ciklusnak az első darabja. Itt a költő előbb az alföldi tájat, „a délibábos rónát” elcsúfító, a kútgémet, csárdát korommal, füsttel elborító vasutat kárpálja, mígnem egy új utas, a lányához „Szögedébe” (a nem szegedi Kún József ismerte, és nem volt rest versébe beemelni ezt az achaikus népi kifejezést!) tartó anyóka döbbenti rá romantikus ábrándjainak meddőségére:

A képzőművészetét a költészettel egyformán rajongó Kún József egy arany pártás, fekete fürtű, „férfiszívet megremegtető” szépségű nőt ábrázoló kép előtt mereng el:

Érdekes, hogy Juhász Gyulában hasonló gondolatokat szült egy tizenhat éves szőke lány képe, amelyet arany medalionban látott (Késő vallomás, 1913).

A zúzmarás fasor, amely Kún Józsefet fehér bálra emlékeztetve elbűvölte, Babitsnak is megtetszett:

Babits utoljára említette Kúnnak a kötetben legelső versét, amely költőjének a poézis vigaszát, megelégedését hozta a komisz világ ellenében:

Babits ugyanebben az időben írta A lírikus epilógja (1908) című versében: „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”. Talán a Tisza kávéházi esti találkozóikon beszélgettek erről a lírai magatartásról; ezért rokon Kún József ars poeticája is:

A gyakorlati életben élhetetlen költői attitűd Baudelaire albatrosza óta meglehetősen ismerős. Juhász Gyula költészetében sokszor találkozunk idevágó vallomásokkal. Kún József is ismerte önmagát:

Néhány verse szól a tájról, a természetről. Kedvelt főneve a lomb, jelzője a lombos. Föltűnik Miskolc (Vallomás előtt), a lombos, vén Avas (Alkonyatkor, Az Avason), néha Újszeged (Rózsák), a budai Vár (Mulandóság), a magyar Alföld (A rónán). Szerelmi lírája jórészt nosztalgia régi szerelmek után (Az első légyott, Régi szerelmek, Rád gondolok, Szerelmem története, Csillag, Vigasz nélkül, A múzsa, Ideálom). Ez utóbbi vezet át családi költészetébe: feleségének úgy hódol, hogy ifjúkori ideáljával, a sötét szemű, fekete fürtű leánnyal szemben, akiben csalódott, felesége az igazi, „ki üdvömet édes magához szőtte” – a szeme kék volt, és a haja szőke! Ez a szőkeség, akár Juhász Gyulát, őt is megigézte (Virágének). Feleségének zongoraszava is versre ihlette (Notturno). Versben emlékezett szüleinek házassági évfordulójára (Harminc év); hálával köszöntötte édesanyját (Otthon, Vigasz nélkül). Húgának a megálmodott jövendőbelije iránt támasztott túlzott várakozásait józan intelemmel szállította le kellő mértékre (A mesebeli herceg).

Zsidóságára mindössze egyetlen versének három sorában utalt:

Hagyatéka

Kún József 1912. június 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. Babits a Nyugat július elsejei számában pár sorban búcsúzott tőle:

Szegény, szegény Kun József! Költő volt, és java korában, egészen váratlanul elhunyt. Barátom volt ő, mikor én még senki se voltam, és ő már valaki. Az idősebb barát elnézésével és szeretetével vigasztalt fiatalos és oktalan kétségbeeséseimben. Most nekrológot írjak róla! Tudnék-e most róla mint költőről beszélni? Talán nem alkotott maradandót: de én tudom, mily szent dolog volt neki a művészet, mily igaz érzés súgta verseit. Minden szépnek valódi rajongója volt. Nem volt sor, amit könnyelműen és hirtelen írt volna le: csak ünneplő ruhában ment a templomba. Az ízlés volt a lelke: ez vezette költészetét és egész életét. Nem is költői, hanem emberi ízlés volt ez, és megnyilatkozása az élet bizonyos körülményeiben jóság és szelídség. Jó és szelíd ember volt: a kultúremberek azon fajából, melyet ma még inkább csak az utópisták regényeiben találunk leírva. Minden durvaság, minden szigorúság idegen volt neki. Még a művészetbe is bevitte szelídségét. Dantét, Kemény Zsigmondot kegyetlennek találta. Szerető lélek volt, és szerettem ezt a lelket. Meg kellett halnia!

A kezdő poéta stiláris szeplőit, szóismétléseit nem tekintve, a későbbi Babits jellegzetes szóképét, az ünnepi ruhában megmutatkozás igényét már itt megtaláljuk. Az utolsó mondat is visszhangzik versben: Ó, jaj, meg kell halni! Meg kell halni! (Ősz és tavasz között.)

Babits nem volt elfogult barátjával szemben: Kún József természetét híven jellemezte. Móra Ferenc, akkor a Szegedi Napló főszerkesztője, lapjának 1912. június 4-i számában „szelíd szavú poétának”, „gyöngéd, tiszta lelkű embernek” mondotta, „akit mint poétát mindenki becsült, mint embert mindenki szeretett”. Fölidézte előző napi találkozásukat. Kún József bágyadt mosollyal panaszkodott neki: „Látod, milyen jó ezeknek a rózsáknak! Alszanak egyet leveletlen, virágtalan, s mire fölébrednek, tele vannak lombbal, virággal. Majd a nyarat én is átalszom, s meglátod, mennyi verssel állítok be hozzád őszre!”

Ravatalánál Löw Immánuel, a tudós főrabbi „a tiszta szívű költőt, a minden szépért rajongó esztétát, a harmonikus lelkű jó embert” méltatta. Sírjánál szintén Móra beszélt, ezúttal mint a Dugonics Társaság szépirodalmi osztályának titkára. „Édes jó barátunk, vér szerint való családodon kívül mi voltunk a Te igazi családod, a Dugonics Társaság szépírói.” „Te üdén, tisztán, fehéren vitted el álmaidat a kék hegyek közé, ahová mi is elérünk, de akkorra a mi álmainkat besározza, legázolja, ellopkodja tőlünk az élet.” A Délmagyarország névtelen cikkírója ugyanezt találta legjellemzőbbnek Kún József alkatában: „Úgy járt itt közöttünk, mind a szelíd álomlovag…” Ember volt, író volt, esztétikus volt – sorolta fő tulajdonságait. „Az agya ölte meg, a vére, az idegrendszere. Tehát az, ami annyi széppel szemben reagált. Vasárnap még Újszegeden sétált, és örvendezett, hogy íme, kinyíltak a rózsák. Hétfőn pedig agyszélhűdés tört rá az életért reszkető életére. Kedden pedig már a ravatalán sóhajtanak a letört rózsák.”

Tanártársa, Bródy Mihály (1883–1944) az iskola 1912. évi nyomtatott értesítőjében közölt nekrológjában ugyanazokat a tulajdonságait emelte ki: „Tanári működését szívének olvadó jósága, gondolkodásának szuggesztív nemessége melegítette át, és tette termékennyé.” „Sokkal ábrándosabb lélek volt, semmint hogy a saját egyéni érdekeire nagy súlyt helyezett volna, de fáradhatatlan volt a mások, különösen pedig közhasznú intézmények szolgálatában.” „Lágyan omló verseiben hamisítatlanul nyilvánulnak meg szelíd belső világának uralkodó vonásai.” „Tele van a szíve a szép kultuszával, s ennek visszfénye nemes csillámot ad a költeményeinek.”

1914-ben első verseskötetének kiadója, a Singer és Wolfner vállalkozott hagyatékának, zömmel műfordításainak megjelentetésére. Előszavában Kiss József Kún József fő jellemvonásának a hűséget jelölte meg. „Hű barátaihoz, hű asszonyához és hű a poétákhoz, akiket szeretett és átültetett.” „Csodálatos! hogy ebben az elgázolásra berendezkedett, önző korban még teremthetnek az ilyen másba átömleni kész, felolvadni tudó lények, akik ragaszkodásukban beérik egy nyájas szóval, egy meleg gesztussal, és boldogok.”

Évtizedekkel később kortársa, Sz. Szigethy Vilmos (1876–1956) emlékezésében, a Délmagyarország 1943. május 26-i számában szintén hasonlót írt: „Olyan szerény, visszahúzódó, halk szavú egyéniség, mintha állandóan bocsánatot kérne, amiért él.” „Budapest térképéből azt tudta, hogy merre van A Hét szerkesztősége…”

Megemlékezett Babits a barátjáról akkor is, amikor A Hét negyedszázados jubileumát ünnepelte: a Kiss Józsefhez írott, a lap 1913. december 28-i számában közölt levelében.

Kún Józsefnek Babitshoz 1908. december 1-jén írt leveléből tudjuk, hogy barátja, a neves irodalomtudós, 1905-től már a pesti egyetem professzora, Riedl Frigyes vitte el verseit a kiadóhoz, javasolta verseskötetének kiadását. Bizonyára ő szorgalmazta a hagyatékban maradt versek és fordítások kiadását is. A könyv két részből áll: első fele Utolsó versek, második fele Idegen költők, azaz műfordítások. A Kék hegyek hetven versével szemben itt csak huszonegy saját verse szerepel; köztük is egy az előző kötetben megjelentnek változata (Magányos sétán). Kún József versei általában rövidek; a szonett már a hosszabbak közé tartozik. E kötetben is mindössze hat van, amely nem fért el egy lapon. A „messzi halványkék hegyek” itt is visszatérnek (Révület). Feleségéhez e kötetben két verse is szól (Feleségemnek, Elmúlt szerelmek). Ez utóbbi a Juhász Gyula idézett versében (Késő vallomás) fölvetett önmarcangoló kérdést („Ki állt ujjongva és győzőn elébem”) előlegzi meg:

Néhány szerelmes versében merész, erotikus képek bukkannak föl (Szonett, Afrodite, Vigyázlak…). Budapest utáni vágyakozását itt meglepően ellenpontozza: „villanysugáros palotái tövében” hiába keresi a csillagos eget:

Természeti költeményeiben a napszakok (Déli csendben, Napszállta, Az én napom), a Tisza-part (Májusi sétán) meg a gyógyulást ígérő hegyvidék (Tátrában) ihlették meg. Szonett szól Anna húgához (Húgomnak). Elsőszülött fiának nagy eseménye is versben örökült meg (Gábor iskolába megy).

Az idegen költők egy antik görögön kívül angolok, franciák, németek. Közülük Oscar Wilde csak egyetlen, hosszú versével, A readingi fegyház balladájával szerepel. Szintén egy-egy, de rövid versével Anakreón, Félicien Champsaure, Léon Dierx, Theodor Fontane, Albert Giraud, Detlev von Liliencron, Arthur Rimbaud, Carl Spitteler, Emile Verhaeren; Charles Baudelaire, Stefan George, Nikolaus Lenau, Henri de Regnier, Paul Verlaine kettővel; Otto Erich Hartleben, José Maria de Hérédia és Friedrich Nietzsche hárommal. A névsor mutatja, hogy nagy költők és feledésbe merült nevűek egyaránt megihlették.

Kún József pályája

Kún József 1873. október 1-jén Szombathelyen született. Családja hamarosan Miskolcra költözött; ő ott érettségizett, majd a budapesti műszaki egyetemen gépészmérnöki és tanári oklevelet szerzett. 1902-től tanított a szegedi állami fa- és fémipari szakiskolában, amely 1908-tól felső ipariskolaként működött. Kiss József idézett előszavában ezt Kún József afféle száműzetéseként értékelte: „A Duna partjáról a Tisza partjára vetődött, és életének utolsó tíz éve kimondhatatlan sóvárgásban telt, vissza a nap országa után. Európai levegő, a főváros volt mindennapi áhítozása, és elmúlt, mielőtt célhoz érhetett volna. Róma kellett neki, és beleveszett a Pontus mocsaraiba.”

Az iskolai nyomtatott értesítők tájékoztatnak tanári és közéleti tevékenységéről. Lírai költőhöz képest kissé furcsa olvasni e foglalatosságokat. 1909-ben így: „Kún József okleveles gépészmérnök, a szegedi Dugonics Társaság rendes tagja, a Szegedi Képzőművészeti Egylet aligazgatója, fémipari műhelyfőnök, a fémipari szakosztály III. és IV. évfolyamának főnöke. Tanította a gépipari rajzot, a leíró géptant és a technológiát a III. és IV. évfolyamon. Vezette a kazánfűtői, lokomobilkezelői, stabilgépkezelői, fémipari szakrajz és fémipari műhelygyakorlati tanfolyamokat.” 1911-ben: „Kún József szépirodalmi és művészettörténeti felolvasást tartott a szegedi Dugonics Társaságban, valamint a képzőművészeti egyesületben, ismeretterjesztő előadást a m. kir. honvédlegénységnek, mint bírósági szakértő működött, szakvéleményeket adott iparosoknak, mint a képzőművészeti társaság titkára részt vett a tavaszi műtárlat rendezésében.” Ugyanebből az évből másutt azt is megírta az iskolai évkönyv, hogy a Magyar Mérnök- és Építészegylet szegedi osztályának választmányi tagja. Halála évében „iparfejlesztési ügyekben adott szakvéleményeket, szépirodalmi működést fejtett ki folyóiratokban, és felolvasást tartott a Dugonics Társaságban, mint bírósági szakértő működött, és elkészítette az új felső ipariskolai műhely berendezési tervét és költségvetését. Azonkívül szakvéleményeket adott iparosoknak, és élénk tevékenységet fejtett ki a Szegedi Képzőművészeti Egyesületben, amelynek március haváig titkára is volt.” Bródy Mihály nekrológjából még idekívánkozik: „Fanatikus élvezője, avatott értője és egyszersmind áldozatkész pártfogója volt a festőművészetnek. Az ő akadályt nem ismerő agitációjának köszönhető, hogy Szegeden az utóbbi években a művásárlási kedv, amelyre ő maga bőkezűen adott példát, jelentékenyen emelkedett. Műgyűjteménye ebben a városban mindjárt a nagyhírű Back Bernát-féle gyűjtemény után következik. Hirdette, hogy Szegeden specifikus festészetnek kell kifejlődnie, s evégből festőkolónia létesítését sürgette. Állandó összeköttetésben állott az országos művészeti körökkel, ahol szakértelmét és műpártoló tevékenységét nagyra becsülték.”

A Dugonics Társaság évi jelentéseiből ottani szereplésének adatai is megismerhetők. 1904. december 18-án még mint vendég olvasta föl költeményeit. 1907. december 1-jén választotta a társaság közgyűlése rendes taggá. 1908. február 9-én, amikor Kiss József volt a társaság vendége, Kún József Szonettek címmel olvasta föl verseit. 1909-ben a drámapályázat háromtagú bírálóbizottságában vett részt. December végén Kún József verseit – nem tudni, mi okból, talán beteg lett – Sz. Szigethy Vilmos olvasta föl a Városháza közgyűlési termének fölolvasóasztalánál. 1910-ben a társaság ezerkoronás szépirodalmi pályadíját a közgyűlés Kún József Kék hegyek című költeménykötetének ítélte, megosztva Szabó Ferenc Hegyek között című elbeszéléskötetével. Az ötszáz korona is szép summa volt akkoriban.

1912-ben az évi jelentés is elbúcsúztatta Kún Józsefet. Tömörkény Istvánnak, a társaság főtitkárának fogalmazásában olvassuk: „Már ifjan ismertté tette a nevét irodalmi munkásságával, s mint műegyetemi hallgató írta meg a Pallas Lexikon számára a modern német irodalom történetét. Egy időben sikerrel fordította a modern német poétákat.” Temetésén a társaság testületileg jelent meg, s a sírnál a szépirodalmi osztály nevében Móra Ferenc osztálytitkár mondott búcsúbeszédet.

Kún József 1904-ben feleségül vette Szabó Jolánt, Szabó Jakab szegedi ügyvéd leányát. Két fia született: 1905. november 13-án a leveleiben Gabsiként emlegetett Gábor és 1908. október 21-én Miklós. Kún Gábor András – Kanyó Ferenc kutatásaiból tudom – munkaszolgálatosként a Don mellett 1942. december 26-án végelgyöngülésben halt meg. Vers is szól róla: Gábor iskolába megy. Kún Miklós, a ma is élő neves pszichiáter orvos a harmincas években Radnóti Miklós legszűkebb szegedi, később pesti baráti körének lett tagja.

Kún József első versei még a Borsodmiskolci Közlönyben, a Miskolci Naplóban, a későbbiek az Új Időkben, a Vasárnapi Újságban, a Szegedi Naplóban jelentek meg. Érdekes, hogy Sz. Szigethy Vilmos még 1943-ban is emlékezett költői álnevére: Hetes néven is írt az említett lapokban, s ezt ismerte Gulyás Pál írói álnévlexikona is. Lámpaláz című versében Kún József emlékezett arra időre, amikor legyőzve végre aggályoskodását, kétségeit, először adta ki versét saját neve alatt. A Hétben 1895-ben szerepelt először – a szerkesztő Kiss József (1842–1922) a nagybátyja volt. Ez tette lehetővé, hogy A Hétben elhelyezze szeretett barátjának, Babitsnak előbb műfordításait, majd verseit. S ez magyarázza, hogy Babits, amikor rövid ideig a Szeged és Vidéke munkatársa – hét cikk erejéig színikritikusa – volt, 1907. december 15-én terjedelmes cikkben méltatta Kiss József költészetét. Ez az írása Negyven év címmel 1933-ban megjelent a Kiss József és kerek asztala című gyűjteményben is.

Levelezésük

Kún Józsefnek Babitshoz Szegedről Fogarasra küldött, 1908. szeptember 14-én kezdett, 17-én folytatott levelét Bisztray Gyula közölte először az Irodalomtörténeti Közleményekben, 1956-ban. Belia György a Babits, Juhász, Kosztolányi levelezése (1959) jegyzeteiben négy mondat híján ezt is újraközölte, s megtoldotta, szintén kilenc mondat kihagyásával, Kúnnak december elsején Babitshoz írt levelével, valamint Babitsnak 1909. január 4-én Fogarasról küldött válaszával. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött levelezésüket (18 levelet) Apró Ferenc tette közzé Babits Szegeden (1983) című könyvében. Ő rajzolta föl ugyanitt elsőként Kún József pályaképét; ő írt róla tömör szócikket az Új magyar irodalmi lexikonban.

Kún Józsefről először Babitsnak Juhászhoz 1906. december 9-én írt levelében esett szó. Babits egyebek közt azzal vigasztalta máramarosi száműzetésében barátját, hogy a Tisza Szálló kávéházában összeakadt a költővel, „aki a Hétben versel, és Önnek egészen különös tisztelője”. A „különös” jelzőt talán a szokottnak éppen ellenkezőjeként kell értelmeznünk. Mert Kún, igaz, két évvel később, 1908. december 1-jén Babitshoz írt levelében lesújtóan nyilatkozott Juhászról: „Ezzel a bácsival nem tudok szimpatizálni. Még legszebb dolgai is keresett, hazug, hatásvadászó benyomást tesznek rám. Nincs egy őszinte érzése – és azt hiszem, az ember is ilyen.” Juhásznak a híres-hírhedt duk-duk-afférban Adyhoz írott nyílt leveléből is e véleményét látta megerősítve. De hát az ízlésekről nem lehet vitatkozni – eszerint Kún nem a holnaposok, hanem Ady pártján állt. Juhász Gyula mindenesetre ebből az ellenszenvből nem sokat vett észre. Kún halála után, 1912. július 21-én Kaleidoszkóp című heti rovatának cikkében egyik kifejtett gondolatával összefüggésben így utalt kapcsolatukra: „Mikor Kun József, akihez rövid, de igaz és síron túl is tartó barátság fűzött, meghalt, próbáltam már ezt papírra vetni…” Juhász egyébként közvetített is Kún és Babits között. 1908. január 15-én írta Szekszárdra: „Kúntól végre valahára elszedtem darabodat. Majd beszélünk róla. Kún Bécsben járt és Pesten. Sokat beszélt Kiss Józsefről, aki olvasta Babits Mihály róla írt essay-vezércikkét, és februárban Szegedre jön.” Juhász később Nagyváradon szerette volna bemutatni Babitsnak A Simóné háza című egyfelvonásosát, hasztalanul. Babitsnak ez az ifjúkori kísérlete csak 1974-ben jelent meg az Alföld lapjain. A Holnap első kötetének megjelenése után, 1908. szeptember 23-a táján Babits Fogarasról arra kérte a Váradon szorgoskodó Juhászt, hogy küldessen neki még három-négy példányt, de „mindenesetre” küldessen egyet Kún Józsefnek Szegedre.

Kosztolányi szintén ismerte és becsülte Kúnt. Ha hamarabb nem, 1907. október elején, amikor Szegedre kellett katonának bevonulnia, de leszereltette magát, találkozhattak. Október 21-én már Szabadkáról arra kérte Juhász Gyulát: „Kún Józsefet, ha találkozik vele, sokszor üdvözlöm. Nagyon kedves, szimpatikus ember.” December 3-án sem feledkezett el róla: szintén Juhászt biztatta, hogy írjon, és üdvözölje nevében Kúnt, akitől az előtte való nap érkezett meg Hans Bethge kölcsönkapott antológiája (Die Lyrik des Auslandes in neuerer Zeit. Lipcse, 1907). Ebben több fiatal magyar költő közt Lámpafény című versével, Horvát Henrik fordításában ő is szerepelt. De Kún szegedi címét, hogy visszaküldhesse neki az antológiát, 1909. január 23-án Babitstól tudakolta. Szegeden tehát bizonyára szintén a Tisza kávéházban, s nem Kúnéknál, a Milkó-palotában vagy újabb nevén a Holtzer-házban (Deák Ferenc u. 22.) találkozhattak.

Kún és Babits barátsága őszinte és zavartalan volt. Apró Ferenc szerint: „Nem túlzás azt állítani, hogy Kún rajongásig szerette Babitsot.” Levelezésük – Babits nekrológbeli vallomásán túl is – kétségtelenül igazolja ezt az állítást.

Az első, még keltezetlen névjegyen Kún József valamikor 1906/1907 fordulóján arról értesítette új barátját, hogy tanári értekezletük miatt csak késve tud a Tisza kávéházba menni. Itt még a megszólítás: „Kedves Uram.” A következő – már tegeződő – levélig majdnem egy év is eltelt. 1908. január 15-én Szekszárdra küldött levelében már munkakapcsolatukról esik szó. Oscar Wilde költeményeinek közös fordítását tervezték. Kún József hagyatéka, mint említettem, közli A readingi fegyház balladáját, amely Tóth Árpád átültetésében (Nyugat, 1919) vált a magyar közönség előtt ismeretessé, de lefordította Kosztolányi is (Nyugat, 1926). Babits pedig 1916-ban a Modern Könyvtár 508–509. számaként jelentette meg fordításait Wilde Oszkár verseiből címmel. Ekkor Kún nyugtázta a Babitstól kapott Wilde-verset. „Írtam volna részletesen, de küldeményed oly későn jött, hogy akkor már nap nap után téged vártalak. Remélem, hogy e sorok se találnak már otthon, mert nekem egy eleven Babics [!] már szinte nélkülözhetetlen.” Arról is tudósította barátját, hogy egyik Wilde-fordítását (talán az április 5-én megjelent Impression du matin [Reggeli benyomás] címűt) elküldte A Hétnek.

Nyáron Kúnék palicsi villájukban töltötték a vakáció nagy részét. 1908. június 5-én Kún József onnan küldte lapját Babitshoz a főreáliskolába: „Ha pünkösdkor nincsen jobb dolgod, szedd össze magad, és jöjj ki, igazán megörvendeztetnél.” Babits tartózkodó természetét ismerve aligha töltötte Palicson az ünnepeket. S talán nyoma maradt volna az életművében is; később Kosztolányival kapcsolatban fölemlegette volna.

Éppen ez a palicsi utalás tévesztette meg Lovas Csillát, amikor az Új Dunántúl 1998. márciusi számában közzétette Babits akkor előkerült levelét, hasonmásban közölve a megszólítást és még kilenc sort. A címzettnek Kosztolányit vélte. Pedig gyanút kelthetett volna benne, hogy levele végén Babits a címzett feleségének kézcsókját küldte; Kosztolányi csak 1913-ban vette nőül Harmos Ilonát. Tetézte a hibát az Új Dunántúl 2001. szeptemberi száma, amikor címlapján közölte hasonmásban e levél befejező tizenöt sorát, éppen a „kedves nődnek kézcsókját jelenti” szövegrésszel is, ezúttal meg Juhász Gyulát jelölve meg címzettként. Róla köztudomású, hogy sohasem nősült meg.

Babits Szegedről Fogarasra helyezéséről először éppen Juhász Gyula adott hírt a Szeged és Vidéke 1908. július 22-i számában; a hivatalos lapban csak másnap, 23-án jelent meg a közlemény. Babits e napokban otthon volt Szekszárdon, s már 22-én vagy 23-án írt Kúnnak Palicsra: „ép[p]en aznap, mikor hírét vettem szerencsétlen előlépésemnek”. De közben Kún értesítette, hogy már nem Palicson van, hanem a Monarchia híres gyógyhelyén, a stájerországi (ma szlovéniai) Rohicson (akkori nevén Rohitsch-Sauerbrunn, mai nevén Rogaška Slatina) gyógyítkozik. Gyomorbaját próbálta kúrálni. Ez a levélváltásuk ismeretlen, csak a következő levelek utalásaiból tudunk róla. A Lovas Csilla közölte keltezetlen levél július 25-én íródhatott, mert erre válasz Kúnnak Apró Ferenc könyvében közölt július 27-i levele.

Babits tehát megismételte előző levelének az áthelyezésére vonatkozó mondandóját. Előlépésnek azért minősíthette a sorsában bekövetkezett változást, mert az áthelyezés hátrányát némileg kiegyenlíthette, hogy szegedi helyettes tanári státusából egyidejűleg rendes tanárrá léptették elő. „Először nagyon le voltam sújtva – írta most Kúnnak. – Ma már belenyugodtam: szebb a vidék, mint Szegeden, és talán több a nyugalom. Az ember ilyenekkel vigasztalja magát, ha muszáj. Azt remélem, hogy nem soká leszek Fogarason. Kétségkívül alig fog kárpótolni valami a te társaságodért; de remélem, hogy néha leveleid fognak vigasztalni.”

Értesítette barátját, hogy augusztus 3–5. közt szándékozik Velencébe utazni. Tudhatta, hogy Kún is oda készül, ezért fölvetette: „rendkívül boldog lennék, ha ott találkozhatnánk”. Kérte, írja meg, mikor utazik, hol találkozhatnának. Számított barátjának művészettörténeti tájékozottságára: „s ha [vala]mi praktikus útbaigazítást tudsz még a velencei útról, ha nem restel[l]ed, kérlek, írd meg azt is”.*

Visszatért a Wilde-fordítások ügyére is. „Wilde Oszkárral nem foglalkozhattam, már csak azért sem, mert a könyvet Szegeden felejtettem. Fogarason azonban rögtön előveszem, és mégis megcsináljuk.” „A Hetet nem olvasom itt.” Továbbá: „Baudelaire hátrahagyott műveit megvettem, s nehány remek verset lefordítottam. Egyébiránt csak a nemzeti stílusról írandó munkámról gondolkozom, mellyel ugyan alig leszek készen időre. De ha másnak nem, doktori értekezésnek megteszi.” A nemzeti stílusról tervezett esszéjéről ezekben a hónapokban a Juhász Gyulával és Kosztolányival váltott leveleiben is szó esett. A levelezéskötet jegyzeteiben Belia György föltételezte, hogy a meg nem valósult Magyar esszék része lett volna, s anyagát bizonyára fölhasználta Babits a Magyar irodalom (1913) című tanulmányában, főként a 4. és 5. fejezetben. De doktori értekezés nem lett belőle.

Amint a velencei találkozás sem sikerült. Kún József 27-én Rohicsból arról tájékoztatta Babitsot, hogy ő – ha egészsége engedi – csak augusztus 14–15-én indul Velencébe. De úgy látszik, nem engedte, mert augusztus 11-én, még szintén Rohicsból, arról értesítette barátját már Szekszárdra küldött lapján, hogy gyógykezelés végett Pestre kell mennie. Úgy tervezte, hogy útközben egy napra benéz Babitshoz Szekszárdra. Ebből sem lett semmi, hiszen Babits akkor még Velencében volt.

Július 27-i levelében Kún még ezt írta: „Soraidat éppen most kaptam meg, de az áthelyezésed szomorú hírét még tegnap előtt olvastam. Nagyon bánt a dolog – én önző féreg! – igazán nem tudom, hogyan leszek meg Szegeden nélküled! Inkább vitték volna el a fél várost!” Augusztus 30-án Palicsról meg ezeket: „Holnap vonulok be Szegedre, egy új és nehéz tanév elébe. Egyrészt ez, másrészt pedig, hogy te már nem vagy ott, igen lehangol. Azt még el tudom képzelni, hogy az új felső ipariskolában reggeltől estig kell majd robotolnom, de azt, hogy téged már nem talállak estenként a Tisza kávéház asztalánál, azt sehogy se tudom elhinni. Évek óta te voltál az egyetlen ember, kivel szemben a mindennapi barátság közönyös érzése mély, szerető vonzalommá alakult, sőt mondhatnám, hogy te voltál az egyetlen Szegeden, kit barátomnak éreztem. Szemtől szemben nem tudtam volna ezt elmondani, így azonban jól esik e kényszerű vallomást megtennem. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen ismét egy állomáson leszünk: az olyan kvalitású ember, mint te, oda kerül, ahova akar.” Igaza volt Kiss Józsefnek: Kún József abban reménykedett, hogy a fővárosban lesznek még együtt Babitscsal. Babitsot 1911 nyarán valóban Pestre helyezték, de Kún vágya nem teljesedett be.

Levelezésük Fogaras és Szeged között azonban folytatódott. Sajnos Kún 11 levelével szemben Babitsnak mindössze egy fogarasi levele maradt ránk. Kún beszámolt életéről, családjáról, költői, fordítói munkájáról, betegségéről („gyomor- és idegbaj”); méltatta, olykor bírálta Babits kéziratban vagy folyóiratban, A Holnap köteteiben megjelent verseit; állást foglalt a duk-duk-afférban. A Holnap első kötetében Ady és Babits versei tetszettek neki legjobban. Balázs Bélát kivéve, írta, „többé-kevésbé valamennyi nyújtott élvezhetőt”. De ahogy a Kék hegyek ismertetésében, nyilván tárgyilagosságának bizonyítására, Babits is tett egy mondatnyi bírálatot, Kún is helyesnek vélte, ha még barátjával szemben is őszinte. 1909. május 13-án A Holnap második kötetéről írta: „Rajtad és Adyn kívül Miklós Jutkát olvasom legszívesebben. Juhász nem áll régebbi verseinek magaslatán, Balázs tetszik a legkevésbé.” „Verseid, az antik ódákat és Wartburgi strófákat kivéve mind régi, kedves ismerőseim, az újak is hamarosan azokká lettek. Legjobban A templom röpül tetszik: megkapó, mint egy apokaliptikus vízió; a pécsi uszodáról szólót, szerintem, kár volt felvenni.”

„Szeretném, ha Wilde-tervünk a tavasszal megvalósulna” – bizakodott még 1908. december 1-jén. Babits 1909. január 4-én, a karácsonyi szünet után visszatérve Fogarasra válaszolt erre a levélre. „Karácsonyra (még nem lévén készen a baja-bátaszéki híd) nem volt módom Szegednek utazni, s így nem találkozhattunk.” A Holnap visszhangja vegyes érzelmekkel töltötte el: „Ahelyett, hogy felvillanyozna a nyilvánosság, lehangol, s minden versem megjelenésekor halálos drukkokat és szégyeneket állok ki: igaz, hogy hallok is gúnyt és értetlenséget eleget.” Furcsa mondattal zárta panaszát: „Lehet, hogy abba is hagyom ezt a szomorú mesterséget.” De folytatásként már a Wilde-kötetet még megvalósítandónak látta: „A Wilde fordítása dolgát azonban meg lehet csinálni, s ezért letisztázom, és címedre elküldöm a meglevő darabokat, mihelyt kívánod – meglehetősen sok van. Kérlek aztán, fordítsd hozzájuk, amiket elkezdtél, s állítsd össze a kötetet saját ízlésed szerint.”

Kún 1909 márciusában Bécsben vizsgáltatta meg magát, majd a Bécs melletti purkersdorfi szanatóriumban töltött bő három hetet. Április 11-én onnan küldött Fogarasra képeslapot, választ kérve barátjától. Itt sem mulasztotta el, hogy megörvendeztesse Babitsot: „Igaz, a Sugár című versed gyönyörű volt!” Babitsnak ez a fogarasi szerelmi élményből fakadt, valóban remek költeménye a Nyugat március 1-jei számában jelent meg.

Kún már Szegedről küldött május 13-i levele felelt Babitsnak a Wilde-versekkel kapcsolatos elképzelésére. „Ha nem volna kifogásod ellene, ősszel kiadhatnók Singer és Wolfnernél. Azt hiszem, szívesen vállalkoznának reá. Nekem még a Pantheát kellene lefordítanom (a vakációban lesz rá időm) és egy-két apróbb verset.” Tudtommal a Pantheát egyikük sem tolmácsolta magyarul. Rosszul érintette Kúnt A Holnap új kötetéről Szilágyi Gézának A Hét május 2-i számában megjelent bírálata: „kritikájának olvastán majd hanyatt vágódtam”. Meglepően ítélte meg a szerkesztő nagybátyjának magatartását: „Innen nem vártam támadást, hiszen mind A Hét munkatársai vagytok! Én ugyan már régen tudom, hogy a hála és Kiss József nem ismerik egymást, ez azonban mégis egy kicsit sok volt.” Ez különösen akkor furcsa, ha tudjuk, hogy kötetében hálálkodó verssel is köszöntötte a mindenható rokon szerkesztőt (Kiss Józsefnek).

Május 31-én köszönte meg Babitsnak a Nyugat kiadásában megjelent első verseskötetét (Levelek Iris koszorújából):

„Ma jöttem meg Kassáról tanulmányi útról, és itt talált egy váratlan meglepetés, egy kötet vers Babits Mihálytól! Örömömben kiáltani szerettem volna. Mint az éhes farkas a prédára, úgy vetettem rá magam a kötetre, és újra meg újra élveztem verseid eredetiségét, nyelvét, zenéjét és páratlan mélységeit. A gyönyörű kiállítás – mert a könyvek külseje éppúgy hat rám, mint az embereké – még becsesebbé és rokonszenvesebbé tette előttem a becses tartalmat.

Látod, ma egy éve még majdnem teljesen ismeretlen, immár nagyreményű büszkesége vagy a magyar irodalomnak. Csak azt sajnálom, hogy most nem vagy Szegeden, mert közeledben még jobban gyönyörködhettem volna sikeredben. Így, egyre bánt, hogy a sors megfosztott attól a szerencsétől, veled majdnem naponkint együtt lehetni és verseidet megszületésükkor olvasni.

A szép könyvet igen köszönöm: legbecsesebb ereklyéim közé fog tartozni.”

Végül most is firtatja Babits szándékát a Wilde-fordításokkal kapcsolatban. „Ha valamelyes okból elállanál a fordítások kiadásától, úgy írd meg, mert akkor a nyáron egyéb dolgokkal foglalkoznám.” A közös kiadvány, mint már tudjuk, nem valósult meg; ám Babits Wilde-fordításait nyilván Kún József e kezdeményezésének köszönhetjük.

1910-ből Kún József újévi üdvözlőlapja maradt fönn Babits hagyatékában. 1911-ben is küldött ilyet, de mint március 20-i képeslapjából kiderül, Babits erre sem felelt. Rossz levélíró volt, ám nem volt hűtlen, nem feledkezett el barátjáról. Április 6-án Kún József Babitsnak két megkapott kötetét is lelkesen nyugtázta. A Két kritika (1911) ugyan csak jóindulattal nevezhető könyvnek, inkább csak füzet, de a Herceg, hátha megjön a tél is! (1911) Babitsnak második verseskötete, s mind a kettő rangját fokozta, hogy a Nyugat adta ki. „A verseknek rögtön neki estem, és »szájjal, szemmel, füllel, orral« faltam őket. Noha legtöbbjét jól ismerem, így kötetben mégis új varázzsal hatottak. Nagyon-nagyon élveztem szépségüket, és ma, hogy valósággal mámoros vagyok tőlük, még nem tudok józanul értékelni. Majd máskor írom meg, hogy melyek tetszettek legjobban. Annyit azonban örömmel kell megállapítanom, hogy te vagy az egyetlen számottevő modern magyar költő, aki teljesen független Adytól.” A Két kritikáról meg azt írta: „Csak Péterfy (ritkábban Riedl) tanulmányait tudtam úgy élvezni, mint a tieidet.” Szerényen köszönte Babitsnak iránta tanúsított, „meg nem érdemelt” figyelmét, szívből kívánt további munkásságához erőt, egészséget, „amiből nekem évek óta oly kevés jutott!”.

Egy év múlva, 1912. április 5-én Firenzéből küldött Michelangelo Dávidját ábrázoló képeslapot – immár Újpestre – az Isteni színjáték fordítójának: „Dante földjéről szíves üdvözletét küldi Kún József.”

Ez volt barátságuk utolsó írásos emléke. Nem egészen két hónap múlva Kún József tragikus hirtelenséggel meghalt.

Apró Ferenc joggal föltételezi, hogy Babits Halálfiai (1927) című regényében Rosenberg ábrázolásába belejátszott Kún József alakja is. A Horthy-korszakban bátorság volt ez a vallomás: „Imrus kijelentette, hogy büszke lesz rá, ha zsidónak nézik, aminthogy nem is barátkozik mással, csak zsidóval, mert a keresztények és »úrifiúk« mind ostobák és kulturálatlanok…” „Legjobb barátomat Rosenbergnek hívják! – és már elmondta, hány nyelvet ért ez a Rosenberg, s egyáltalán, milyen zseniális fiú…”

*Babits – magyartanárhoz és költőhöz képest szokatlan – hanyagul bánt a központozással; pl. a kötőszók előtt a vesszőt rendre elhagyta. Ezeket pótoltam. Az Új Dunántúl közlése is gyanút kelt néhány sajtóhibájával; a resteled helyett pl. testeled áll.