Sánta Gábor

Hová sorolható Fekete István prózája?

„Meglátni az összefüggést élő és holt
dolgok között, melyek nincsenek olyan
távol egymástól, hogy pillanatok alatt
helyet ne cserélhetnének.”1 

Fekete István különös jelenség a magyar irodalomban. Jószerével minden olvasni tudó hallott róla, még egy-egy művének címe is eszébe jut, mégsem szerepel az irodalmi kánonban. Sem a kortársak, sem pedig a halála óta eltelt harminc esztendő irodalomtörténet-írása nem vállalkozott a besorolására. Az előbbiek a kérdésfelvetésig jutottak el, az utóbbi pedig megelégedett az ötvenes években ráragasztott „ifjúsági irodalom” bélyeggel. Az így felcímkézett „fiók” aztán idővel kihúzhatatlannak bizonyult a kutatók számára, és ezért mintha már életében megfeledkeztek volna róla. Életműve lassanként a fiatalok és a rajongók olvasmányává vált. A körülötte kialakult, jórészt laikusok által ápolt kultusz minden bizonnyal ugyancsak riasztóan hatott irodalomtörténészeinkre. Halála évében küldött levelében az író mindenesetre joggal panaszkodott Veres Péternek, hogy „a hivatalos kritika alig vagy semmit nem foglalkozik írásaimmal”.2 

1.

A pályakezdő Fekete István irodalmi kapcsolatairól ma még keveset tudunk. Egyik felfedezőjével, Csathó Kálmánnal életre szóló barátságot kötött, 1945 előttről fennmaradt névjegyzékében azonban rajta kívül az írók közül csak Harsányi Gréte, Saád Béla és Wass Albert címe és telefonszáma található meg.3  Persze ez még nem jelenti, hogy másokkal nem ápolt inspiráló viszonyt, hiszen az Új Idők szerkesztőségében folyamatosan lehetősége nyílott a kapcsolatteremtésre. A negyvenes évek elejétől a könyvnapoknak is rendszeresen vendége volt, miként azoknak a rendezvényeknek, amelyeket különböző irodalmi társaságok szerveztek. 1940. május 18-án, eleget téve a Kazinczy Társaság meghívásának, Kassán olvasott fel,4  1941. március 24-én pedig a Zeneakadémia Kamaratermében megrendezett Diárium Irodalmi Esten.5  1943 kora őszén a kaposvári Berzsenyi Társaság fővárosi ülésén is szerepelt, melyet az Akadémia előadótermében tartottak meg. Az író ekkor az Ünnepi nyúl című elbeszélését olvasta fel, többek között Babay József és Takáts Gyula társaságában.6 

Fekete Istvánt két (részben) irodalmi folyóirathoz és egy hetilaphoz fűzte szorosabb kötelék.

1935 és 1949 között folyamatosan publikált az Új Időkben. A Hajnal Badányban című regénytől kezdve minden regénye itt jelent meg folytatásokban, és hosszabb elbeszélései is ebben a folyóiratban láttak napvilágot. Életműve értékelését azonban e tizenöt esztendős kapcsolat döntően nem befolyásolja, mert az Új Idők nem műhely volt. Kezdetektől a legolvasottabb szépirodalmi lapok közé tartozott, mely elég tekintélyes honoráriumot fizetett ahhoz, hogy – az avantgárd kivételével – a legkülönbözőbb irányzatok képviselői publikáljanak hasábjain. Így Herczeg Ferenc mellett nemcsak Csathó Kálmán és Harsányi Zsolt, de Krúdy, Kosztolányi és Karinthy is munkatársa volt a kiadványnak. Fekete Istvánnal egy időben pedig különösen sokszínű szerzőgárda gondoskodott az Új Idők népszerűségéről, többek között Márai Sándor, Kassák Lajos, Szerb Antal, Örkény István, Déry Tibor, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Mándy Iván, Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Szép Ernő részvételével. E töredékes névsor is szemlélteti, hogy a folyóirat gyűjtőhelye volt a különböző irányzatoknak, és ezért olyan általános irányvonal, illetve esztétikai elképzelés nem határozható meg vele kapcsolatban, amelynek segítségével feltérképezhető lenne Fekete István 1949 előtti prózája.

A negyvenes évek második felétől haláláig a Vigiliában és az Új Emberben is folyamatosan publikált. Ezek vallásos szellemiségével mindenképpen számolnunk kell, ámde az e kiadványokkal való szoros és intenzív kapcsolatot sem érdemes túlértékelni. Mindenekelőtt azért, mert – különösen az ötvenes évektől – inkább menedéknek számítottak olyan szerzőknek, akik máshol nem tudták és/vagy nem is akarták közzétenni írásaikat. Egymást átfedő szerzőgárdáikat, melyekbe Rónay György, Pilinszky János, Sík Sándor és Mándy Iván is tartozott, elsősorban nem az azonos irodalmi elképzelés, hanem a kényszer és a szellemi ellenállás lehetősége tartotta össze. Ezért az ezen lapokhoz való tartozás sem lehet meghatározó az életmű értékelésekor.

Az Új Idők a jellegéből, a Vigilia és az Új Ember pedig a körülményekből következően nem kínál fel ígéretes megközelítési útvonalakat az életmű feltérképezésekor. Fekete István a barátkozásai ellenére is magányos alakja irodalmunknak. Lapalapításokban nem vett részt, kiáltványokat nem írt alá, programot sem fogalmazott meg, és nyilvánosan csak ritkán minősítette kortársai tevékenységét. Az efféléktől az elhallgattatása előtt is tartózkodott, 1953 után pedig egyenesen elzárkózott mindenféle közösségi megmozdulástól. Beszédesen árulkodik minderről az a Trencsényi-Waldapfel Imrének 1957 januárjában írott levél, amely szerint: „amint tudod, semmiféle politikai akcióban, sem pró, sem kontra, soha nem vettem részt – betegségem sem tesz alkalmassá erre –, s ettől most sem akarok eltérni. […] Nem tudom, az írószövetségi gyűlésen kik voltak veletek és kik ellenetek, de az bizonyos, hogy hasonló kívánság esetén egy másik levelet sem fogok aláírni, ami válasz az erdélyi írók levelére.”7 Vagyis Fekete István udvariasan elhárította magától, hogy kiálljon a berendezkedő régi-új hatalom mellett, de egyúttal azt is jelezte, hogy fellépni sem kíván ellene.

Marad tehát a kérdés: hová sorolható Fekete István prózája?

2.

Az életművet befolyásoló-alakító olvasmányélményekről mindeddig ugyancsak kevés ismerettel rendelkeztünk. Áttekintése azzal a reménnyel kecsegtet, hogy ígéretes kapcsolódási pontokat kínál fel az alapos és körültekintő vizsgálódásokhoz.

Fekete István irodalomismeretét nyilván alapvetően befolyásolta, hogy az óvári mezőgazdasági akadémián szerzett diplomát, és nem bölcsész végzettségű volt. Ám számos példa – így Németh Lászlóé, Mándy Iváné és Esterházy Péteré is – bizonyítja, hogy ez lényegében nem sokat jelent. Fekete István esetében azonban célszerű szem előtt tartani, hogy írói pályafutása nem a felsőfokú képzése alatt vagy után indult, tehát a húszas évek közepén, hanem jó tíz esztendővel később. S ezen időszakot az irodalmi tájékozódás évtizedének sem lehet tekinteni, mivel álláskereséssel, családalapítással és szorgalmas gazdatiszti munkával telt el. Ugyanakkor az sem állítható, hogy Fekete Istvánnak kevés ideje lehetett az egyéb tevékenységekre, mert 1954-ben bekövetkező nyugdíjazásáig folyamatosan kettős életet élt. Gazdatiszt volt, minisztériumi tisztviselő, alkalmi munkás, majd pedig halászati oktató, és mellette vetette papírra több száz cikkét, elbeszélését, forgatókönyveit, legalább három színdarabját és számos regényét, vagyis életműve kétharmadát. A kezdetektől hallatlan munkabírásról és szorgalomról tett tanúbizonyságot. S e fáradhatatlan tevékenységbe nyilván belefért a – valószínűleg nem rendszerezett, de – rendszeres olvasás is. Kenyeres Imre, aki 1939 elején meglátogatta ajkai otthonában, mindenesetre nyomatékkal hangsúlyozza, hogy vendéglátója dolgozószobájának „nagy könyvszekrénye majd az egész falat betakarja”.8  A negyvenes évek első felében a Fekete család Sas-hegyi lakásában készült fényképek hátterében is tekintélyes könyvgyűjtemény látható. (Feltehetőleg ennek – az ajkainak pedig különösen – egy része különféle szakkönyv lehetett.) Az irodalmi hatásokra kíváncsi Kenyeres Imre persze az olvasmányairól is faggatta Fekete Istvánt, aki a kedvencek közül elsőként Krúdy Gyulát nevezte meg, hozzátéve: „és igen, a történeti regények. Épp most olvastam századszor az Egri csillagokat. Meg Tormay Cécile. Úgy érzem, hogy ha történeti regényt írnék, akkor Tormay és Kodolányi között keresném meg az én hangomat.”

Két esztendővel később Füsi Józsefnek nyilatkozott irodalomismeretéről, kijelentve: „Arany Jánost és Gárdonyi Gézát szeretem a magyar írók közül; ahogyan és amit ők ketten írtak, az nekem örök példaadó szabályom. Ami pedig a külföldieket illeti, bevallom, hogy legtöbbet ezeket olvastam, ami kis időm maradt a gazdaságban egyáltalán az olvasásra. S ezek közül is főleg az északiakat szeretem, tehát elsősorban Knut Hamsunt és a finn írókat. Nagyon meglepett legutóbb Giono több magyarra fordított regénye, ez a tündéri realizmus, ami nekem is irodalmi eszményem. Az orosz írókban is azt szeretem, hogy az anyag és a lélek szép harmóniában olvad bennük össze. Lehet, hogy a mostani erdélyi írókat is ezért kedvelem különösen, Tamásit például…”9  (Fekete István ugyanakkor arról is beszélt a kérdezőnek, hogy rendszeresen tanulmányozza Gombocz Zoltán nyelvészeti munkáit.)

Néhány hónappal később Körössényi Vilmos kérdezte minderről, és akkor az író – a készülő Hajnal Badányban című regény kapcsán – ismét a skandináv szerzőket emlegette, mondván: „az északiaktól tanultam meg ennyire szeretni a mesét. Őtőlük tudom azt is, hogy a mese akkor igazán az, ha egyúttal valószerű is. Sohasem jártam még Északon, de ha elmennék, Vröjzon és Hamsun könyvei nyomán bizonyosan megismernék mindent!”10 

Fekete Istvánt, nem sokkal a halála előtt, Batári Gyula is faggatta olvasmányélményeiről. S az író ekkor, többek között, Selma Langerlöföt is említette.11 

Az utóbb emlegetett szerzők nevét érdemes megjegyezni, mert valószínűnek látszik, hogy a Fekete István-művek szemléletmódjának és sajátos stílusának forrásvidékét a harmincas–negyvenes években magyarul megjelent munkáikban is célszerű keresni. Valamennyiük közös jellemzője a miszticizmus és egyfajta romantikus civilizáció-, illetve városellenesség, mely a vidéken, a természet közelségében élő embert tekinti értékesnek és tisztának. Nyilatkozataiban, publicisztikájában és leveleiben Fekete István ugyanennek a véleményének adott hangot, vagyis lelki rokonaira talált e skandináv szerzőkben. A svéd Selma Langerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországban (1937), a norvég Knut Hamsun Csavargók (1929), A világ vándora (1931) és Az élet megy tovább (1933) címmel megjelent regénytrilógiája, valamint A kör bezárult (1936) című regénye talán valóban ösztönzően hatott Fekete Istvánra, miként a finn Arvi Järrventaus Kis falu a világ végén (1938) és Arvid Järnefelt Koivikko lakói (1940) című regénye. Mindez igaz lehet „a provence-i Theokritosz”, Jean Giono Zeng a világ (1939), Valaki a hegyekből (1940) és Örömmel élni (1941) című munkáira is, melyekben „Pán birodalma újból betűbe merítve megjelenhetett”.12  Fekete István írásai kapcsán is felsorolható az „alázatosság”, a „kozmikus életszemlélet”, „az átélt természet csodája” és „a természettel való egybeolvadás”, melyekkel Heszke Béla Giono regényeit jellemezte. S ez Parajdi Incze Lajos vélekedéséről ugyancsak elmondható, mely szerint a francia író által hirdetett, természethez való visszatérés „magas etikai pontról indul ki: a természet és az ember azonos ősanyagból van merítve, egymásra vannak utalva, tehát ne ridegüljenek el egymástól. A rikkantó madártól és dúló vadtól hangos erdő, a füves puszta, a nagy folyó és a kis ér, a tűz, a szél, a nap, a hold és a csillagokkal kivert égbolt nem ellenségünk, nem is közömbös számunkra, hanem természetes életelemünk. Hozzánk tartozik, a miénk. A természet nem növények tömege és állatok csordái, hanem változatokban pompázó létközegünk, színek és illatok részegítő harsogása. Mindenképpen itt kell leélnünk rövidre szabott, egyetlen és soha vissza nem térő életünket. Hát akkor miért hunynók be szemünket a megtáruló szépségek előtt?”13  Effélékre gondolhatott Fekete István, amikor arról beszélt, hogy „ez a tündéri realizmus, ami nekem is irodalmi eszményem”.

Az orosz szerzők közül a novellista Csehovot és Lev Tolsztojt emlegette elismeréssel,14  ugyanakkor okkal feltételezhető, hogy Turgenyev kisprózája is hatott rá. A Dalányi Józsefnek írt levélben két angol írót is felsorol, mint akik ugyancsak „a toll és a lélek igazi zenészei”, vagyis klasszikus novellisták: az egyik Chesterton, a másik pedig Maugham. Az előbbi esetében minden bizonnyal a hit ragadta meg az ugyancsak hívő Fekete Istvánt, az utóbbi műveiben pedig talán az elvágyódást értékelte. Naplójából tudható, hogy Graham Greene A csendes amerikai című regényét Csathó Kálmántól kapta kölcsön 1961 tavaszán, és nagyon tetszett neki.15  (Az angolok közül még Evelyn Waugh és John Galsworthy nevét, illetve Edgar Wallace Bosambó-históriáit emlegeti, melyeket szívesen olvasott.)16  Az amerikai szerzők esetében kettőről állítható, hogy egy-két művét ismerte Fekete István. A Gyeplő nélkül-ben olvasható, hogy „Steinbeck írt a kaliforniai »munkásparadicsomról« egyet s mást”.17  A Hemingway kapcsán mondottak pedig azért figyelemre méltóak, mert közben a saját munkáiról is beszél. A Baján Györgynek írt levélben arra kéri barátját, hogy „ne érts félre: én őszintén és ridegen mérlegre tudom tenni könyveimet. Egyszóval: tudom, mit érnek, és kissé bánatosan olvastam Hemingway Öreg halász és a tenger c. Nobel-díjas könyvét, amely határozottan: jó könyv. Jól van megírva, ez kétségtelen, de Nobel-díj??? Itt – abban az előlegzett reményben, hogy nem beszélsz róla – őszintén megmondhatom, hogy ennyit a Kele is ér, és a Bogáncs is, és a Nobel-díjhoz ezek szerint csak az [a] kis szabadkőművesség hiányzik…, az [a] kis rózsaszínű baloldaliság, s ennek tartozékai. Más magyarázatot erre a Nobel-díjra nem találok. Belátom azonban, hogy egy nagy baj mégis van az én könyveimmel, s ez a baj az édes, magyar anyanyelv. Nem tudják fordítani!!! Illetve, akik tudnák, azoknak az én könyveim »fehér posztó«, mint minden könyv, amelyben konstruktív istenhit és konzervált múlttisztelet van. Azt hiszem, világosan megírtam, és nincs szükség magyarázatra.”18 

Fekete István irodalomszemléletének, ízlésének és „mintakövetésének” két állócsillaga azonban Tömörkény István és Krúdy Gyula volt. A már idézett, Dalányi Józsefhez írt levélben az is olvasható, hogy „vers alatt Aranyt értem és Vörösmartyt, Petőfit és Adyt, mint ahogy Író alatt Krúdyt és Tömörkényt”. Mint láttuk, Krúdy Gyuláról már az 1939-ben adott interjúban is a legnagyobb elismerés hangján szól. Leveleiben és naplóiban gyakran feltűnik a neve, miként a Tömörkény-centenáriumra írt esszében is, melyben mindkét kedvencéről beszél, mindenekelőtt arról, hogy gyermekkorától kezdve hogyan olvasta őket „ugyanazon édes bódulatban, amit csak ez a két író adott meg” neki. A Krúdy-művek közül a Nyíri csendet és A kék szalag hősét emlegeti, kijelentve, hogy szerzőjüknek „maradandóbb a stílusa, mint a mondanivalója”. Az ünnepi alkalomra írt megemlékezésben természetesen a Tömörkény-élményről értekezett részletesen. Nyomatékkal hangsúlyozza esszéjében: „Nem mondhatom, hogy stílusának tiszta szépsége és zengő magyarságának egyéni varázsa másként hatna rám ma, mint ötven évvel ezelőtt, pedig könyveit majd minden évben előveszem, hogy csodáljam és elmerüljek bennük, elfelejtve mindent, ami körülöttem és bennem van, és eggyé legyek az idővel.” S mindehhez azt is hozzáteszi, hogy „a szegénységről, a kis bűnökről és a nagy érdemekről, a szegény ember kis botlásairól és nagy hősiességéről senki nem írt, és soha nem írhat már annyi szeretettel és annyi megbocsátással, mint Ő, de annyi szerénységgel sem”.19  Az esszében a Jegenyék alatt, valamint a Vízen járók és kétkezi munkások című Tömörkény-kötetek tűnnek fel.

Fekete István a Dalányi Józsefhez írt, már többször is idézett levélben Móra Ferenc nevét is a klasszikus novellisták között sorolta fel. Tömörkény, Gárdonyi és Krúdy mellett Mórát emlegeti a leggyakrabban a magyar szerzők közül, kinek munkáiban a történelem ábrázolása éppen úgy megragadhatta, mint a vidéki élet impressziói és a lírai hangulat.

Arról, hogy a magyar irodalomból mit kedvelt még Fekete István, csupán töredékes ismereteink vannak. Mivel bírálatra és méltatásra csak elvétve vállalkozott, nem valószínű, hogy széleskörűen tájékozott lett volna abban, mit jelentettek meg kortársai. (Erre elegendő szabad ideje sem volt.) Az Új Idők szerzőinek munkáiból sok mindent olvashatott. A Herczeg Ferenc-emlékkönyvbe írt 1943-as tanulmánya szerint a folyóirat alapító-főszerkesztőjének számos kötetét ismerte. Mindez a barátja, Csathó Kálmán könyveiről és színdarabjairól is elmondható. Zsigray Julianna Féltékenység című regényét biztosan fellapozta, mert forgatókönyvet írt belőle. A Kisfaludy Társaságban felolvasott székfoglaló beszéde alapján valószínűleg Harsányi Zsolt életműve sem volt ismeretlen előtte. Naplójában méltatólag emlékezik meg az elhunyt Remenyik Zsigmondról, míg első interjúi egyikéből az is kiderül, mint láttuk, hogy Tormay Cécile történelmi regényeit a maradandó irodalmi élmények között tartotta számon. Otthonában készült – jelenleg az Ajkai Városi Múzeumban őrzött – fényképfelvételek tanúsága szerint Nyírő József munkáinak díszkiadása is megtalálható volt könyvszekrényében.

Általánosságban mindennél még bizonytalanabb, hogy Fekete István mit olvasott a huszadik századi magyar irodalom „kanonizált” szerzőinek alkotásai közül. Márai Sándor – akivel azonos időszakban publikált az Új Időkben – munkái közül egyedül A gyertyák csonkig égnek című bukkan fel a levelezésben; az író 1956 tavaszán a saját példányát postázta egyik barátjának.20  Érdeklődésemre Dalányi József a következőket írta 2001. szeptember 23-án kelt levelében a jelzett könyvről és általában Fekete István irodalmi érdeklődésével kapcsolatban: „Az ajánlva küldött Márai-könyvet megkaptam. Többszöri költözéseim során új gazdára talált, emlékezetem szerint dedikáltan. A 30-as évek jeleseiről – kiről így, kiről úgy – többször is szó esett. Ha jól emlékszem, egy Hubay-esttel kapcsolatosan említette Márait és Illyést. A gyertyák csontig égnek-ről és írójáról elismeréssel beszélt, azért is ajándékozta nekem.”

Tamási Áront több alkalommal is elismeréssel emlegeti, miként ugyancsak a levelei árulkodnak arról, hogy olvasta Németh László Iszonyát, és Kodolányi néhány nem történelmi regényét is fellapozta, ám nem volt jó véleménnyel róluk. 1957 elején azt írja Baján Györgynek, hogy közös ismerősüknek küldeni fogja a megígért könyveket. „Nyugodt lehetsz, ezek neki való könyvek lesznek, és semmi esetre sem Német[h], Kodolányi stb. Ezekről véleményeink teljesen egyeznek – az enyém talán még súlyosabb –, de én nem nyilatkozhatom, mert nem lenne ildomos. Ezek ugyanis »magyarok«! De milyen »egyedüli« magyarok! Gárdonyi sváb… pláne Tömörkény, akit ugyan még kegyesen beengedtek a magyar »nagyok« közé, sőt, a »legnagyobb Népies« is kegyesen elismerte és megbocsátotta, hogy Tömörkény apját Steingassnernek, anyját pedig Ströbl Josefának hívták, akik egyetlen szót sem tudtak magyarul, és fiuk is vándorlás közben, a szolnoki restiben született. Bizony, ez a Steingassner Pisti olyan nagy Tömörkény lett, hogy egyhamar nem születik utódja, legfeljebb megközelítője a valóban magyar eredetű Móra.”21  A Csend című vallomás szerint Kuncz Aladár Fekete kolostorát is olvasta.22 

Egyelőre ugyancsak megválaszolatlan kérdés, hogy a kortárs kritikusok közül a negyvenes években sokak által népi írónak tartott Fekete István ismerte-e Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István, Nagy Lajos, illetve Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc és Ortutay Gyula könyveit, vagy akár csak néhányat olvasott-e közülük. (Az utóbbival legalább két felolvasóesten együtt szerepelt a negyvenes évek elején.) Pár levelet bizonyosan váltott Veres Péterrel, személyesen azonban 1959 januárjában még nem ismerték egymást. Mindmáig kérdéses, hogy – a médiából sugárzó személyiség varázsán túl – a neves író-politikus munkái hatottak-e Fekete Istvánra, bár az 1948 kora nyarán publikált Éjfél után… című kisregény Veres Péter röviddel azelőtt megjelent munkájának, A paraszti jövendőnek ismeretét valószínűsíti.

3.

Az MTA Irodalomtudományi Intézetében készült magyar irodalomtörténetben Rónay László – nyilvánvalóan jobb híján – Csathó Kálmánnal, Zilahy Lajossal, Zsigray Juliannával, Passuth Lászlóval és Dallos Sándorral együtt, bár azoktól elkülönítve, ám mégis A belletrisztika című fejezetben mutatja be Fekete Istvánt. Érezhetően kényszerűségből illeszti munkáit a „könnyű irodalom” alkotásai közé, mert a felvezető szöveg szerint „elbeszélő prózánk Móra Ferenc és Tömörkény István óta őriz egy halk szavú, mélyen emberi, kicsit könnyes, kicsit mulatságos műfajtípust, melynek ugyancsak sok művelője volt és van, igazi tehetség azonban nagyon kevés akadt közöttük. Fekete István kezében azonban szinte új életre kelt ez a műfaj, és soha nem látott népszerűségre és közkedveltségre tett szert.”23  Ám annak meghatározásával, hogy melyik is ez a „halk szavú, mélyen emberi, kicsit könnyes, kicsit mulatságos műfajtípus”, Rónay László adós maradt. Az elkülönítéssel érzékeltette, hogy az életmű sommásan sem helyezhető a „belletrisztika” dobozába, máshová beilleszteni azonban nem tudta, nem akarta, a meghatározásra pedig nem vállalkozott.

Így hát marad a kérdés: hová sorolható Fekete István prózája?

Ennek meghatározása a negyvenes években lényegesen nagyobb gondot okozott, mint később, amikor vagy nem is tettek erre kísérletet, vagy megelégedtek az „ifjúsági irodalom” megjelöléssel. Az első kritikusok kétféle módon palástolták zavarukat: feltétlen ünnepléssel, illetve ennek szöges ellentétével. Szemléletes példája mindennek az Egy szem kukorica című elbeszélésgyűjtemény két bírálata. A Híd kritikusa szerint Fekete István „alkotásai nem szabályos alkotások, nem külső ismérvek határozzák meg a legtöbbnek műfaji jellegét. Saját szabályai szerint önmagának írta elsősorban, nem pedig az elmélet hideg trónján ülő poétika merev szabályainak. Nem novellák, nem hangulatképek, nem genreképek és nem tárcák abban az értelemben, ahogy a poétika azok jellegét meghatározza: valamennyi több, és mégis az, amit megkíván az írás becsülete és a szellem tisztelete. Fekete István e kötetének azok [a] legszebb darabjai, melyekben túljut a megszokott műfajokon, erénye, hogy valamennyi mégis emlékeztet a szabályos alkotásokra.” A méltatás azzal zárul, hogy a kötet egyes darabjai „saját arcú, egyéni levegőjű művek: sűrítések, tömörítések, tehát költői alkotások abban az értelemben, ahogy a német nyelvhasználatban a költő neve – der Dichter – sűrítőt, tömörítőt jelent”.24  Elgondolkodtató, hogy a Magyar Út szerzője mindennek éppen a fordítottját állítja. Amíg kritikustársa kifejezetten pongyolán, felületesen és felszínesen fogalmazta meg véleményét, addig Szende Aladár mértéket tévesztve és fontoskodva, de legalább annyira zavarosan. Kiindulási pontja, hogy Fekete István írói műhelyében „állandóan sikertelen kísérlet folyik: a naturalizmus szerszámaival próbálják kovácsolni a romantikát. Az eredmény sem emberi szempontból, sem művészi szempontból nem kielégítő, mert nem hiteles: kétféle stílust ilyen alacsony hőfokon nem lehet eredményesen elegyíteni.” Szende Aladár véleménye szerint a kötet alapvető hibája, hogy szerzőjének „írói becsvágya van, nem áll meg tehát a valóság realisztikus rögzítésénél, hanem »irodalmi művet« akar alkotni. Ezt úgy gondolja elérhetőnek, hogy a natúrát romantikával borítja be: szándékot tulajdonít az élettelen világnak.” S ezek után éppen az ellenkező végkövetkeztetésre jut, mint a Híd kritikusa, mondván, „az az írói magatartás, amelyet [Fekete István] ráborít naturalisztikus adottságaira, ezért jelent felhígulást. Egy-egy elbeszélésében szinte fájdalmat okoz ez az átváltás az adottságból a formáló szándékba. […] A természet néha csak kerete lesz egy-egy érzelmes történetnek, és menten kitűnik az író művészi erőtlensége. A szerző pedig úgy szeretné feltüntetni, hogy a kozmikus erők ismeretének birtokában van, és a mindenség nagy törvényei teljesednének be alakjain. A valóság pedig az, hogy a kozmikum csak bizonyos fajta híg lírát mozgat meg benne, és a hatalmas erők játéka ebben csak pepecselésbe ragad.”25  Vagyis az olvasók vagy azzal szembesültek, hogy azonnal szerezniük kell legalább egy példányt az Egy szem kukoricából, vagy azzal, hogy azt is tűzre kell vetniük, amelyet mások kezében látnak. Ha netán akadt olyan, aki mindkét kiadványt olvasta, nos, az tanácstalanul csóválhatta a fejét. Az egyöntetű elragadtatás és elmarasztalás ugyanis azt sejteti, hogy e recenziók szerzői nem a könyv tárgyilagos megítélését tűzték ki célul, hanem előzetesen megfogalmazott – vagyis az elbeszélések, illetve a kötet esztétikai értékétől független – álláspont kifejtésére törekedtek. A Híd kritikusát nyilván döntően befolyásolta, hogy Fekete István időről időre publikált a folyóiratban, míg Szende Aladárt az a meggyőződés hevítette, amely írása címében idézőjelek közé tetette vele a népi jelzőt. Vagyis minden bizonnyal a kifejezéssel és a szerzővel kapcsolatban egyaránt erős fenntartásai lehettek. Bírálatából éppen csak az nem derül ki, hogy általában a népieket ítéli el a Turul Szövetség folyóiratának recenzense, vagy Fekete Istvánt nem gondolja a mozgalomhoz tartozónak. Minderről ugyanis egyetlen szó sem esik írásában.

A negyvenes években népi író lett volna Fekete István?

Az évtized közepén általánosan elterjedt az a nézet, amely Fekete István munkáit a népi írók művei közé sorolta. (Az 1947-ben megjelent Hungária Irodalmi Lexikon szerint Fekete István „népi író, regényeiben a paraszti sors jobbrafordulásáért küzd”.) E tájékozatlanságot akaratlanul is tisztázó Népi vagy népies? című esszét Borbándi Gyula azzal kezdi, hogy „a parasztságból jött vagy vele együttérző, vágyainak és törekvéseinek hangot adó fiatal írókat nem önmaguk, hanem mások kezdték felváltva népieknek és népieseknek nevezni”. A kortársak általában „a különbséget nem érzékelve használták” a kétféle jelzőt. „Maguk az írók következetesen népinek nevezték magukat, és a népies megjelölés a későbbiek folyamán elsősorban azok szóhasználatában vert gyökeret, akik kritikusan vagy ellenségesen szemlélték az írókat és a mögöttük keletkezett mozgalmat. A népi íróknak két érvük volt amellett, hogy ők miért népiek és nem népiesek.” Egyrészt a népi, mely a „nép által lett”, nem azonos a népiessel, mely „a népihez hasonló, azt utánozza, annak igyekszik látszani”. Másrészt „el akarták különíteni a politikai és irodalompolitikai célokat is követő mozgalmukat a merőben csak irodalmi népiességtől”. Vagyis irodalmi tevékenységüket a népiek mindenekelőtt eszköznek tekintették, mellyel a nemzeti megújulást és a társadalmi változásokat ösztönözhetik. Borbándi Gyula szerint „ez a magyarázata annak, hogy miért voltak népiesek és nem népiek a parasztság életét bemutató és falusi témákkal foglalkozó olyan írók, mint Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Ferenc, Nyírő József, Bibó Lajos és Fekete István”. Bár közöttük is akadt paraszti származású, munkáik pedig nemcsak folklorisztikus elemeket, de bírálatot is tartalmaznak, mégsem „tekinthetők népieknek, mert parasztábrázolásukat és faluképüket nem kötötték össze a társadalmi átalakulás követelésével, és távol tartották magukat a radikális politikai mozgalmaktól. Népieseknek tekintették őket a népiek, ami semmiképpen sem volt minősítés, csupán megfelelő elhelyezésük az irodalompolitikai színképben.”

Borbándi Gyula tehát a népiesek közé sorolja Fekete Istvánt, és mivel ellenérv nem hozható fel ellene, egyelőre célszerű elfogadnunk. Különösen, ha arra gondolunk, hogy az íróra és életművére mennyire illik az a megállapítás, amely szerint a hangsúly „nem a származáson, nem a témaválasztáson és nem az alkotói módszeren van, hanem a társadalmi elkötelezettségen, a szerepvállaláson és a szellemi, politikai harcokban való részvételen. A népiesek körében erős volt a miszticizmusra, a paraszti élet idealizálására és a konzervativizmusra való hajlam.”26 Fekete István alkotásait a népismeret és az együttérzés a kezdetektől jellemezte, ám bennük a politikai viszonyok tarthatatlanságával és radikális nézetekkel sehol sem találkozhatunk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az 1945 előtt keletkezett munkáiban ne foglalt volna állást. Véleménye azonban többé-kevésbé egyezett a hivatalos politika felfogásával, különösen azok elképzeléseivel, akik a negyvenes évek első felében a fennálló viszonyok reformjára hívták fel – ma már látni, hogy gyakran idealistán és romantikus módon – a figyelmet. Filmjeinek és regényeinek hivatalos elismerése is jelzi, hogy üzenetük találkozott a korszak politikája által hirdetettekkel. A Dr. Kovács István és a Féltékenység című játékfilmek a város és a vidék összefogását szorgalmazzák, minden bizonnyal őszintén gondolva, hogy ez a világháború idején nemcsak sürgető, de meg is valósítható, ha a társadalom és a politikai vezetés egyaránt akarja. A szellemi és gazdasági elithez tartozó hőseiket sokkal inkább egyfajta misztikus és idealista jobbító szándék, mintsem radikális és reális világnézet sarkallja áldozatos tevékenységre. Mindennek erőtartalékát Fekete István a filmjeiben – az Aranypávában is – a falusias környezet romlatlanságában véli felfedezni, azonban állásfoglalása a vidékről jött ember romantikus városellenessége, és nem mélyreható ideológia. Ugyanez mondható el az 1945 előtt keletkezett regényekről, mindenekelőtt a Zsellérekről, valamint a Hajnal Badányban és az Emberek között címűekről is. (Beszédes az a – talán nem – legenda, amely szerint a Zsellérek kapcsán a Corvin-lánc odaítélése is szóba került.) E munkák igazolják Borbándi Gyula megállapítását, ezért Fekete Istvánt, kinek írásai ez idő tájt többnyire az Új Időkben és a hozzá hasonló irodalmi folyóiratokban, a Hídban, a Magyar Családban és Az Én Újságomban láttak napvilágot, egyelőre a népies írók között célszerű számon tartanunk.

Későbbi, 1945 és 1949 közötti radikalizálódása azzal magyarázható, hogy az ekkoriban megjelent köteteiben, a Gyeplő nélkül című regényben, a Tíz szál gyertya című novellaciklusban és az Éjfél után… című kisregényben az író ugyanannak a véleménynek – a vidék romlatlanságának – adott hangot, mint amit a világháború alatt újra és újra megfogalmazott. Vagyis nem ő változott meg, hanem a politika, illetve annak hivatalos állásfoglalása. A mind hangosabb baloldali kritika elutasítása, végül a hatalmi szóval történt elhallgattatás közvetett módon, de valóban a radikalizmus látszatának fényében láttatta Fekete Istvánt. Munkái mégsem sorolhatók a népi írók alkotásai közé. Az 1946-ban írt Gyeplő nélkül-ben ugyan már fenntartásait hangoztatja az egykori nagybirtokokon folytatott korszerűtlen és felelőtlen gazdálkodással szemben, az 1948 tavaszán papírra vetett Éjfél után… című kisregényben pedig úgy említi a kommunistákat, mint akik „a másét akarják”, a határozott állásfoglalás azonban ezekből is hiányzik. A koalíciós években mindez erőtlennek bizonyult, ráadásul a népiek frontvonalainak összekuszálódása, illetve fokozatos baloldali felszámolása idején Fekete Istvánnak már esélye sem volt arra, hogy bárki közéjük tartozónak tekintse. Bár vonzódott Veres Péterhez, és állítólag érdeklődéssel figyelte a Nemzeti Parasztpárt tevékenységét, nem volt ideje arra, hogy szemléletmódjának változását szépirodalmi művekben is kifejtse. Utóbb említett regényei változatlanul népies írónak láttatják.

4.

Tehát népies írónak kellene tekintenünk Fekete Istvánt?

A harmincas–negyvenes évek népiessége „félúton” áll a népi és a polgári irodalom között. Palkó István 1944 tavaszán úgy határozza meg a kettő különbségét, hogy amíg „az egész népi irodalmunknak etikai jellege” van, „a polgárinak viszont, hol a hangsúly a jól írni-n van, esztétikai”.27 A század közepének népieseit – természetesen változó módon és mértékben – mindkettő jellemzi, ennek azonban az a következménye, hogy a „rendszerezéskor” légüres térbe kerültek. E köztes állapottal magyarázható, hogy irodalomtörténet-írásunk nehezen boldogul Fekete István életművének meghatározásával. Gárdonyi és Tömörkény korának „népiességét” még jelentős teljesítményeket felmutató irányzatként értékeli, azonban a huszadik század közepén, a polgári, a népi és a kisebbségi irodalmak idején ugyanezt már idejétmúltnak tartja, és ezért nem vagy csupán alig-alig tárgyalja. Fekete István balszerencséje, hogy indulása és írói pályájának első korszaka a zűrzavaros negyvenes évekhez, illetve az Új Idők című folyóirathoz kötődik. Az 1945, majd 1949 utáni változások anélkül történtek meg, hogy az irodalomtörténet-írás bárhová is besorolta volna. Az aktivizálódás, tehát Sztálin halála után ráadásul az állatok „nyelvén” megszólalva, azok szemszögéből láttatva, allegorikus módon kísérelt meg a társadalomról beszélni, melyre a kortárs kritika nem tudott, nem akart felfigyelni. A Kelére, a Lutrára és a Bogáncsra az „ifjúsági irodalom” címkéjét ragasztotta, és ezt tette Fekete István két kiemelkedő regényével, a Tüskevárral és a Téli berekkel is. S e meghatározás – anélkül, hogy az érdemi bemutatás megtörtént volna – az életmű korábbi darabjait is beárnyékolta, sőt, máig beárnyékolja. Az irodalomtörténeti összefoglalások nem vagy csupán sommásan beszélnek Fekete Istvánról, ami aztán döntően meghatározza művei befogadásmódját. A kör ezzel bezárult.

Az életmű 1953 után keletkezett darabjainak besorolását esetében is nehezíti, hogy a(z irodalom)politika sajátos hazai viszonyai közepette, talán az avantgárd kivételével, a korábbi irányzatok érvényüket vesztették a magyarországi prózában. Így a jelentősebb szerzőket – némi túlzással persze, de mégiscsak – leginkább aszerint tárgyalta irodalomtörténet-írásunk, hogy kik követőinek látszottak a műveik alapján. Nagyon leegyszerűsítve: Ottlik Géza Kosztolányit idézte, Mándy Iván Krúdyt, Németh László pedig Móriczot, vagyis a modernség meghatározó alakjait. Az elmúlt fél évszázad kutatásai javarészt napjainkban is használatos útmutatókat eredményeztek a huszadik századi magyar próza rengetegébe vezető ezen ösvények feltérképezésével. Az őket követők tanulmányozásakor e munkák segíthetik a tájékozódást, használható paramétereket kínálva fel jelentőségük felismeréséhez csakúgy, mint a hagyományba illesztéshez. A század első felének számos írójával azonban mostohán bánt irodalomtörténet-írásunk. Vagy mert – joggal, jogtalanul – „konzervatív” szerzőknek tekintették őket, vagy azért, mert méltatásuk politikai okokból aggályos lett volna. Bizonyos életművek, részben vagy teljes egészében kimaradtak a kánonból. Legfeljebb erősen válogatva-cenzúrázva láthattak ismét napvilágot, szerepük tárgyilagos bemutatására pedig nem kerülhetett sor. Herczeg Ferenc és Kóbor Tamás talán a legszemléletesebb példái e méltánytalanságnak. Mellőzésük lényegében felejtésre ítélte őket, illetve mindazokat, akik az általuk megkezdett csapásokon haladtak. A Fekete István szempontjából meghatározó írók, mindenekelőtt Tömörkény, Gárdonyi és Móra, valamivel jobban jártak, azonban olyan alapos monográfia róluk sem készült, amely segíthetné jelentőségük meghatározását. (Bársony Istvánról, az irodalmi igényű vadász- és állattörténetek első kiemelkedő magyar képviselőjéről már nem is beszélve.) Általában azt a népies irányt, amelybe az utóbb emlegetettek életműve (részben) tartozik, az irodalmi „térképek” kellemes kirándulásként jelzik egy-egy forráshoz, ahonnan nem vezet út tovább. A régebbi „fóliák” Zilahy Lajos, Babay József, Zsigray Julianna, Rab Gusztáv, Csathó Kálmán, Tormay Cécile, Bibó Lajos, Ritoók Emma és mások nevével fémjelzett ösvényeit jórészt anélkül ítélték járhatatlanoknak – konkrétan: belletrisztikának és lektűrnek –, hogy köztük lényegi különbséget tettek volna. Nyilvánvaló másságuk ellenére ma már mindannyiukra ugyanaz a homály borul.

Fekete István nem csupán azért nem osztozott a sorsukban, mert csaknem valamennyiüket túlélte, és mert itthon maradt. Különlegessége mindenekelőtt abból következik, hogy élete utolsó tizenhét esztendejében is rendszeresen dolgozott, jelentős számú és népszerűségű kötetet jelentetve meg. 1953 márciusa után képes volt a megújulás azon mértékére és formájára, amely lehetővé tette a folyamatos publikálást, azonban olyan műveket nem akart, nem tudott írni, amelyek révén a szocializmus utolsó évtizedeinek bármely csoportosulása őt magáénak vallhatta volna. A Kelével, a Téli berekkel, az Őszi vásárral és a Csenddel, részben más „öltözetben”, részben másféle „tempóval”, de az 1949-ben kényszerűen félbeszakított úton ment tovább. A korszak sajátos viszonyai között a hasonlóságot a kritika figyelmen kívül hagyta, a szembetűnő újdonságokkal viszont ezt már csak a kötetek száma miatt sem tehette meg. Fekete István írói pályájának első korszakairól nem esett szó, és ha mégis, akkor az utolsó csaknem húsz esztendő „bélyegének”, az „ifjúsági írónak” árnyéka vetült vissza rájuk.

5.

Tehát 1949-ig népies, 1953-tól pedig ifjúsági író lett volna Fekete István?

Dokumentumok bizonyítják, hogy újabb regényeivel nem az ifjúsági könyvek kiadóját kereste meg Fekete István. Az 1954 elején befejezett Kelét ugyanis először a Szépirodalmi Könyvkiadónak küldte el. A fennmaradt levelezésből kiderül, hogy onnan átkerült az Ifjúsági Könyvkiadóhoz, ahonnan azzal utasították vissza, hogy szerintük a regény a másik profiljába illeszkedik.28  Hosszú és megalázó huzavona után a Kele végül a Magvető gondozásában jelent meg, és ehhez is Bölöni György személyes közbenjárására volt szükség. S ez a színjáték a következő tizenöt esztendő csaknem minden újabb könyve esetében megismétlődött. Minderről Fekete István 1961. március 17-én azt írta naplójába, hogy abban az esetben, ha az Őszi vásár című kötet a kiadói elképzelés szerint „még ez év harmadik harmadába bekerül: kisebb példányszámban: felnőtteknek szól, ha átteszik 1962-re, »ifjúsági« lesz, de nagyobb példányszámban”. (Az Őszi vásár végül az utóbbi esztendőben látott napvilágot.) Fekete István figyelemre méltó magyarázata szerint „ez a meghatározás, hogy »ifjúsági«, persze: ostobaság, mert [az Őszi vásár] nem az, ahogy egyik könyvem sem az, de ha nekik jó, hát én nem törődöm vele”.29  S nem is tehetett mást, legfeljebb könnyes-derűs cinizmussal konstatálta, hogy a nagyobb példányszám legalább több jövedelmet jelent. Az elkeseredést és a tehetetlenséget azonban ez sem enyhítette. Idővel meggyőződésévé vált, hogy hiába is hadakozik az „ifjúsági író” címke ellen, mely lényegében érdektelenné teszi életművét az irodalomtörténet-írás számára. Könyvei kiadójának megválasztásába voltaképpen nem volt, nem lehetett beleszólása. Szemléletesen példázza mindezt az 1965-ben megjelent Csend kálváriája. Az író élete utolsó nyolc esztendejének tanúja, Csermelyné Bartáky Edit az érdeklődésemre 2000. július 3-án írt levelében idéz az ez ügyben hozzá írtakból. Az első levélben arra emlékezteti Fekete István, hogy „beszéltünk múltkor a »Magánúton« c. könyvemről, emlékszik? Öt nagy novella. A »Huszonegy nap«, a »Cönde«, a »Ci-Nyi«, a »Hú« és a »Magánúton« c. Hát a »Magánúton« c. novellát kivették belőle, mert »túl transzcendentális«. Mellesleg ez volt köztük a legjobb novella! Nincs jó kedvem.” Következő leveleinek egyikében aztán leleplezi bizalmasának „a »Magánúton« kalandos pályafutását és »Csend«-dé válását”: „Nem szóltam semmit, hanem megváltoztattam a címét és odaadtam a »Mórának«, ahol megőrültek érte, és kijelentették, hogy remekmű, s egyik legszebb írásom. Már készül is a könyv belőle.” Bár nem tudni, hogy eredetileg mely kiadóhoz küldte el kéziratát, ám írásai utóéletét, vagyis a befogadást meghatározó körülményekről árulkodik, hogy miután a nem ifjúsági kiadó „transzcendencia” (?) miatt elutasít egy kéziratot, éppen a Móra Ferenc Könyvkiadó lát a publikálásában fantáziát, ezzel is bővítve az író „ifjúsági” műveinek kínálatát. S a kritika felől nézve egyúttal jelképessé is téve a Magánúton beszédes Csenddé válását.

Fekete István az első könyve megjelenésétől kezdve hadakozott az „ifjúsági író” megjelölés ellen. A koppányi aga testamentuma kapcsán már 1937 nyarán szükségesnek látta hangsúlyozni, hogy „regényem jeligéje: »Juveni senique cano« – fiataloknak, öregeknek – elárulja, hogy bár ifjúsági regénypályázatra készült, nem csak az ifjúságnak szól, sem stílusában, sem mondanivalóiban, legfeljebb – tisztaságában, bár erre manapság az öregeknek is elég nagy szükségük van”.30  A következő tíz esztendőben írt munkái alapján a bírálók nem is tekintették ifjúsági írónak Fekete Istvánt. 1953-tól azonban – bár a Kele, a Lutra és a Bogáncs allegorikus olvasata nyilvánvaló lehetett a figyelmes kortársak számára, és a felnőtt közönségnek a Tüskevár, illetve a Téli berek rejtett aktuálpolitikai utalásai is feltűnhettek – az a tény, hogy az Ifjúsági, később pedig a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában láttak napvilágot, döntőnek bizonyult e regények kritikusi megítélésében. Fekete István a Kele 1955-ös megjelenésekor ifjúsági írónak kiáltatott ki, és az is maradt, hiába küzdött egyre erőtlenebbül ezen „rang” ellen. Szerencsésebb kortársai – mindenekelőtt Mándy Iván, Csukás István és Lázár Ervin – képesek voltak elkülöníteni életművükben az ifjúságnak szánt alkotásokat a felnőtteknek szóló olvasmányoktól, Fekete István azonban ezt nem tehette meg, mert 1953 után lényegében ugyanott folytatta, ahol 1949-ben abbahagyatták vele.

Márpedig addig nem volt ifjúsági író.

*

Hová sorolható tehát Fekete István prózája?

Láttuk, hogy e kérdés megválaszolásában nemcsak a népies irányzat felvetése nem vezetett megnyugtató eredményhez, de az sem, ha általánosságban előbb az Új Idők, később pedig a Vigilia és az Új Ember szerzőinek egyikeként vizsgáltuk. Fekete Istvánnak, mint ezt a fentiekben már idéztem, minderről az volt a határozott véleménye, hogy könyveinek általános jellemzője a „konstruktív istenhit és konzervált múlttisztelet”. Mindez pedig illeszkedik mindahhoz, amit az ún. „tündéri realizmusról” mondott, melyről határozottan kijelentette, hogy „nekem is irodalmi eszményem”. Az „építő” vallásosság és a hagyományőrzés, illetve az elkomoruló idill és a lírává oldott tragikum éppen úgy ismérve ezen irányzat Fekete István-i változatának, mint mindaz, amit a skandináv és orosz szerzőktől, valamint a francia Jean Gionótól ellesett. E számos világirodalmi forrásból táplálkozó, sajátos szemléletmód és stílusirányzat Fekete István bukolikus hangulatú, stilizált és folklorizált életművében már a kezdetektől kiegészül a természetábrázolás animizmussal és panteizmussal gazdagított változatával, illetve mindazzal, amit 1953 táján egy levelében általánosságban úgy fogalmazott meg, hogy „az én irodalmi célom világos: béke és szeretet az élet minden rezdülése iránt”.31  Ez az az „örök humánum”, amelyet oly sokszor hangoztatott. Elgondolása a – részben Bársony Istvántól, de mindenekelőtt – Tömörkénytől, Gárdonyitól és Mórától örökölt népiesség modernizált változatát jelenti a huszadik század második harmadának magyar irodalmában. S egyúttal sajátos „leágazása” is Krúdy prózájának, amennyiben döntő szerepet tulajdonít a metaforikus nyelvhasználatnak.

A tündéri realizmus mint szemléletmód és stílusirányzat figyelembevétele azzal a reménnyel kecsegtet, hogy jellemzőinek segítségével felderíthetővé válik a Öreg utakon-tól és a Tíz szál gyertyától, a Kelén, a Lutrán és a Téli bereken át egészen a Ködig és a Csendig Fekete István világa.

1Fekete István nyilatkozata a Hajnal Badányban című regényről. Új Idők, 1941. dec. 28. 814.

2Fekete István levele Veres Péterhez. Budapest, 1970. jan. 22. MTA Kézirattár. Ms. 5493/346.

3A lapjaira széthullott regisztert az Ajkai Városi Múzeum kézirattára őrzi.

4[?]: A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Kassán. Diárium, 1940/4. 74–77.

5[?]: A budapesti Irodalmi Est. Diárium, 1941/4. 73–75. E beszámolóra, miként az előzőre is, az író készülő bibliográfiájának összeállítója, Horváth József hívta fel a figyelmemet.

6Fekete István: Ünnepi nyúl. Írott Kő, 1944/9. 1–2. Szerkesztői megjegyzés. Valamint: Délibáb, 1943. okt. 23. 19. Az előbbire ugyancsak Horváth József hívta fel a figyelmemet.

7Fekete István levele Trencsényi-Waldapfel Imréhez. Budapest, 1957. jan. 11. MTA Kézirattár. Ms. 4502/235.

8Kenyeres Imre: Fekete Istvánnál. Magyar Könyvbarátok Diáriuma, 1939/3. 90–94.

 9Füsi József: Meghitt beszélgetés Fekete Istvánnal gazdatiszti múltjáról és írói jövőjéről. Film, Színház, Irodalom, 1941/25. 17. Egyelőre kérdéses, hogy Fekete István honnan kölcsönözte a „tündéri realizmus” meghatározást, melyet Kosztolányi Dezső eredetileg Gelléri Andor Endre prózájával kapcsolatban használt, utóbb pedig Tamási Áron esetében is emlegették.

10Körössényi Vilmos: A különös Fekete István különös három arca. Film, Színház, Irodalom, 1941/46. 8.

11In: Írók könyvek közt. Kortárs magyar írók vallomásai olvasmányaikról. Bp., 1974. 46. Szerk.: Batári Gyula. Horváth József hívta fel rá a figyelmemet.

12Heszke Béla: Jean Giono. Erdélyi Helikon, 1939. 712. Az évszámok a magyar nyelvű megjelenés dátumai.

13Parajdi Incze Lajos: Giono és a magyar népiség. Erdélyi Helikon, 1942/2. 96–103.

14Fekete István levele Dalányi Józsefhez. Kunszentmárton, 1953. szept. 17. In: Dalányi József: Kelével, Bogánccsal Tüskevárig. (Fekete István 100 ismeretlen levele. 1935–1970.) Ajka, 1994. 67–68. S. a. r.: Tornavölgyi István. Valamint: Batári Gyula i. m.

15Az 1961 és 1964 közötti naplófeljegyzések kötetét az irodalmi hagyaték gondnoka, P. Fekete István őrzi.

16Batári Gyula i. m., valamint: Fekete István levele Baján Györgyhöz. Budapest, 1957. febr. [14.] Fénymásolatát Gáspár János juttatta el hozzám.

17Fekete István: Gyeplő nélkül. Bp., 1947. 208. Meglehet, az amerikai író hatásának érdemes nagyobb figyelmet szentelni. A magyarul 1941-ben megjelent Steinbeck-regényről, A mohos szikláról azt írja Márai Sándor, hogy hősei „egyszerre lélegeznek, élnek és halnak a tájjal, melynek sorsát magukénak érzik. Ez a kötöttség a francia Gionónál mindvégig lirikus, az amerikai írónál mindvégig drámai. Itt minden és mindenki egyszerre beszél a sorsról: az emberek és a természet minden tüneménye. A mély csöndben, mely a látható dolgok mögött hallgat, egyszerre megszólalnak a végzet titkos hatalmai, beszélni kezdenek a kövek és az állatok, a felhők, s azok az ismeretlen erők, melyek a termékenységet és a meddőséget, a bőséget és a szárazságot, az állatok erejét, a termés gazdagságát szabályozzák.” (Márai Sándor: A mohos szikla. John Steinbeck regénye. Új Idők, 1941. nov. 30. 654–655.) Az ismertetésre Bába Nándor hívta fel a figyelmemet.

18Fekete István levele Baján Györgyhöz. Budapest, 1957. febr. [14.] Meglehet, Fekete István szándékosan mellőzte levelében az általam pótolt névelőket, hogy a gúnyt és az elkeseredést nyelvileg is érzékeltesse.

19Fekete István: [Tömörkény István.] In: Az ismeretlen Fekete István. Tanulmányok egy ismerős íróról. Szeged, 2001. 214–217. Szerk.: Sánta Gábor.

20Fekete István levele Dalányi Józsefhez. Budapest, 1956. ápr. 29. In: Dalányi József i. m. 178–179.

21Fekete István levele Baján Györgyhöz. Budapest, 1957. febr. [14.]

22Fekete István: Csend. Bp., 1965. 44.

23Rónay László: A belletrisztika. In: A magyar irodalom története. 1945–1975. III/1. Bp., 1990. 73–80. Szerk.: Béládi Miklós és Rónay László.

24(P. I.) [Palkó István?]: Fekete István: Egy szem kukorica. Híd, 1944. jún. 1. 28.

 25Szende Aladár: Őszinte szó egy divatos „népi” íróról. Fekete István: Egy szem kukorica. Magyar Út, 1944. júl. 6. 6.

26Borbándi Gyula: Népi vagy népies? In: Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. New York, 1983. 132–135.

27Palkó István: Veres Péter és az Írás. Írott Kő, 1944/3. 8–9.

28In: Töredékek Fekete István levélhagyatékából és írásaiból. Ajka, 2000. 59–62. S. a. r.: Gáspár János.

29Uo. 96. A naplórészlet pontos szövegét a P. Fekete István által őrzött kéziratból idézem. A kiemelés tőlem.

30[Fáber György?]: Fekete István intéző a Gárdonyi Géza regénypályázat nyertese. Gazdatisztek Lapja, 1937. július 1. 10.

31Fekete István levele Dalányi Józsefhez. Kunszentmárton, 1953 októberében. [?] In: Dalányi József i. m. 80.