Szilágyi István

A Hollóidő viszontagságai

Szigethy András interjúja alapján

Szilágyi István Budapesten, egy, a Fővárosi Vízművek budai telepéhez tartozó szolgálati lakásban mondta magnóra az alábbi szöveget, másfél héttel azután, hogy közölte: nem fogadja el a 2001-ben második alkalommal kiadott Magyar Irodalmi Díjat, melyet a zsűri ezúttal két könyv között osztott meg. A magnóra felvett szövegen nem hajtottam végre szerkesztési változtatásokat, mivel úgy gondolom: Szilágyi István reakciója szinte önmagával folytatott diskurzus, tépelődő töprengés. Így csak jelentéktelen, az élőbeszéd kirívó esetlegességeit stilizáló beavatkozásokat végeztem el. A javításokat Szilágyi István elfogadta. – Sz. A.

Évtizedek óta úgy írok regényt, inkább csak regényt, azt a kettőt-hármat, mintha ezt főúri kedvtelésből tenném. Ez valahogy plusz hozadéka az életemnek. Azontúl, hogy hosszú ideje irodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgozom, az életemnek van ez a furcsa, másik bugyra. Nehezen írok, ritkán ülök le, könnyen állok föl, szinte csak akkor írok, amikor nem lehet nem megírni valamit abból, ami éveken vagy sokszor évtizedeken át foglalkoztatott.

Valamit arról, hogy hogy lesznek ezek a regények. Rengeteget babrálok a szöveggel, miután az első változattal elkészültem. Míg csak úgy nem érzem, hogy nem hagytam benne megmunkálatlan felületeket, no és nem tudok többet arról, amiről írok. Vagyis amikor befejeztem, éreznem kell, hogy ennyit érek én erre a témára. Különben számomra az irodalom nem a valóságosnak a hű mása: teremtett világ.

Amúgy nemigen foglalkoztatott a magam írósága, sem más efféle hívságok, ez, úgy emlékszem, nem jellemzett fiatalabb koromban sem.

Amikor a fiam hatodik elemista volt, volt az olvasókönyvükben egy karcolatom, s egyszer hallom a szomszéd szobából, ahol valamelyik osztálytársával tanultak, hogy te Sziszi – így becézték a srácok a fiút, mint ahogy engem is, s mint ahogy a Szilágyiakat rendszerint –, ezt az apád írta? Erre a gyerek: asszem…Vagyis amikor reggel fölkelek, a tükörben nem egy írót borotválok… hanem egy olyan barátomat – néha talán ez is túlzás, szóval egy olyan valakit –, akivel örökké meggyűlik a bajom. Tehát én ebből sose csináltam nagy ügyet.

Valahogy sohasem éreztem profinak magam. Ezt úgy értsd, hogy sose érdekelt a piac. Könyvekkel standon terítkezni… Hagyjuk a dagadt ruhát másra… Közben el-elolvasódtak a könyveim, no és máig akadnak megszállott híveim is, akikben mindig volt irányomban valami várakozás. Egy időben a kritika nem nagyon érdekelt. Holott az ítészekre, akik a könyveimről írtak, igazán nem panaszkodhatom. Hogy csak a legidősebbet említsem közülük, Baránszky-Jób László tán már túl volt a kilencvenen, amikor a Kő hull…-ról méltató kritikát írt. Ha jól számolom, ő, amikor én megszülettem, már egyetemen tanította az esztétikát.

Hogy fontos-e számomra a kritika? Ma talán inkább az. Van egy olyan babona, hogy ha az embert negyvenéves koráig nem éri utol valamiféle siker, akkor frusztrált lesz, elégedetlen önmagával, a világgal és így tovább, itt most művészfélékre gondolok. Nos, ezt én azért nem ismerem, mert engem igencsak utolért a harmincas éveim végén, amikor a Kő hull apadó kútba megjelent.

Negyvenéves koromra a könyv egyetemi kurzusok tárgya lett, többen is doktorálni készültek belőle. Nem mondhatnám, hogy ez engem akkor különösebben meghatott. Ha akkoriban azzal kerestek föl, hogy mondanék valamit a regény világáról, valahogy zavarban voltam, nem szívesen magyarázom a bizonyítványomat. Ez a viszonylag korán jött szüret egy szempontból talán mégis kihatott a későbbiekre: nem kell hajszolni, erőltetni az írhatnámságot. Elég majd akkor leülni az üres lap elé, ha majd adódik valami érdemleges.

Sajnos, ebből az lett, hogy úgy éltem, mintha ugyanbiza három életem lenne. Nem szinkronban, hanem egymást követően. Azt persze tudtam, hogy ilyen nincs, de hogy mennyire nincs, azt a Hollóidő írása közben éreztem meg igazán. Miközben regénynek kezdtem látni az engem körülvevő világot is, rossz regénynek, amit hála Isten nem én írtam, és nem is nekem írták, de nekem azt mégis olvasni kell szüntelen.

Tehát a Kő hull… után úgy tíz-tizenöt évenként ültem le dolgozni, illetve tíz-tizenöt év telt el addig, amíg újabb könyv szülelett. A Kő hull…-on hetven tájékától dolgoztam mintegy öt éven át, aztán a nyolcvanas évek vége felé készült el az Agancsbozót, az akkor nem jelenhetett meg, csak kilencvenben, aztán megint eltelt tucatnyi év, s most jött a Hollóidő.

Ezt nagyobb tempóban, jobb kedvvel írtam. Azzal, hogy a történet nagyja olyan tájon játszódik, ahol sohase jártam, és olyan korban, amelyben nem éltem, valahogy szabaddá tettem a magam számára a játékteret.

Az én várakozásaim…

Nekem újra csak egy volt a fontos: hogy megírjam, be tudjam fejezni, majd sorsára bízzam, aztán legyen vele, ami lesz.

Persze örvendenék, ha ezt is elolvasnák, ha ez jelentene valamit valakinek, de elképzelt fogadtatásnak továbbra se mentem elébe. Különben írás közben az anyagiak nem jutnak eszembe. Korábbi könyveim pénzbeli hozadéka olykor csak az elfüstölt pipadohány árát fedezte, ha már a kávéét is, meg lehettem elégedve. Ez alól csak a Kő hull… volt kivétel, annak a honoráriumaiból egy kedélybeteg Skodára is telt.

Előbb azt mondtam, jobb kedvvel írtam a Hollóidőt, mint az előzőeket. Igen, valameddig. Mert aztán valami hülye ingerültség kerített hatalmába. Csúfondárosan visszaköszönt a három életidő illúziója. Jó lesz ez az egy is, csak nyúlna ki bár még egy évtizedet. De újabb könyvre már az se lesz elég, ha tucatnyi telik el, míg megint nekiveselkedem. Tehát ez itt már a végelszámolás volna?

Talán ez magyarázza, hogy egyszer csak szabad futást engedtem a történetnek, s amit hajdan visszafogtam – érzelmet, szenvedélyt, mármint a szereplőkét –, most hagytam: parázslódjanak. És hagytam a helyzetek rémséges hordalékát. Ha kínálta magát, nem hessentettem el a hatást.

Avagy a végkiárusítás melankóliája? Ez így túl szép. Mert pánik lett ez a javából. Végkiárusítás? Igen, de ha lehet, árleszállítás nélkül. A végén félreraktam a pipát is. Araszos brazil szivarokat szívtam, egyiket a másik után, mint hajdan az olcsó cigarettát, a kávé már az orromból is csöpögött. El kellett bódítanom magam, hogy ködbe boruljon mindaz, ami körülvesz, hogy már csak Bajnaköves várát lássam, habosra hajszolt lovakat, levágott fejeket. Dehogy jutott nekem akkor eszembe, innen hogy jutok majd vissza a máskori életembe, a mindenkori ráérős higgadtságomba. Ez külön történet lehetne. Amikor ugyanis ennek eljött végre az ideje, heteken át úgy éreztem magam, mint egy elhagyott tanyasi árnyékszék, amit már a legyek se donganak.

No de az ember gyarló. Amikor a Hollóidőt letettem, eszembe ötlött, hátha ez megszabadít attól, hogy továbbra is egy könyvvel emlegessenek. Azt ugyanis eluntam huszonöt év alatt. Közben tudtam: az egykönyvességtől, az egy elhíresült valamitől nehéz megszabadulni. Akkor is, ha utána tucatnyi könyvet írsz. Flaubert-nak a Bovaryné után nem sikerült, Hellernek sem A 22-es csapdája után, Ottlik tanár úrnak sem… Sorolni lehet a példákat. Oly képtelenség lenne ez, mint az ember fiának tökön rúgni saját magát? Kivált két lábbal egyszerre.

Az elmúlt évtizedekben, ha nem is napi rendszerességgel, de elég sokat olvastam, nagyjából tudom, a kortárs irodalomban mi van.

A legjelenkoribb magyar irodalomban, úgy érzem, kiváló a franciasaláta, remek koktélok keverődnek, a pástétomok fűszerezése mesteri, szóval ínyencségekben világszámok kerülnek terítékre, ám ha teljes menüként próbálom fölfogni a kor irodalmát, a kenyérrel már baj van, megszáradt, itt-ott penészes is, a hús rágós, a bor megpimpósodott…

Esterházy Péternek nagy híve vagyok. A Harmonia Caelestist az egész eddigi életművénél jelentősebbnek tartom. S ugyanakkor egy irály hattyúdalának. 2000 nyarán öt hetet Hannoverben töltöttem, unokákat pásztoroltam, s olvastam a Harmoniát. Reggel világkiállítás, este Esterházy. Oda és vissza is. A jó- meg rosszindulatú értetlenkedőkkel azóta is egyvégtében hadakozom. Kétségtelen, Esterházy ebben a remeklésben itt-ott még az epigonjainak, mi több, még némely rajongójának is fügét mutat. Ráadásul számomra a Hollóidő írása közben volt egy furcsa hozadéka. Azelőtt fejeztem be, hogy elutaztam volna Kolozsvárról, a könyv első, testesebbik részét (Lovat és papot egy krónikáért), azzal, hogy Hannoverben elkezdem a Csontkorsókat. Ebből nem lett semmi, mert ugye unokapásztorolás, világkiállítás meg Esterházy. Hanem amikor ez véget ért, s jött a hajsza, az a brazil bőrszivaros vágta, tompított fénnyel, néha vakrepülve, egyszer elakadtam, mert rájöttem, a Revekről úgy 1570 körül elindított süvölvények, tékozló fiúk, gyermek keresztesek ahová odaérnek, ott már kezdődik a tizenöt éves háború 1593–1594 körül. Hát egy túrót, gondoltam, ha Esterházynak lehet ötesztendősen oly aktívan, mint írva van, részt vállalni családja ötvenhatos megpróbáltatásaiban, én miért ne járhatnék be pár hét alatt az én legényeimmel jó húszesztendőnyi utat… Azt négyszáz év távlatából úgyis csak én tudom, hogy honnan hova.

De vissza a másik malomba! Öt-hatszáz oldalas könyveket manapság nem nagyon olvasnak el az emberek. A kritikusok sem szívesen. Akkor sem feltétlenül, ha különben megvásárolják. Abban valahogy biztos voltam, hogy a kritikusok nem nagyon fognak kapkodni utána. Aztán az első megszólaló, Takács Ferenc kapott egy glosszányi helyet a Népszabadságban, ő amellett, hogy melegen méltatta, még irodalomtörténeti kontextusba is beemelte a Hollóidőt. Azontúl csend, tartózkodó kivárás, lassan végére járt az év.

Az irodalom olyan, amilyen lehet. Mivelhogy az annyi, amennyit az adott korban a világnak meg a fene mindenségnek sikerül magából pár tucat író elméjén, idegrendszerén átpasszíroznia. Az úgynevezett irodalmi élet az igencsak egyéb valami. Amennyiben szülészeti klinika, nem a vajúdó anyák jajszavától hangos, hanem a bábák visításától.

Nekem rengeteg elismerésben, mellőztetésben volt részem az idők során, érdemtelenül és érdemesülten egyaránt. Ezekben a dolgokban marhául edzett vagyok. Néha úgy érzem, ezer esztendőre visszamenőleg ki van fizetve az adóm, hadi jóvátétel, minden. Ezzel csak azt akarom mondani, mára mit sem számít, hogy kimázsálnak-é, vagy sem, nekem díjakat. Ha sokáig élek, biztos még ki fognak. Hanem ez a mostani eset! Ha a Hollóidő ez utóbbi mérlegelésnél szóba se kerül, az égvilágon semmi gond. Persze megközelítőleg ismervén az év szépirodalmi termését, rémlett, a Hollóidő is a zsűri asztalán lesz. Öt-hat másik könyv társaságában. Aztán majd ráböknek valamelyikre. Ha erre, jó, ha nem, úgy is. Egyébként az ítészek, kurátorok kiléte tavaly óta nem volt titok. Annak például őszintén tudtam volna örülni, ha Bodor Ádám könyve, A börtön szaga egymaga nyeri el a kegyet. Miután megkaptam tőle, két éjszaka elolvastam. Dokumentumértékén túl különös sorsregény, melyben Ádám minden megélt nyomorúságra hűvös-józan távolságtartással képes visszatekinteni, és valami abszurd, fogcsikorgató derűvel. Sok szegény regényíró megirigyelhetné. Ami zavart, hogy a történet folyását itt-ott megszaggatták a riporter kérdései. Ettől talán eltekinthetett volna, hiszen miután a rádióban elhangzott, kétszer is újragyúrta-fogalmazta a szöveget. No de ez rá tartozik, gondoltam, ahogy kedve tartja, úgy nagylelkűsködjék. Mikor áthozták hozzánk a könyvet, s Ádám dedikálta, szilágysomlyói bort ittunk, de lehet, ők pálinkát is. Hogy a Hollóidő megjelent, azt itt ünnepeltük meg a Könyvhét utolsó estéjén, itt, e körül az asztal körül, ahol most beszélgetünk. Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója volt itt a feleségével, Malackával, Csiki Laci, Ádám, Anikó meg én. Morcsányi maga gondozta, szerkesztette a Hollóidőt, ő a könyv keresztapja is. Bodor Anikó tervezte hozzá a borítót. Újra somlyói bort ittunk, olaszrizlinget meg vörös cuvée-t.

Mindezt csak azért emlegetem föl, mert az elmúlt időkben, miután a Magyar Irodalmi Díjat kettőnknek, Bodor Ádámmal megosztva ítélték oda, s én azt nem fogadtam el, többen is azzal állítottak meg nagy fejcsóválva, de hisz úgy tudni, Ádámmal jó barátok voltatok.

Mi az, hogy voltunk? Attól még, hogy én úgy gondoltam: ezen a fél-díjkiosztáson jobb nekem kimaradnom a képből, remélem, köztünk mi sem változik. Igaz, valahol közben megjegyezte, hogy az esettel kapcsolatban én nem hívtam föl. Miért? Egyeztetnünk kellett volna? Hiszen érti ő. Ahhoz túl régóta ismerjük egymást – több mint harmincöt esztendeje –, hogy ne értené, melyikünk hogy botlik, ha szorítja a cipő…

De ne szaladjunk előre, fő a rendtartás, ha már…Vagyis most innen próbáljunk kronológiát követni. December huszadikán Kolozsvárról felkerekedtünk feleségemmel, hogy másfél napi pesti szusszanás után Hannoverbe utazzunk, ahol majd a família apraja-nagyja, beleértve a család pesti ágát is, együtt karácsonyozik, szilveszterezik. Tehát megint Hannover, ifjabb Szilágyi Istvánék lakása. Eljárt az angyal, elkoccintódott az óév. Úgy gondoltuk, január nyolcadikán késő este fölülünk a bécsi gyorsra, reggel kilenckor Bécsben, majd onnan a belgrádi gyorssal déli egyre Pesten vagyunk. Itt újra másfél nap szusszanás, aztán irány a naptalan Kelet.

Az utolsó hannoveri nap, tehát január nyolcadika kedd délutánján, valamikor négy és öt óra között cseng a telefon, a nagyobbik leányka veszi föl, Istvánt keresi egy néni magyarul, mondja elbizonytalanodva, s nyújtja a kagylót nekem. Büky Dorottya mutatkozik be, hogy ő a Magyarország Európában Alapítvány ügyvezető titkárnője, Szilágyi Istvánt, az írót keresi, napok óta próbál a nyomomra bukkanni, végre sikerült, az ő alapítványuk hozta létre? felügyeli? a Magyar Irodalmi Díjat, örvendetes hírt közöl, idén a díj zsűrije ezt, megosztva, a Hollóidőnek és Bodor Ádám A börtön szaga című könyvének ítélte oda.

Közben nekem valami bekattant a „megosztva” szóra.

Valahogy kidurrantotta bennem az egót, ami nagyon ritkán fordult elő velem az életem során. Ilyenkor egy másodperc alatt száz méter film szalad le az ember agyában. Láttam magam a kegyosztás színhelyén, kelletlenül állok oda a mikrofonhoz, rossz szájízzel szólalok meg, közben mosolyogni kell, ez meg kényszeredettre sikerül, és hálásan köszönetet kell mondani, okos urak tapsikolnak, mint a jázminok, tévések tolatnak rám, hogy igen, csak három mondatot… Hát kell ez nekem, ha kedvem ellenére való?

Hogy időt nyerjek, megkérdeztem, hogyan akadt a nyomomra. Azt mondja, mikor akárhányadszorra fölhívott a kolozsvári címünkön, egyszer fölvette valaki a telefont, és tört magyarsággal megadta ezt a számot. Ő a román szomszéd, akinél ott szoktuk hagyni a lakás kulcsát, ha elutazunk, hogy megöntözze a szobanövényeket.

A kedves hang közben már tért volna rá a technikai részletekre, hogy mikor és hol lesz a díjátadás, van-e hol megszállnom, és így tovább, mire csak közbeszóltam, álljunk meg egy pillanatra, merthogy én ugye megosztva nem fogadom el. Miért? No, erre mit mondjak? Valamit, amit én is valós oknak érezzek, és ő is elhiggye. Vagy legalábbis belenyugodjon. A további miértjeire az eddigi díjaimat emlegettem, a Kossuth-díjat, és hogy azok után ebben a leosztásban köszönöm… Kértem, ne okozzon ez gondot neki, közben eszembe jutottak híres díj-visszautasítások, ezekből is fölsoroltam párat.

Túl egy tömbből valónak éreztem én ezt a könyvet, még ha amúgy bozót lepi is. Hogy aztán kinek jó, kinek csapnivaló: ítélje meg, aki úgy hiszi, ez a dolga. De úgy gondoltam, még a Magyar Irodalmi Díjjal se fűrészeljük el. Netán regényem hőse, Fortuna úr köszönt, vagy inkább mordult vissza abból a másik időből? Az ő rátartisága működött volna az én döntésem mögött? Az a hajdani kardos kevélység, amit Bornemisza prédikátor urunk annyit ostorozott a Hollóidő idején? Közben magamban hiába keresem az ő zord önérzetét. Ám ha őbenne ott van, honnan?

Évődős kedvemben, ha a céhről szó esik, azt szoktam mondani: az írókat nem az önismereti zavaraikért becsülik, pláne nem az önértékelési zavaraikért… Ezt persze mindig a pályatársaimra értem.

Miközben alighanem magam sem vagyok kivétel.

Büky Dorottya, mielőtt elköszöntünk volna, megkérdezte: mondja, kedves Szilágyi István, ha magát egy jeles férfiú, pályatárs, személyiség fölhívná – nem esküszöm meg, hogy pontosan melyik szót használta, de majdhogy meg nem adta a mellbőségét is –, szóval ha fölhívná, ő nem tudná jobb belátásra bírni a díj elfogadása tekintetében? Nem szó szerint idézem, de ez volt a lényege.

Erre én azt mondtam: körülbelül értem, mire gondol, nem, ne fáradjunk vele; mert én ezen az elhatározásomon nem változtatok. Ennyiben maradtunk. Ez tehát kedden délután volt. Hogy a díj fővédnöke rá egy hétre azt nyilatkozza, ő tova pénteken a Népszabadságból értesült arról, hogy én visszautasítottam a megosztott díjat! Na ne. Holott miután Büky Dorottyával befejeztük, egy órára rá fölhívtam a kuratórium egyik tagját, ki jó barátom, gondoltam, jobb, ha tőlem tudja, hogy áll a bál. S már tudta. Nahát. Akkor én úgy hittem, ezzel lefutottam a magam nehezebbik körét.

Hátravolt még a család. Este búcsúvacsora. Miután asztalhoz ültünk, elmondom, mi volt, erre csend. A gyerekeink köszönik szépen, megvannak, keményen dolgoznak a jobb megélhetésért nagyjából pályájuk elején.

Egyszóval ismeritek apátokat… Hajaj, de mennyire… Személyes dolgaimban egymagam döntök, nemegyszer számukra kiszámíthatatlanul, olykor önkényesen. Kurva dolog ez, mert közben szeretem magam mögött tudni őket. Az ember gyarló, akkor is, ha egyébként pater familias.

A feleségem szólalt meg elsőnek: édesapa jól határozott, tudjátok, az a könyv… nem idézem, mert abban a kötelékben Szilágyi-könyvekről nem sok szó esik. A fiam száraz vörösbort hozott, valami franciát, kevés ilyen fölszabadult, vidám esténk telt együtt.

Éjszaka a vonaton eszembe jutott két történetecske, velük kapcsolatos. István fiunk nyolcvankettőben volt katona Szamosfalván, Kolozsvár keleti határában. Örvendtünk, hogy ide vonultatták be, gondolván, hétvégeken hazajöhet. A kiképzőtiszttől szombatonként meg is kapogatta a kilépőcédulát, ám azt a kapunál örökké eltépték, miután valami helytelenkedők listáján mindig ott szerepelt. Mi jártunk ki hozzá vasárnaponként. Aztán az is kiderült: ha a gyakorlótér felé menet a zászlóalj politikai tisztje meglátta a szakaszt, ifjabb Szilágyit maga elé parancsolta, feküdj és kússz, vagyis rendszeresen felnyalatta a jeges tócsákat vele. Hát ez mi az istenlova? A katonatársak sem értették. Aztán valamelyiktől hallotta, hogy Sziszi, ez az apád miatt van. Ezt a téglájuktól tudták, egyetemi zászlóaljban alkalmaztak ilyet kisegységeknél is, az meg elszólta magát, amikor a többiek szörnyülködtek, miféle apja lehet ennek… Vasárnap visszük a fiúnak az elemózsiát, s hát mondja, de inkább aggódva: mi van körülötted, öreg? Sorra vesszük, mi lehet, hát persze. Beintettem, amikor ősz elején az éppen esedékes hódolat-fóliánst kezdték szerkeszteni a pártfőtitkár akárhányadik születésnapjára, s abba tőlem is szöveget követeltek. Erre a srác: akkor rendben, nehogy miattam meggondold magad, kibírom guggolva is.

A másik történet a lányommal kapcsolatos, miután ötödik éve húzódott a magyarországi állampolgárságuk ügye, s már megszületett a kislányuk is, akit szatyorban vittek bevándoroltatni egyhetesen. Mondom, nem kéne szólnom érdeketekben valakinek? Nehogy. Ha közbenjársz, örök harag, édesapa. Majd csak megadják előbb-utóbb.

Na, ha ezek ilyenek, én miért fogadjam el a szatócs módit, ha kedvem ellenére való?

Szerdán délben érkeztünk Budapestre, fölhívom Lászlóffy Aladárt, tudván, hogy itt van, akarom mondani neki a díjügyet, már tudta. Késő délután jelentkezett Antall Pista, magnóra mondtam azt a szöveget, ami a Rádió Irodalmi Újságjában szombaton délután három óra négy perckor elhangzott.

Csütörtökön délután aztán felhívott a Népszabadságtól Jávorszky Béla Szilárd, hogy mondjam el neki is, amit szükségesnek tartok a díj el nem fogadásáról, de összesen harminchét sornyi helyet hagytak ki a lap első oldalán, ebbe viszont az enyémen kívül még két vélekedésnek kell helyet adniuk, a Bodor Ádáménak és a Büky Dorottyáénak. Kértem, hogy olvassa el nekem, amikor kész a hír. Háromnegyed hatkor visszahívott. A kész szövegből kiderült, hogy Bodor Ádám a hírszerkesztő hozzá intézett kérdéséből tudta meg az én elhatározásomat. Büky Dorottya viszont azt nyilatkozta, hogy miután a dolog így alakult, a zsűri díjátadásig döntéshelyzetben van. Nos, ez pénteken ilyenformán jelent meg a Népszabadságban. Ahonnan a díj fővédnöke, mint az esemény megtörténte után nyilatkozta, értesült… Minek kellenek ezek?

Sok mindenen elgondolkoztam.

Később valaki megkérdezte, nem hivatalosan és nem a sajtó részéről, hogy ugye, Szilágyi úr, „tőlük” nem akarta elfogadni a pénzt. Mire én: nem, uram, amikor én azt mondtam, hogy a megosztott díjat nem fogadom el, abban az is benne van, hogy ha érintetlenül ítélték volna nekem, elfogadtam volna. Hiszen ha vállalkozók pénzt adnak össze, ami irodalomra fordítódik, amivel irodalmi alkotást kívánnak megtisztelni valamely hiteles zsűri döntése nyomán, nos, ez önmagában több, mint gesztus: örvendetes, jövős elgondolás. Egyébként ezt én pár évvel ezelőtt ilyenformán el is mondtam, amikor az Írószövetségben átvettem a Getz-díjat. Gondolom, az az alapítványtevő sem volt az a kimondott népből jött származék. Ha ugyan arról a partról kérdezett a kérdező. Bár lehet, hogy provokált…

Tavaly a Magyar Irodalmi Díjjal tehát nem volt gond, mivel azt Esterházy Péter kapta. Lehet, hogy Esterházy után, aki a legformátumosabb magyar író manapság, ráadásul könyve példányszámrekordokat döntöget, egyszóval lehet, hogy őutána ez a grémium nem akarta vállalni azt, hogy újra egy könyvnek adja a díjat. Nehogy ezzel hasonló rangra emeljen egy következőt. Vagy ki tudja? Lehet, mindezt megfogalmazatlanul, reflexszerűen. Hiszen egy ilyen kitüntetés kanonizációt is szolgál. Maga a kánonba emelés. Ötmillióval kisámfázva. De ne mondjak ilyeneket, mert végül majd még azt hiszik, savanyú a szőlő…

Említettem, sokféle zavartságot éreztem a Hollóidő fogadtatása körül.

Másrészt az is nyilvánvaló, hogy nem akartak átlépni a Hollóidő fölött. Tehát úgy gondolták, ennek ott kell lennie, ráadásul – rémlik, ez a sajtóból kiderült – három zsűritag az első pillanattól kezdve mellette állt. Csakhogy a szavazók hatan voltak, mert Szörényi László, akit a díj alapításakor fölkértek hetediknek, már tavaly sem vett részt a zsűri munkájában. Hogy miért, ő tudja. Kétségtelen, újólag sem hívtak meg helyette mást. Tavaly ez nem okozott gondot, hiszen akkor ott konszenzus lehetett. Itt viszont ez a páros szám megbosszulta magát. Három erre, három másra, ez hát paritás. Ebben a megoldásban a díj gazdái azonban mintha nagyon megnyugodtak volna. Ez abból is kiderült, amilyen lázasan próbálták eligazítani később a dolgokat, miután a megosztósdi léket kapott. Hogy a zsűri döntött így, a zsűri döntése szent. De mennyire…

A fővédnök mindjárt a díjkiosztást követő estén a rádióban azzal nyugtatta meg az irodalmi közt, hogy nagyobb csapás ne érjen egy tehetséges írót, egy jó könyv szerzőjét, mint az, hogy egy másikkal együtt díjazzák. Megosztásról nem szólt. Majd meg valami olyasmit mondott zavarában, hogy a Szilágyi könyve nem lesz attól rosszabb, hogy szerzője ezt a díjat nem fogadta el. Persze értem én, hogy nem úgy gondolta, hogy nem lehet rosszabb, mint amilyen…

A Rádió Irodalmi Újságja szombaton, miután az én mondókám elhangzott, bejelentette, hogy kedden délután az irodalmi műsorban a különböző vélekedéseket fogják közreadni. A különböző vélekedések ugyancsak a fővédnök magyarázataira és magyarázkodásaira korlátozódtak. Ezekben elég sok szó esett a tavalyi díjról, hogy az milyen helyes volt – amit ugye senki sem vitatott. Aztán sorra került az idei, hogy lám, most így döntött a zsűri, hogy az idén kettő legyen, az egyik tehetségesebb, mint a másik.

Amúgy ez így jól nézett volna ki, gondolom, be is kalkulálták: két kis öregember, akiknek egyaránt van Erdélyhez közük, az egyik ott él, a másik onnan jött, nagyjából egyívásúak. Csak mit ád Isten, egyik visszautasítja a díjat. Sebaj, az így megmaradt összeggel akkor mi majd fiatal erdélyi írók előrehaladásán bábáskodunk. Ez amúgy nagyon is rendben van. Csak ugye az a bizonyos lóláb. Mely olykor kilóg. Vagyis itt a kozmetikázási szándék. Aztán megjelentek a sajtóban zavaró, talán a sajtóértekezleten félrehallott furcsaságok is, miszerint Szilágyi ötmillió forintról mondott le az erdélyi irodalom javára, fiatal erdélyi írók javára. Tehát arról is, amit eleve nem szántak neki. Most fognak jönni a fiúk, hogy mi van, hol az ötmillió – gondoltam. Nos, ha nem is így, de azt mindjárt megkérdezték tőlem Kolozsváron, hogy akkor én ugye majd sugallni fogom, hogy ki kapjon. De hiszen ha nem fogadtam el, akkor az a pénz nem az enyém, hogy szólhatnék bele, hogy a későbbiekben mi történjék vele. Mellesleg valahogy az egész díjátadás körüli mókában, ahol ugye a laudációt is megtartották a Hollóidőről, mintha én ott lennék, szóval volt valami olyan látszatkeltés, minthogyha én csak a pénzt utasítanám el. Na most egy irodalmi vagy bármilyen kitüntetés intézmény – szerintem. Még ha ebben az esetben az pénzzel, sőt a mi körülményeink között mondjuk jelentős összeggel jár is. Én ennek az intézménynek a pénzen túl elsősorban a Hollóidőhöz való viszonyulását nem fogadtam el.

Még azért annyit: azt gondoltam, hogy a sajtó foglalkozni fog az üggyel, de nem számítottam a reagálások ilyen hevességére. Aztán megértettem persze, szokatlan dolog ez. Rendhagyó. Az embereket meghökkenti, ha valaki bármi elismerést elutasít, ám ha ez ráadásul pénzzel is jár, jelentős összeggel, teljes az értetlenség. Ennek a köz figyelme mindjárt utánakap. De motivációkra nem kíváncsi. Hárommondatos magyarázatot vár. És nyilván a félnótástól várja a magyarázatot, aki eleresztette a madarat, holott azt meg is kopasztották neki. Mosakodnia kell, már-már bocsánatot kell kérnie. Az értetlenkedő fejcsóválás közben annak szól, hogy az írók, művészek – különösen az újabb érában – mindig panaszkodnak, hogy nem támogatják őket, hogy kevés jövedelemből élnek. Nem titok, hogy nagy hányaduk nagyon szerényen vagy még annál is szerényebben él. És akkor valaki nem nyúl a pénz után. A média hát rávibrált az esetre, én meg kapkodtam pár napig a fejemet. S közben egyre a Bajor Bandi kedvenc mondása járt az eszemben, miszerint a púpos tevék között az a nyomorék, amelyiknek nincs púpja…