Ahol új nincsen

Van fenti s van lenti ég,
felejtésem bennük mértem,
ezért voltam lenni még –
tükrömbe jaj sokszor néztem.

Fél pofával jár a Hold,
hiányzó fele lent a táj,
nem jár vissza aki holt,
élő már hozzám nem talál.

Fáról a csönd, alma hull –
fa sincs: nagy volt lélekzetem,
tetőn amíg legurul,
szívem és a földet lesem.

Édes minden babona,
félelmemben nincsen titok,
jelenemből nincs hova,
múltat és jövőt rég tudok.

Fél pofával jár a Hold,
törött fent a Göncöl rúdja,
hány néma száj, mind dalolt,
homokkal már beomolva –

Nem élni, majd meghalni
kellett ide visszajönnöm,
ahol nincsen új s talmi,
osztoznom gyöngyön, göröngyön.

Hogy lehet

Hogy lehet, hogy nem folyik el a kő
e nehéz ragyogásban,
nem fut el patakban, mint a hó –
emelgetem a lábam
száraz csodálkozásban.

Lenni akar, erősebb nálam

Nem bírok el az életemmel,
lenni akar, erősebb nálam,
minden reggel küzdenem kell,
megmozdul a kezem, a lábam –
lenni akar, erősebb nálam.

Megint az ősz

Megint az ősz, versíró idő,
ömlik a piszkos égi tinta,
fekete éj az ereszekről,
nincsen álmom, papírom tiszta.

Megint az ősz, versíró idő,
ködben rohad a fény, a lámpa,
örömtől nehéz édenünket
villám, reklám hasítja, rázza.

Megint az ősz, versíró idő,
szerelem útján járni, szökni
még hány ezer év vissza, hozzád?
autót, szívet, lovat törni.

Megint az ősz, versíró idő,
sírok, üvegen a metronóm,
arat, arat az ablaktörlő,
át-átcsapja arcod arcomon.