Tőzsér Árpád

Köbölkút és a többiek

Szlovák—magyar és magyar—szlovák nyelvi kölcsönhatások néhány szlovákiai magyar Helynév történetében

Kétszáz évvel Kazinczy Ferenc és a magyar nyelvújítás után, íme, megint dúl sajtónkban az ortológusok és neológusok harca. A változatosság kedvéért most nyelvművelőknek és szociolingvistáknak hívják őket, és nagyon fontos dolgokról vitatkoznak. Nekem, isten tudja, miért, mégis jobban tetszik Kazinczy Ferencnek az a csillagra akasztott ostora, amely így pattog: „Jól és szépen az ír, aki tüzes orthológus és tüzes neológus egyszersmind, s egységben és ellenkezésben van önmagával.”

Az alábbi írásomban a történelmi Felső-Magyarország (ma Szlovákia) néhány hagyományos helynevének, e becses nyelvemlékeinknek a múlt- és jelenbeli sorsáról kívánok szólni, illetve néhány helynévátvétel és -adaptáció felmutatásával a témában rejlő aktuális problémákat kívánom felvetni, s azokat esetleg a szakembereinkben, nyelvészeinkben is aktivizálni. Az ortológus és neológus kíván szólni bennem: mind a kettő úgy látja, hogy egy helynév is van olyan fontos, mint egy cégtáblafelirat.

*

Míg a (magyar és szlovák) történészeink körén belül már létezik egy jelentős csoport, amelynek tagjai látják az 1918, de különösen a felvilágosodás előtti Magyarország „közös haza” jellegét, s műveikben igyekeznek elkerülni a jelzett történelmi fordulók után következő nemzeti különfejlődésnek a „Hungáriába” való visszavetítését (említsük meg itt csak Dušan Kováč és Lubomír Lipták, illetve Glatz Ferenc és Szarka László nevét), addig a nyelvészeink magatartására, munkásságára még mindig az említett, cirka hétszáz éves korszak radikális kétféle megítélése, esetenként a benne zajló nyelvi kölcsönhatások iránti közöny, esetleg azok irányzatos elhallgatása a jellemző.

Azt hiszem, elégséges itt példaként azokra a még nagyon is közelmúltbeli nyelvészeti vitákra utalnom, amelyek sajtónkban (értsd: a szlovák és a szlovákiai magyar lapokban) a szlovák nyelvtörvény kapcsán a helységneveinkről folytak. A vitában részt vevő szlovák nyelvészek és nyelvészkedő történészek a magyar és magyar jellegű történelmi helynevek visszaállítását megakadályozandó, egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni a hétszáz éves szakadatlan nyelvi kölcsönhatásban folyó magyar–szláv(szlovák) fejlődést, s egyre csak a 19. századi magyar helynévadás magyarosító túlkapásait emlegették, álságos módon besorolva azok közé a természetes módon született és sokszor már a 12. vagy 13. századtól adatolható magyar helynévformákat is. A vita magyar résztvevői pedig – többnyire hazai (szlovákiai) helytörténészek, amatőr nyelvészek – a korábbi naiv, népi etimologizálás „eredményeit” és szempontjait védték körömszakadtig.

Egy példa a sok helyett: 1993-ban a Párkány melletti, 1947-től hivatalosan Gbelcének nevezett helység lakói kérték községük nevének a hivatalos visszaváltoztatását a hagyományos Köbölkútra. (A helységnek emez eredeti nevéről már 1233-ból vannak írásos feljegyzések.) A hatóságok (a szlovák nyelvészek tanácsára) a visszakeresztelést nem engedélyezték, mondván, hogy a szlovák Gbelcében a gbel tő úgyis azonos a magyar köböllel, illetve a magyar köböl a szlovák kbelből (ejtve gbel) származik. Ez igaz, az ószláv (»köböl« jelentésű) k?b?l előbb volt, mint a magyar köböl, csakhogy a szlovák Gbelce történelmileg akkor sem autentikus, mert nem tartalmazza azt a hétszáz éves magyar–szláv(szlovák) nyelvi együttlélegzést, amelyet a magyar Köbölkútból ki lehet elemezni. Más szóval: a magyar Köbölkút tartalmazza a térségbeli szláv (szlovák) jelenlét nyelvi elemeit, de a szlovák Gbelce nem utal az itteni magyar hagyományokra és magyar jelenlétre. Aki elismeri a hétszáz éves közös történelmi, kulturális és nyelvi együttfejlődésünket, az ennek az együttfejlődésnek a nyelvi jeleit sem tagadhatja le.

Nem kevésbé kirekesztő jellegű persze a helyi „nyelvészek” etimologizálása sem, amely szerint a Köbölkút eredetileg tulajdonképpen Kőből kút (kőből való kút) volt (egy másik elképzelés szerint pedig „köb öl méretű kút”). Azonkívül pedig – és természetesen ez a lényegesebb – ezen népi szófejtések eredményeit nem lehet megfeleltetni sem a helynévadás szokásainak, sem a nyelvtörténet vonatkozó adatainak. A névadás hagyományai itt ugyanis azt sugalmazzák, hogy először volt a K?b?l (ejtése kb.: kebel) nevű kút, s akörül alakult ki a település, amelynek magyar lakói a számukra értelmetlen nevet megtoldották a magyarázó kút utótaggal; a nyelvtörténet adatai szerint pedig 1233-ban még sem -ből határozóragunk, sem köb főnevünk nem volt. A -ből helyett még az Ómagyar Mária-siralom szerzője is azt mondja (csaknem száz évvel később, mint ahogy a Köbölkút helynév megszületett), hogy belől (pl.: „búa belől kinyuchchad”), a köb szavunk pedig a nyelvújítás korából való, s éppen a köbölből való elvonás eredménye.

S mi következik mindebből?

Mindebből a szlovák–magyar napi koegzisztencia s a szakma számára egyaránt fontos dolgok következnek.

Az együttélésünk számára elsősorban az, hogy ha a nyelvészeink is „koegzisztálni” akarnak, akkor a munkát talán éppen a lexikális kölcsönhatások vizsgálatával kellene újra elkezdeniük. (A magyar kutatók, pl. Kniezsa István, eddig csak a szláv jövevényszavainkkal foglalkoztak, külön a szlovák hatások értékelésére nem tértek ki; a szlovák nyelvészek számára viszont, néhány kevésbé jelentős kísérletet leszámítva, a szlovák nyelv magyar jövevényszavainak és hungarizmusainak a problémája egyszerűen nem létezik.) A nyelvi kölcsönhatások feldolgozása során, ha a feldolgozók csak egy kicsit is ragaszkodnak a szakmai tisztességhez, tárgyszerűséghez, akkor nem lehet nem békésen „koegzisztálniuk”.

A szakma számára pedig többek között olyan hozadéka lehetne e vizsgálódásnak, hogy következtében valószínűleg megelevenedne a középkori magyar és szlovák nyelv hangrendszerének a kutatása. A jövevényszavakban s a különböző lexikális kölcsönhatásokban ugyanis az egyes magán- és mássalhangzók időbeni változása úgy vizsgálható, mint a szórvány- és szövegemlékekben. S mivel sem a szlovák, sem a magyar nyelv nem rendelkezik kellő mennyiségű olyan régi írott szöveggel, amelyeknek alapján az egykori hangzórendszerük megnyugtatóan megállapítható lenne, a magyar nyelv szlovák, illetve a szlovák nyelv magyar jövevényszavai felbecsülhetetlen fontosságúak és értékűek.

Csakhogy ezeknek a kutatása, úgy tűnik, meglehetősen korfüggő, azaz aszerint, hogy a kor nemzetiségileg mennyire toleráns vagy ellenségeskedő, a jövevényszavaink a szókincsünkben kevésbé fontosak vagy éppen elhallgatandók.

Nekem meggyőződésem, hogy az Európai Egyesült Államok küszöbén eljött az ideje a szlovák–magyar nyelvészbékének, s a felújított lexikális kutatásoknak is.

Most pedig nézzünk még néhány olyan magyar–szlovák, illetve szlovák–magyar jövevényszót, ezúttal is elsősorban helységneveket, amelyeknek alaki változásából a nyelvészek szintén értékes hangrendszeri következtetéseket vonhatnak le. (Megjegyzem, az itt következő példáim a vonatkozó szakirodalomban már többé-kevésbé ismertek, újramondásuknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben eredeti kommentárt tudok hozzájuk fűzni. Ígérem, igyekezni fogok.)

Mindenki számára ismert a Pozsonytól mintegy negyven kilométerre fekvő, 1947 előtt csaknem színmagyar Galánta neve. Az elnevezés nyilvánvalóan szláv (a város lakói jelenleg már kb. fele-fele arányban magyarok és szlovákok), a szlovák hangfejlődést alapul véve ma Holota (pusztaság, nyomor, szegénység) lenne a település szlovák neve. S talán éppen ez a nem hízelgő jelentés magyarázza, hogy 1946–47-ben az erőszakos helynévszlovákosítók, nem akarván a városba betelepülő szlovákok érzékenységét sérteni, meghagyták inkább az eredeti szláv, de a mai szlovákok számára már semmitmondó elnevezést.

A Galánta formát írás először 1237-ben rögzíti, de a magyarok minden valószínűség szerint jóval korábban átvették, hisz a név lejegyzésének idején a szláv g hang a szlovák nyelvben már h-nak hangzik. A helynévben megőrzött an (eredetileg on) nazális egyenesen azt sugallja, hogy a magyar lakosság itt már a 10. század előtt megjelenik, hisz ennek a hangzónak az ejtése a cseh és szlovák nyelvben a 10–11. századtól u vagy o.

A Galánta helynévnek tehát a magyarok számára település- és kultúrtörténeti üzenete van, míg a szlovákok elsősorban hangtörténeti adatokat olvashatnak ki belőle. Nevezetesen azt, hogy a magyar átvétel idején a nazális on és a g hang még a szlovák nyelvben is megvolt. Az első ugyanis mára – a lengyel nyelv kivételével – már valamennyi szláv nyelvből kikopott, s hogy a szlovák nyelvben ez a „kikopás” mikor történt meg, arról csak a Galántához hasonló magyar jövevényszavak tanúskodnak; akárcsak a g hang szlovák nyelvbéli sorsáról. (Ez utóbbit, a nazális on-tól eltérően a lengyelen kívül az orosz és délszláv nyelvek is megtartották. A magyar nyelv tanúsága szerint a 10. században még a szlovák nyelvben is mindenképpen megvolt.)

Felvetődik a kérdés: az nem lehet vitás, hogy egy-egy szláv eredetű helynevünk mely szláv nyelvből került át a magyarba (ezek a nevek ugyanis a hely illetősége révén mintegy magukon hordják a „nemzetiségük” jegyeit), de mi bizonyítja a pontos eredetét egy olyan helysemleges szónak, mint – teszem azt – az evőeszköz vagy vasvilla jelentésű villa, mi szól amellett, hogy ez a szó szintén szlovák eredetű?

Az ilyen kérdés teljesen jogos lenne, s megvallom, magam is csak csodálkozni tudok némely szlovák nyelvészek magabiztosságán, mikor pl. a kereszt magyar szóról kijelentik, hogy a szlovákból való átvétel, mikor a szlovák krst tudvalevően egészen másvalamit jelent, mint az alaki magyar megfelelője. A kereszt jelentés kifejezésére ugyanis a szlovák nyelv már a legkorábbi időktől a kríz szót használja, a krst pedig többnyire »keresztelőt« jelent. A magyar kereszt tehát semmiképpen sem származhat a szlovák krstből, csak valamelyik más szláv nyelv „kereszt”-jéből..

S ezzel viszont már azt is elmondtam, hogy egy szláv jövevényszónak a közelebbi eredetét meghatározandó az alakján kívül még sok más vonatkozását, pl. a gazdasági vagy a kultúrtörténeti hátterét, s nem utolsósorban a jelentését is pontosan azonosítanunk kell. De természetesen először is a hangalakját kell megvizsgálnunk.

S most visszatérve a villa példájára:

A magyar nyelvben a 14–15. században lejátszódik egy dl>ll értékű mássalhangzóváltozás (vö.: edlelmes>ellő). S akkor már szinte minden szláv nyelvben régen vila (egy l-lel!) a villa, csak a szlovák (és cseh) nyelvben vidla. A magyar villa ll-je csak ebből a szlovák vidlából magyarázható meg. Az átvétel még a 14–15. század előtt megtörtént, a dl>ll változás már az átvétel után, a magyar nyelvben következett be. (Érvényes mindez például a motolla szavunkra is: a szlovák motovidloból szabályos hangfejlődéssel lett előbb motovillo, aztán hangkieséssel, illetve -nyújtással motovlo és motollo, majd motolla.)

Eddig csupán a magyar nyelv szlovák jövevényszavaival foglalkoztunk. Most, befejezésként lássunk egy példát a szlovák nyelv „hungarizmusaiból” is. (Természetesen nem azért csak egyet, merthogy a szlovák nyelvben olyan kevés magyar jövevényszó létezne. Főiskolás koromban, szlovák szakosként csak én magam kb. 200 ilyen szót gyűjtöttem össze és dolgoztam föl.) S tartsuk magunkat továbbra is vizsgálódásunk fő irányához, maradjunk a toponímiánál, a helyneveknél.

Lévától délre fekszik Nagysalló, az a község, amelynek határában 1849-ben a magyar szabadságharcosok tönkreverték az osztrák hadsereg egyik legerősebb hadtestét. A magyar turista ma már hiába keresné a térképen a község ezen eredeti nevét, helyén a történetileg mit sem mondó, 1947-ben kimódolt, de inkább légből kapott Tekovské Luzany (értsd: Bars-berek) nevet találná. Pedig a települést hosszú évszázadokon keresztül maguk a szlovákok is Šarluhynak hívták, jelezve, hogy a helység ugyan valaha magyar telepítésű volt, de benne vagy a környékén már a szlovák elem is korán megjelent.

A Salló szlovák változata két magyar hangtani régiséget is megőrzött.

A 14–15. században zajlott le nyelvünkben az u hang bizonyos helyzetekben nyíltabbá, o-vá válása, s még korábbra, a 13. századra tehető egy gyakori szóvégi h-szerű hangunk, a ? eltűnése. A Salló szlovák átvétele és adaptálása még akkor történt, mikor a magyar Salló is Sarluhnak hangzott, azaz a 13. században. Ennek a Sarluhnak a szlovák változata, a Šarluhy csak szabályosan képzett szlovák többes szám. A szlovák szó gyakran szerepel a magyar hangtörténetekben, s a magyar u és h (?) hangok egykori meglétét, illetve az első o-ra változását és a második lekopását bizonyítja.

Ennyit hát ízelítőnek a szlovák–magyar, illetve magyar–szlovák lexikális kölcsönhatásokról, elsősorban a helynévátvételekről és adaptációjukkról.

Ján Stanislav szlovák nyelvész, az 1946–47-es helynévszlovákosítás egyik spiritusz rektora írta 1947-ben: „Véleményem szerint tudományos és politikai szempontból sokkal helyesebb lenne e községeket [értsd: a dél-szlovákiai magyar településeket – T. Á.] kipusztult szlovák településekről elnevezni, mintsem új, mesterséges neveket keresni, s így a vidékre ugyan szlovák, de gyakorlatilag mesterséges mázt kenni, amit a külföldi szakemberek – a politikusokról már nem is beszélve – zokon vehetnek tőlünk.”

Nos, több mint fél évszázad eltelte után engedjen meg nekem a rég elhunyt Ján Stanislav két szerény megjegyzést. Az első: a kitűnő, de a magyarokkal szemben erősen elfogult nyelvész a saját jó gondolatát sem praktizálta: a dél-szlovákiai városok, falvak mai mesterséges nevei (lásd: Tekovské Luzany) éppen tőle származnak. A második megjegyzésem: feleslegesen aggódott a tudós professzor: a „külföldi szakemberek” (értsd: a magyarországi nyelvészek, akiket Ján Stanislav jól ismert, s a jelek szerint tartott is tőlük) a fülük botját sem mozdították a barbár, nyelvemlékpusztításokkal egyenlő helynév-genocídiumra. Sőt, máig sem tudok alaposabb szaktanulmányról, amely az egykor megszüntetett helyneveket, az ezeréves magyar–szlovák együttélés e fényes bizonyítékait tárgyazná.

De még mindig jobb későn, mint soha!

Remélem, jelen kisded és ad hoc példatáram is kellőképpen érzékelteti, hogy a tárgy vizsgálata, amellett, hogy izgalmas nyelvi-szellemi kalandokat kínál, mai, koegzisztenciát hirdető, sőt egységesülő világunkban mindenképpen csak hasznos lehetne.

Irodalom

Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai. I. kötet, 1–2. rész. Budapest, 1955.

Ján Stanislav: Odkryté mená slovenských miest a dedín (Felfedett szlovák város- és falunevek). Bratislava, 1947.

Bárczi Géza: Magyar hangtörténet. Budapest, 1954.

A szlovák és szlovákiai magyar napi sajtó 1989 és 1999 között.