Vasy Géza

Az érett költő

Kormos Istvánról

Kormos István többször előadta azt a történetet, amely szerint egyszer Párizsban arról folyt a szó André Frénaud és Nemes Nagy Ágnes társaságában, hogy kinek hány verse van. Frénaud kétszázötvenet mondott, Nemes Nagy alig százat, Kormos pedig azt közölte: öt.1 Azt hitték, játszik, pedig voltaképpen igazat mondott. A párizsi utazásig megjelent verseinek száma valóban csekély, az 1945 előtti közléseket is figyelembe véve körülbelül hatvan, ezek többsége valóban zsenge, később átírt szövegű, s közülük mindössze hét olyan van, amelyet az olvasók ismerhettek, s szövegükön érdemi módosítás – az anyasiratót kivéve – később már nem történt. Ezek az Eltűntek az égen, a Kereszttel hátuk szőrén, a Fehér virág, a Katlan, az Egy kihantolt sírra, a Havas rét és a Vonszolnak piros delfinek. E szövegek ma is az életmű javához tartoznak. A párizsi tartózkodás idején Kormos István tehát már érett költő, s nem egyverses ugyan, nem is öt a pontos szám, hanem az ahhoz közeli hét, ez azonban nem elégítette ki őt – amiként az egyetlen vers sem Kálnoky Lászlót, a hatvanas évek hallgatása sem Pilinszky Jánost –, s úgy gondolta, okkal, hogy ezekben az években fog eldőlni költőként a sorsa.

Már eközben is szembe kellett néznie hallgatásának okaival. Későbbi vallomásaiban 1949 utáni visszavonultságát egyértelműen politikai okokkal magyarázta. Árnyék vetült rá amiatt, hogy a Válasz szerzői közé tartozott. Igaz lehet az is, amit az Óda a kukoricához kapcsán mondott: 1950 táján „kidobtak vele a Csillagtól”.2 Bár a vers akkori szövegét nem ismerhetjük, nyilván nem esztétikai okai voltak az elutasításnak, hanem a sematizmus akkoriban elképesztő mértéke akadályozta az 1970-ben a Népszabadságban nagy sikert arató mű közlését.3

A megjelenés gátoltsága többszörösen is korlátozhatta a versíró kedvet. Még döntőbb lehetett a szemléleti és poétikai elbizonytalanodás: „érzelmesen hittem a felszabadulás utáni évek megváltozott világában, mindnyájunk nagy lehetőségében. A félreállás azért is nehéz volt, mert azok közé tartozom, személyes sorsomban is, akik sokat vártak, és joggal várhattak. Nem elegancia volt ez a félreállás, csak keserű kényszer. Talán túlzott érzékenységgel, korán megláttam a későbbi árnyakat. Se akkor nem örültem ennek a felismerésnek, se most.”4 Ez ügyben belső baráti körének fontos tagjaival is összekülönbözött: „Nem akarta se Juhász, se Nagy Laci elhinni nekem, hogy nagy bajok vannak, veszekedtünk is sokat ezen, mind a ketten sokkal jobban hittek ebben a világban, mint én, becsületükre legyen mondva, noha ők is ugyanúgy látták, hogy bajok vannak, mint én, de ők velem szemben is kitartottak, és csúnyán összevesztünk. Egyszer a Gólyavár előtt találkoztunk, egy évig jóformán nem is beszéltünk, na, elég durván köszöntem el tőlük…”5

Az 1947–1949-es évek eredményei ellenére sem lehetett Kormost kiforrott költőnek tekinteni. Dicséretes politikai tisztánlátása mellett költői világképe és poétikája még formálódóban volt. A kibontakozást nyilván gátolta a csöndre kényszerítettség és kényszerültség. A nyilvánosság részben hiányzott, részben pedig számára használhatatlan, nem-esztétikai tanácsokat adott a követendő költői útról. Ha fennmaradtak volna a költő ez időben keletkezett versszövegei, feltehetően arról tanúskodnának, amiről 1955–1956-os publikációi: valaminő középutat keresett a tárgyiasság és a látomásosság között, de egyelőre még közelebb a hagyományos elemekkel bőven élő leíró jellegű tárgyiassághoz.

Az 1955 végi újrajelentkezés idejére azonban lényegesen más már a magyar líra helyzete, mint öt-hat évvel korábban. A nyilvánosság előtt zajlik Juhász Ferenc és Nagy László szemléleti-poétikai költői forradalma, s irodalmi körökben sokan ismerik Weöres Sándor és Pilinszky János kéziratos alkotásait is. Kormos három ekkori verspublikációja azt tanúsítja, hogy figyel a változásokra, de nem akar, nem is tud követőjük lenni. 1949 óta ars poeticája továbbra is bizonytalan. Újabb elhallgatásának magyarázata lehet az 1956-os tragédia utáni elszomorító irodalmi helyzet s házasságának és ezzel kapcsolatosan egzisztenciális adottságainak számára terhet jelentően túlzott konszolidáltsága is, a legdöntőbb, a szakmai ok azonban mégiscsak az az egyelőre megválaszolhatatlan kérdés lehetett, hogy miképp válhatna ő Nagy Lászlóék méltó társává. Erről ugyan Kormos soha nem nyilatkozott meg, de alighanem analóg ez a helyzet az ifjúkori József Attila-élménnyel: „…engem el is keserített József Attila, mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom. Amikor aztán évekkel később elkezdtem verset írni, ezzel a nagy árnyékkal kellett nekem megküzdenem…”6 Házassága túlságosan konszolidált volt, a magyar líra színképe túl gazdag, s e kettős gátoltság alól a feloldást a kiszakadás jelenthette az ideál-Cécile és az eszmény-Párizs vonzásában.7 Már Budapesten is (Vonszolnak piros delfinek), s látszólag – paradox módon – nem is annyira párizsi tartózkodása alatt (az igazán jelentős versek nem oda kötődnek), hanem hazatérése után.

Kormos István az első párizsi tartózkodása idején lett negyvenéves. Ez már mindenképpen az érett férfikor kezdete, az ember fokozottan felelős az arcáért, azaz a költő elsősorban a műveiért. A számvetés már a budai lakás eleganciájában, majd a szerény párizsi hotelekben is csak azt eredményezhette, hogy második házasságán is túl, lélekben változatlanul otthontalan ember, s hogy noha két évtizede a pályán van, ő a versek nélküli költő. Ebből a helyzetből kellett próbálkoznia a kitöréssel részben egy reális szerelem, részben a megalkotandó versek révén. Mire vagyok képes további életemben? Ez volt a nagy, a valóban sorsdöntő kérdés. A költő már Budapesten is tudta a választ, beleírta a Vonszolnak piros delfinek soraiba. A férfi még Párizsban is, egészen 1965 nyaráig reménykedett, bár sejthette, miként kell majd szükségszerűen döntenie: Cécile ábrándkép marad, életre keltheti magában viszont újra a költőt. Végül is ez a legfontosabb. Hozzátehetjük, az idő őt igazolta: Kormos István nemcsak hazaérkezett Párizsból, hanem a magyar költészetben is beérkezetté vált néhány év múltával.

Minden embernek, így a költőnek is „nagy árnyékokkal” kell megküzdenie. Kormos ez időben végérvényesen rádöbbenhetett arra, hogy számára nem József Attila, nem is Nagy László és Juhász Ferenc a nagy árnyék, hanem saját sorsa. Ezt kell megörökítenie: „A József Attila-i csúcsok alatt is jó költészetet hozott létre minden korban egy-egy magyar költő. Az én világom az enyém, helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém.”8 Erre a saját világra kell tehát összpontosítani, vagyis az élményeket, világképet, a poétikát, a költői nyelvet következetesen szerves egységgé varázsolni. Bár a költő – a Szegény Yorick-kötet néhány bizonytalanabb szólamát figyelembe véve is – érett alkotó már a hatvanas években, az a személy, akinek az élményeit felhasználja, kereső, kérdező, úton lévő ember marad halála napjáig. Ily módon a hatvanas–hetvenes évek lírájának középpontjában a kereső ember meg-megújuló számvetése áll, ellenpontozóan is reflektált vallomásossággal, s a múlt, a jelen és a jövő idődimenzióira egyaránt vonatkoztatva.

A kereső ember létét – amelynek része a halál s a halálutániság is – időben és térben egyaránt elhelyezi. Számára az ember természeti és társadalmi lény, s az előbbi hangsúlyozása is figyelemre méltó sajátossága e lírának. Életútján azért kíséri el mindvégig a kereső magatartás, mert minőségigényét rendre kudarcélmények csúfolják meg. A Kormos-nemzedék költőinek-művészeinek meglehetősen általános, életműveket befolyásoló-meghatározó élményköre ez. Következménye gyakorta a drámaiság, a tragikus látásmód, a kiélező polifónia. A szemléleti polifónia Kormos költészetére is jellemző, de nála ennek egy összebékítő-kiegyenlítő változata a meghatározó. József Attila Reménytelenül című versének nemcsak a kéziratát birtokolta, hanem próbált ő is nehéz helyzetekben is „csalás / nélkül szétnézni könnyedén”.

Az egyén léte az időben természetesen behatárolt, de ez a néhány évtized a civilizáció sok ezer éves múltú és jövőjű időfolyamába ágyazódik. A versek kitüntetett figyelmet fordítanak a kezdőpontra: a születésre. Ismerjük ennek életrajzi okait, a tények legendásítását, de talán más okai is vannak annak, hogy az áldott állapot, a születés, az anyaság és az apaság a 113 lírai mű közül 19-ben jelenik meg, a személyesség után leggyakrabban a karácsony-képzetkörhöz kötve. Sokkal, de sokkal gyakoribb ennél a halálképzet, melynek motívumköre 59 versben található meg, összesen 175 említéssel. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a két elbeszélő költeményben is döntő a halál motívuma, még nyomatékosabb a jelenléte. Az nem lehet meglepő, hogy a hetvenes évek verseiben gyakoribbá válik e motívumkör. A Szegény Yorick-kötetben 18 említés található , az N. N. bolyongásaiban 49, s a terjedelmi arányok ezt csak részben indokolják. A halálképzethez kötődik egy, a személyességével egészen kivételes mozzanat: a halál utáni nemlét minősítése a jelenből. Részben ezért válhatott a Szegény Yorick a költői életmű emblémaversévé, de más későbbi költemények is említhetők (Luca-napra egy korty ital, Harlekin búsul, Rigó kiált fölöttem, Egy veszendő lélekért, Divinyi Mehmed irigye károg).

A behatárolt emberi életutat – miként a Szegény Yorick is tanúsíthatja – nem csupán a civilizáció, hanem a természet időbeliségébe is beépíti a költői szemlélet. A civilizációhoz – a társadalmakhoz és történelmükhöz, kitüntetetten művelődéstörténetükhöz – elsősorban lineáris időszemlélet társul, a természethez ciklikus jellegű. A természetben a változás-, és nem az elmúlásélmény a meghatározó, lehetséges az újjászületés (Aluvók), míg a civilizációban minden elmúlik: a szerelem, az emlék, az élet, a hírnév, a mű. Van azonban némi kölcsönösség. A civilizációban is megfigyelhető ciklikusság (az Egy talicska halálára a rossz társadalmak, az emberi hamisság megjelenítése), s a természetben is némi linearitás (az Egy talicska halálára erre is példa). Az idő egyszerre ciklikus és lineáris jellegének képzetét kelti egyes versek időjátéka, amelyen Kormosnál elsősorban nem múlt, jelen és jövő váltogatását kell érteni, hanem az objektíven mérhető idő relativizálását, sűrítését és tágítását. A gyerekkort felidéző versek egyértelműen érzékeltetik, hogy végérvényesen lezárt, befejezett múltról van szó, az emlékező magatartás mégis időben és térben is szinte testközelinek tudja a régmúltat. S ezt még fokozza is azzal, hogy – feltehetően a gyermekkori betlehemes játékok intenzív bevésődöttségének is köszönhetően – a valóságos betlehemi történet többször is átjátszik a gyermekkori emlékképekbe, s így a történelmi régmúlt és a személyes múlt, a civilizációs örökség és annak személyes elsajátítása szinte egyidejűvé válik. Mindemögött ott van egyfajta naiv vallásosság is, de nem ez a lényeges, hanem a lineáris idő összesűrítése – gyakorlatilag egyetlen ciklusba.

Az egyéni életút rövidségéhez képest mind a civilizáció, mind a természet ideje végtelen, így nyugodtan kijelenthető: „Halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valék Yorick”. Onnan nézve ötszázöt év valóban „kicsi”, akkorra, miként az anyasirató megfogalmazta: „Nem lesz többé neved se / emléked se jeled se / kevesebb vagy mi voltál / egyetlen marék csontnál” (Egy kihantolt sírra).

Az egyén számára jelen idejében négyféle virtuális idő létezik Az egyik a léte előtti és utáni, nélküle való objektív idő. A másik addigi személyes létének megélt idejéből mindaz, amit emlékezete megőriz és felidézni képes. A harmadik a még megélhető s számtalan bizonytalansági elemet tartalmazó jövő idő. Végül a negyedik az az álmodozásidő, amely az említettek mindegyikébe elvezethet külön-külön és egyszerre is, bár elsősorban a jövőre vonatkozik, mégis különbözik tőlük. Kormos lírai világképében meghatározó szerepű ez az álmodozásidő, amelyben egyébként sokkal természetesebb a múlt–jelen–jövő közti különbségek elmosódása. E léthelyzetben a leggyakoribb tárgykörök: a szerelem (Vonszolnak piros delfinek, Tengermély, Hanyatt a tengervízben), a számvetés (Nakonxipánban hull a hó, N. N. bolyongásai), a halál utáni helyzet (Szegény Yorick, Rigó kiált fölöttem). Az álmodozásidő által meghatározott versekben mindig ott van a kijózanodás vagy eleve a józanság, s ez többnyire reményvesztettséget fejez ki: a szerelmi kapcsolat, illetve az élet jövőtlen. Az 1956-ig keletkezett versekben – az átírások után is! – a tartalmi értelemben vizsgált verszárlatoknak mindössze 14,58%-a múlt és befejezett jövő szemléletű. Az 1962 és 1977 közötti szövegeknél ez az arány 57%. Ezzel párhuzamosan a jelenközpontú zárlatok aránya 73%-ról 26%-ra csökkent.

A jövőképben a reményvesztés mellett hangot kap a remény elve, a reálisnak képzelt utópia is, bár ritkán. Ezekben a versekben a magánember és a közösség sorsa egymásra mintázódik, mint az Utánunk és az Egész évben Lucázás tanúsítja. Ugyanakkor a legutolsó versekben hangsúlyosan jelen idejű, de folyamatossá tett, tehát jövőre is utaló módon fejeződik ki egy olyan negatív társadalmi utópia is, amely vissza is vonja az Utánunk reménykedését. Már az Egy talicska halálára (1971) történelemképe is komor, s még inkább áll ez a Katalánokra (1974), bár ez hangsúlyosan a múlt tragédiáit idézi meg. A Vád (1976) azonban – József Attila utóéletét idézve fel nyomatékosan, s önvádat is megfogalmazva – jelen idejű. A feltehetően utolsó befejezett 1977-es mű, a Pásztorok pedig – kétezer év emberiségtörténelmét összegezve – a múltból az azzal azonosnak tudott örök jelenbe lépve fejez ki feloldhatatlanul tragikus történelem- és létszemléletet.

Kormostól idegen volt a pátosz, abban a tragikus formában is, amelyik a Pásztorokban megnyilvánul.9 S bár világképét határozott, mondhatni örök erkölcsi elvek determinálják, nem a mégis-morál embere. Nem lázad a világ ellen, hanem elviseli azt. Időszemlélete alapján idegen tőle az újrakezdés eszméje is. Az életet csak folytatni lehet, s bár nem fatalista, hisz a sorsszerűségben, már a Havas rétben is ez nyilvánul meg: „mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni / keresni megtalálni s megint elveszteni”. Tanulságos e vers azért is, mert itt az ifjúság korát szeretné visszaperelni: megtalálni és megint elveszteni. Erre később – akár az életrajzra, akár a történelmi korszakra gondolva – csak kivételesen kerül sor. Elgondolkoztató ez a hiány, ha tudjuk, hogy a fényes szellők korszaka jó néhány nemzedéktársnál meghatározó emlékké válik a későbbi művekben és visszatekintésekben. Nagy Lászlónál központi motívum az ezt jelölő májusé. Nemes Nagy Ágnes találóan a hároméves irodalom korszakáról beszélt. Kormos István ifjúságát az 1945-ös történelmi cezúrával két nagy szakaszra bonthatjuk. Az elsőről meglehetősen keveset tudunk. Kezdőpontjául célszerűen az elemi iskola nyolcadik osztályának elvégzését tekinthetjük 1938-ban. A céltalanságérzet és a nélkülözések esztendeit a Szijgyártó László-féle magánegyetemi órák és a publikálás módosították jelentősen 1943–1944-ben. A második szakasz ugyancsak nélkülözéssel és csönddel kezdődik (1945–1946), majd az 1947–1949 közötti újrajelentkezéssel és sikerekkel folytatódik, hogy aztán harmadik belső periódusként ismét a hallgatással folytatódjon és záruljon le (1949 – körülbelül 1956). Az első szakaszról – a korai versektől eltekintve – nemigen esik szó a későbbi emlékidézésekben, bár fontos kivétel az Egy hajdanán elrepült ház. A második szakasz középső éveit idézi fel a Sárközi Márta emlékére írt, komor hangvételű A fánk-ujjú asszony. Az 1949 előtti és utáni esztendők közti lényeges különbséget az 1956 utáni évekre s a hatvanasokra is utalóan a Leltár és az Utánunk érzékelteti.

E versek inkább általános jellegű történelemszemléletet fejeznek ki s nem személyes ifjúságélményt. Kormostól tehát előbb a nyomorúságos családi életkörülmények, később a Rákosi-kor vették el az ifjúkor varázslatosságát, de ő erről a kifosztottságról költőként érdemben nem kívánt megnyilatkozni. Ehelyett is a gyermekkort, annak is a Szigetközben megélt szakaszát, az első tíz életévet tette meg központi élményforrássá. Nyilvánvaló, hogy beleépített, visszavetítve, külvárosi, városszéli, pesterzsébeti emlékeket is e versekbe, amint erről egyes korai és annak idején publikált művek átírása tanúskodik (Őszi metszet három csavargóval, Búcsús metszet a mecséri Villonokról). A csavargók, a szegénylegények eredetileg szigetköziek, kispestiek, erzsébetiek is voltak, az átírások után azonban egységesen a szigetközi világhoz kötődnek.

A maga jelen idejében létező ember a Kormos-versekben a különböző idősíkokat mindig időszembesítéssel kapcsolja egymáshoz. Szemléletének kiegyenlítő polifóniája abban is megnyilvánul, hogy az időszembesítés nem értéktelítettség és értékhiány kiélező szembeállítása, illetve csak kivételesen az (főként a szerelmes versekben), hanem – akár a jelent és a múltat, akár a jelent és a jövőt, akár a jelent és a halál utáni civilizációt, akár a jelent és az álmodozásidőt állítja egymás mellé – mindegyik idősík világában ott van az érték s annak korlátozottsága, hiánya is.10

Az egyén léte a térben ugyancsak behatárolt, nem csupán a Földhöz kötött, hanem annak is valamely szegletéhez. Kormos Istvánt életrajza a Szigetközhöz, Budapesthez, Franciaországban Párizshoz és Normandiához köti. E helyszínek közül a versekben Budapest csak epizódszereplő, a többi viszont szimbolikusan is fontos tájjá változik. Velük egyenlő fontosságú a tenger, az óceán. A képzelet persze bejárhatja az egész földkerekséget (Folyók, Testvérek), s fantáziatájakat is teremthet, illetve átértelmezhet (Nakonxipánban hull a hó). A tenger mellett fontos helyszín a folyópart, a mező, valamint a szoba, az otthon, a ház. Miként az idősíkok, gyakorta a terek is párhuzamba állítva, egymással szembesítve jelennek meg. Legismertebb a Párizs–Magyarország és a Normandia–Szigetköz kapcsolat, de jelentős szerepe van a Betlehem–Szigetköz, Magyarország, a Szigetköz–Atlantisz, a szoba–tenger párhuzamoknak is. A térszembesítés sajátossága, hogy általában nem jár együtt értékszembesítéssel. Ha mégis, akkor az a szerelem elérhetetlenségével kapcsolatos, illetve – legáltalánosabban – az élet és a halál lényegi különbségét fejezi ki a földön létezés és a földalattiság valóban feloldhatatlan ellentétességével.

A terek, a verstájak a kisvilágot és a nagyot, az otthonosság- és az egyetemességképzetet egyaránt fontosnak érzékeltetik. A köztük, bennük való létezést – a szegénylegény, a bolyongó, a kereső ember, a clown szerepeinek is megfelelően – a kapcsolatokat létrehozó út, úton levés és a repülés-lebegés-úszás dinamizmust, mozgást kifejező motívumkörei teszik természetessé. Az előbbit 327, az utóbbit 110 szóval, szókapcsolattal dokumentálhatjuk.11

E költői világkép egyenrangúan fontosnak tudja, hogy az ember természeti és társadalmi lény. Az előbbi azt is jelenti számára, hogy az ember része és nem ura a természetnek. Az utóbbi kapcsán pedig azt fejezi ki, hogy bár az ember nem uralja a történelmet sem, de részesévé válhat a civilizációnak. A természeti lényre a jelenközpontúság a jellemző. Érzékszerveink segítségével fogadjuk be a környező világot, tartjuk fenn önmagunkat. A figyelem a testre, az evésre-ivásra, a természeti jelenségekre, a növényekre, állatokra, általában a környezetre és a felfogható ingerekre irányul. Az ember természetbe ágyazottságát kifejező központi motívumkör a vízé.

A társadalmi lényt az értelem irányítja. Örökül kapja az elődök felhalmozott tapasztalatát, s jövőtudata is van. A társadalomba ágyazottság központi motívumköre a civilizációé. Ennek négy fő tárgyköre: a humán kultúra öröksége, kiemelten az erkölcs; az ősi, a finnugor, a népi hagyományok; a Biblia, a kereszténység; a művészet, a mesterek. Másodszor a társadalom, a közösségek: az egyetemesség-emberiség, a szegények, a magyarság. Harmadszor a személyes kapcsolatok: a szülő–gyermek viszony, a szerelem, a barátok, művésztársak. Negyedszer pedig a szerepek: egymással rokoníthatóan is a clowné, a művészé, s ebben az összefüggésben szerep az árva, a szegénylegény, a játékos, bohém ember is. Nem tekinthető viszont szerepnek a szerelmes ember és a gyerekember meghatározó motívuma, hiszen mindegyik létállapot teljes önfeledtséget, célra orientált egyoldalúságot kíván meg. Nem szerepek ezek, hanem a vágyott önazonosság legideálisabb példái a személyiségét formáló, a létével rendszeresen számot vető ember számára.

Ez a személyiség a hetvenes évekre a versek tanúsága szerint „megérkezik”: családja s otthona van, versei születtek, s így hírneve támadt. Egy boldog pillanatban elképzelte az idilli utópiát is (Egész évben Lucázás), ugyanakkor halaszthatatlanul szükségét érezte a létösszegzésnek. Nem azért, mert kiégett, mert befejezettnek vélte munkásságát, hanem talán azért, mert szervezete titkos utakon jelzést adott: a halállal kell szembenéznie. Az életművet illetően a versekben ott a kétely, de nincs semmi félelem: a személyiségében összevegyült természeti és civilizált, társadalmi énjeinek összhangja segít a tudomásulvételben. Ez az összhang nem ekkor teremtődik meg. Ott van már a Kereszttel hátuk szőrén, majd a Havas rét világában, s 1963-tól minden jelentős költeményben.

A költő által véglegesnek tekintett s az utolsó versekkel kiegészített életmű 113 verse – a címekkel együtt, de nem számítva ide a két elbeszélő költeményt – 11 312 szót, a határozott névelőket leszámítva 10 559 szót tartalmaz. Bár a szavak szintjén nem mindig lehet eldönteni, mi melyik motívumkörhöz kapcsolódik közvetlenül, s bár a polifónia a szólamok összetartozását is magában foglalja, tehát a természetbe és a társadalomba ágyazottság szimbiózisát-szintézisét, a természeti szféra szókincse elég határozottan elkülöníthető. Kiemelve a később részletesebben tárgyalandó víz motívumkörét, ehhez 640 említés kötődik. Más költőkkel való egybevetés nélkül is feltűnő az öt érzékszervvel kapcsolatos fogalmak gyakorisága. Eltekintve most attól, hogy ez a költészet is kifejezetten képszerű, erőteljesen vizualitásra törekvő, ennél elemibb szinten összesen 1219 szó kötődik közvetlenül az érzékeléshez, vagyis minden kilencedik szó a teljes versanyagban. A látás fogalomköre 41, a fényé, a színeké 353, az éjé, a homályé 25 említést kap. A hanghatásokat és hiányukat fejezi ki 501 szó, közülük 110 zenei jellegű. A tapintásra 76, a szagokra, illatokra 22 szó utal közvetlenül. Az ízlelésre ugyan csak 5, ám az evésre, ételekre 148, az ivásra, italokra 48. Az érzékelés elemi szinten részben a testre irányul – 447 testrésznévvel találkozhatunk (beleértve az állatokat is) –, részben a természetre. A természet tájai, tárgyai 195, a természeti jelenségek 291, az állatok 290, a növények 201, összesen 977 megnevezéssel szerepelnek. A természetbe ágyazottság 3283 említéssel, 31,09%-os aránynyal képviselteti magát a szókincsben.

Ebből az összegző jellegű felsorolásból is érzékelhető, hogy a természetbe ágyazottság szókincséhez sorolódtak valójában nem oda illő fogalmak is; például vízi járművek, zenei hangok, ételek, italok. Némely esetben átfedések is vannak, hiszen a víz ital is, s vannak vízinövények, -állatok, amelyek mindkét helyen szerepelnek, de ez a pontatlanság csak körülbelül egy százalékkal módosítja az összképet.

Nehezebben áttekinthető a társadalomba ágyazottság szókincse. Annyi bizton állítható, hogy hangsúlyos az elemi civilizációs szint jelenléte. Így a születés, az élet 45, a létige 137, a halál 175, a megnevezés-azonosítás 488 (személynevek, földrajzi nevek), a megszámlálás 151 (számok), a civilizációs tárgyak 646, a köznévi személymeghatározás 260 (foglalkozások, rokonsági állapot, életkorra, más jellemző tulajdonságra utaló megnevezés) szó tartalma. A helyváltoztatást, mozgást 408, az álmodozást, álmot 24, az ősi, a finnugor rétegeket 26, a biblikusságot 197, a pék, a kenyér szimbolikussá emelt fogalmait 63 szó fejezi ki. Kisebb szócsoportokat még lehetne ideiktatni, de a tendenciát ez a 2620 szó is jelzi a maga 24,81%-os arányával. A szókincsben szembeötlő a tájnyelvi, a régies szavak, szóképzések gyakorisága: 190 kifejezést soroltam közéjük. Végső soron ez is civilizációs jelenség. Ezzel az archaizálással lehet kapcsolatos az is, hogy viszont a szókincs modernnek nevezhető rétege igencsak szegényes: a nyelvünkben 1850 után meghonosodott szavak száma a tízet is alig haladja meg.12

Kormos István nem tartozott az elméleti emberek közé, költészettani tapasztalatait minden ismerőse által megcsodált hatalmas versismerete alapján szerezte meg. 1969-ben, majd főleg 1976–1977-ben többször készítettek vele interjút, s ezekben, valamint néhány költőkkel, lírával foglalkozó cikkében vannak kijelentései önnön munkásságáról, líraeszményéről. Egyértelmű, hogy nem mérnöki tudatossággal alkot, csak az ihlet csihol belőle verset: „a véletlen kegyelmének tartom, ha bármit sikerül írnom”,13 ugyanakkor állandónak gondolja a készenléti állapotot: „Az író, ha lábát lógatja is, vagy a Duna-parton könyököl, vagy sakkozik, vagy macskák játékát nézi, mindig csinál valamit, vagy készül valamire. […] A vers, amire készül, esetleg csak öt év múlva bukkan föl emléke elemeiből. De a költészet jelenléte benne állandó, akkor is, amikor évente csak három verset ír.”14

Önmagát alanyi költőnek tekinti: „Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit.”15 Máskor még hozzátette ehhez a gondolathoz: „Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szerencsém, hogy én meg tudom fogalmazni. Ha rögzítek egy nyavalyát, már nem olyan elviselhetetlen.”16 Úgy vélte, hogy tehetségét, fantáziálásra való hajlamát a nagymamától örökölte, az archaizálókedvet pedig a régi magyar költészettől. A népi szürrealizmust nem tartja irányzatnak, s önmagát sem jellemezné e fogalommal. A szó tisztességét, az igazmondást kötelességnek tudja: „A mi költészetünkben csak igazat lehet mondani, még annak is, aki nem akar. Én egyébként szeretnék mindig igazat mondani.”17 Nemcsak nyelvileg kötődött a hagyományhoz: „A magyar költőktől – már szinte a Halotti Beszéd óta – a leghétköznapibb dolgokra várnak receptet. Az írónak ezért mindig »népben« kellett gondolkodnia. Legszemélyesebb dolgaimat is úgy írom hát, hogy elképzelem azt az utazót, aki – mondjuk a villamoson – a verseim fölé hajol.”18 Látszólag szigorúan, valójában csupán igényesen ítélte meg a kísérleti költészetet: „Mindent nem lehet versnek tekinteni, aminek látszólag vers formája van. […] Versben emberről, érzelemről kell hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen ember lehet ez a költő. s ha igazi költő versét olvassuk, bizonyosan olyan embert találunk mögötte, ha megismerjük, amilyennek a verséből elképzeltük. Tehát: a modernség nem azonos a hasbeszéléssel, ahogy ezt sokan tévedésből hiszik. A vers szavak kötéltánca nélkül is vers, sőt kötéltánc nélkül az. Persze, a legszabálytalanabb alakzatú versszövegnek is megvan, ha igazi vers, a legvadabb avantgarde formátlanságnak is megvan a maga különös belső formája.”19

A Szegény Yorick megjelenésétől kezdve Kormos elismerő kritikai fogadtatásban részesült, de az elemzők inkább leírták, mint néhány fogalommal meghatározták volna e líra alapvető sajátosságait. Talán ezért is futott be olyan nagy karriert Szabó Lőrinc 1974-ben megjelent 1945-ös naplójegyzetéből a népi szürrealizmus kategóriája: rendkívül tömör, s a hetvenes években telitalálatnak mutatkozott. Kenyeres Zoltán már ez időben pontosított, s a látomásos népdal és az elvont tárgyiasság társításaként értelmezte a Szegény Yorick-kötetet.20 Kiss Ferenc többek közt az orfikus játékosságot hangsúlyozta,21 majd ismét Kenyeres Zoltán az evidenciaszerű népiséget, a kulturális élmények életélményként való megnyilvánulását.22 Lengyel Balázs modernül romantikus költőt látott Kormosban,23 Könczöl Csaba a poeta minor komoly értékeit taglalta.24 Baránszky-Jób László már elemzésének címében kiemelte a polifonikus líra fogalmát.25 Lator László többször is foglalkozott barátjának munkásságával. Hangsúlyozta a valóság és a képzelet, az álmodozás és az anyagszerűség varázslatos egymásba játszódását.26 Egy más helyen felidézte Nemes Nagy Ágnes egykori kijelentését: „Érdekes egy költő ez a Kormos. Csak mondja, mondja a közhelyeket, és egyszer csak megszólal a hegedűszó.”27 Vasadi Péter a verscímmé emelt profán mágia fogalmát tartja talán a leginkább jellemzőnek a költőre.28 Papp Endre – az ezredvégi nemzedék értelmezőjeként – a reflektált vallomás kisajátíthatatlan játékaként minősíti az életművet.29

Kormos István költészete valóban kisajátíthatatlan valamely zártabb irányzat számára, s mint a példák mutatják, a tündéries költő kisiklik kezünk közül, hiába borítanánk rá fogalmaink hálóját, számára a bogok között is tágas a hely. Mondhatjuk rá, hogy alanyi, önéletrajzi, vallomásos költő. Mondhatjuk, hogy mítoszi, mágikus, mesei, látomásos, népi sajátosságok jellemzik. Mondhatjuk, hogy a tragikus, az elégikus, az idilli, a humoros, a játékos, az ironikus, a szatirikus, a groteszk hangnemek és esztétikai minőségek egyaránt megtalálhatók nála. Mondatjuk, hogy a valósághoz tapadóan tárgyias, de azt is, hogy szabadon szárnyaltatja képzeletét, szürrealista. Mondhatjuk, hogy a dal az alapvető műfaja, de ismerjük elégiáit, rapszódiáit, ódáit, hosszúverseit, prózaversét, siratóit, portréverseit. Úgy gondolom, legtömörebben a tárgyias látomásosság fogalmával írható le a költői életmű, s ez feltétlenül kiegészítendő azzal, hogy emberszemléletét a természetbe és társadalomba ágyazottság szükségszerű kölcsönössége, költői világképét általában is a kiegyenlítő-összebékítő szemléleti-poétikai polifónia határozza meg.

Kormos István költészetének jellemzője, hogy a huszadik század második felében is tiszta lírát művel, nem keveri a műnemeket. Még a nemzedéktársainál oly divatos hosszúvers sem kísérti meg a maga epikolírikus jellegével, az ő két terjedelmes alkotása valóban verses epika: népmese és vogul epikus ének parafrázisa. A műnemi tisztaságon belül a műfaji kevertség azonban rá is jellemző: a klasszikus poétika fogalmai szerint legtöbb versét bajos lenne egyértelműen besorolni. Mert való igaz, hogy dalköltőként indult, bár az életkép sem volt idegen tőle, s az is tény, hogy az Óda a kukoricához valóban óda, a Citerázó asszonyok elégia, az Egy kihantolt sírra sirató, ám az 1962 után keletkezett művek nagy része műfaji szempontból jóval összetettebb, a 65 alkotás közül 8-10 tekinthető dalnak. A többiek műfaji értelemben is polifon jellegűek, még akkor is, ha van a sokszínűségben is determináns műfaji vonásuk.

A mindössze 6 soros, a címmel együtt 22 szóból álló Cinpohár például akár versötletnek, forgácsnak, töredéknek volna tekintető, pedig teljes vers. A „Ne feledd!” ismétlése, keretet adó jellege dalszerűvé teszi, mégse dal. A tömörség az epigramma képzetét kelti. Ez a műfaj az ókori görög költészetben a varázsigéből alakult ki, s az ismétlés, a hatáskeltés vágya annak is jellemzője. Megfelel e vers a klasszicizmus korában keletkezett szerkezetre vonatkozó meghatározásoknak is (expozíció, klauzula, célképzet és afelé való haladás, valamely tény – tárgy – és a hozzá kapcsolódó szellemes megjegyzés). Sorképzése és ritmusa azonban nem idézi az epigrammát. Maga a ritmus egyenesen emelkedő, anapesztikus-jambikus jellegű. A vizuális és ritmikai elemek mássága miatt alig lehet olyan olvasó, aki epigrammának minősítené e művet. Pedig leginkább mégis az: a varázsige, a sírfelirat, a cinpohárra jelképesen rávésett emlékvers, emlékdal szintézise. Teljesen logikus a cinpohár és az édesanya, sőt az ivás mint életfeltétel és az édesanya mint életadó forrás közötti metonimikus kapcsolat is. Íme, ismét a polifonikussághoz jutottunk el, amely, úgy látszik, e költészet számos rétegét áthatja. Ezt találtuk az esztétikai minőségeknél, a hangnemeknél, ahol elsősorban a tragikum és a komikum, az idill és az elégikusság, a derűsen játékos és a groteszk szerves egymáshoz illesztése figyelhető meg. Nem annyira Janus-arcú módon, tehát nem úgy, hogy hol ezt, hol azt a sajátosságát mutatja inkább a vers, hanem az egész bizonyul ilyennek is meg olyannak is.

Kormos életidejében a magyar lírában több olyan tendencia is megmutatkozott, amely fellazította a versszerkezetet (látomásosság, automatizmus, neoavantgárd). Rá mindvégig a megszerkesztettség jellemző, s ezzel együtt a művészi egyszerűség, átlátszóság. Keletkezett ugyan néhány lazábban szürrealisztikus verse, főként a Szegény Yorick-kötet időszakában, de nem ezek a meghatározóak. Az N. N. bolyongásai-kötetből az ilyesmi már kiiktatódik, s maga a kötet is szigorúan és következetesen megkomponált. A megszerkesztettség természetesen nemcsak egyes versekre vagy az említett kötetre érvényes, hanem az egész érett kori költői világra. A motívumok rendszerét is kifejező szókincsanyag már vázolt sajátosságai ezt különösen érzékletesen tanúsítják. Valóban saját költői világot fejeznek ki, olyant, amilyent senki más nem élt át, s így nem is örökíthetett meg.

A viszonylag kis számú mű szókincse feltűnően változatos, gazdag. Meghatározó az alapszókincs, egyéni jellemző a személynevek, a földrajzi nevek, a számnevek használata, az archaizálás, a ritka, a régies szavak kedvelése. Néhány egyéni szóösszetétele önmagában költői kép erejű: dombkötéltánc, mohahomály, denevérszavak, koromtenger, búzatested, szóbilincslánc, pisztránghasad stb. A magyar nyelv és a költői képalkotás sajátosságainak megfelelően azonban inkább mondatértékű szókapcsolatok révén alkotja meg legtömörebben kifejezett képeit: „amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt”, „ötforintos pelyhekkel jön a hó”, „átdöfi a sárkány- / kemence lánghasát”, „keresztem lángol térdeden”, „fázva csipognak rímeim”, „nem fájna, ha egy nagy csontkalapács / a halántékomra csördítene”, „míg fénybe nem fullad a tinta”, „harminc2 recéjű csontfűrész 4száz éve a fogsorod” stb.

Kormos nemcsak az életben, a költészetben is kedvelte a játékot, a nyelvit is. Már ifjan írt egy félig-meddig halandzsaverset (Úttalan út). Korai verseinek átírásában az eredetinél jóval több a nyelvi játékosság. A kései Hommage a kendertilolófának is félhalandzsa, azaz érthető szöveg. Részben nyelvi játék a Folyók leltára és jellemzése, képzeletbeli folyó-szeretők névadása, s gyakorta játékos a ritka szavak használata is, akárcsak az egyéni írásmód: császkál, hilintáz, szuszkáló, sánta-csámpa, csicsonkáznak, trüszkölvén tüsszögök, füttyög, kihoppáz, veres a zórod, lequáros, csiszonkodik, bukseggelő napon stb. A tiszta játékosság legsokoldalúbb megvalósulása a Weöres Sándort köszöntő Rajz a nap-köszörűsről.

Nyelvi játék is lehet az ismétlés, ám az ismétlődés sokkal általánosabb, többrétű, ugyanakkor meghatározó jelenség a Kormos-lírában is. Mivel viszonylag könnyen átlátható életműről van szó, talán még szembeötlőbbek formái. Gyakori a szövegelemek változatlan vagy variációs ismétlése. Ez – főként a terjedelmesebb alkotásokban – szövegszervező, szerkezetet meghatározó elv is (Óda a kukoricához, Egy kihantolt sírra, Folyók, Egy talicska halálára). A többszörös ismétlődés mellett a másik gyakori eljárás a versnek keretet adó jellegű (Testvérek, Utánunk, Tengermély, Metszet: felhőszakadás után, Cinpohár, Hanyatt a tengervízben, Kannibál szerenád, Egy rákvadászat emlékére). Az ismétlés sajátos esete a rájátszás, a megidézés. Kormos él az önidézéssel is: a kései Álomi metszet három csavargóval és a Zeppelinező vándorok a korai csavargóversekre utal. (Igaz, elképzelhető, hogy e két vers is ősszövegek kései átírása, ám ez is önidézés, amiként maga az átírás is voltaképpen rájátszás egy korábbi – bár saját – szövegre.) A civilizációs motívumok közül több magától értetődően idézés, rájátszás. A legdöntőbb a biblikus motívumkör, illetve a művészek, a művészet világa, ezen belül a Rajz a nap-köszörűsről és a Divinyi Mehmed irigye károg.

Verstani szempontból már tapasztalhattuk, hogy a legkorábbi versek ütemhangsúlyos ritmusait 1947-től gyakran váltották fel jambikus sortípusok. A tiszta időmértékesség azonban ritkán jellemzi a verseket, inkább az a laza jambikusság a gyakori, amely az ütemhangsúlyossággal elegyedve szimultán ritmust eredményez, több-kevesebb költői szabadsággal. A másik gyakori verstípus a fél-szabadvers, amely ritmikai értelemben rapszodikus (Anne de Chartes, A fánk-ujjú asszony, Folyók, Sárga eső, Samu király, Egy hajdanán elrepült ház). A rímelés sem kötődik szigorú szabályokhoz. Nagyon ritkán használ tiszta rímeket, ha igen, akkor az többnyire önrím vagy ragrím. Sok a nem rímelő sora, kedveli a félrímeket, a rejtettnek nevezhető, szabálytalanul megjelenő rímelést. Olykor alig lehet észrevenni, hogy egyes sorok rímelnek. Talán meglepő, de szabadvers-szerű, rímtelen munkái is feszesek, a megformáltság ezeket is jellemzi. A ritmus kevert, szimultán jellege is a költői világ összetettségét, polifóniáját erősíti.

Már idézett vallomása szerint alanyi költőnek nevezte önmagát. Mások az önéletrajziságot, a vallomásosságot hangsúlyozták, árnyalva ezt a reflektivitással. Kormos érett verseiben az élmény, a tapasztalat leírása, az átélésről szóló vallomás és a reflexió rétegződik egymásra. Korántsem egyoldalú, egyirányú folyamatról van szó. A személyiség az érzékszervei által felfogottakat átáramoltatja magán, rendezi, értelmezi, majd megállapításait valamilyen formában közli másokkal, a világgal. Reflexióira másik személy(ek), a világ ugyancsak reflektál, s ez a folyamat az időben ismétlődhet. Ez a mozgalmasság épül be a versek sorába. Igencsak kommunikatív magatartás ez: nemcsak önkifejezés, hanem egyúttal a másikra, a másokra való folytonos odafigyelés is. Bizonyos, hogy ezt is kifejezik a verseiben megmutatkozó, nyelvtanilag is jelzett perszonális kapcsolatok. E vallomáslíra 113 alkotásából csak 29-ben áll egyedül az én a középpontban (egyes szám első személy, önmegszólító te, sőt két alkalommal [ön]megszólító ő). 54 műben az én–te/ti és az én–ő/ők kapcsolat a nyomatékos, 7 pedig többes szám első személyben szólal meg. Mindössze 23 olyan alkotás van, amely „személytelen” egyes és többes szám harmadik személyű. A reflektivitásnak ez a hangsúlyozott interperszonalitása dinamikusabbá, nemegyszer drámaibbá teszi e lírát. Sok benne a döntési helyzet, oly módon is, hogy szinte megelőlegeződik a későbbi, várható döntés a maga kényszerű következményeivel, oly módon is, hogy most kell-kellene nekem-neked dönteni, s oly módon is, hogy egy korábbi döntés következményeként, az azok által korlátozott lehetőségek között kell dönteni. A nemleges, a kényszerű döntések rendre értékveszteséget okoznak, a kifosztottság képzetét erősítik, feltűnően sokszor fejeződik ki a hiány, gyakran a tagadás, közvetlenül a tagadószó által is. A 113 versben összesen 234 alkalommal fordul elő a tagadószó valamilyen alakja, s természetesen számos más módja is van a tagadás, a hiány érzékeltetésének. Ugyanakkor érdemes azért arra is figyelni, hogy a tagadás a versekben nem feltétlenül a kifosztottsággal kapcsolatos. Kifejezhet pozitív tendenciákat, értékek melletti elkötelezettséget (ne feledd!, nem bánt senki, de semmi vész, nem hülyéskedek), s teheti ezt oly módon is, hogy a negatív lehetőség hiányát közli (nem éjszakai partok vize, nem fúlhat bele álmom), illetve akként is, hogy két – értékeit tekintve semleges – lehetőség közül határolódik el az egyiktől (de ne csak lassút fütyülj, nem szárcsasiratás, szárcsahalál elégiája ez).

Az állandósult számvetéshelyzet spontán és tudatos módon is előhívja, működteti a reflektivitást, ennek összetettsége is polifon sajátosság. A fiatal költő inkább kifejezni akarta önmagát, az érett lírikus önmaga és a létezés megértésére törekszik. Eközben mindig képszerű: éles, tiszta, konkrét képekkel fejezi ki lét- és történetfilozófiáját. Számos versének szinte lerajzolható, megfesthető a lényeges elemeket tekintve az alapképe, oly mértékben rögzítik a helyszínt, a tárgyakat, az emberi helyzetet, ugyanakkor ezek a befogadóban megjelenő képek kifejezetten szimbolikusak is.

E líra önéletrajzi jellege és szürrealisztikus tendenciái békésen illeszkednek egymáshoz, még a huszadik század második felének olvasói előtt is elfedik azt a tényt, hogy a Kormos István nevű személy életrajza és a Kormos-lírában megjelenő életrajz korántsem azonos. Számos lírikus kapcsán lehet ugyanezt megállapítani, már a XIX. századiak közül is, arra azonban alig akad példa, hogy valaki a legalapvetőbb – s végső soron ellenőrizhető – életrajzi adatait is átköltse, a valóságosnak olykor éppen az ellenkezőjét állítsa következetesen. A Kormos-líra – és az interjúk, vallomások – életrajza fiktív, teremtett életrajz, amelyben ugyan vannak valóságos elemek is szép számban, de nem oly nagy mértékű benne a fiktivitás, az átalakítás, hogy a teremtettség a maga körébe vonja a valóságosat is. Szinte egy verses életrajzi regény fő vonalai és némely epizódjai bontakoznak ki, s bár egyes elemeket meg lehet cáfolni, másokat igazolni fellelt vagy fellelhető dokumentumokkal, a teremtettség a lényeg.

Kormos István azonban nemcsak saját életútjának lényegi elemeit formálta át, hanem a költői pálya 1955 előtti szakaszát is. Az eredetiektől az átírt versek is radikálisan különböznek. Nemcsak a pályakezdő és az érett költő színvonalkülönbségében, hanem világképben, a poétikai eszközök jellegében is. A töltelék elemek kirostálása, a többszörösen tartalmas képek alkalmazása, a komplexitásra törekvés tudatos költői munka eredménye. Kiss Ferenc30 a Névtábla seholnincs ajtómra és a Három napja című verseket elemezte ebből a szempontból, s ezek valóban reprezentatív művek, az első éppen az életművet indító darabbá nemesül, de említhetnénk más szövegeket is. Mind arra lehet példa, hogy a mutáló – bár tehetségre valló – vershang éretté vált, mondhatnánk azt is: artisztikussá. S hozzátehetjük: nem oly módon, amiként a negyvenes évek végén a költő elképzelte, s néhány versében meg is valósította az artisztikusságot. Az átdolgozásokat a Szegény Yorick költője végzi el.

Nyilvánvaló, hogy a hatvanas évek versszemléletéből sok minden kikerülhetetlenül jelen van az átírásokban. Mindjárt a Névtábla seholnincs ajtómra kimondja a domináns bevégzettségélményt, a haláltudatot:

Ám e vers egésze és e zárlata is kettős jelentésű, mert nemcsak a haláltudat van jelen benne, hanem egy tündéries-játékos édeni szemlélet is, amely itt többek között finoman utal a régi versek átírásának, bűbájolásának tényére. E kettősség az átírások legfőbb jegye. Komorabbá válnak az eredeti szövegek: a bevégzettség, a pusztulás, a halál sokkal többször szerepel bennük. Árulkodó a Dülöngélünk indításának módosítása: „Megyünk hát a tisztább jövő / felé sorban” helyett „Megyünk fekete jövendőnk / felé sorban” lesz.31 Idézhetnénk a Karcos torokkal, az Aludnék, az Emlékezés Hadurunk korára, a Levegőt Harpagonnak!, a Kifosztott erdő, az Egy lusta költőre sorait és eredetijüket is. Csak a halál képeinek beépítéséből példázva: „szekerünk a Szent Mihály – / lova”, „bombatölcsér vize agyagsárga, / szemem veri bugyborékolása”, „Tölcsért temettem, ahol / bomba csattant”, „Tíz ujj kifosztott erdőmben, / csukom-szétnyitom, / varjat lincselő egekből / hull fehér szirom”, „Jön idő, koporsó-komor”.

Ezt az élményt keresztezi, oldja is fel sokban a tündériesség-játékosság-édeniség. Ez a vonás a Szegény Yorick-ciklusban nincs jelen, itt viszont lényegi lesz. Kormos az átírásokkal a költői „gyermekkort” idézte fel, s megpróbálta azt értékekben gazdagabbá varázsolni, felhőtlenebbé változtatni, ugyanakkor nem hallgathatta el, hogy az érett férfi haláltudatával varázsol. Mindeközben történetileg és életrajzilag is hiteles maradhatott, hiszen a háború előtti, alatti és utáni években nélkülözés és halálveszedelem volt az ő része is. Talán e költői gyerekkor rekonstrukciója is előkészítette – a szerelem motívuma mellett – azt, hogy a gyerekmotívum egyre meghatározóbbá váljék a pályán.

Az átdolgozás maga játék, jó mulatság is lehetett a költő számára – akinek ekkor már komoly műfordítói rutinja van –, nem „szent” szövegekhez nyúlt, hanem saját süvölvénylétét formálhatta át. Mindehhez közeli példa lehetett számára Nagy László hasonló jellegű, bár egy fokkal szelídebb mértékű tevékenysége.32 Kormos arra törekedett, hogy ifjúságának tisztaságát, derűjét, bájosságát is megőrizhesse. Összetettebb poétikai tudásával és világszemléletével azonban ezt csak a kulturális élményrétegek sokkal elevenebb beépítésével tudta elképzelni és elérni. Gyakoriak mítoszi és irodalmi stilizációi, ezek azonban nemcsak mítoszemlékként, irodalomként jelennek meg, hanem a személyesen átélt lét szerves részeként. A személyes és a szimbolikus nemcsak utal egymásra, hanem szinte azonossá is válik, ugyanannak a lényegnek kétféle megnyilvánulásává. Ez a fajta stilizáció a kereső ember egyik találata is: a bevégzettséggel hadakozva, ha nem is egy valódi, de egy stilizált édeniséget fel tud mutatni, a stilizációval is, az ellenpontozással is érzékeltetve az éden virtuális voltát. E líra orpheuszi jellegűvé minősítését nagymértékben ez a stilizáció alapozta meg – s természetesen az Orpheus panasza, az elérhetetlen szerelem motívuma. Abban az értelemben viszont, amiként Hamvas Béla beszélt Weöres Sándor kapcsán a homéroszi és az orpheuszi költészetről mint két fő tendenciáról a világlírában,33 Kormost csak erős fenntartásokkal nevezhetjük orpheuszi vagy akár Weöres Sándor nyomdokán haladó költőnek. Rá ez ügyben is a kétféle tendencia összebékítésére való törekvés jellemző.

Az édeniség képzetét is felidéző stilizáció képekben leggyakoribb eleme a kereszténység profanizált mítoszkincse, amelyben megjelenik az Úrjézus, Szent Péter, Gábriel főangyal, „Sándor, József, Benedek, / Pongrác, Szervác, Bonifác, / aprószentek, fagyosszentek”, Mikulás és Vízkereszt napja, a Kánaán és Betlehem. Ha például a Dülöngélünk eredeti anyagát egybevetjük a rekonstruált ciklussal, akkor 6 biblikus elemmel szemben 25 szerepel az utóbbiban. A biblikus elem jelen van a Szegény Yorick kötetben is, meghatározóvá, kikerülhetetlenné azonban a hetvenes évek verseiben válik.

A stilizálás másik szembeötlő sajátossága az egyetemes kultúra nagyjainak, irodalmi alakoknak, történelmi személyiségeknek a szerepeltetése. Erre általában nem tragikus, hanem játékos vagy ironikus módon kerül sor. A Dülöngélünk-kötetben még csak Dózsa, Tündér Ilona és Batu kán említődött. Az átdolgozáskor csak a kán neve maradt meg, viszont megjelenik Titánia a lapulegyezővel, a csavargók „Walther von der Vogelweide / hárfa-hangján” dalolnak, Búcsús metszet a mecséri Villonokról készült. Megjelenik a térbeli tágasság is, itt a későbbi francia élményekkel dúsítva: „Pontoise, Mecsér vagy Párizs, / testvér szentek”, máshol a képzeletbeli utazásokat vetítve vissza: „Jáva felé úszó briggre / szálltam volna” (Dörmögő).

A tündériesség-édeniség legtisztábban olyan versekben van jelen, amelyek nem voltak benne a Dülöngélünkben, s bár megjelentek, nehezen voltak fellelhetőek. A költői képzelet itt gátlásoktól mentesebben mozoghatott. Az Eső esik kisangyala és Szent Pétere egy reális életképben és egy legendában egyszerre van jelen, s cselekedeteik annyira emberiek és tiszták, amilyenek csak az édeniség állapotában lehetnek. A nyár gyermekei mesei gyerekvilágot idéz, olyan tájképet ad, amelyen idilli nyugalom árad szét. A tárgyak, jelenségek úgy személyesülnek meg, hogy emberiesülnek is: „Kölyök felhőcske szendereg”, „le-föl sétálgat a vödör”, „A rét zöld lábakon szalad, / fésülgeti hétujjú szél, / veremben répa aluszik, / kukoricához tök beszél.” Ebben az emberies tájban ideillő állatok élnek: „barázdában két nyúl kotyog / oroszul, németül, csehül. // Sárkány a szérűn, morrogó, / torka gyöngy rozsszemet fuvall.” S mindez azért, hogy a vers centrumában megjelenhessen az a gyermek is, aki a személytelen beszélő szerelme: „Mézes Annuska játszogat / kaviccsal, halpattantyúval.”

Ebben a stilizációban a tárgyiasság és a látomás is édestestvérek. A nincsből itt mégis van lesz, az öröm és a kín egyaránt dallá finomul. A legteljesebb példa erre a Szarvas szarván száll az idő. Kalevalai világot idéz ez a baranyai népmese nyomán eredetileg 1948-ban keletkezett mítosz. Az örök élet ábrándja, a tökéletes édeniség végül is mint természetellenes, nem emberhez mért világ jelenik meg.

Ez a mítosz elbeszéli azt, amit a lírai művek összessége a műnem sajátosságai szerint ugyancsak kifejez: a haláltudatos létet. Az élet és halál egymásba oltott természetét.

Jegyzetek

1A vasmozsár törője alatt, 158.

2Uo. 180.

3Uo.

4Uo. 137. (1969.)

5Uo. 242–243. A költő ugyanitt később írt és jóval később megjelent engesztelő versnek nevezte a Testvéreket.

6Uo. 235.

7Szabadulni szeretett volna a fojtogató Rab-ságból. (A Rab Zsuzsával való házasságból.)

8A vasmozsár törője alatt, 213.

9E versben kivételessége miatt is oly különleges hatású a tragikus pátosz.

10Különösen tanulságos lehet ebből a szempontból a Tél Normandiában, a Medve, a Jóslat, a Majd tél jön, a Hanyatt a tengervízben, az N. N. bolyongásai, az Október, az Egy rákvadászat emlékére.

11Mivel az életmű egyelőre nincs számítógépen feldolgozva, s mivel a költői nyelv sajátosságaiból következően olykor nem lehet s nem is szükséges tartalmi szempontból egyértelműen minősíteni a közléseket, ezek az adatok s a későbbiek is csak megközelítő pontosságúak.

12A huszadik században keletkezett, elterjedt szavak: boeing, kuka, repülő(gép), tank, vekker, s feltehetően a dodgem. A század második feléből valók: benzin, bicikli, fotográfia, guberál, pókerez, zabi(gyerek).

13A vasmozsár törője alatt, 154.

14Uo. 158.

15Uo. 159.

16Uo. 179.

17Uo. 251.

18Uo. 170.

19Uo. 198.

201972, Kenyeres Zoltán: Gondolkodó irodalom, 1974. 242.

211973, Kiss Ferenc, in: A magyar irodalom története 1945–1975. II/2. A költészet, 1986. 704.

221975, Kenyeres Zoltán: A lélek fényűzése, 1983. 261.

231974, Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre, 1977. 187.

241979, Könczöl Csaba: Tükörszoba, 1986. 279.

251980, Baránszky-Jób László: Teremtő értékelés, 1984. 470.

261980, Lator László: Szigettenger. 1993. 261–270.

271994, Lator László, in: Irodalomismeret, 1994/4. 32.

281993, Vasadi Péter, in: Műhely, Kormos-szám, 1993. 544.

291996, Papp Endre: Megállni a megértésnél? 2001. 34–45.

30Kiss Ferenc: Interferenciák, 1984. 131–143.

31Furcsa lenne, ha előkerülne e versnek is egy még korábbi változata, amelyben még és már a fekete jelző vagy szinonimája szerepelne, bár ez csak megerősítené a Karcos torokkal 1945 utáni átírásának részben politikai okát.

32Nagy László a maga pályakezdésének rekonstrukcióját a Deres majális című gyűjteményes kötetben tette közzé (1957). Sok publikált versét törölte, még több kéziratát jelentősen átírta.

33Hamvas Béla: A Medúza, Diárium, 1944/2. és Magyar Orpheusz 1990. 213–217.