Balázs Géza

Hartay Csaba:
Az idegen irány

Barbarcium Könyvműhely, 2001

Hartay Csaba távolságtartó, és nagyon emberközeli. Először ismerkedjünk meg vele: lássuk az önmeghatározást. Előző kötetében (Gyertyataposás, 1998) is felbukkannak már ilyenek, mint a Semmizmus vagy A vers csöndje, az újban, a harmadikban pedig már több alakban is: Szerepterület, Éntörvényűség; a Piros-ciklusban szinte hemzsegnek effélék: Sztárversek, Verspektíva, Hátra arc poétika. Ilyen önmeghatározó versnek tekinthető a kötet címadó, tehát kulcsverse, Az idegen irány is. A Találkozásokban Nemes Nagy Ágnest, Ladányi Mihályt, Sárándit (Sárándi Józsefet) és Elvis Presleyt említi, egy másikban a Sárkányfű, Gergely Ágnes kötete veszi körül dezodorok és Unicum + sör párosítás társaságában. Mindazonáltal határozottan „éntörvényű”, finoman, érzékítően „húz” Nemes Nagyhoz, az új tárgyiassághoz; ha nem szorítanám rögtön ketrecbe, azt is mondanám, a szecessziós vonásokkal árnyalt újklasszicizmushoz, általában a humanista értékekhez, érintve az értelmezés lehetőségeit-lehetetlenségeit. Azonban mesterei-barátai (?) mégsem hagynak rajta túl erős nyomot, a verstájak és a verstárgyak olykor már-már „hűvösek”, hidegek, az élet nem eléggé érdekes és jelentős, persze van azért egy-egy kocsma, játékterem, kollégiumi, iskolai, vízparti emlék, de nem fűti át túlzott személyesség, romantika pedig egyáltalán nem. Egyszerű boldogság ez. Pedig meglehetősen ismert, érzelmekkel telíthető tájat, szülőhelyet rajzol. Egy kisvárost (tudható: Szarvast), Körös-partot, arborétumot, mólót, strandot, ligetet, mamutfenyőt, halászcsárdát, halászladikot, hidat – s egyszer ellátogat Szeghalomra, valamint a Mecsekbe is, mégis e táj időtlen, ahogy a bevezető kulcsvers is mondja: „A szög nulla fokos / Rés az időn”. Távolságtartó, „éntörvényű” és pontos költő.

Hartay harmadik kötetének két kulcsszava a „jel” és a „hiány” lehetne. A „hiány” a természetes, megszokott, persze olykor cselekvésre sarkalló állapot. „Jel” minden – amely bennünk telítődik jelentéssel, mi pedig örök jelfejtőként, értelmezőként megyünk a jelek nyomában. Az új kötetben hétszer bukkan föl a hiány szó, mégis
a legtalálóbban ez a hiány nélküli, „értékhiányos” sor tükrözi: „Egy gyomornyi nyirkos semmi vár” (18). A további hiányok: madárhiány (20), „a látvány most vízhiányban szenved” (30), dermesztő hiány (88), „Megszólal a tökéletlenség és a hiány” (98), végül pedig „Betömni a hiányt” (16). S vannak még „hiányos sárga kartonok” (24), valamint „Hiányzom az álmaimnak” (83).
A meg nem nevezett „hiányok” tára még gazdagabb lehetne: valamiféle cél hiánya (más szóval az európai emberre oly jellemző racionalitás hiánya, s helyén az alföldi embernek a keleti gyökereinkből eredeztethető szemlélődése, bölcs vizsgálódása, kritikus éllel a „patópáloskodás” gesztusa) vagy a természethiány, a társhiány, a szerelemhiány, az eseményhiány. És még napestig sorolhatnók.

Hartay Csabának tehát a „hiány” az ihletője. A „hiány” úgy telítődik jelentéssel, ha a jeleket leírjuk, meghatározzuk, értelmezzük. „Mit jelentenek az emlékszerű látomások” (25) – kérdezi a Mit jelent? című versében. Nem igazi a nyár („Valamit itattak a nyárral”), „levegőtlen úszhatatlan” a nyári táj, a strandjelenet, nem igazi az erotika és a szex sem. Minden jel, ráadásul minden időtlen, elvont, titokzatos, allegóriákhoz kapcsolódó: „A jel, mint forró műemlék a domboldalon” (33), „A nap helyén a végtelen jele ragyog” (100), „Semmi jelölés vagy kilincs” (103), valamint a jelbe fogalmazott ember: „Valami jelre / Tájékozódási pontra vártak az arcok” (70), a Jelenségben megformált „én”: „A madár és én elöl / Jelként az égi jármű homlokán” (77).

Jelek a betűk, és természetesen jel a nyelv is. Jelfejtési nehézségek bőven adódnak: „Homokot szórt a fémtálcára, / s belerajzolt egy nullát, vagy O betűt” (33). A „hiány” megszólalása is „hiányos”: „Ká vagy há betűvel kezdődő szavak ezek”, valamint „És a cé hajnal előtt” (98), illetve lehet egyértelmű, de ilyet az esztétizáló költő nem ír le, csak „hiányosan”, visszafogottan jelöl: „Lehajolok a szétszórt / kéziratokért, s a nyitott ablak bal / szárnyába beverem a fejem. A ku. Az.” (42). Ha az értelmezés nem tökéletes, javít, pontosít, küzd a kifejezéssel: „Kiborítja a piros lakkot / Vörös lakkot / Javít ki ingerülten” (38), „Majd helyreigazítom őket” (69).

Ha a jelek mélyvilágában kalandozunk, egészen biztosan eljutunk a színekig. Az idegen irány című kötet az alap-alapszínekre épül, sorrendben: zöld – sárga – piros – kék – fekete ciklusokra. A legalapvetőbb színnév a fekete és a fehér (itt hiányzik a fehér, de mint a fekete ellentéte magába foglaltan mégis ott van, egyébként pedig mi köze egy újklasszicista-szecessziós költőnek a fehérhez?), a két alapszínre épül a piros, majd pedig a sárga, a zöld és a kék. És kész. Az alapoktól távolodva és keveredve ezeket követi a barna, s ezt keveri a lila, a rózsaszín, a narancs és a szürke. Hartay Csabának ez utóbbiakkal nincs gondja. Az öt alap-alapszín világa, nyilván a kultúra mélyrétegeibe való leásás és értelmezés érdekli, nem az átmenetek. Az időből kilépő kötet a Zöld-ciklussal indul. A „zöld-ség” (nem ironizálunk, nem zöldség!, hanem a zöld mint olyan, filozófiai elvonatkoztatás!) az életteliség, a nyár. Közhely is lehetne, de olyan szinesztéziákkal idegenít el, hogy aligha andalodhatunk: „Az ovális hő / A szivárvány dallamvilága” (14), s ez már akár átmenet is lehetne egy másik színbe: „Egy hosszú szignál piros vizelete csorog a csendre” (17), meg egyébként is: „Itt akarok összeveszni a nyárral” (15). Ez sikerül is, mert következik a további pusztulás, az ősz („Sárga”), majd a vörös és a piros színt egybemosó „Piros”, benne leginkább a hagyomány, az örökség, a költészet (higgyük: a szerelem), az értékhiányos kapcsolatok, s némi (ön)irónia, majd a „Kék”, amely a színek szimbolizmusát követve itt is a hidegség, a tavaszi „hiány”, a kiüresedett, piacosodott szerelem („Ilyenek a sorszámozott nőneműek”) időszaka, végül pedig a „Fekete” (amely számomra összefonódik az utolsó, A rajztanárnő álma-ciklussal), a sötét, az ismeretlenség, az álom és az elvont boldogság motívumaival.

Két versben különösen megkapó a képek játéka. Villódznak, keverednek, játszanak velünk. Ez a Képvihar és a szürrealisztikus Hab-ciklus. Ezért majdnem azt írtam: videoklip. De nem az. A videoklip folyamatosan csak felvillant, érdeklődést kelt és kiüresít. A jelentésvillantásokból nem lesz értelem. Rágógumi. Nihil.

Visszatérve az „önmeghatározás” kérdéseihez, a Piros-ciklusban fölbukkan azért az irodalmi közéletiség. A meta-szintű, ironikus „versek a versről” önálló arculatot, hatást, általában a versnek, a költészetnek a társadalomhoz, a közönséghez való visszatalálását hirdetik (no nem népvezérként, hanem csak úgy, mellékesen, rezignáltan). Itt már nem is újklasszicista, hanem újromantikus. De egyébként is: „Nekem senki nem elég posztmodern / Nekem nincsenek költőhaverjaim / Írógépembe fűzve a papír / Csak magamat közlöm / Feltételeim a spontaneitás / És a Hartayzmus” (49).

Nos, ez a „hartayzmus” nem harsányság, hanem dacos, okos, nyitott szemlélődés a hiányok között és az értelmezhető jelek tudatában, nem okoskodás és nem váteszi megnyilatkozás, hanem az esettség és az esetlegesség vállalása, nem én- vagy önlíra, és nem is közösségi, hanem a dolgok, események szemérmes csöndjébe, hiányába bújva a közönség vágyott, de nem erőszakolt megszólítása. A létezés boldog csöndje. Mert „Boldog vagy” (önmegszólítás): „Tekinteted válasz volt tudom / Rég nem beszéltél már / Túlérett szavaidat magadba fojtottad / S erjedt elméd újraforralta múltad // Valóság volt a te valóságod / Megszépült időd ifjú száz éved…” Mert a boldogság olyan egyszerű, hogy: „Dolgod van / Intézed a marhaleveleket / Boldog vagy / Tudom.” (89–90).

Elavult, de hiszek abban, hogy a költészet megváltoztatja az embert. Ez az ifjú költő is hisz benne: „Tépd ki ezt a lapot / Csúsztasd farzsebedbe / Mutasd meg a haveroknak / S tedd hozzá: / Ez benne volt egy verseskönyvbe’!” (44). Nincs veszve semmi.