Bella István

Egy új költő

Báger Gusztávról

Báger Gusztávnak 1996-os indulása óta négy, mindig meglepően szép küllemű és – a legelsőt leszámítva – rendkívül találó és csak rá jellemző című verseskötete jelent meg. Nem mintha a bemutatkozó Örök párbeszéd rossz kötetcím lenne, s ne lett volna az alkalomhoz, különösképp az induláshoz illő. Csak túl irodalmias és szokványos. Nem „bágeres”. A költő, akinek egészen eredeti költészetéről azóta sok mindent el lehetett és lehet mondani, és mindannak ellentettjét is, elég későn indult, akkor, amikor mások – talán a szerencsésebbek – már őszikéiket írják. Igaz – hogy rögtön magamnak is ellentmondjak –, az a kötet nem első könyv volt, csak elsőként jelent meg; valójában és nem is titkoltan válogatott versgyűjtemény, s ez magyarázza – alkotás-lélektanilag – a kissé elfogódott, mintákhoz igazodó literátorcímet. Az azt követő három és ez az új is már bágerül szólítja meg az olvasót: nem akar irodalmi költőt láttatni! Ikerképek (1998, Tevan), Vízrajz (1999, Tevan), Magánterem (2000, Tevan) és most, az eddigi legutolsó, a Tűnő ajtók (2001, Tevan). Mi a jellemző ezekre az akár tudományos szakszótárakba is illő kötetcímekre? Ami Báger költészetére is: a száraz, pontos, szinte szürkének tetsző, de épp ezért felfénylő fogalmazás, a költőiségtől való, elébb tán ösztönös, de később programszerűen tudatos irtózás és menekvés; a „lírai líra”, a „szép vers” hideglelős tagadása, illetve egy olyan, más versszépségeszmény, ami nem „sámános, tündéri vagy boszorkányos” szavakkal eleveníti meg a hagyományos és irodalmi rútat vagy szépet. Báger szerkezetet épít; egy génsebész pontosságával legelemibb alkotórészeire, töredék mondatokra bontja a verset, s ezeket a mikroszerkezeteket asszociáltatja. A világ (és a vers) – mondhatná – olyan rendezett és rendezetlen elemek halmaza, amelyben a véletlennek sokkal nagyobb a szerepe, mint hinnénk, szinte a törvénnyel vetekedő. Innen verseinek kaleidoszkóp-, mozaikkirakó, játékos jellege, puzzle-szerű építkezése. Innen erednek meghökkentő, néha „mondattalan mondat” (alany vagy állítmány nélküli) nyelvi leleményei. „Kisimított öröklét” (Homokszobor), „Visszahőkölt női arc” (Terra cognita), „Négy láb, görbe törzs / fejtetőn egyke-parittya-szem” (Terra incognita). Mint amikor egy esernyő és egy varrógép találkozik a boncasztalon – hogy Lautréamont-t is idézzük, Báger avantgárd forrásaira utalva. „Csak csöngessen rá egy reggeli rózsa” (Eltévedt golyó).

Új könyvének címe, a Tűnő ajtók épp az „eltűnni, megszűnni, örökre megnyílni” jelentésével emlékeztet (mint a megszüntetendő, eltüntetendő államhatárok is) a határnélküliségre, a végső nyitottságra. Arra, hogy ebben a kötetben valami új kezdődik költészetében.

Ahogy a prológus utolsó versszaka is mondja, korábbi költészetére utalva:

Ettől a fiútól szökni akarok. Átugrani a
kertben talált nagy testű állaton.
Visszamenni kicsit, meglelni a Kertet, hol
még kacag az Isten, lángol a látvány nyelve.

És valóban! A könyv félreérthetetlen nyitás új vizek, új hajók, új költői holnap felé. A zárt és költészetében zárkózott, mondhatni „vers-introvertált” költő, aki mellesleg „világjáró világgazdász”, pénzügyi szakember, fohászt ír az IMF és a Világbank 1999. évi közgyűlésén, Washingtonban a Föld pénzügyi hatalmasaihoz. „Szánjátok meg a világot / szánjátok meg egyszer” (Világima). Nekünk, magyaroknak meg szonettciklust történelmünkről, a honfoglalástól máig (Országikon). Szonettciklus, de rímtelen (és zenéjében mégis rímesnek ható), magyaros verselésű és – milyen ritka is ez! – ősi, finnugor nyolcasokból építkező, hangsúlyütemezéses szonettek. Olyan, mint egy Árpád korabeli román stílű templom: tömegével, vaskos falaival földre nyom, de benn, mint az ólomüveg ablakokra rajzolt-festett képek, égi fényben világítanak a szavak. (Hadd említsem meg, és épp itt, Virst Györgyöt, a könyv grafikusát és tervezőjét, aki amellett, hogy szép és elegáns könyvet álmodott meg, épp ehhez a versciklushoz rajzolt különösképpen élő illusztrációkat. A szonetteket kísérő-értelmező „iniciálék”, „kódexképecskék” egyenrangúak Báger verseivel.)

A költői hang alapvetően nem változott, a vers módszere sem. De a költői világ tágult, határtalanodott. „Külföldi tanulni magyar / Dunaszáron két ág sarjadt / Petrarca és Biblia”… „Kódexekből várfok épül / Hollós Páva közös fészke / harangszónak otthona” (Országikon).

Egyik korábbi kötetéről, a Magánteremről és további költői lehetőségeiről tűnődvén, egy „megfagyott vízesés” szépséges, de rosszat is sejtető víziója rémlett föl bennem, azt is láttatva, hogy az egyre szűkszavúbb költőt az elnémulás veszélye is fenyegetheti, ha továbbra is egyik példaképe, Pilinszky kései, Szálkák-korszakára szegezi, mint állócsillagra, a szemét. A Tűnő ajtók rácáfolt erre a riadalomra. Egy új költő született. Egy fiatal Báger Gusztáv.