Csoóri Sándor

Az utolsó remény

A hetvenöt éves Sütő Andrásnak

Márai 1946-os naplójában olvasom a következő sorokat: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

Eszmékkel vagy gondolatokkal bármikor vitatkozhat az ember, de vallomásokkal soha. Azokat csak meghallgatni lehet. A vallomásoknak ugyanis nem az értelemhez van elsősorban közük, nem az elemző, a latolgató logikához, hanem a lélek vagy az ösztönvilág legmélyebb zugaihoz. Gyakran ilyen vagy olyan hithez, csalódáshoz, esetleg olyan tehetetlenséghez, amelyen sehogyan se tudnánk úrrá lenni.

Márai vallomását is ilyen természetűnek érzem. Úgy fordítja egymással szembe – kisiklató logikával! – a Trianon előtti és utáni Magyarországot a második világháború után megmaradt Magyarországgal, mintha az utóbbinak már semmi köze se volna a valamikori félhalált okozó trianoni döntéshez.

Többnyire dühében és tehetetlenségében fogalmaz így az ember. Akkor, ha gúzsba kötötte a sorsa, vagy amikor kihívóan egy nyilvánvaló igazságtalansággal akar kifejezni újabb és az eddigieknél végzetesebb igazságot.

Márai naplómondataiból is érezhetően az fejeződik ki, hogy szörnyűséges nép vagyunk, megterhelve szörnyű történelemmel, és ahelyett, hogy okultunk volna a két háború következményeiből: bűneinkből és szétszaggatásunkból – egy évvel a második világháború után ismét becseleztük magunkat az ördögi körbe: hiszen azok, akik 1946-ban reggeltől estig akasztatnak, büntetnek, akár a tegnapi számonkérőszék tagjai, nyilvánvaló, hogy már maguk is elindultak a jóvátehetetlen bűnök útjain.

Ördögi kör?

Igen! Az! De Márainak pontosan kellene tudnia, hogy ezt az ördögi kört nemcsak mi rajzoltuk magunk köré, hanem saját bűneikből eredően mások is. És ha a magunk körét még talán át tudnánk is szakítani, a Párizsban egyetértő nagy- és kishatalmak a magukét nem fogják. A történelem abroncsai így örök időkre is ránk rozsdásodhatnak.

Márai 1946-ban megpróbál túllépni a kezdeten, az eredendő bűnön, valószínű azért, hogy ellenállhasson a mindnyájunkat megbénító gonosznak. Csakhogy a gonosz nem a részlegesben, nem az elkülöníthetőben van, hanem az egészben.

Mert végül is: hol vagyunk már időben 1946-tól? Mögöttünk ötvenhat év! Még egyszer annyi, mint amennyi a trianoni békeszerződés aláírásától 1946-ig eltelt, és az imént emlegetett ördögi kör pontosan úgy működik ma is, mintha csak mélysége volna az időnek, s kiterjedése nem.

Márai Trianont emlegető jegyzete után le kell vennünk a könyvespolcunkról Sütő András tavaly megjelent, Erdélyi változatlanságok című könyvét, és torokszorulás közben élhetjük át, hogy amit Márai már múlt időnek érzett, 2002 nyarán is égre kiáltó jelen idő. Sőt, még inkább az, mint eddig bármikor! Mert az idő „előrehaladásával” egyre jobban lelepleződik a romlást kiváltó döntés. Könyve előszavában így ír Sütő: „Küzdelmünk keservesebb annál, amit Balassi Bálint idejében vívtak. A török hódoltság idejében mindenünk odaveszett, de lelkünk, nyelvünk, nemzeti mivoltunk a kontyos rablót nem érdekelte. Új hódoltságban mai magyarok személyi-közösségi létének utolsó mentsvárait ostromolják a végeken. Anyanyelvi bástyát, a nemzeti önazonosság tudatának minden védfalát. Hajdani rabszolgaszedők módjára ma lélekbegyűjtők dolgoznak. Magyartalanításban legjobb módszer a magyar lelkület irtása. Gyermekkorban. A többségi nemzet iskoláiban. Jó indián a halott indián. Jó magyar az asszimilált magyar.”

És ez csak az első hangleütés a fekete zongorán. Sütő könyvének hatszázvalahány oldala egyetlen, hangkihagyás nélküli zolai kiáltás az erdélyi magyarság nyolcvan esztendeje tartó megtörése ellen. De amíg a Dreyfust védő Zolára odafigyelt Franciaország, és odafigyelt a nagyvilág, Sütő visszhangtalanul kiabál bele a vattával kitapétázott fülekbe. Az 1989-es, forradalomnak átkeresztelt román államcsíny előtt egy-egy vádoló félmondata, regénye, allegorikus drámája villámcsapásként érte a rendszert s vele együtt Romániát is, a beköszönő, várva várt demokrácia viszont tökéletesen sterilizálta írói igazságait. Csiribü-csiribá, leomoltak a falak, az emberek és a szavak köpönyeget cseréltek, s azóta is csak kapkodjuk a fejünket. Van rá jó okunk. Hiszen a diktatúra hosszú időn át mindnyájunknak azt üzente: ha jót akarunk magunknak, fogjuk be a szánkat s hallgassunk; a demokrácia pedig azt üzeni ma: szabad vagy, pajtás, mondj bármit, okosat, meglepőt, megrendítően igazat, árnyalódik tőle a világ, de csak a többség döntheti el, mire mondhatunk igent vagy nemet. A többség! A többség! Egyetlen demokrácia s természetesen így a román demokrácia sem tette hozzá, hogy kisebbségi magyar ügyekben az ország mindig szabadon biztosítja magának a többséget.

Nem létbeli képtelenség, hogy a legkényesebb ügyekben a diktatúra és a szabadság úgy nőtt össze, ahogy a sziámi ikrek? Ha arcra ugyan különböznek is, de születési rendellenességük miatt csak úgy mozoghatnak, ahogy összeforradt testük megengedi? Hogy fejezi ezt ki Sütő András? Köntörfalazás nélkül írja le, hogy „…a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom se mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceaułescu elkezdett, befejezze.”

Félreérthetetlen mondat. A terv vajon Trianon meghosszabbítása, kiterjesztése, alkalmazása a demokrácia „áldásos” körülményei között?

Igen!

És már meg se lehet akadályozni?

Egyenes válasz helyett csak dadogni és szépelegni tudunk. Merészebb pillanatainkban a szászokkal példálózni. Több mint hétszáz esztendeig éltek Erdélyben, tusakodva, virulva, önálló közösséget teremtve, s hol vannak ma? Sehol! A Mohács utáni Erdélyben olyanok voltak, mint a bolygók között a gyűrűs Szaturnusz: a maguk életéből s tehetségéből kikalapált pánt fogta össze őket. Móricz Erdélyről szóló hármas könyvében Bethlen Gábor, fejedelemmé választásakor, így esküszik nekik: „Átok legyen az Isten előtt, és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha kegyelmetek Privilégyomának megrontására igyekeztem… Azon leszek ezért, hogy a szászok, nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjenek…”

A privilégium helyett ma autonómiát mondanánk. Magyarok és székelyek sokszor nehezen viselték a szászok kiváltságait, de elviselték. A hét évszázados együttélés drámáját ugyancsak Trianon rendítette meg. A szászok az 1848-as szabadságharc emlékét magukban hordva az 1918-as gyulafehérvári gyűlés után a románokat választották „nemzettársnak”. Pedig híres püspökük, Friedrich Teutsch 1919 januárjában így figyelmeztette őket: „…ha Magyarország tönkremegy, mi is elpusztulunk, s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége százados történelmünknek és jövőnknek.”

Hány év telt el azóta? Mindössze nyolcvanhárom év. A hét évszázadhoz viszonyítva semmicske idő. És ezalatt betejesedett rajtuk a püspöki jóslat, s mint valamilyen pára-nép, eltűntek a trianoni döntéssel megnagyobbodott Romániából.

Nem jósolhatunk más jövőt a magyaroknak sem, hacsak nem változnak meg életföltételeik. Megoldást még a legtökéletesebb demokrácia sem jelentene számukra, mivel örökös kisebbségi sorban az örökös vesztesekhez tartoznának továbbra is.

Megmaradásuknak egyetlen létföltétele egy székelyföldi autonómia. Területi és kulturális keretezésű. És ehhez a székelyföldi autonómiához természetesen nemcsak a székely kisfalvak, a hargitai, a gyímesi, a gyergyói menedékházak tartoznának. Hanem azok a hajdani magyar alapítású városok is, amelyeknek lakossági összetételét nem a nagy hatalmú élet változtatta meg, hanem ostromszerű betelepítési politikával a román kormányok. A városok közé odasorolhatjuk Marosvásárhelyet, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyet, Sepsiszentgyörgyöt, Gyergyószentmiklóst, Kézdivásárhelyet, Szovátát és még sok-sok kisvárost.

Az autonómia alkotmányának első cikkelye azt mondaná ki, hogy az 1920-ban eskü alatt megígért, de később aljasul elsinkófált autonómia kései jóvátételeként jön létre az új „hazácska”. Az ország jövőjét nem veszélyeztető „belső-kisország”. Létezése természetesen elképzelhetetlen anélkül, hogy a területén élők ne kapnák vissza az 1920-as elcsatolás után és a szocializmus idején államosított, kisajátított tulajdonaikat. Többek között az erdőket, a bányákat, az egyházi javakat, a több száz éves iskolákat, a hegyi legelőket, a múzeumokat, mivelhogy tulajdon nélkül annyit érne az autonómia, mint halottnak a csók.

Az alkotmány második paragrafusa pedig azt rögzítené, hogy a jól körülhatárolt autonómia területén a többség és a kisebbség viszonyának ugyanolyannak kell lennie, mint az egész ország autonómián kívüli részén.

Ez egyértelműen azt jelentené, hogy a székelyföldi magyar autonómián belül a betelepített románok néhány településen ugyanúgy kisebbségi sorsra jutnának, mint a magyarok egész Romániában.

Az állam legbelsőbb körében működő autonómia Románia legnemesebb szerve lehetne. Amely nemcsak a trianoni traumát tudná valamelyest feledtetni, hanem új ingerek ismerőjeként egyszerre alakítaná Magyarországot és Romániát is.

Amikor 1981-ben Magyarországon járt Mitterrand francia elnök, külön találkozót kért Illyés Gyulától. A villásreggeli ötödik percében – mélylélektani rejtélyként – Trianonról kezdtek beszélni. Másnap kíváncsian faggattam Illyést: meddig merészkedett az elnök elmerülni a témában?

– Meglepő mondatot mondott – válaszolta Illyés. – Azt mondta, hogy Trianon az egy mocskos dolog volt.

– És még?

– Csak ennyit. Egy fél szóval se többet.

Három hónappal később újra nyilatkozott Mitterrand. Egy lépéssel előbbre lépett, viszont diplomatikusabban is fogalmazott. Azt fejtegette, hogy a döntéshozó hatalmak és személyek trianoni ítéletükkel eleven húsba metszettek bele. Aki ennyi idő után megpróbálná helyrehozni végzetes tévedésüket, hasonló bűnt követne el: ismét eleven húsba kellene belemetszenie.

Kár, hogy a föld alá már nem üzenhetek semmit az elnöknek. Pedig de szívesen megüzenném neki, hogy a kifinomult népirtást jóváhagyó politika mellett a történelmi józan ész még másféle megoldásokat is ismer.

Például a fönt emlegetett autonómiát.

Ahogy egy kétfejű borjú

Cs. Szabó László ürügyén

„Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

A száműzetésben élő Cs. Szabó László írta le ezt a nagyon egyszerű, de bonyolult jelentésű mondatot Londonban. Akárhányszor eszembe jut ez a dacos mondat, mindig arra gondolok, hogy Rózsa Sándor fogalmazhatott volna ilyen világosan és önérzetesen, ha betyárságáról kellett volna nyilatkoznia.

Cs. Szabó, mint tudjuk, 1949-ben, a magyar proletárdiktatúra gyors kirügyezése idején kényszerült emigrációba. Szerencséjére épp egy tanulmányúton tartózkodik kint Rómában, amikor Bóka László író és államtitkár, nem íróként, hanem főhatalmú államtitkárként egysoros táviratban szolgálattételre hazarendeli. Szolgálattételre, őt? A Képzőművészeti Főiskola tanárát? Németh László és Illyés Gyula mellett az ország egyik legműveltebb íróját, aki magánszorgalomból állandó szolgálatban élt amúgy is?

Cs. Szabó nemcsak művelt és kitűnő író volt, de kitűnő olvasó is. A hazarendelő táviratból azonnal megértette, hogy a szűkszavú üzenet a kivégzők stílusára emlékeztet, és hogy odahaza nem a tudására és a tehetségére van szükség, hanem a fejére.

Az ő sorsából is kiderül, hogy a száműzetést nem számításból vagy kényelemből választja az ember, hanem kényszerből. Különösen egy olyan értelmiségi, mint amilyen Cs. Szabó, akinek olvasmányai alapján a kétezer éves Európa minden száműzöttje szinte személyes ismerőse volt. Sorolhatnánk a neveket Ovidiustól Dantén át a megvakított Vazul három fiáig, az avignoni pápákig, a fiatal Hunyadi Mátyástól Rákóczi Ferencig, Mikes Kelemenig, Mickiewiczig, Kossuthig, Victor Hugóig, Teleki Lászlótól Bay Zoltánig és tovább.

Szabadság és közben örökös hiányérzet – ilyen léthelyzet lehet az emigráció? Vagy örökös dac és örökös készenléti állapot, hogy az elveszített hazát visszaszerezze a száműzött? Illetve csak kezdetben ilyen, mert amikor hűlni kezdenek a haza iránti szenvedélyek, és bekopogtat az ajtón a kettős hűség villanyszámla-leolvasója, minden megváltozik?

Cs. Szabó emigránsnak is a kivételesek közé tartozik.

Ahogy Németh László a gályapadból laboratóriumot csinál, Cs. Szabó a száműzetésből csinálja ugyanezt. Minél jobban elszegényedett a szocialista Magyarország szellemi élete, Cs. Szabó annál mohóbban hódítja meg számunkra Nyugat kultúráját: a kétezer éves mellett a legmodernebbet is. Amit tilos volna tudnunk, ő épp arra hívja föl lenyűgöző tárgyi tudással és tapintattal a figyelmünket.

Szerencséjére igazi eszközt is kap a sorstól ehhez a buzgalmához: 1951 vége felé egyszerre kap ajánlatot Washingtonból, az Amerika Hangjától és a világ legrangosabb rádiójától, a BBC-től. Cs. Szabó az utóbbit választja. Mondhatnánk úgy is, hogy az angolok rádiójával együtt magát Európát.

Az a tény, hogy világba kivetett emberként választhatott, igazi szabadságharcossá tette Cs. Szabót. A műveltség megmámorosodó szabadságharcosává. Becsvágya, hogy a legmesszebbre látó magyarok szűk körének egyik tagja lehessen, eddig is nyilvánvaló volt, de az emigrációs kényszertől ez a belső szándék még jobban fölizzott. A rádió munkatársaként természetes célként határozta el, hogy neki minden lényeges dolgot tudnia kell a világról. A hidegháború rideg és kegyetlen színjátékáról ugyanúgy, mint elhagyott hazája súlyos idegzavarairól. Tudniillik ha kevesebbet tud bármelyikről, kétségbe vonhatják akármelyik fölismerését s igazságát. A reményről az elnyomottaknak az beszéljen csak, aki minden összefüggést ismer.

József Attila azt írja A Dunánál című versében, hogy: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem.” Cs. Szabó ezt nem költőként, de esszéíróként, gondolkodóként a nap huszonnégy órájában ugyanígy átélte. Nem ismerek írót, sem tudóst, aki már-már Isten „Névtelen jegyzőjeként” pontosabban ismerné nála az egyetemes történelmet, a művészetek világát, a festészetét, a költészetét, a zenéét. Michelangelo ott veri mellette utolsó márványtömbjét, amelyből a Rondanini Pietŕ két alakja: anya és fia bontakozik ki, de a véső nyomán szétröpködő törmelék mögött a korszak száz és száz szereplője is fölvillan egy pillanatra: Dante ugyanúgy, mint Donatello; Luther, Machiavelli, Jézus, V. Károly törvénytelen lánya, a Mediciek, Erazmus, Morus Tamás, VIII. Henrik, Balassi Bálint. És még háromszor ennyi nagyság. Az ember azt hinné, hogy Cs. Szabó is az Utolsó Ítélet szelleme szerint végzi díszszemléjét, hogy a halhatatlanokat még egyszer szemre vehessük, de nem: a korszakot eleveníti meg, hogy jól lássuk minden részletét. Természetesen ugyanezt tapasztaljuk akkor is, ha Shakespeare-ről beszél, ha Zrínyi Miklósról, ha az angolok legnagyobb festőjéről, Turnerről. Tudása attól lenyűgöző, hogy adatait roppant erejű tömegvonzás tartja egyben. Ha arról ír, hogy Monteverdi, az olaszok titáni muzsikusa Balassi életében hazánkban járt, és a véletlenen múlt csak, hogy nem ismerhették meg egymást, nem a szenzáció hullámán akarja sétáltatni őket, hanem a kultúra magaslatain, ahol méltóak lettek volna egymáshoz.

Száműzetésének célzatos rendeltetése tehát az volt, hogy azt tárja föl és adja át nemzetének, amit az évtizedeken át uralkodó Rákosik, Révaik, Kádárok próbáltak elzárni előle. Márai négy évtizedes száműzetése alatt elsősorban morális példájával segítette nemzetét, Cs. Szabó a tudás mindenkor beváltható, romolhatatlan valutájával. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal, Németh László, Illyés Gyula, Hamvas Béla mellett, legtöbbször megelőzve őket, Cs. Szabó gyűjti össze az európai kultúra legtöbb adatát, mintha gyűjtőmunkájában a világ legnagyobb néprajzi múzeumainak a szelleme ihlette volna meg. Már korai, kissé fanyar, de ezzel együtt is hódoló kritikájában ezt írja róla Németh László: „Ha Cs. Szabó a barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, századok hallgatják aforizmáikat.”

Nincs benne semmi túlzás. Németh megállapítása természetesen akkor is igaz, ha a Trafalgar téren folyik eszmecseréjük, vagy a Cinca-patak partján.

Négy-öt éves emigrációs teljesítményével megnyugtathatta volna magát Cs. Szabó, hogy kintmaradásával nem a maga szabadságát szolgálta önzően, hanem mindnyájunkét.

De nyugalmat csupán az 1956-os forradalom adhatott neki. A forradalom, mint valami igazolólevél, metafizikai dokumentum.

A körülötte nyüzsgő, gondolkodó angolok akkor, októberben, csodálkozásuk és megrendülésük közben elhitették vele, hogy a magyar forradalom ugyan történelmi tragédia, de „egy vereség diadala is”, amely azok közé az események közé fog tartozni, amelyek helyreállítják az ember önmagába vetett hitét, s újra és újra figyelmeztetik arra, hogy tartósan nem élhetünk igazság nélkül.

Cs. Szabó, ahogy a Hűlő árnyékban című életrajzi művében megírja, fölemelt fejjel kezdett járni az angolok között, és mint egy múlhatatlan verssor, úgy fakadt föl belőle az írás elején idézett mondat: „Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

*

Ennek a jegyzetnek a fönti vallomással kellett volna véget érnie.

De, sajnos, nem érhet véget. Már a tollat is letettem, amikor belém nyilallt: miért csak egy Nyugaton élő magyarból szakadhat ki ilyen vallomás? Miért nem fakadhat föl egy erdélyiben, egy felvidékiben vagy egy kárpátaljaiban, akit, mondjuk, az Ady-versben emlegetett Verecke híres útja még külön is ösztönözhetett volna erre? Hiányzik hozzá a képzeletük? A bátorságuk? Az érzelmeik korcsosultak el? Vagy ez a mondat is olyan, mint a loboncos pünkösdi rózsa, és nem honosodik meg minden talajban? Mondjuk ki hangosan a következő mondatot: „Román az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

Elképzelhető ilyen kijelentés? El, de csak úgy, ahogy egy kétfejű borjú is elképzelhető az állatorvosi panoptikumban. Angliában a két részre osztható mondat állításai közé nem nyomul be túl sok zavaró mozzanat. A körülményeket és az érzelmeket nem választja el roppant mély szakadék. Romániában viszont – igen! Mire is alapozhatná egy erdélyi magyar a büszkeségét napjainkban, például Kolozsváron, a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor tövében? A gödrökre, melyek, mint bélpoklost a sebei, eliszonyítanak mindenkit? Vagy arra, hogy 1956 után több tízezer magyart csuktak le a románok, vittek börtönbe, vittek kényszermunkára a Duna-deltába, megtörni, elpusztítani, megszégyeníteni, pusztán azért, mert a trianoni csapás és a „román szocializmus egymást erősítő szorításában” sóvárgó és reménykedő szemmel néztek át a határ fölött a forradalmi Magyarországra? Vagy arra legyen büszke, hogy a román titkosszolgálat – a Securitate – csak a magyarok egyharmadát tudta besúgónak kényszeríteni? 1989 decemberében bekopogtatott hozzám egy ilyen önmagát leleplező „besúgó”, akit a Király Károly-ügy kapcsán nemcsak a fia és a lánya elpusztításának fenyegetésével zsaroltak hosszú időn át, de hogy súlya és hitele legyen a fenyegetésnek, szörnyű sebhelyeket hagytak az ő testén is.

Büszke – akár a vértanúságig büszke! – egy kisebbségi ember akkor lehet, ha küzdhet közössége és a maga érdekeiért. Küzdhet tüntetéssel, szóval, parlamentáris eszközökkel, sőt, ha úgy adódik, küzdhet fegyverrel is. Baszkok, katalánok, írek, dél-tiroliak mindezt megtették.
A szocialista országokban az ilyesmi elképzelhetetlen volt. A diktatúrákban nemhogy tankokhoz, gépfegyverekhez, rakétákhoz nem juthat hozzá egyetlen kisebbségi, de még egy riasztópisztolyhoz sem. Mert már a formája elegendő ahhoz, hogy tulajdonosát – a sugalmazó képzettársítás miatt – a társadalomból kiiktassák.