Domahidy András

Szülőföldem szép határa

Czine Mihály emlékének

Mindig úgy éreztem: Pesten csak lakom. Mikor hazamentem a megyémbe, Szatmárba, ott éltem igazán. Ott is születtem, mint kedvenc költőm, Dsida Jenő, Szatmárnémetin. Nevét sohasem mondtuk ilyen hosszan, csak egyszerűen Szatmárnak. „Zothmár Fő-Várost, a várával együtt Árpád magyarjai már a helyén találták, mellette a későbben épült Németit Szent István Hitvesével, Gizellával 1006 körül” alapította bajor telepesekkel, ahogyan Szirmay 1809-ben Budán kiadott munkájában olvashatjuk. Ezt a Németit a Szamos egy bolondos kis ága választotta el Szatmártól, egy kőhíddal rajta. Egy 1777-beli térkép tanúsága szerint ez a bolondos kis ág akkor még vidáman folydogált, míg a polgárok meg nem unták, s be nem temették.

Szerettem ezt a kedves, sokat szenvedett magyar várost. Nemcsak tatár, török dúlta, hanem a császári seregek is. Itt született meg annyi váltakozó szerencsével vívott harcok után 1711-ben a szatmári béke. Megsínylette Kossuth híveként Bach keserves éveit, a románok rakoncátlan bevonulását a nagy háború után. Tetézte mindezeket a vallások villongása. A Dévai Bíró Mátyás helvét hitére tért város megszenvedte az ellenreformáció századokon át tartó keserves torzsalkodását, a Szamos árvizeit, a múlt század folyamán történt szisztematikus románosítást. A húszas években épült két hatalmas templom két, egeket ostromló dómja (az egyik görög katolikus, a másik ortodox) csodálkozással töltötte el a szatmári polgárt. „Ki fog ezekben imádkozni?” – kérdezték egymás között. Mára megtelt mind a kettő. Ma Szatmár Satu-Mare, egy magyar–román város.

Gyermekkoromban még a régi Deák tér kilenc katasztrális holdnyi négyszögén volt a piac, a város kellős közepén. A húszas évek végére a teret parkosította a város; fák, bokrok, virágágyak, sétányok váltották fel a vásárosok bódéit, földre terített ponyváit. A piac a széles Árpád utcába települt át.

Hetivásárkor szerdánként dugig megtelt az Árpád utcai piac. Szentszerda volt ennek a neve az egész vármegyében. Jöttek a nagybányai fazekasok, ide terítették le ponyváikat a csizmadiák, a cserepesek, a szíjgyártók, hozták a gubákat, a fekete posztó ünneplőket a gubáscéh székházából, vég vásznakat a falusi asszonyok, füzérekben a szárított gombát az avasi románok. Volt ott mindenféle aprómarha, liba, kacsa, rántani való csirke, hízott kappan, pulyka, gyöngytyúk, minden. A szilkék vizében úszott a frissen köpült vaj, a csuprokban a tejsűrű, a juhásznék előtt tornyokban a gomolyák. Volt nagy zsibongás, egymást kiabálták túl a kofák a hömpölygő tömegben. Állt a vásár.

Állt a vásár a vásártéren is, a Szamos túlsó partján, az állatoké. Megjelent rajta a faluk népe, a paraszt, zsidó és cigány kupecek. A szegénye eladó disznaja hátsó lábára kötött zsineget, kötőféken hajtotta tehenét, szekéren vitte malacát. Uradalmak, nagygazdák csikói, lovai, marhái már ott várták a vevőt a vásártéren, volt bivaly is, hirdetve, hogy közel van Erdély, itt vagyunk a Partiumban. Ilyenkor megelevenedett a város, egymást érték a szekerek, a kocsik. Volt keletje a lacikonyháknak, sült a lacipecsenye, a kolbász, nyárson a bárány. Délfelé a Pannónia Szálló előtt vesztegeltek a kocsik, gazdáik előtt habzó sörrel a vendéglőben. Volt áldomás, ha sikerült a vásár.

Nem volt szentszerda, hogy ne fogott volna be Béla bátyám kocsija, és ne hajtottunk volna be Szatmárra. Sokszor csak azért, hogy ott legyünk. Társadalmi esemény volt a hetivásár úrnak, parasztnak egyaránt. Mi először Peleskei úr szövetkezete előtt álltunk meg, a kálvinista láncos templommal rézsút átellenben. Nagyanyám átadta a rendelést, a komissiót Peleskei úrnak, délre legyen meg minden. Aztán Béla bátyám bement a borbélyhoz, nem is láttuk többet délig. Ha nem volt a Pannóniában, megtaláltuk Huszár Aladár könyvesboltjában, ahol pesti könyvek után nézett, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei felett elnézett, azoknak előfizetője volt. Velünk a székesegyház előtt állt meg a kocsi az Árpád utca elején. Mindig vettünk valamit. Ha mást nem, hát a teknős cigányoktól pár fakanalat vagy szakajtókosarat. A vásárban mindig akadt ismerős. Folyt a terefere. Én nézelődtem, bámészkodtam. Tágra nyílt szemmel néztem, hogy csinálja a szitakötő a szitát.

Hazamenet a lázári-homoki úton a cigánysorral szemben nagy hegyekben állt a görögdinnye. Híre volt a csanálosi dinnyének, nem volt szentszerda dinnye nélkül. Lékeltük, kóstoltuk, vettük, nem egészen értettem, miért. Volt odahaza annyi, mint a nyűg.

A nagy kanyarokban folydogáló Szamos, a Tisza, Kraszna, Túr meg a töméntelen apró ér, patak úgy hálózta be a vármegye alföldi részét, mint az emberi testet az erek; a kis tavak, vadvizek csillámlottak szerteszét, a holtágak makacsul őrizték vizüket, mint vénlányok egy régi szerelmet. A lápos alföldi részek lassan vékonyodó karja Szinérváraljáig nyúlt el, Erdősi Sylvester János szülőfalujáig. Azon túl kezdődtek igazán a hegyek. Nagybánya vidékére szinte háborítatlanul szaladt a Szamosba a Zazár, a Lápos.

Az alföldi részek laposak voltak, mint egy nagy asztal. Rajta vidáman kunkorodtak olykor hurkokat vetve a nagy folyók, a Tisza, a Szamos, a Túr. A kicsik, az erek, a patakok mintha utánozni akarták volna idősebb testvéreiket, hordalékaikkal versenyre keltek velük. Szigeteket, „hátakat” emeltek a lápos süllyedések mellé, és ezeken a hátakon szorultak össze a kis faluk, terültek el az erdők. Nevüket máig megőrizték: Tiszahát, Erdőhát, Szamoshát. Némely rátartiak Erdőhát egy részét Túrhátnak mondják ma is. A XIX. század második felében, a nagy szabályozás után sok község elvesztette folyója partját, árván maradtak, meg kellett elégedniük egy holtággal, egy tavacskával a libáknak, áztatónak a falu kendere számára.

A szabályozások megváltoztatták a tiszaháti, erdőháti falvak életét. Kiszélesedtek a legelők, rajtuk megindult az állattartás, a szántók nyilait felváltotta a táblák fekete, üledékes földje, bőven hányta rajta kalászát a búza, nyurgult rajta a tengeri. Módosabb lett az eddig jóformán csak az erdők famunkáiból, gyümölcséből élő nép: batulját, bőrkormosát, szilváját tutajok hátán vitték Szegedig.

A Kraszna nem hordott hátat, szigetet, hanem ágakra szakadva táplálta a Rétoldalt, közönséges nevén az Ecsedi-lápot. De erről majd később.

A múlt század elejire sok helyütt már csak dűlőnevek jelezték a régi vizek helyét. Így az angyalosi határban az Érpart, a garbolciban a Szigethát, kishodosin a Pataksarja, Lázáriban a Szigetfő. Az erdőháti tölgyesek, gyertyánosok, égeresek a Tiszától Szatmárig szinte összefüggő erdőséget alkottak. A múlt század közepére berkekre, ligetekre, erdőcskékre zsugorodtak össze. Van néhány, amelyik megmaradt, így a szatmári erdő a város tulajdonában, ha megfogyva is. Nem kímélte őket a földosztás sem, azt az urasági parkok is megszenvedték. Van is egy mondás: ha a paraszt fát lát, fejszét fog.

Végh Antal, aki könyveiben olyan szeretettel és olyan hűséggel varázsolja vissza a régi szamos- és erdőháti határt, ő írja valahol, hogy alig találni a megyében juhart és gyertyánt. Rákóczi híres nagy sátorú tölgyfáját is kivágta egy éhes fejsze a darnói legelőn. Hiába kerestem a hosszú diófasort is a sályi határban, amikor először jártam odahaza a hatvanas években. A fogyó erdőkből az ár menti csalitos, bokros nyárfásokba húzódtak az őzek, bennük fészkeltek a fácánok megsokasodva, de a szántók fürjcsapatait, fogolyrajait isten tudja, hova zavarta a kombájnok lelketlen sok kése. A töltések hancúrozó ürgéit, a tarlók serény hörcsögeit megtizedelte a vegyszerek mérge. A hírmondónak maradt fürjeknek, foglyoknak, a megritkult nyulaknak is megfertőzött táplálék maradt. Vesztükre.

A búzához hűséges maradt a mezei pocok. Az én időmben ildomos sem lett volna felégetni a tarlót. A konda vagy juh járt rajta, amíg tövig nem beretválta a sok éhes száj. Ma, amikor divatja lett felégetni a tarlót, varjak fekete serege lepi el az üszkös földet, hogy lakmározzék a pockok adta vacsorán.

Rókában ma sincs hiány, ahogy hallottam, görény is, menyét is akad. De a vidra kiveszett az erdőhátiak, szamoshátiak szótárából. Egy dűlőnév bizonyítja voltukat: Vidraszeg a kishodosi határban. Hadd szóljunk a madarakról később.

Két faluhoz fűz különösen szíves szerelem. Az egyik Lázári, anyám családjának faluja, a másik Szamosangyalos, melyet a világon mindenki Angyalosnak hívott, amíg a közigazgatás rá nem jött, hogy ilyen nevű község van a szomszédos Erdélyben is, sőt másutt is a régi országban. Angyalos a Domahidyaké volt, mióta egy ága a családnak ki nem rajzott a szűkké vált Domahidáról a XVII. század közepén. Vegyünk még hozzájuk két kisebb szerelmet: az egyik Pátyod a láp szélén, ahová Viktor nagyapám költözött második feleségével nagyanyám halála után, a másik Koltó, Teleki nagyanyám faluja.

Lázáriban laktak nagyszüleim és fiuk, Béla, nagybátyám és keresztapám. A XIX. század második felében az öt lázári Nagy-porta még szinte a család örökkévalóságát látszott hirdetni a faluban. A múlt század elejére már csak egy gazda maradt belőlük, az is agglegény: Béla bátyám. Mikor szentszerdán a szatmári hetivásárra mentünk, Béla bátyám egyszer mutatta nekem a portákat: ez volt Nagy Andrásé, amaz Nagy Eleké, ez itt megint Nagy Jánosé, itt a faluvégen Nagy Pálé. Mi történhetett? Fáradt lett a férfiak vére, meddők az asszonyok, vagy megsejtette velük egy lappangó, rejtélyes érzés, hogy közeledik egy új világ, amely nem az ő világuk? Vagy egyszerűen, ahogy a mondás járta: mindenki rokon. Nemes megye volt Szatmár vármegye, hemzsegett benne a sok bocskoros nemes. Vitézségükért egyre-másra kapott kutyabőrt az, aki helytállt a zavaros időkben, az erdélyi fejedelmektől, a királytól, s ezek dandárja megmaradt parasztnak. Voltak családok, amelyek jólétből merültek alá paraszti sorba. De a birtokos nemesség egymás között házasodott, így a lázári Nagyok is: a Kölcseyekkel, az Ormósokkal, a berenczei Kovátsokkal, a rétyi Gazdákkal, a Szuhányiakkal, a Domahidyakkal, ritkán hoztak más vármegyéből menyasszonyt. Jaj, csak meg ne híguljon a vér, szorgos asszony kell a mi fajtánkból, akkor nem aprózódik el a birtok. Így maradt Béla bátyám utolsónak, megörökölvén nagybátyja, az öreg Nagy Béla ezer holdját.

A faluvégen állt a háza, a Nagyudvar, ahogyan Lázáriban hívták. Fekete salakkal borított behajtójára vadgesztenyefák lombja hajolt, árnyéka elérte a bejárat lépcsőit. A lépcsők a tágas hallba vezettek, onnan nyíltak a vendégszobák, Béla bátyám szobája, jobbra a pipázó, a szalon, a nagy ebédlő, egy hálószoba, előttük a halltól üveges veranda. A folyosó most már nyitottan vezetett a konyháig, mögötte a cselédszobák. Hosszú volt a ház, mint egy végét alig érő mondat.

A szobákban képek, metszetek szerteszét a falakon. Köztük ősök képei, aztán a pipázóban egy Markó, egy Vágó Pál, a szalonban Ferenczy kártyázó férfiai, egy Börtsök ezüstfenyője. Ezeket az öreg Nagy Béla vásárolta össze, miután hízottan jött haza évenként a konda az avasi tölgyesekből. És egy kastély képe. Ezt Angliából hozta haza feleségével, Adél nénivel. Zord képű, emeletes kis kastély volt. Ilyent akart építeni az öreg Nagy Béla. Jött egy választás, egy halom pénzbe került, mégis alulmaradt Luby Géza ellenében. A kastélyból nem lett semmi.

A berendezés, a bútorok mint más portákon. Mégis megemlítek egy merev támlájú, veres bőrrel kárpitozott karosszéket. Ez a magas, puritán hajlamú szék Kölcsey Ferencé volt, és íróasztala előtt állott Csekében. Örökségként került a házba.

A házat park vette körül. Sűrűn kaszált pázsit közepén kánnagrupp, agerátumokkal peremén, rózsafák, szalviák, petúniák dáridóztak az utak szélén, a ház mögött bukszusok tekervénye, a „labirintus” adott gyerekszívünknek kalandot, talányt. A platánfák kérgén betűk, régi szerelmek kezdőbetűi szívek kontúrjai mögött, az almásban hórihorgas almafák nyújtották a múlt század kedves fajtáit. A fenyvesbe vezető mogyorófasor az íjak, nyilak, dárdák kifogyhatatlan tárházát adta bicskához korán szokott gyermekkezünknek. A fenyves mint egy nagy U betű ölelte körül a kertet utcától utcáig. Mint gyerekek ritkán játszottunk ebben a meseországban. Jóformán csak akkor, amikor Adél néni meghívta a helybeli rokonságot uzsonnára. Fagylalt után mehettünk játszani. Mert fagylalt zárta az uzsonnát. Jég mindig volt a veremben. A messzi Szamosról hozták januárban.

Hogy nem mentünk gyakran játszani a Nagyudvarba, nem is nagyon bántuk. Ott volt nekünk a Kisház.

A Kisház, valamikor Nagy Jánosé, és a kertje melletti rangosabb porta, Nagy Andrásé, az öreg Nagy Béla hagyatékához tartozott. Az utóbbi hat empire ablakával nézett a templom felé elhajló kövesútra; szegény rokonainknak, a Barkóczy családnak adott benne szállást Béla bátyám. A kisebbikbe, a Kisházba szüleit, nagyszüleimet hívta meg: László nagyapám sorvadó főispáni nyugdíjából szűkösen éltek az inflációba merülő Budapesten.

A Kisház a régi nemesi porták maradéka volt. Beosztását nemcsak azért írom le, mert gyermekéveim annyi sok emléke fűz hozzá, hanem mert míg a parasztházak leírásában nincs hiány, a régi portákéban van.

Három ablaka nagyapám rózsakertjére nézett, azon túl az utcára, melyen nagy esők után feneketlen volt a fekete sár. Az épület hosszú szárán tornác futott végig, elkanyarodva oda, amelyet nagyanyám úgy hívott: a félreeső hely. A tornác közepén szárnyas bejárati ajtó kis előszobába vezetett, két apró ablakkal, ott száradtak a különböző dinnyemagok, melyeknek „érdemes volt megszedni a magját”. Balra nyílt nagyapánk szobája, könyvtára tele főleg angol és német kötetekkel, szivarfüsttel. A bejárattal szemben a nagy ebédlő tálalóval, kredenccel, hosszú asztalánál tizenhatan is kényelmesen elfértünk, amikor alkalmanként összesereglett a család. A portákban mindig az ebédlő volt a legnagyobb szoba: így volt Barkóczyéknál, így Kanizsayéknál, kik Nagy Elek házát vették meg, de így másutt is, mint Madarassyéknál Pátyodon, Csabáéknál Sályiban meg egyebütt.

Az ebédlő felső végén, a meggyfára néző ablaktól balra volt a kamara. Ez is nagy volt. A szuszékban háromfajta liszt: kenyérnek való, kalácsnak, édestésztáknak nullás, a harmadik rekeszben máléliszt puliszkának. És azok a szagok! Fenyőmag és koriander, szerecsendió és szegfűszeg, a polcokon ráncosodó alma szaga elvegyült a zsinórokon lógó kolbászok, sonkák szagával. Szilkékben a szilvalekvár, egy bödönben zsír, alacsony dézsában úszott a frissen köpült vaj, sárgadinnyék a kövön, befőttesüvegek sorakoztak a polcokon. Az asztalon süvegcukor, dobozában a cikóriakávé, skatulyái fedelén egy vigyorgó néger gyerek képével, nagy pléhdobozban édestészta. Ha csörrent nagyanyánk kezében a kulcs, utánasettenkedtünk Miklóssal. Mindig kijárt egy-két szelet rácsostészta belőle.

Az ebédlőből jobbra nyílott egy ajtó, a kamaráéval átellenben. Ez volt a nagyanyám szobája. Déli ablaka a rózsakertre, a nyugati fákká nyurgult orgonasövényre nézett, elkerítve a kerti asztalt és székeit és a mi homokdombunkat a meggyfa alatt. Nagy kártyacsaták folytak itt: kaláber és tarokk, vagy nagyanyánkkal máriás, csapdlecsacsi, duli. Amikor anyánk is eljött velünk, ő aludt a nagyágyban, Miklós a díványon. Egy gyerekágy szuszakolódott be ebbe a szobába, amikorra – a harmincas évek elejére – járkálósra növekedett kistestvérünk, Nyomárkay Józsika.

Nagyanyám szobájából és az előszobából nyílt a szalon, annak két díványán aludtunk ketten nagyanyámmal. Két ablaka délnek, nagyapám rózsáira nézett, egy a verandára keletnek. Berendezésének leírását ennek is, az előbbinek is mellőzöm: ilyen biedermeier bútorzat volt mindenütt a megyében. Mennyezete viszont szabadon hagyott gerendázat volt az egész házban, festetlenül, pucéran, még abból az időből, amikor tölgyfaerdők is voltak a lázári határban.

Hol volt a konyha, kérdezhetné az olvasó. A házzal szemben.

A ház előtti kertecskét drótkerítés választotta el az udvartól, melynek behajtója mögött húzódott egy hosszú épület. Az épület elején volt a konyha, arccal a Kisház szárnyas ajtója és a kerítés kiskapuja felé. Télen-nyáron, esőben-hóban ezen a kiskapun szaladt keresztül a szobalány az ebéd, a vacsora tálaival. Nem volt ebben semmi rendkívüli. Szerte a megyében majd minden falusi háznak volt nyári konyhája, csak ha felállt az idő, húzódott a pitvar spórja mellé a család. A konyha és a cselédszobák sokszor voltak külön a kastélyoknál is, mint nálunk Angyalosban és Koltón. Egyben maradt a házzal ott, ahol annak meghosszabbodott L betűje keskenyebb szárának legvégén volt, mint Kanizsayéknál, Barkóczyéknál. Nem szerették az ételszagot.

A konyharészt követte a nagy istálló egy szem tehénnel. Az istállóban hált a hetes, ott volt ágya, citerája, azon játszott esténként. „Mi az új nóta Pesten, kisúrfi?” – kérdezte Miska, ha leültem mellé a kispadra. Néma maradtam. Az ő nótáit szerettem, az Egyszer egy királyfi mit gondolt magába’, hihihi, hahaha, mit gondolt magába’ huszon-egynéhány strófáját és a többit elhallgattam napestig.

Miska gondjára volt bízva a tehén, a három süldő a disznóólban, befűteni a kemencébe a sütőházban, vizet hordani az udvar végiben ágaskodó gémeskútból, ásni, kapálni a veteményeskertben, garaszolni az utakat. Együtt néztük hármasban Miklóssal, hogy növekednek a gólyafiak a konyha kéményére épített fészkükben, hogy kerepelnek a szülők teli beggyel estefelé. Jaj, a gólyafészket nem szabad bántani, mondta Miska, üszköt hoznak a házra. A tető lenyúlt annyira, hogy gyerekkezünk elérte nádját, csentünk is belőle nádat nyílvesszőnek, ha indiánt játszottunk a szomszédság pulyáival. Az udvaron, ott szerettünk igazán játszani bigét, ütésünk messzire vitte az arasznyi, két végén hegyesre faragott fácskát, kotkodácsolva menekültek a tyúkok, csirkéikkel a kotlók, hápogva a kacsák.

Játékainkat magunk csináltuk. Bodzapuskát, bigét, íjat, sípot, dárdát, félt is nagyanyám, egyszer kárt teszünk magunkban. Ha felsértettük lábunk, kezünk, jött rája a murokflastrom. Nem tudom, miből készítette nagyanyám, a péppé főzött sárgarépához mit tett. De meggyógyított minden sebet, kiszívta a kelést. Ha nem győztük kivárni a szilva érését (penyigei szilvának hívták azt a mézédes, apró szemű szilvát, aminek Nyírben nemtudomszilva volt a neve), ment tőle a hasunk, s jött az elmaradhatatlan ricinus és egy nap koplalás, majd két napig a köménymagleves és tejbegríz. Egy nap ágyban, két nap nem mozdulhattunk ki a házból: ez volt az áristom, nem amikor a sarokban kellett állni valami csíny miatt.

A Kisház északi oldalán magasra nőtt a gurdaj, abból csináltunk magunknak sátrat Miklóssal, kisebbet, bár olyanformát, mint a csőszöké. Ott volt a gyümölcsös is, mely lenyúlt a Barkóczyék kertjéig. Meggyfával, szilvafával volt tele, csak mutatóba került közéjük egy-egy alma- meg körtefa. A gyümölcsös útjait ribizkebokrok szegélyezték, volt köztük fehér is, de legtöbbjük piros. A gyümölcsös végén kezdődött a veteményeskert, Miska, majd Anti birodalma. Benne a szokásos vetemények: petrezselyem, murok, zöldborsó, háromhetente vetett paszuly, hogy mindennap legyen belőle főzelék, melynek vastagétel volt a közönséges neve. Volt gyalogpaszuly, volt futó is, ettük habarva, rántva, tetejükön sült szalonnával. Elmaradhatatlan volt a kukorica is nyári asztalunkról, nagyanyám a csinkántint szerette. Ezt így is hívtuk. A tengeri vagy málé egyholdnyi földje az udvar mögül terjedt a legelőig, a kert dinnyeföldjével párhuzamosan. Ennek lófogú málé volt a neve, ezt ették a süldők a kecesben, ha megértek a hizlalásra.

Kosztunk? Zömiben azt ebédeltük, amit a nagygazdák, s melynek fogásait Végh Antal oly szépen, hűségesen írta le könyveiben, a Száz szatmári parasztételben, a Kenyér és vászonban. Nem volt nyári nap, hogy ne lett volna kukorica, dinnye, gyúrt tészta az asztalon. Diós tészta, mákos tészta, lekváros derelye, túrós csusza, széna-szalma, krumplinudli egymást váltogatták. Ebédre ruca, csirke, tyúk, kappan mindenféle változatban. Vacsorára tejes vagy túrós puliszka. Divatja a Szamossal jött le Erdélyből. A libát nem szerettük. A máját igen. Ha Szatmárra mentünk, ritkán vettünk marhahúst. De a libásasszonyhoz gyakran betértünk. Termetes zsidó aszszony volt, bajuszkával. Az ilyeneket szerette Krúdy Gyula.

Olykor le-lecaplattam a legelőre, ha láttam a dinnyésből, hogy a közelben legel a csorda. Zsombékos volt a legelő, emlékezett a régi vizes időkre, bár árkából nem hiányzott a víz. Mindig megbámultam a csordás ostorát, rövid nyelével inkább korbácsnak volt mondható. A csordás, Jani bácsi tanított meg a füvek nevére és érdemére: vérzést csillapító vérfű, vesetisztító vidrafű, köhögés elleni édesgyökér. A kamillát székfűnek nevezte. A gémeskút vályújából vizet mert, úgy mosta meg szappanfűvel a kezét.

A legnagyobb élményünk mégiscsak az aratás volt meg a cséplés. Két bandában ment az aratás, tizenkét férfi és legény egy-egy bandában. Állt a lángsugarú nyár, zizzenve suhantak egy ütemben a kaszák, mögöttük a marokszedő lányok, utánuk a kévekötő asszonyok. Cigi, Béla bátyám kopó kutyája pockokat kapart ki a tarlóvá vált földből, mi néztük, hogyan készül a kévék keresztje: akácágból szúrta a pap közepébe a kévekötő jelet – az volt az aratóké. Hordáskor párosával emelkedett a kazal, nagy tudomány volt annak rakása. Kalászukkal befelé kerültek a kévék, majd csúcsosodó tetejükön kalászukkal meredeken lefelé, hogy gyorsan peregjen le róluk az eső. Hordás után a két kazal közé állt be a nyolc ökör húzta gép, előtte a két bivaly ereje elég volt a kazánnak.

Messzire hallott a gép mormolása, felzúgott, ha a dobba eresztette a kévét az étető. Szaladtunk, ahogy gyereklábunk, majd kamaszlábunk bírta. Egyik villáról a másikra szállt a kéve, meg sem állt a gépig, a kévevágó lányig, tőle az étetőig. Magja a zsákokba, szalmája az elevátoron keresztül az új, emelkedő szalmakazalra hullt, pernyéjét egy boglyába gyűjtötték a törekszedő lányok. Néztem, kérdeztem a zsákolókat, hogyan ereszt a búza. Néztük a zsákolókkal, helyesen játszik-e a mázsa nyelve a hat zsákkal, a súlyukat egy iskolafüzetbe írta be az egyik, mindig „a gazda”. Ment a munka szakadatlan délebédig. Jött a vizeshordóval a lajt, ment a teli zsákokkal a másik szekér a magtárba egyenest. Aztán délfelé lassan szállingóztak az asszonyok, nagyobbacska pulyák, kezükben kasornyával. Szűkiben volt már ilyenkor az étel, habart paszuly, lebbencsleves, olykor csak korpacibere került ki a kasornya hálójából, és az elmaradhatatlan, gyerekfej nagyságú sárgadinnye. A falu népe ezt szerette, nem a miénket, a tógót vagy turkesztánt, hanem ezt a nagyot, ezt a kásást. „Ez jó parázs”, így dicsérték. Nem sok szó esett az aratásnál, annál több cséplésnél ebédidőben. A fáradt pihenést a vidámság, élcelődés váltotta fel, közben a leves szürcsölése, a hideg víz kortyolása hallott. Tartott a munka napestig, megállt, ha leesett a kazán kerekéről a szíj. Micsoda tündöklő, boldog nyarak!

A boldog nyarak utója Domahidy Viktor nagyapámnál folytatódott. De nem Angyalosban, hanem a szomszédos Pátyodon. Pátyodon nem volt kastély. Hosszú, tornácos kúriája hasonlatos volt a Nagyudvarhoz Lázáriban. Az új otthon feledtette nagyapám második feleségével, Pólika nénivel Angyalost, ahol súlyos teher maradt dolgos, példás gazdaasszony hírében álló Teleki nagyanyám emléke. A kastély lezártan árválkodott, mellette a konyhaépületben tátongtak az üres szobák. Egyedül, az egyik vendégszobában lakott Berki Pista bácsi, felvigyázni az épületekre, a parkra, garaszolni annak útjait.

Az is nagy élmény volt, kihajtani a határra, ott átülni a pátyodi kocsira. Az utolsóra jól emlékszem: 1928-ban. Rá másfél évre meghalt Viktor nagyapám. Nyolcéves voltam, Miklós hat. Már szabad volt hajtanunk, bár inkább csak földutakon.

Előállt a kocsi, Jóskával a bakon. Réti Jóska negyvenesforma ember volt, nagy, kipedert, őszbe hajló bajusszal, kevés beszéddel. Feszesen állt rajta a kocsisruha, sujtásos, vitézkötéses. Előtte kötény, alig kékebb, mint a ruhája. Strucctollas pörge kalapja végén pántlika lebegett, bőrfonásos, suvickolt fekete csizma a lábán. A parádés kocsisok rögtön az ispán, a gazda után ranzsíroztak a mezőgazdasági cselédek előtt. Jó kocsis volt, istállója ragyogott, mint nyergei, lószerszámja, akár a kocsik, a télen használt zárt kupé, a szán a színben. Jó kocsis volt, de nem volt „tudományos kocsis”, mint Köcsön Péter vagy Hazura, akik régen a föld alatt voltak. Hírük azért tovább burjánzott a nép száján, hogy egy fél patkóval világítottak istállójukban, hogy ők nem vártak a kompra, hanem átrepültek négyesükkel a Szamoson, hogy szemük villanásától holtan esett le az ács a tetőről, aki táltosként onnan állította meg a trappoló kocsit.

Megindultunk. Szaladt a kocsi a kövön. Balról a tehénistálló, üresen: még nem jött haza a csorda. Mennyit ácsorogtam benne, hallgatva a sajtárba csurranó tej zenéjét, várva a fejés végét, a kieresztett borjak rohanását a megcsappant tejű tőgyek felé. Elmaradt a kerékgyártó, a kovácsműhely és jobbról egy gödör, mellette egy cigánycsalád sok sor vályoga a tűző napon. A távolban látszott a nagypeleskei templom tornya. Mit tudtam én gyerekfejjel, hogy onnan indult el Gvadányi nótáriusa Budára erkölcsöket javítani; ahol egy versben örült a szerelmes Petőfi a kéklő hegyláncnak, melynek színe „csak kevéssel sötétebb, mint az ég”, útban Beregszászról Szatmárra, ahol Juliska várta már. Honnan tudhatta azt a nyolcéves kisfiú, hogy micsoda tündérkertben jár, mi szépséges titkokat bont ki lassan neki a szűkebb hazája, hogy válik jelentőssé a jelentéktelen, mely kíséri, kísérti egy életen át.

Elhalt a patkók csattogása, lent jártunk a poron. De kotykás volt az út, vigyáznom kellett, ahogy átvettem a szárat, arra is, hogy le ne térjek róla a szélekre, a hullámosra taposott marhajárásra, a fényes farú két pej ugyan jobban tudta azt, mint én. Alagútban mentünk, az akácfák egymásra hajló, ölelkező alagútjában, már a daróci határban. Bal kézről dédapám, Nagy Ignác kúriájának fehérje világlott ki a fák közül. Aztán kövesút, mely Szatmárt kötötte össze Petével, a határral, Csengerrel, Magyarországgal. Pete volt az utolsó falu, ahol románok laktak. A XVI. századig Kun Petének hívták, míg el nem pusztította valami portyázó tatár horda. Lassan népesült be újra, előbb magyarokkal, aztán néhány román családdal. A Károlyiaknak lett a birtoka a szatmári béke után.

Béla bátyánk eltűnt az útlevelünkkel a határőrházban. Vártunk a kocsiban. Miklós megkérdezte: mi az a kastély ott messze? A Haynaué, felelte Réti Jóska.

Nagy fiúk voltunk már, amikor hébe-hóba hallottunk valamit Haynauról. Világos, vértanúk, a Bach-korszak, bujdosás, emigráció. Haynau, a bresciai hiéna érdemei jutalmául egy zsák pénzt kapott, a zsák pénzen itt vette meg a Majláthok hatezer holdas birtokát, itt, éppen Szatmárban, a kisgéci határban. Beleborzadt az egész vármegye. Éppen ide kellett neki jönni, ebbe a Garanvölgyi Ádám-vármegyébe, és szállt a hír: épül már a kastély, amolyan magyar módra, oszlopos is, timpanonja sapkája is készen van, rakják emeletére a tetőt. Az igazi baj akkor kezdődött, amikor jött társzekereken a bécsi berendezés, képek, szolgák, gépek. Egy aratómasina is. Hát nem bandákban aratnak majd? 1851 végére beköltözött a báró. Híre ment, hogy látták a csengeri vásáron pántlikás kalapban, majd hogy vizitázni készül a környék udvarházainál. Cudar idők jártak, kussolt mindenki, és a báró óhajából nemszeretem meghívások születtek. Egyre emlékszem. Nagy Ignác dédapámnál történt, Pusztadarócon. A nagyszalonban folyt a társalgás, sokan voltak, ilyenkor jó, ha nincs egyedül a család. „Tálalva van” – jelentette az inas. Dédanyám felállt, Haynau zsinóros ruhájában karját nyújtotta, úgy vezették be a vendégeket az ebédlőbe. Dédanyám megállt az asztalfőn. Haynau félretolta, s maga ült a főhelyre. Dédanyám mit tehetett mást, a Haynaunak szánt teríték elé lépett. Leült, kanalazni kezdték a levest. Mint később kitudódott, Haynaunak a főhelyre tán joga is lett volna. A hesseni választófejedelemnek volt fattyú fia.

Persze kastélyokban, kúriákban volt miről beszélni: hogyan kell ültetni, és mennyire kell vigyázni, ha hozzájuk érkezik a neves vendég. Nem csoda hát, hogy amikor a szatmári nagyvásárban Haynau meglátta másik dédapámat, rákiáltott, és az megállt. „Vigye ezt a pár csizmát a kocsimhoz, Domahidy!” Szegény, Bem évekig bujdosó, kitüntetett századosa mit tehetett mást? Vitte a csizmákat a kisgéci kocsihoz.

Senki sem hitte Szatmárban, hogy Haynauról mintázta Jókai Az új földesúr Ankerschmidt lovagját. Sokat járt Jókai a megyében. Írásaiban gyakran szerepel a szatmári táj. Volt Szatmáron, volt Nagykárolyban, ahol barátja, Petőfi először látta meg Szendrey Júliát. Volt Domahidán, ott megnézte az emlékművet a majtényi síkon, járt nálunk Angyalosban, Homokon az Ybl Miklós építette kúriában, a berenczei Kovátsoknál, Teleki Sándornál Koltón. Mindig tagadtuk Haynau azonosságát a derék lovaggal.

Végre megjött Béla bátyám, útlevelünket lobogtatva kezében. Vele egy katona, vállára hempergett a zaboszsák a bakról. Búcsúzás, csókok. Ritka alkalom. Kálvinista családoknál férfi nem csókolt férfit, kisfiút se gyakran.

A pátyodi kocsiról is a kastélyt néztük. Később tudtam meg, hogy Haynaunak nem volt sokáig maradása a kisgéci pusztán. Az ötvenes évek végén bérbe adta birtokát, hazament. Hogy örökösei jártak volna mifelénk, nem tudom, erről hallgat a családi krónika. 1947-ben mentem át először az újra románná lett határon, papír nélkül, ez nem volt nehéz abban az időben, még egy zsák zabba se került. „Hol a Haynau-kastély?” – kérdeztem társam. „Lebontotta a nép – volt a felelet. – Fáját, cserepét, tégláját széthordták, lakóházak épültek belőlük.”

A pátyodi kocsival áthajtottunk a Szamos hídján, be Csengerbe. Nagy faluvá zsugorodott ez az egykor híres város! A Méliusz Juhász Péter tartotta református országos zsinat a kazettás mennyezetű, vén templomban hirdette ki a Csengeri hitvallást. Itt született Riskó Ignác, a radikális párt egyik oszlopa, Petőfi barátja. A nagykárolyi Riskó-portán Petőfi gyakran szállt meg, Júliáját várva Erdődről.

A pátyodi úton Viktor nagyapám somfabotjával a vasúti töltés mögé mutatott. „Gyerekkoromban még itt kezdődött a láp. Nádasok, kis tavak, erek, szigetein ligetek, csodálatos madárvilág. Aztán egy mederbe szorították a rakoncátlan Kraszna ezernyi ágát, átvágták a Szamos kanyarulatait, töltések közé vizét.” Nem láttunk semmit. Sehol egy templomtorony, csak kútágas, legelők, szántók, távolban egy tanya. Nincs is élményem a lápról. Egy ebéd talán, amikor a házunk előtt megállt egy tyukodi szekér, útban a csengeri vásárba, benne hordókban csíkkal. Csúf hal a csík, alig arasznyi, angolna formájú. Az is lett ebédre nagyapám nagy örömére, apróra vágva párolt káposzta tetején. Finnyás gyerek voltam, máig is sajnálom, hogy nem ettem belőle. A másik emlék a réti farkas bundájából készült takaró, mellyel a szánon bugyoláltuk be magunkat a csikorgó hidegben. Nem is szólok a Rétoldalról többet, nagy az irodalma, Farkas József, a szalkai Szatmár Múzeum volt igazgatója is írt róla sűrűn hűséges szeretettel, egy szorgalmas, értő gyűjtés hitelével. Mások is sokan.

Pátyod elmagyarosodott ruszin település volt, görög és római katolikus templommal. Istentiszteletre az angyalosi reformátusba jártunk. Családunk padja a szószékkel szemben volt, akár a Nagyoké Lázáriban. Fürödni is Angyalosba. A Szamos ott folyt a kertek alatt, harapta a tatárfalvi partot. Szemben vele, ahová firidni jártunk, szélesen terítette ki vize messzi földek homokját. Ennek palaj volt a neve, a mienkének Dióspalaj, bár nem volt diófa se távol, se közel. Volt helyette csalitos, bokros sűrűség, benne nyárfa, kőris, „ficfa”, rájuk csimpaszkodott indáival a mindent elborító feketeszeder. Előttük, odafent zsálya, vadmályva, mécsvirág, mindenféle vadvirág örült a nyárnak. A palaj homokján a vászonnal leterített elemózsiáskosár, görögdinnye a Szamos egy hajlatában, hogy el ne veszítse a kútvíz hidegét. Kutyaúsztunk még, parasztpulyáktól lestük el annak tudományát, míg meg nem tanultuk apánktól a mellúszást.

Kevés emlékem van Pátyodról. Morzsa, a pónilovam, az első pár csizma, nagyapám prezentjei. Aztán játékok. Lánc, lánc, eszterlánc, ipiapacs, megy a gyűrű vándorútra, rokon gyerekekkel velünk szemben, a Madarassy-házban. Egyszer cselédgyerekekkel jártuk a határt, szaladtunk Angyalos felé. Én elöl. Hát mit hallok? „Elül-hátul lepedő, szart eszik a legelső!” Nosza, lemaradtam a végire, és máris hallom: „Elül-hátul laskanyújtó, szart eszik a leghátulsó!” Szaladtam a csapat közepibe, s maradtam ott. Gyerekek közt az úrfi is pulya, mint a többi.

A harmincas évektől megszűntek a pátyodi nyarak. Meghalt Viktor nagyapám. Tíz éve, hogy meghalt Teleki nagyanyám, hiányzott a józan, gondosan gazdálkodó, határozott keze. Második felesége jó asszony volt, de gyenge. Naggyá nőttek nagyapám után a bankhitelek, és ezeket tetézte apám öccse, Franci ijesztőre nyúlt adóssága autókra, nőkre, párizsi utakra. E kettőt súlyosbította az országot is sújtó gazdasági válság. Szüleim elváltak, Franci bátyám elhajózott Szumátrába, hogy megint, mint 1926-ban, egy vagyonnak beillő pénzzel jöjjön haza, de az se tartott sokáig. Apám, új asszonyával, hogy ne essék csorba a nevünkön, hátára vette mind az apja, mind az öccse adósságait. Elúszott a pátyodi birtok, a Vereskert almása. Az angyalosi park fenyvese, tölgyfái eladásra kerültek, a konyhaépület tégláit, cserepét, gerendázatát a helybeliek vették meg. De Angyalos megmaradt.

Nagyapám, ha könnyelműen bánt is a pénzzel, egy dologban bölcsen előre nézett. Néhány birtokossal ő kezdte meg az almáskertek telepítését a Szamos mentén. Gyümölcsösök voltak addig is a Tisza, a Túr mentén, a Szamosháton, de ezekben vegyest volt a körte, szilva, meggy az almával. Nagyapám a húszas évek végén ültette a Vereskertet és egy darab földet a park mögött. Kétharmadában jonatáncsemetéket hozatott a Zatykó-faiskolából, és jó porzás végett rendelt hozzájuk aranypármint, londoni pepint, batult, ananászranettet, sóvárit.

Egyedül maradt az angyalosi ház, melyet kastélynak hívott a falu, de körülötte félkörösen őrizte a park maradéka. Apám nagyapám példáját követve írt Zatykónak jonatán, és fehérárú csemetékért, ezek kerültek a fenyves helyébe és a veteményeskertbe, a szilva- és körtefák közé. De nem ment haza a harmincas évek végéig, mikorra dús termést hoztak a fái, s kihúztak minket az adósságból. A földeket bérbe adta, maradt orvoskodva Pesten. Nemcsak erszényét, a szívét is keserítette az adósság.

Így kerültem újra Koltóra 1936 augusztusában. Jött Lázáriba Pestről a levél, Blanka nagyanyám testvére, Teleki Jankó eladta Koltót Tibill Miklós nagysomkúti ügyvédnek, apjuk, Teleki Sándor koporsóját át kell vinni Petőfi somfája mellől a koltói temetőbe. „Menj te, fiam, képviselj minket.”

Felültem Szatmáron a nagybányai vonatra. A vonat a régi „hadi úton” haladt, s ahogy haladt, úgy váltak románná az egykor színmagyar falvak. Így Misztótfalu is, Kis Miklós, a betűmetsző és -öntő születési helye; ő volt az „aranyosbiblia” nyomdásza, akit hiába hívott Cosimo Medici Firenzébe, Arcsil király Tifliszbe, oda csak grúz betűit küldte. Erdélyhez húzta a szíve. Apáczaié lett a sorsa; nem messze esik a sírjuk a Házsongárdi temetőben.

Nagybányán fiatal kocsis várt rám az állomáson. Áthajtottunk a bányászok girbegurba utcáin, a rangos főtéren, mögötte az István-torony az égbe meredve. Tudtam, ez a festőiskola híres városa, Lázári is őrzött festőiktől képet. Amit csak később tudtam meg, az a bal felől elhagyott Felsőbánya egyik nevezetessége volt. Erős volt hajdan az eklézsiája, Bod Péter is paposkodott benne, s az összesen kétszáz példányban nyomott Nagy Graduálból egyet Felsőbánya kapott. Visszajöttek gyermekkori emlékeim Bányáról. A Zazár folyócska köveken ugrándozó vize, egy népünnep a Széchenyi parkban, ahol lepényevő verseny volt, a lekvártól maszatos sok gyerekszáj, a tárnákkal teletűzdelt Kereszthegy csúcsosan. Az úton ostorával mutatta a többit a kocsis: a Ciblest, a Rozsályt. Hátrafordulva kérdezte, emlékszem-e, mennyit játszottunk együtt a koltói kertben. Rég volt. Tíz éve nem jártam Koltón.

Megérkeztünk. Jankó bátyám könnyes szemmel fogadott. „De jó, fiam, legalább te el tudtál jönni. Hiszen tudod, nagyanyád volt a kedvenc testvérem.”

Várt a pesti szoros rokonság, a „vad gróf” leszármazottai feleségükkel, gyermekeikkel, volt nagy öröm. Az utolsó fürdések a Láposban, kirándulások az erdőkben, szedtük kosárszámra a rizikét, a rókagombát, a vargányát. Olykor eltűntem a könyvtárban, ahol elővettem Petőfit, majd a teraszról néztem a kígyózó Lápost, mögötte a szilváskerteket, a Rozsály hátát, a Gutint. Petőfi itt szerette meg a zordon Kárpátok kezesre szelídült táját.

Végre harmadnapra megérkeztek a kővári Telekiek. Délután mindnyájan ott álltunk a somfa mellett a kibontott sír előtt. Szentbeszéd, fekete halottas kocsi, és megindultunk a koporsót követve a koltói temetőbe. Sírt a falu népe, elmegy a gazda, jön a román földesúr, sírt Teleki Jankó. Honvágya vitte a sírba alig három év után. Budapesten.

A hosszúra nyúlt beszélgetés a nagyszalonban nekem nem mondott sokat. Hatodikos gimnazista voltam, ismeretes volt nekem Petőfi szerelme, nagykárolyi napjai. Egy Teleki megjegyezte, hogy míg Erdőd nem Júliáról híres, hanem arról, hogy ott született Bakócz Tamás, Károly meg arról, hogy ott meg Károli Gáspár. Papp Endre vezette Petőfit Teleki Sándor asztalához a Szarvas vendéglőben, másnap látta meg a költő Júliáját, olvasva a Téreyék kertjében. Együtt született egy életre tartó barátság, egy életre tartó szerelem.

Harminc év után román bélyeggel borítékán levelet hozott az ausztrál posta. Sebők Mihály írta, kérdezte, emlékszem-e rá, ő volt a koltói kocsis. Írta, hogy a kastély renoválása a végéhez közeledik, raknák már fel a Petőfi-szoba ledöntött falát is, erre a kastély régi tervrajza kellene. Aztán a falra fényképek Teleki Sándorról, családjáról, barátairól. Segítője, Varga Rózsika tanárnő kéri a leszármazottak címeit. A kastély melletti konyhaépületben most iskola van, ugye, emeletén volt a könyvtár, a vendégszobák? A két új padláson sok bútor van, melyik volt Petőfi ágya?

Kettejük munkáját dicsérhettük ketten, Vladár Pállal mi, dédunokák, amikor 1972-ben először látogattunk el Koltóra. Mihály bácsi elmesélte, hogy mikor téesz lett a birtokból, ő mint brigádvezető hogyan spórolt cementet, faanyagot, cserepet; olvasta Teleki Sándor könyveit, tanulta meg Petőfi számos versét, mentette meg a haldoklásnak indult somfát. Híre ment, zarándokhely lett Koltó. A volt brigádvezető avatott kísérőként kalauzolta a látogatókat haláláig. Szerepét Imre unokája vette át. Helyére került a nászágy a Petőfi-szobában, falain fényképek, festmények, vitrineiben dokumentumok, könyvek, hites másolatok.

A háború előtti években kezdtek teremni az angyalosi almafáink. Nevelőanyánk még a szűk esztendőkben is hazautazott. Fogyott az adósság, így lassan követte apánk is, mi is. Lázári megoszlott, Angyalosé lett a nyár vége. 1941-ben megszűnt a román határ, összeölelkezett a megye magyar–román része. Kamaszokból nagyfiúk lettünk, jöttek a meghívások. Egy darnói házi mulatságra különösen jól emlékszem, ott találkoztam Kondor Sándorral. Kondor Sándor egy falusi jegyző elárvult fia volt, a Kölcseyék nevelték fel saját gyermekükként. Tudtam, hogy Móricz Zsigmond jó barátja, s ha leülnek egy üveg bor mellé, földije, a tiszaháti Csécse szülötte író rögtön előveszi zsebéből a plajbászt, noteszt, és jegyezni kezd. Móricz szatmári írásai ököritói riportjától kezdve tele vannak Kondor történeteivel. Az Úri muri eredete felől kérdeztem, mert benne a nótákat ismertem. „Megyei história az, fiam – mondta –, a kiskanról, a keserves mulatásról, a tűzről. Persze Zsiga csinált belőlük regényt.” Jött a házigazda a prímás hegedűjével: „Játsszál nekünk valamit, Sándor.” Kezébe vette a hegedűt, felém fordult, mosolygott. Rákezdte, és dünnyögve dalolta: „Ha meglátom a fergeteg elejét, jól behúzom a süvegem tetejét…”

Elmentem Csekébe. Akkortájt olvastam Kölcsey Antónia naplóját, benne látogatásait Ferenc bácsijánál, ahol szerelemre gyúlt az öreget sokszor felkereső Wesselényi Miklós iránt. Papp Endre, Petőfi későbbi barátja, Kölcsey jurátusa meg Antóniát szerette. Két reménytelen szerelem és a betegeskedő Kölcsey utolsó évei. A naplóból: „Minden mérséklet példája volt ő ’s az egész megyében elhinté annak magvát.” Megálltam sírja emlékoszlopánál, körülöttem a csónakos fejfák. Lázáriban is, Angyalosban is voltak még csónakos fejfák. Otthon voltam Cseké–ben.

Nem volt határ, mentem Domahidára. Megnéztük a nagymajtényi síkot, olvastuk tábláját. Ebéd után Olga néném kertje végéhez vezetett. Egy kis darabnyi nádas, a láp talán kegyeletből meghagyott maradéka. „Itt, fiam, az én gyerekkoromban még mindig állt egy csónak, és ha közeledtek a pandúrok, azt rúgták be a bujdosók ide szaladva abból a szobából, ami ide látszik. Ma is lengyelszoba a neve.” Mesélte, hogy még a szabadságharc után is a Domahidyakat az angyalosi kriptába temették. Nem kerülték meg a lápot, volt egy út, egy „vágás” Tyukodnak, azon ment a koporsós szekér, öt-hat rokon kísérte lóháton. Kerülték a falukat, babonás volt a nép, bajt hoz a koporsó, vasvillával várták, ha híre ment, hogy feléjük tart a szekér. Alattomos volt a láp, ha letértek a vágásról, a fűvel fedett ingoványba süllyedt ember, jószág, szekér. Hogy merre volt a vágás, arra aligha emlékeznék ma valaki.

A háború után a fogságból hazamentem Angyalosba. Várt apám, várt anyámként szeretett nevelőanyám, várt a ház. És egy kis darab föld, a kert, benne a fáim. A régi park utcára eső részét házhelyeknek osztotta ki a földosztó bizottság, hiába volt az fiatal almafákkal teleültetve. Ezt megfellebbeztem, visszakaptam. Nemcsak a törvény, az angyalosiak családunk iránt érzett szeretete játszott ebben döntő szerepet. Aztán 1949-ben téesz lett belőle. Ennek az időnek néhány epizódját szőttem bele Vénasszonyok nyara című regényembe.

A falu szeretetét éreztem végig három éven át, ezért vált ez az idő életem olyan drága emlékévé. Ment a munka a földeken, a kertekben, hiszen nagyapám példáját követve sokan rendeltek Zatykótól csemetét. Jómagam jártam a kertemet metszőollóval a zsebemben, este szakmunkákat ütöttem fel tanácsért. Pestről hoztam rézgálicot, nikotint. Metszettünk, permeteztünk, füstöltünk, ha félős volt, hogy fagy éri a virágot, a kötést. Októberre ládákban várta vevőjét az alma, fellélegzett a falu, noha nem igazán. A kender miatt.

Nagy áldás volt a kender. Augusztus végére fehérre fakult a kender haragoszöldje a Holt-Szamos sályi ágai egyikén, mentek értük a szekerek, állították fel kévéiket az udvarokban, szárítsa őket csonttá az őszi nap. Közben megérett a szilva, előkerültek a rézüstök, főtt a cibere a kavarókban, estére jöttek a fiatalok a mezőről, az almaszedésből, hogy átvegyék az öregektől a kavarók ide-oda forgó lapátját, volt mese, volt tréfa, volt kacagás, és a lassan lekvárrá szilárduló cibere illata úgy úszott az udvarok felett, mint valami szeleburdi szellő.

Míg odakint már szedték a kolompért, vizsgálták a tengeri csöve, a napraforgó pogácsája érését, addig a kertekben, így nálunk is, színelték az almát. Színeltük, mert annak színe mutatta meg, lehet-e már szedni, és a színelés almafajtánként változott. Az aranypárminnál sárgába futó piros erei, a batulnál, pónyiknál, londoni pepinnél elhalványult zöldje határozta meg, mikor lehet szedni. A jonatánhoz éles szem és érzék kellett: szedésre érett gyümölcse nem volt egyformán piros, egyik-másik alig pirultan is mehetett a ládába.

Közben a kiszáradt kender kévéit elkezdték törni az asszonyok a törőn. Hullott a pozdorjája, szösze még csak féltisztán maradt a markokban. Mire a ládákban mosolyogva várta vevőjét az alma, az őszi estéken újra összegyűlt a fiatalság a dörzsölőben. Angyalosban nem volt dörzsölőmasina, a durva szöszt mezítláb tapodták, dörzsölték ki a nyáron kérgessé vált leánylábak a keményre döngölt földön. Hetekig voltak az udvarok vidámságtól, kacagástól hangosak. Ami kis pozdorja maradt a szöszben, azt kihúzta a gereben száznyi szöge, hogy végül olyan selymesen-tisztán maradt a szösz az asszonyok szaporán csapkodó kezében, mint az Egri csillagokban a török lófarkas zászló. Várhatta a szösz a guzsalyt és a fonókat. A fonók kihúzták a telet egészen tavaszig. Nem voltam fonóban, az ottani szórakozásokról hetesünktől, Lukács Jóskától tudok. Kölcsére húzott a szívem, ha engedték a fáim, oda bicikliztem, lakodalmam is ott volt, Kölcsében.

Szépek voltak ezek a gondokkal teli idők. Főztük a melaszt, mert nem volt cukor, fogytán volt a máléliszt, hová lehet őrni menni, melyik erdőháti faluban van jó ütő, hol a forgóból tisztán csorog az olaj. De a beszolgáltatások keserves nehezét már nem éltük meg: apám a kertet, házat átadta a téesznek. Elment a szalkai kórházba orvosnak, jómagam meg feleségemmel át az osztrák határon.

*

Amikor leszálltam a mátészalkai buszról Pátyod után, és megindultam az országúton Angyalos felé, szaporázó léptek követtek. Megfordultam, bevártam. Farkas Máté volt, a szabó, nekem régen pecázótársam, őszen, öregen. Igaz, nem láttam egy emberöltő óta, mióta elkerültem hazulról. „Ni, az András úrfi!” – kiáltott fel. Megölelt, összecsókolt. Mesélt. Mesélt a kegyetlen időkről, amikor simára seperte a közigazgatás a padlásokat, nem volt kenyér, egyéb sem, a vén Hadadi Feri bácsit is úgy kellett levágni a kötélről. Mesélt a tavalyi árvízről, ami feljött a kertek aljáról a templomig, de másutt faluk dőltek össze, templomok hullottak a vízbe szerte a Szamos mentén. Ráfordultunk a főutcára. Jobbról a temető a kripta dombjával, tetején az obeliszk. Aztán házak a régi gazdasági udvar helyén, ezeket ismertem, a negyvenes években épült sok belőlük. Jobboldalt a régi veteményeskertünk starking- és jonatánfákkal, kopaszon, metszésre várva. Aztán a ház, a megmaradt fenyők, vadgesztenyék, platánok, a padokon asszonyok, férfiak. „Ezek betegek, elvonókúrán vannak” – mondta Máté a behajtónál, és búcsúzott. Köszöngettem jobbra-balra, és néztem a takarosan sárgára festett házat, olyan volt, mint régen. A konyhába mentem, felismertek, volt nagy öröm. Kínáltak lángossal, vittek fel a lépcsőn mutatni a szobákat, a három helyiségre osztott nagyszalont ablakokkal a szárnyas ajtók helyén, mert az ötvenes évek elején lezuhant a tágas terasz, azt nem állították helyre. A szobákban ágyak, mosdók. És a vécék szaga mindenütt.

A nyolcvanas évek elején voltam harmadszor otthon. Addigra műemlékké nyilvánították az angyalosi kastélyt. Maradt az alkoholisták otthonának, egyben kenyeret adva a helybelieknek. Kivénhedtek a kert almafái, helyükből kifordítva, óriás máglyákba összeborítva hirdették a buldózerek dicsőségét, várva a telet, amikor elemészti őket a kertészek tüze. Az almafák helyén napraforgó, tengeri, a veteményesben vetőmagnak vetett uborka. Farkas Mihályné családjánál laktam, Gizi asszony évekig szolgált nálunk Pesten. Szép kúriaszerű házat építettek, a fürdőszobában a csapból folyt a kádba a víz. Az én időmben még a merítőből hordták a vizet a Szamoshoz közeli házak, ha volt is kút az udvarban. De a villany után jött a vízvezeték, a Szamos vize is piszkos lett a nagybányai ipar és bányák vegyszereinek mérge miatt. Homokhegyek, gödrök vártak a Dióspalaj sima fövenye helyén, építkezésekhez hordták homokját. Sok ház tetején televíziók antennái jelezték, hogy van – ha nem is társas – szórakozás a faluban a dörzsölők, a fonók helyett. Nem kellenek az esztováták sem, nem kell a vászon. Van gyári törülköző, lepedő, abrosz a boltokban Szalkán vagy a szomszédos Csengerben, melynek központját nemrég varázsolták újjá, levegőssé, széppé Makovecz épületei a kazettás régi templom körül. Kenyeret sem kell sütni többé, hozza azt a teherautó Szalkáról. Nő az autók száma Angyalosban is. Nem kell hajóért kiáltani, ha át akar menni az ember Tatárfalvára, meghalt Pali bácsi is, a révész, helyette ott az árvíz után épített nagy híd Csengernél. Eltűnt a sályi komp is, Isten nyugosztalja.

Ha el is tűnt sok nagy kert a Szamos mentén, a háztájikban továbbra is díszlenek az almafák. Fiatalabbak, vagy újakkal telepítette be őket a gazdák szeretete. Nem változott a lakodalmak nagy társadalmi jelentősége sem. Az utolsóban is, melyben részt vettem, volt nagy eszem-iszom, hordták a vőfélyek a metélt tésztás levest, majd a benne főtt tyúkokat, aztán sültek, savanyúságok, végül a torták serege. De hiányzott a banda. Helyette gitár, dob, trombita szolgáltatta a diszkók zenéjét, olykor régi nótákat is az öregek kedvéért.

Gyerekekkel jártam a határt legutóbb, egy közönséges gaz futott a lábunk előtt az úton. Megkérdeztem a nevét, kék virágáról könnyen felismerhető. Vadcikória volt, katáng a közönséges neve. Nem ismerték, az aggófüvet sem, de felderültem, amikor mutatták a királydinnyét, a papsajtot, a vasfüvet. Csak hanglejtésük nekem olyan kedves szatmári bája kopik el, válik mindinkább pestivé, ahogy az a rádió, a televízió beszédéből ragad rájuk.

Azért nekem Szatmár Szatmár marad. Az új is, bár nem feledem a régit.