Kemsei István

Zsánerképek az autóbuszon

 

(Idill)

Atosz és Lucsánó balhéznak a
buszon. Kanyád – mond fesztelen Atosz,
s lazán odább taszít egy ősz hajú
nőt. Anyjuk, a kövér és zöld szemű,
elfolyva ül. Fölötte fiai,
bőrszínük más és más apát mutat.
Két égövet vont egybe ez a test,
melle közt reng az ősi óceán.

De Atosz és Lucsánó nyugtalan.
Lucsánó most a téren átsüvölt.
A szél jön így, ha támad rezzenés
s nem ismert irányból hirtelen,
s míg a buszvégről válasz érkezik,
félve pislognak nyakba vont fejek.

 

(A megroggyant férfiú)

Más az ő korában nőt hajkurász,
vagy okosan kis üzletet vezet,
neki a meg-megingó társa bot.
Esés ütötte homlokán tapasz.
Miatta már két perce áll a busz:
száll fel önmagát hurcoló tetem.
Ágyékát decensen nedvezi át
a nadrágba csurranó ősanyag.

A halál nem más, mint tapasztalat,
s mindig mások sajátja, nem miénk.
Az ember a múlásban bizonyos,
de önnön végzete elől kitér,
a szorongástól reszket, és odáz,
lenézett perccel gyáván alkuszik.

 

(Párbeszéd 4)

a könyvelőt hogy is hívták? Gravács?
a múltkor láttam a metrón öreg
mint az országút nehezen mozog
időváltozáskor a lábaim
felesége csinos asszonyka volt
fürdőbe a sok vénasszony közé
no a Gravács mikor nyugdíjba ment
visszataszít hogy így leszek öreg

Ki szürkeségben éli napjait:
története az örök tegnapi:
unott és kedélytelen megszokás,
átka a buszon vulkánként kitör,
kiontja léte minden közhelyét:
a tömegben örül, ha társra lel.

 

(Sors 2)

Belül régóta kongó tartomány,
felé ürült tekintet, szürke arc,
a mellkasra lehajtott fej mutat:
hűdött iránytű egy helyben forog.
Hátra még egy utolsó forduló.
Mindegy. Mindegy. Az idő elfolyik,
lassan, mint láva, lomhán, mint a nyák,
magában áll a rongált sorskerék.

E férfiú határhoz érkezett,
hol nincs élet, csak száraz pusztaság.
Ifjúként nem ezért fedezte fel.
Ha tudta volna! Csonkák a napok,
az örök lótás-futás esztelen,
s a létezés szánalmas vonzalom.

 

(Olvasó nő arcképe)

Hol az utazó lélek elmerül:
színes borító és vacak papír.
Az ily műnek reklámot nem csinál
ízlés, szem rá csak futólag figyel.
De messziről látszik, hogy ócska könyv,
tartalma szerelem: merő szirup!
Elhalt sóhajok díszítik belül
az aprócska vágyaknak templomát.

Arcán az élet látszólag pihen,
csupán az idő és a tér motoz
egykedvűen a rossz lapok között,
no, meg a testet vonszolja tovább
önként vállalt, félelmes csüggedés,
s zörög, amerre az anyag halad.

 

(A semmi)

Van úgy, hogy a buszban a semmi áll,
ki azért semmi, mert tökéletes,
aránya és unalmassága van,
méhében otthonos nyújtózkodás.
Olyan létező, kinek arca sincs,
ülésként akár női comb lehet.
Frigid világ. Nem rázza zöttyenés,
nincs, ami sodrából kihozza őt.

Vélni, az élet a padlóba van
srófolva, vagy a fogantyún lötyög,
vár, amíg valaki megérkezik,
lélegzetével leszed, kiszerel,
elhibázás javításába fog.
A megváltók között nem válogat.