Monostori Imre

A Németh László-centenárium néhány szellemi jelenségéről

Egy készülő könyv utolsó fejezete

A témát egyetlen mondatban – valószínűleg – úgy lehetne összefoglalni, hogy a Németh-centenárium (az események szempontjából) mindenféle latolgató várakozást felülmúlt. Pontos statisztika aligha készíthető a rendezvényekről, mivel távolról sem egyetlen központból indult ki minden (jóllehet a Németh László Társaság jelentős szervező és koordináló háttérmunkát végzett), hanem számos közösségi és még számosabb egyéni szervezés, szerveződés eredményeképpen. Annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a rendezvények száma (beleértve az Erdélyben és más külhoni magyarlakta területeken lezajlottakat is) meghaladta a nyolcvanat. Valamivel egyszerűbb megszámolni az országosan terjesztett folyóiratok, hetilapok, újságok publikációit: mintegy negyven napilap és periodikum több mint száznyolcvan közleményét regisztrálhattuk.1 Végül – ugyanezen rendkívüli érdeklődésnek köszönhetően – 2001-ben tizenkét könyv (tizennégy kötetben) és két CD jelent meg Németh Lászlótól, illetve Németh Lászlóról.

*

A megjelent művek a következők. Németh Lászlótól: A felelősség szorításában. I–III. k. [Tanulmányok 1945–1975] Szerk. Németh Ágnes. Bp., Püski; Írások a hipertóniáról. Szerk. Németh Magda. Bp., Nap.; Németh László breviárium. Szerk. Rubovszky Rita. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.; Veress Dániel: „Benned róvom erdélyi adómat.” Németh László és Veress Dániel levélváltása. 1959–1975. Csíkszereda, Pallas–Akadémia; Három színmű [Galilei, Széchenyi, A két Bolyai]. Szófia, Sztigmati [Bolgár nyelven. Ford. Julia Krumova]; Tudós tanárok – tanár tudósok. Németh László. Szerk. Katona András. Bp., OPKM; Élőszóval. [CD] Bp., Hungaroton; Németh László összes műve. [CD] Bp., Arcanum. – Németh Lászlóról: Füzi László: Alkat és mű. Németh László. 1901–1975. Pozsony, Kalligram; Tüskés Tibor: Az édenalapító. Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány; A minőség forradalmára. In memoriam Németh László. Szerk. Monostori Imre. Bp., Nap; Dr. Lakatos István: „Gyermekeimért és érte.” Fejezetek Németh Ella életéből. Miskolc, Felsőmagyarország; Németh László emlékkönyv. Szerk. Monostori Imre, Olasz Sándor. Szeged, Németh László Társaság–Tiszatáj Alapítvány; Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Szerk. Nagy Pál. Marosvásárhely, Mentor.

*

A Népszabadság centenáriumi megemlékezése – értelemszerűen – baljóslatúra hangolódott.2 A cikkíró Németh László jelenségében ideológiai, társadalmi, morális (stb.) veszedelmeket próbál szuggerálni. Olyan paradox, részben irracionális tüneménynek tünteti fel, aki (amely) önerejét – különös módon – megtartva, érthetetlen túlélési energiával máig a befolyása alatt tartja az őt már igazából nem is kívánó, művei iránt közömbös magyar szellemi közvéleményt. A cikk címe – a paradox jelenség tartalmának még hatásosabb exponálása kedvéért – úgyszintén paradox: Az éleslátó vak. Szerzője Tamás Gáspár Miklós. Nyilvánvaló csúsztatásai, átgondolatlan kijelentései és ítéletei a tőle megszokott menetben vonulnak végig a cikken (amelybe egyébként a Szárszói beszédet mondó és a Kádár Jánossal beszélgető Németh László-fényképek vannak tördelve). Életműve – mondja Tamás – romlékony, többnyire elavult, nem olvassák egyébként sem; élete során mind a jobb-, mind a baloldali totalitarizmussal „időleges szövetséget” kötött. Ahhoz sem férhet „semmi kétség”, hogy „antiszemita volt […] Ezen nincs mit szépíteni, nem kell, nem is fogunk.” Mégis: „Németh László ma zavarba ejt, mert a szellemi fajvédelem legnagyobb képviselőjéből nem lehet jobboldalit faragni.” Nem tagadja – sőt kiemeli – érdemeit a Horthy-rezsim engesztelhetetlen bírálatában, a paraszti Magyarországot fölemelni akaró törekvéseiben. S éppen a szerző e zavara, kettős érzülete és elkötelezettsége kavarja végig „megemlékező” cikke gondolati hullámait, saját ideológiájának örvényei és a tudósi becsületesség minimális kívánalmai között lavírozva.

Csöppet sem lavírozik viszont Kertész Ákos a Magyar Hírlapban3 egy ugyancsak itt, pár nappal korábban megjelent cikkben, Némethről elismerően szóló kollégáját4 tanítva móresre. Németh olyan megoldatlan problémákra – „a zsidók jelenléte Magyarországon” – kereste a választ, „melyekre nem csak válaszolni nem szabad; de eleve tilos föltenni őket minden Európában érvényes kultúra, morál és humánum nevében”. (E tematizálás mint a gondolatrendőrség rehabilitálása – tudjuk jól – az öreg Ignotustól származik, aki [még 1934-ben] azt fejtegette, hogy tényleg létezik a zsidókérdés, de „erkölcs dolga, hogy ne legyen”. Azaz: aki zsidókérdést emleget, az eleve erkölcstelen.) Kertész Ákos a továbbiakban odáig merészkedik, ameddig ily direkten gonosz módon még senki sem. „A Kisebbségben – írja – és a többi hasonló dolgozat hatszázezer ártatlan magyar állampolgár (csecsemők, gyermekek, nők, aggastyánok, anyák méhében megbúvó magzatok) lemészárlását készítette elő. Továbbá hatmillió európai zsidóét.” (Az aktuálisan szélsőséges liberális séma szerint – természetesen – Csoóri Sándornak is kijut a kirekesztésből ebben a szánalmasan elvakult eszmefuttatásban.)

Egyáltalán nem meglepő persze, hogy a Németh-centenárium alkalmából a politikai publicisztika egy része az „antiszemita” Németh Lászlót igyekszik fantomizálni, ezt a beszédet igyekszik napirenden tartani. Vita is kerekedik arról, mit is kell antiszemitizmuson érteni. Kit vagy milyen jelenséget lehet antiszemitának minősíteni? Elek István – Tamás Gáspár Miklós fentebb idézett kijelentésére reagálva – jogosan veti föl a „szóhasználati egyezmény” hiányát.5 Vitacikkében6 Ungváry Krisztián „nem érti”, hogy „miért ne viselné el Németh László életműve azt a megállapítást, hogy antiszemita volt”. Hiszen „nemcsak Tamás Gáspár Miklós tartja antiszemitának, hanem maguk a nyilasok is annak tartották, sőt rá hivatkoztak ebben a kérdésben”. Mivel logikailag ezekből az utalásokból semmi sem következik, Ungváry ezért faji gondolkodással, tehát rasszizmussal vádolja meg Némethet. S azzal is, hogy „tolerálta a rasszista törvényeket”. Végül: „Bocsánatot senkitől sem kért, holott rasszista gondolatait két ízben is ártatlanok vagonba rakása követte.” (Ti. „nemcsak a zsidókat utálta, hanem […] a svábokat is”.) Ungváry Krisztián jól ismert vádjaival, vádpontjaival szemben Elek István – válaszként – a szintén jól ismert cáfolatokat sorakoztatja fel.7 Kibontja, megmagyarázza Németh „faj”-fogalmát, hivatkozik az antiszemitizmust elítélő írásaira, majd – nyomatékkal – Bibó Istvánnak Borbándi Gyula (a népi mozgalomról szóló) könyvéről írott (közismert) levéltanulmányára.

A közvetlen vita itt véget ér, azonban Ungváry Krisztián írásának gondolati magva egy hosszabb tanulmányában szökken igazán szárba.8 A Beszélőben közölt gondolatmenet szerint a két világháború közti Magyarországon a polgári radikálisokat, liberálisokat, valamint a szociáldemokráciát leszámítva a magyar társadalom valamennyi nyilvános szellemi áramlatában meghonosodott az „antiszemita közbeszéd”. Ungváry antiszemitának tekint minden olyan általánosan érvényes megnyilvánulást, amely a zsidókérdést egyáltalán fölvetette, s – különösen – amely a zsidókkal kapcsolatban bármely kritikai észrevételt fogalmazott meg. Prohászka Ottokártól Ravasz Lászlóig, Szekfű Gyulától Bibó Istvánig (!), Erdei Ferenctől Pethő Sándorig (!) és Illyés Gyuláig (majd a népi mozgalom – talán az egyetlen Szabó Zoltánt kivéve – valamennyi jeles képviselőjéig). Németh László (akinek a századik születésnapja e tanulmány szerzője szerint „az év államilag kiemelt ünnepe” volt) külön fejezetet kap ebben a sajátságos történelmi revüben. Az ő zsidóképe – írja a szerző – „kezdettől fogva [sic!] rasszista alapokon nyugodott”. Jóllehet „nem dörgölődzött szélsőjobb mozgalmakhoz”, a „zsidókkal kapcsolatos gondolatai a nyilasok körében hivatkozási alappá váltak”. S bár „Németh a társadalom modernizálását tartotta fontosnak, a jogfosztó antiszemitizmussal nem vállalt közösséget, sőt a »kis zsidókkal« szemben […] emberiességet hirdetett […]”; mégis: „a zsidótörvények hatására vészesen csökkent benne a megkülönböztetés kis és gazdag zsidók között – a zsidók számára egyre inkább sértett és bosszúszomjas »Shylock«-ká váltak (aki »köszörüli a kést«, és akinek csak a [keresztény] szív kell).” (Kiemelés az eredeti szövegben.)

Amiatt idéztük ily részletesen ezeket a fölvetéseket, hogy ismét bemutathassuk a már többször említett, elemzett szituációt: a „liberális” „baloldal” (a Németh-centenárium évében is) a már oly sokszor megcáfolt réges-régi érveit veszi elő újra (és újra), annak érdekében, hogy Németh László munkásságát az antiszemitizmussal vegyítve tegye hiteltelenné a magyar szellemi közéletben.

Az ellenkező, vagyis a „nemzeti radikális” póluson (klasszikus módon mintázva a szélsőségek mindenkori rokon természetét) úgyszintén a zsidókérdés „tematizálódik” Németh László munkásságának, gondolkodásának, jelentőségének lényegeként. Csakhogy míg amott a teljes elutasítás vagy ennek egyes fokozatai dominálnak, emitt a teljes azonosulás, már-már a kisajátítás gesztusa érvényesül. Csurka István ugyanis (egy ünnepi előadásban) a Németh László-kérdés „epicentrumába” ugyancsak a zsidókérdést helyezi.9 Azt ti., hogy „meg merte írni már 1927-ben, hogy kiket képvisel és miért Ignotus és társasága, s ebből következően miben áll a küzdelem, s kit illet a hegemónia a magyar irodalomban és a magyar életben, soha nem bocsátották meg neki, hogy rámutatott egy tényre”.

A tudományos szellemiség és szemlélet viszont, úgy látszik, mégiscsak elpusztíthatatlan eleme a valóban szabadon gondolkodás, amely soha nem két végletben, két pólusban látja a világot, hanem ismeri és követi az árnyalt megközelítés és véleményformálás kötelező szabályait. Sok egyéb érdeme mellett éppen ez a tudósi gyakorlat és etikai tartás jellemzi Gyurgyák Jánosnak a magyarországi zsidókérdésről írott hatalmas monográfiáját.10 Németh Lászlóval kapcsolatos elemzéseinek lényege a következőkben foglalható össze. „Németh a zsidó asszimiláció sikerességét egyértelműen megkérdőjelezte, s a felemásra sikerült asszimiláció után is a zsidó sorsközösség folyamatos meglétét hirdette. Ez az állítás sokakból olyan fokú ingerültséget váltott ki, ami ma már talán teljességgel érthetetlen, s pusztán ezen állítások miatt Némethet antiszemita gondolkodónak tartották. A külön zsidó sorsközösség eszméjét ugyanis aligha lehet antiszemita gondolatnak tekinteni anélkül, hogy ezzel egyidejűleg az ortodoxokat és a cionistákat is ne nyilvánítanánk en bloc antiszemitának. Ez pedig – mindenki beláthatja – képtelen állítás.” Németh a maga álláspontját kétféle nézetrendszerrel szemben fejtette ki. Az egyik az „antiszemita, fajvédő és nemzetiszocialista nézeteszme, a másik a zsidó-magyar neológia álláspontja […]”. Németh László – hangsúlyozza Gyurgyák János – „nem az együttélés megrontásán, hanem normális mederbe terelésén munkálkodott”. Vannak ugyan rossz mondatai, a megszólalásnak rossz pillanatai, védhetetlen sértései, ám sem az alapvetően disszimilációs gondolatai, sem pedig megoldási javaslatai nem antiszemita jellegűek.

E Gyurgyák-könyvről írt – lényegében pozitív – bírálatában11  Lackó Miklós Némethtel kapcsolatban (mintegy végleges álláspontjaként) a következőket szögezi le. „E sorok írója nemcsak sokra becsüli, hanem különös szimpátiával tekint Németh írásaira, tudatában van egykori felszabadító szerepének, sosem felejti lelkesedését a Tanú korai korszaka, nagy önvallomásai, több, sokszor lebecsült drámája (Villámfénynél, VII. Gergely, Galilei), sőt még az olyan, gyengének tartott regényei iránt is, mint az Utolsó kísérlet trilógiája, s nem tekinti Némethet »antiszemita gondolkodónak«. De véleményem szerint az ő szellemi antiszemitizmusa nem tagadható, s e szellemi antiszemitizmus ellenére szeretem Némethet.” (Kiemelés az eredetiben.)

*

A centenáriumi esztendő végén a százéves évfordulóhoz méltó kötet foglalta össze a jubileumi konferenciák és néhány folyóirat szakmailag legfontosabb előadásait, illetőleg tanulmányait.12

Ez a tanulmánygyűjtemény nemcsak tartalma és színvonala miatt értékes, hanem azért is, mivel a különleges alkalom olyan kiváló tudósokat is írásra serkentett, akiknek kutatási szakterületéhez nem elsődlegesen tartozik hozzá a Németh László-életmű. Azt láthatjuk ugyanis (már a tartalommutatóból), hogy az ismert Németh László-kutatók (Bakonyi István, Borbándi Gyula, Domokos Mátyás, Füzi László, Görömbei András, Kulcsár Szabó Ernő, dr. Lakatos István, Monostori Imre, Németh Ágnes, Olasz Sándor, Sándor Iván, Tüskés Tibor, Cs. Varga István, Vekerdi László) mellett föltűnnek (sőt többségben vannak) a Németh-életművel korábban viszonylag kevesebbet foglalkozó kitűnő írók, történészek, irodalomtörténészek. (Mint például Bányai János, ifj. Barta János, Bertha Zoltán, Cseke Péter, Dénes Iván Zoltán, Imre László, Jánosi Zoltán, Jókai Anna, Kántor Lajos, Kiss Gy. Csaba, Kabdebó Lóránt, Láng Gusztáv, N. Pál József, Pomogáts Béla, Poszler György, Rákos Péter, Ritoók Zsigmond, Szegedy-Maszák Mihály, Tarján Tamás, Tornai József.) Harmadik minősítő elemként, megjegyzésként megemlítendő, hogy a reáliák szakterületéről is többen (elsősorban orvosok) szegődtek el e kötet szerzői közé. (Mely kötetnek további érdekessége, hogy közli Kerényi Károlynak a még 1960-ban német nyelven írt, Németh László világirodalmi jelentőségét körvonalazó – magyarul éppen 2001-ben megjelent – fontos esszéjét.)

Nincs – nem is lehet – szándékunk néhány mondatban (vagy akár néhány oldalon) közhelyeket felsorakoztatni e tanulmánykötet több mint negyven szerzőjének dolgozata fölött. Azokról az írásokról szólunk csak – röviden –, amelyek a legnyilvánvalóbban vonják kétségbe a jó néhány évtizede kialakult és megrögzült, úgynevezett kétpólusú, a Németh Lászlóról szóló, elsősorban (vagy lényegében) ideologikus hátterű, témájú és eredményű „közbeszéd” értelmét. Amely közbeszéd – értelmezésünk szerint – nem más, mint a már a húszas évek végétől kialakult és a harmincas években megerősödött dichotóm jellegű gondolkodás – a két szemben álló terrénummá szakadt Németh-értelmezések – története. (Félreértés ne essék: a nem ezekbe a „tematizált” kategóriákba tartozó, számtalan Némethről szóló írás, akár e köteten belül, akár ezen kívül sok évtizeden át – értelemszerűen – nem értendő bele egyik „pólus” tartományába sem.)

Imre László ebben az emlékkönyvben a „közhasznú igazságok fajtáiról és fokozatairól” értekezik.13 Józan tárgyilagossággal érvel amellett, hogy „bár továbbra sem tiltható meg, hogy Németh Lászlónak ezt vagy azt a gondolatát igaznak vagy nem igaznak minősítsük, emellett egyre inkább hódítania kell annak a megítélésnek, amely nem objektívnak vélt igazságtartalmakkal operál, hanem arra kíváncsi, hogy Németh László (vagy bárki más) egy adott korban milyen kérdésre adott válasz gyanánt alkotott véleményt”. Az alapvető helyzet ugyanis az, hogy az esszé – minden korban – „nem cáfolata, még csak nem is riválisa a tudománynak, hanem inspirálója”. Még a Kisebbségben is ilyen írás volt, mivel „igazságok felismeréséhez segített hozzá”. Különös – fűzi tovább gondolatait Imre László –, hogy míg más szellemi nagyságaink „egyoldalú nézeteivel” minden kognitív és érzelmi görcs, zavaró mozzanat nélkül jól együtt tudunk élni (például Petőfi Sándor jó néhány rendkívül egyoldalú és téves általánosításával, osztályharcos korlátoltságával); addig Németh László életműve sok évtized múltán is heves viták kereszttüzébe kerül.

E viták természetének egyik fő jellegzetességére utal Kulcsár Szabó Ernő dolgozatának14 bevezetőjében, midőn – alighanem a korábbi évtizedekre is érvényesen – leszögezi: „hovatovább amilyen folyamatos, éppoly terméketlen az önkörében forgó Németh-recepció horizontmozgása.” Majd így folytatja: „az örökölt kétosztatúság sematikájából ki nem mozduló önmegértés nemcsak ugyanerre kényszeríti a dialóguspartnert, hanem önmagát is megfosztja annak beláthatóságától, hogy saját igazát csak egy érvényében is méltányolt másik igazság idegenségén teheti igazán próbára”. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Ez igencsak megszívlelendő gondolat! Kulcsár Szabó a továbbiakban az Ember és szerep szövegét vizsgálja abból a szempontból, vajon ez a Németh-mű tényleg viviszekciószerűen őszinte és hiteles-e, avagy csak ilyenné „tematizálódott” még a legkiválóbb Németh-kutatók szemében is, akik „arc-kölcsönző”, „alkat-kutató” szövegolvasással közelítettek a műhöz, és nem vetettek számot a Németh által is termékenyítőnek vallott félreértés lehetőségével és technikáival. Jóllehet – mondja Kulcsár Szabó – „ebben az »önéletrajzban«, amely voltaképpen az ifjúkori művek »kerete«, már előzetesen föl van függesztve az identikus megfelelés szerzői alak és annak (önkezűleg rajzolt) nyelvi arcképe között. Amit itt fikciónak és elbeszélt életrajznak a […] tiszta elkülöníthetetlensége alapoz meg.” Az Ember és szerep különben sem a Szent Ágoston-i, rousseau-i, hanem a goethei hagyományvonulatot követi, amelynek „nem elsődleges tétje a […] kijelentések igaz/hamis típusú vonatkoztatása. A »mivé lettem az értékek ege alatt« kérdése tehát nem az őszinteség identitásteremtő erkölcsi teljesítményére, hanem az identitás megalkotásának jelentésére irányul.” (Kiemelések az eredeti szövegben.) Miközben méltányolni érdemes Kulcsár Szabó Ernőnek a Németh-recepció történetét tekintve kétségkívül újszerű figyelmeztetését a Németh László-szövegek interpretálásának veszélyeiről (s ennek a műveletnek a szakmai felelősségéről), mégiscsak nehezen értelmezhető azon lényegi észrevétele, amely szerint az Ember és szerep című esszében az interpretáció szempontjából elsődlegesen a nyelvi relevancia (tehát egy speciális olvasási aktus) a „hitelesség” mércéje, nem pedig a nyelvi közlésnek a tartalom valóságára vonatkoztatottsága (azaz referenciaértéke).

Szegedy-Maszák Mihály Németh László esszéírásának belső ellentmondásosságáról értekezik dolgozatában.15 Ámde annak a Némethtől vett gondolatnak a jegyében – s talán éppen e megközelítésből származik Szegedy-Maszák írásának sajátos feszültsége –, amely szerint: „Ki csak egyféle feleletet adhat, azt fölösleges megkérdezni.” Vizsgálódásának középpontjában az a szellemi törekvés és óriási gyakorlati teljesítmény áll, melyet Németh László az „idegen hagyomány”, vagyis az európai kultúra elsajátítása és értelmezése érdekében kifejtett. „A húszas évek végétől egy bő évtizedig az a szándék vezette […], hogy más világokat tegyen érthetővé a maga olvasói számára.” A szerző szerint Németh esszéírásának „talán legfeltűnőbb ellentmondása, hogy míg olykor nagy megértéssel fordult az idegen kultúrához […], más alkalmakkor túlértékelte a magyar szellem termékeit.” Szegedy-Maszák arra is figyelmeztet, hogy Németh László örökségével szemben „csakis akkor lehetünk méltányosak, ha […] az egyes alkotásoknak a megváltozott és szüntelenül átalakuló helyzetnek megfelelő újraértelmezésére vállalkozunk”. (Miként Kosztolányi, Babits, Ady, József Attila és más jeles magyar alkotók életművével is ez történt.) Mindazonáltal Németh László kérdésföltevése „ma is roppant időszerű: az idegennek sajáttá átfordítása nehéz föladat”.

Bányai János vizsgálati terepe úgyszintén a húszas évek végi és a harmincas évek eleji Németh László-i kritika- és esszéírás.16 Bányai már korábban úgy vélte, hogy Németh kritikaírása jelentősebb a magyar kritika történetében, mint regényei a magyar regény történetében, ennek megfelelően ebben a tanulmányában is (akárcsak annak idején Szabó Zoltán) a kritikaíró Németh teljesítményét tartja az életmű legfontosabb szeletének. Németh kritikáiban nem az a fő érték – mondja –, hogy valamely kérdésben „máig érvényes véleményt alkotott”, hanem hogy ezek a kritikák „viszonylagos autonómiájuk és bizonyosra vehető önértékük miatt” válnak (váltak) irodalomalkotó értékké. A szóban forgó időszak kritikái „az író szándéka ellenére nem közvetítik, hanem beszédmódjukkal, gondolkodásukkal, tematikus meg motivikus felépítésükkel, kritikai »szótárukkal« alapozzák, létesítik az irodalmi változást, vagyis maguk is változó irodalomként értelmezhetők”. Vagyis: „máig érvényes történeti jelentőségű irodalmi szövegek […]”. (Kiemelések a szerzőtől. – Meg kell jegyeznünk: Bányai János elsőrangú írását Németh kritikusi működéséről leszűkítő, korlátozó érvényűnek érezzük, ez az aspektus eleve nem törekszik e kritikák gondolati, tartalmi elemeinek értékelésére.)

Eleven hangulatú kritikai áttekintést ad közre Tarján Tamás Németh László drámáiról, mindenekelőtt dramaturgiájának belső ellentmondásairól.17 Kiindulópontja tapasztalati tényen nyugszik: a Németh drámáiról való szólás csupán – legtöbbször – néhány színdarabját érinti: ezen belül is leginkább a Galilei „nyomja el” a többieket. Ennél jóval komolyabb tünet (és probléma), hogy Németh drámái jószerivel eltűntek a magyar színpadokról. Ezzel kapcsolatban Tarján Tamás is ellentmondásokra, a Németh-életmű (e területe) belső ellentmondásaira utal (akárcsak – más vonatkozásokban – Kulcsár Szabó, Szegedy-Maszák vagy Bányai János), amidőn megállapítja, hogy a Németh drámáit „övező – időszaki? – tanácstalanság, netán közöny […] legfőképp magában a Németh László-i drámakoncepció ellentmondásosságában leli magyarázatát”. Németh színdarabjai rendkívül érzékenyen kötődnek az író személyes világához, emiatt a műértelmező „kényszerű személyességbe ütközik, írói produktum helyett és mellett életállomásokat kell mérlegelnie”. További paradoxon, hogy Németh László valóban modern, az ógörög, valamint az európai drámaíráson iskolázott dramaturgiai felismeréseiből „nem vezette le a saját, »copyrightolt« drámaformát”. Az is nehezíti a dramaturgiai egyensúly kialakulását e drámákban, hogy legtöbbjükből hiányzik – legalábbis a színen nem jelenik meg – az ellenhős, az ellenjátékos, ennélfogva a főhősök „a »sorsban« élik meg létük és programjuk nagy, végzetes ütközéseit. Márpedig »a sorsot« nem lehet színészre megoldandó, eljátszandó feladatként bízni.” Végül is persze – erősíti meg alapgondolatát Tarján Tamás – mégiscsak a színpad, a színház tudná feloldani e belső paradoxonokat, de csakis úgy, ha nem elkendőzi, hanem értelmezi és végiggondolja a szóban forgó antinómiákat.

*

A sok évtizedes Németh László-recepció „történeti vázlata” utolsó oldalait író megfigyelőnek minden bizonnyal érdemes volt „megvárnia” és figyelemmel kísérnie a születésnapi centenárium szellemi történéseit.

A réges-régi, avítt tartalmú, szellemtelen sémákkal dolgozó ideológiai (politikai) töltetű és propagandacélzatú írások szinte változatlan, már-már kísértetszerű jelenléte mellett jól érzékelhető szellemi súllyal szerepelnek a Németh-kutatás egyes részterületeit szaktanulmányokban, esszékben elmélyítő s új kutatási eredményeket hozó írások. A harmadik „kategóriába” azok az eszmefuttatások tartoznak, amelyek – nem kevésbé elgondolkodtató, ám némelykor vitatható kritikai megközelítéssel – a Németh-életmű ellentmondásaira hívják föl a figyelmet. Illetve arra a történelmileg kialakult kétpólusú értelmezésrendszerre, gondolkodásbeli dichotómiára, amely Németh László életművét nem elsősorban mint nyelvi, irodalmi valóságot, hanem mint ideológiai állásfoglalásra késztető problématárat értelmezi.

Mindezekből a vázolt jelenségekből, sőt tendenciákból talán az az ésszerű tanulság is levonható, hogy a helyesebb megértés reményében, illetőleg a valódi nagy értékek egyértelműbb megvilágítása végett továbbra is célszerű ennek az életműnek a szakszerű, kritikai (lehetőleg elfogulatlan) elemzése. Szükséges lenne – továbbra is – az olyan típusú párbeszédekre, melyekben a túlburjánzó ideológiakritikát a filológiai, valamint esztétikai szempontú és „szabályzatú” megközelítések szorítják háttérbe.

Hiszen ez az életmű oly hatalmas, és értékei oly súlyosak, hogy sem a folytatólagos elátkozás nem fog rajta, sem a hozsannázó agyondicsérés nem ér föl hozzá. Sőt, miként ezt tényszerűen jegyzi meg említett tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály: „Németh László örökségének józan mérlegelését a teljes elfogadás, illetve elutasítás véglete” egyenesen gátolja.18 Valódi, méltó helyét a magyar irodalom (és a magyar szellem) történetében csakis a fogékony elméjű és nyitott szívű kritikai megközelítések, szakszerű elemzések jelölhetik ki s juttathatják érvényre. Ebben az értelemben mélyen igaza van Lengyel Balázsnak (aki közismerten nem tartozik Németh László rajongói közé), amikor megállapítja, hogy „a nagy művek sora, Németh formátuma valamiképpen minden ellentétek mellett vitán felüli”.19

Úgy lehet, erről fog szólni a 21. század eleji Németh László-recepció története, miként valójában igen sokszor ugyanezt az egyszerű tanulságot nyújtotta, csak éppen a visszájára fordítva, a megelőző háromnegyed évszázadé is.

Források

1A tatabányai József Attila Megyei Könyvtár olvasószolgálatának sajtófigyelése nyomán. E sorok írója ezúttal is megköszöni könyvtáros munkatársai értékes segítségét.

2Tamás Gáspár Miklós: Az éleslátó vak. Száz éve született Németh László. = Népszabadság, 2001. ápr. 14.

3Kertész Ákos: Sajnálatos egybeesés. = Magyar Hírlap, 2001. ápr. 23.

4Szále László: Nagy ember és szerep. = Magyar Hírlap, 2001. ápr. 17.

5Elek István: Bábeli fogalomzavar. = Heti Válasz, 2001. 3. sz. 82.

6Ungváry Krisztián: Németh László és az antiszemitizmus. = Heti Válasz, 2001. 9. sz. 76.

7Elek István: Miért nem nevezhető Németh László antiszemitának? = Heti Válasz, 2001. 9. sz. 76–77.

8Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. = Beszélő, 2001. 6. sz. 74–96.

9Csurka István: Egyszer volt. = Havi Magyar Fórum. 2001. 4. sz. 51–52.

10Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Bp., 2001. Osiris. (Benne: Németh László zsidószemlélete.)

11Lackó Miklós: Zsidókérdés és/vagy antiszemitizmus? = Élet és Irodalom, 2001. jún. 1. 25.

12Németh László emlékkönyv. Szerk. Monostori Imre, Olasz Sándor. Szeged, 2001. Németh László Társaság – Tiszatáj Alapítvány.

13Imre László: A közhasznú igazságok fajtáiról és fokozatairól. Az esszéista Németh László és a tudomány. I. m. 146–150. Hasonló gondolatot – a dichotomikus gondolkodás célszerű föladását – fogalmaz meg Gróh Gáspár is. (Vö. Németh László, a klasszikus. = Magyar Szemle, 2001. 5–6. sz. 167–174.)

14Kulcsár Szabó Ernő: Arc és kánon. Az önértelmezés (nyelvi) eseményei az Ember és szerepben. I. m. 268–286.

15Szegedy-Maszák Mihály: A fordíthatóság esélyei. I. m. 213–226.

16Bányai János: Németh László kritikaírása a húszas–harmincas évek fordulóján. I. m. 258–267.

17Tarján Tamás: Credo quia absurdum – avagy az ellentmondások dramaturgiája. I. m. 297–303.

18Szegedy-Maszák Mihály: i. m. 213.

19Lengyel Balázs: Faültetés. Németh László a Tokaji Írótáborban. = In L. B.: Ki találkozik önmagával? Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. Bp., 2001. Széphalom Könyvműhely. 214.