Nagy Gábor

„Az elsüllyedt mennyországok túlélője”

Csoóri Sándor: Csöndes tériszony

(Ezredvégi rapszódiák)

Az ezredvégi történelmi változások egyik gyakran sulykolt következménye, hogy irodalmunk elveszteni látszik össztársadalmi, nemzeti küldetését. A kultúra, az irodalom azonban mindig nemzeti ügy is – a magyar nyelv társtalansága miatt nálunk mindig az is marad. Csoóri Sándor azok közé tartozik, akik ezzel tisztában vannak, s nem hátrálnak meg az ebből adódó kihívások elől: számára a költészet nem magánügy, hanem közügy; nem pusztán felelőtlen játék, hanem olykor végzetes, halálos játszma; számára a líra hagyományos „nagy kérdései” nem függetleníthetők a közösségi, nemzeti, történelmi környezettől.

Erről tanúskodik legújabb verseskötete, a Csöndes tériszony is. Ezredfordulós versek, de annak tudatában, hogy nemcsak a történelmi és nemzeti tudattól vértelenített – s ekképp valójában soha másként, mint a filozófia fikciójaként létező – emberiség, hanem a történelmi és nemzeti sorsba ágyazott magyarság is eleven része a korszakváltásnak. De ne várjuk a korszakváltás csinnadratta-hangulatát, sem maguk által fölkent álpapok és botcsinálta jósok eksztatikus kísértetlátását. Csoóri Sándor versei látleletek, közérzetversek; ha azt térképezi föl, ami az ő szemének iszonyú, akkor a bölcsek csöndességével teszi és a szeretet hitével. Még indulatosabb, az iszonyodás rezignációját a felháborodás hangjaival elsöprő verseiben is megcsillan a csöndes remény szólama: „A pokol tornácára még könnyű / diófaágak is behajolnak” – zárja Az én ostoba Hiszekegyem című versét.

Szó sincs tehát a rezignáció, az elégikus hangvétel egyneműségéről. A kötet verseinek többségét a hangvétel összetettsége, az elégikus és ódai, a rapszodikus lüktetés tölti fel különös feszültséggel. S a látleletszerű, az orvosi záradékok tárgyilagosságát idéző – többnyire rövidebb – verseiben ott zúgolódik a költő tiltakozó szíve. Ahogy a Januári rokokóban a képeslapra illő látványt – a sirályok „a befagyott Duna táncpallóján / szökdelnek, mint Csokonai / ugrós dámái farsang napján” – a zárlatban egyetlen belső izzású jelzővel teszi élővé-halandóvá: „… most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó.” Persze már magának a rokokó képeslapnak a megrajzolása is költői remeklés. A felütés a szemlélő költőt helyezi el a szemlélt tájban, a természetit és emberit összekapcsoló metaforával: „csontom északi oldalát zuzmó lepi”. A téli hónap kegyetlenségét megszemélyesítéssel (vagy animizálással?) érzékelteti: „Most fordul észak felé január, / jeges úton kopognak körmei.” S hirtelen a rokokó könnyedsége: a befagyott Duna mint táncpalló, a sirályok „Csokonai / ugrós dámái”, s az „elkárhozó hó” hátborzongató metalepszisét – ok- és okozatot fölcserélő alakzatát, hisz nem a hó kárhozik el, ránk hull az elkárhozás hava – a túlvilági szféra rendkívül finom megérzékítésével készíti elő: „Csapong valami kóbor zene is / a túlvilágról, karcos rokokó” (már a „karcos” előkészíti a rokokó könynyedből fenyegetővé válását). S a Csoóri-vers egyik jellegadó vonását bemutatandó, még egyszer, teljességében idézem a zárlatot, amely a legváratlanabb ellentétező látásmóddal töri meg a rokokóról őrzött hagyományos képzeteinket: „A szökdelő vonókra most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó.”

(Metafora és hasonlat: a látásmód távlatai)

A Csoóri-vers egyik legjellemzőbb sajátsága a rendkívül feszültségtelített metaforika: képei óriási távlatokat fognak egybe, viszonyító és viszonyított között mindig rátalálás-, sőt rádöbbenésszerű a kapcsolat, s gyakran von egybe kicsi és nagy, rút és szép, profán és szakrális elemeket. A Szarajevó párnája felütése otthonosság és otthontalanság kettősségét vonja egybe: „Szarajevó véres párnája alatt / nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring.” A Templomi csöndben „elbitangolódott fejek / zuhognak le az égből, / mintha elromlott automatából / ezüst forintok zuhognának”. A Ki akar itt még? egyik döbbenetes képében azt kérdi a költő, ki akarja „az elmeddült asszonyok völgyét / telehordani tulipánnal?”. A „Vadrózsa-ügynökök” a Haláltánc-kísérletben „az édenkertet parcelláznák”, ugyanitt a „Csöcsökből emelt székesegyház” leplezi le mai világunk erkölcsi hanyatlását. A „félmeztelen, / kószáló kamasz” szivárványt talál „a folyóparton: elvesztett hajpántodat” (Ó, te szépséges banyácska). Sokáig sorolhatnám: a „filléres siratók” (Az én ostoba Hiszekegyem), az „elkoszosodott szentek” (A város szélén), az „összevérzett harangkötél” (Szorongó séta a mezőn), a „dermedt ércmezők a szívben” (Az elveszett haza útja) – mind-mind egy karakteres világnézet, világértelmezés kifejezői, a világ, a nemzet erkölcsi kettéhasadtságának poétikai megtestesítői.

A másik jellemző csoóris eszköz a részletesen kifejtett, meglepő hasonlat, amelynek második fele, elszakadva a hasonlítottól, szinte egy teljesen új képzetet, nemegyszer történetdarabkát alkot meg, mégis mindvégig fönntartva a kiinduló képpel a kapcsolatot. A „nagy üresség”-nek nevezett szabadságról írja a költő: „játszik veled a tenger reggeltől reggelig, / én meg csak itt tipródom a közeledben, / mint holdkóros jövevény / a hullámzó háztetőn” (Szabadság: nagy üresség). Kutyája úgy ugatja meg az illatozó, prüsszögtető orgonákat, „mintha betolakodó galambcsapat / szállt volna le eléd a kerítésre” (Kutyával a tavaszban). A versírást úgy hagyná abba, fogadkozik, „mint a bolyongást októberben, / mikor zülleni kezd az erdő / és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja” (Hányszor lemondtam már). Olykor élesen ironikus hatást kelt a hasonlító: „Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban, / dúdolunk neki, mint szent falurosszának, / bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. / Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház / ápolói” (Nagy Gáspárnak).

(A szem metamorfózisai)

A költői én alaphelyzete a szemtanúé: hol az események részeseként, hol fölülről látó, a mindent-látás szempontjából Isten szemeként aposztrofálható szemtanú figyeli az eseményeket – bensőséges átéléssel akkor is, amikor az eseményeken kívülre vagy azok fölé helyezi magát. Az egész kötetet áthálózó szem-metafora is igazolja ezt. Már az első vers – a tárgyiasság anyagisága felől a személyesség távlata felé nyitó Valami megint eltűnt – második sora felvillantja ezt a metaforát: „Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? / Egy elpattanó szem búcsúfénye?”
A „hátha láthatom még” reményéből csak a zárlat lakonikus megállapítása marad: „Valami megint eltűnt előlem örökre.” A Lónyerítés című versnek is alapmotívuma a nézés, látás; itt a befelé látás a világ értelmezésének elengedhetetlen feltétele: „Nézni tanulok újra, / de a le-lecsukódó szemhéjam előtt / lófejek világítanak csak, / mint vörösen izzó tölgyfatuskók.” A ló motívuma, elsősorban Ady és Nagy László hagyományához kapcsolódva, szintén alapeleme az új kötetnek. E hagyományra konkrétan is utal Csoóri: „Ady eltévedt lovasa merre vágtat” – kérdi a Hányszor lemondtam már című versben, s ugyane hagyomány továbbélésére példa a Lónyerítés metaforikája, amelyben a ló a költészettel kerül viszonyított kapcsolatba: „Lentről a völgyből / ló nyerít föl hozzám. / A hangja érdes, lebegtetett verssor” – kezdődik a vers, a metafora szemléleti alapját a telitalálatos jelzővel megteremtve, majd az „állati miatyánk” megdöbbentő – de csak látszólag blaszfémikus – képével szakralizálja a ló–költészet asszociációs sort. A transzcendens sugallatot a következő versszak is szinte észrevétlenül, a túlvilági lelkeket jelképező pillangókkal tartja fönn: „Hányszor, de hányszor / ez rebbentette el közelemből / a sírokon csárdásozó pillangókat!” Az alapviszonyítást – ló–költészet – a zárlat motívumismétléses metaforája erősíti meg: „Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. / Nyomukban versek sörénye csapong / feketén a sárga domb mögött.” Csoóri versében nem az intertextualitásról mint eszközről van szó, hanem annak lényegéről: a szövegek – a magyar versek – továbbélésének mint a hagyomány feltételének és a kulturális folytonosság szükségességének felismeréséről.

A szem mint a kontaktus: emberi, illetve ember és isten közötti kapcsolattartás tere értelmezhető a következő versben. A Lehet, hogy Isten keres újra a gyermeki ártatlanság idejét eleveníti fel a nyitányban: „Mikor még mezítláb jártam / porban, fűben, / látott az Isten engem is.” Ezzel áll szemben a sokkal nagyobb tereket: földrészeket és tömegsírokat bejáró költő helyzete: „nem követ szemmel sehol senki”. A költői én azonban nem vesztette el utolsó reményét, a transzcendens kapcsolattartás felújításába vetett hitét. A zárlat a természetleíró képet tágítja ki oly mértékig, hogy a látványban, akár már a költő halála után, felsejlik legalább a lehetősége Istennek: „De ha mégis láttok egyszer / szétnyíló, sárga hasadékot az égen / és megpörkölődött szempillát lebegni / hosszan a Vértes fölött, / lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, / ahol először látott.”

A Haláltánc-kísérlet apokaliptikus látomását, a „mesterséges, kis Boszniák” zúdulását a költő szemében rejlő ősi-mágikus erő állítja meg: „De lépésnyire megáll tőlem / s látja már, hogy bálvány vagyok: / a szemem, mint egy foszforos / szakadék csak ragyog, ragyog.” Az Idő búcsújában a megszemélyesített Idő szeme méri fel a városra – az ezredvégi kiüresedett emberi létforma szimbólumára – mért csapásokat: „a pestis búcsúzhatott így / élőktől és holtaktól régen, / ahogy ez az évszázad tőlünk” – állapítja meg a költői én, majd József Attila külváros-verseit idéző képet villant fel: „Szemétkukát görget a szél az utcán / házam előtt. / Csörömpöl a nagyranőtt vödör, / mint lánctalpakon vánszorgó, / megöregedett szörnyeteg.” E szürreálisan felnagyított képben egy évszázad háborúi sűrűsödnek össze, azzal a szorongató benyomással, hogy a rémségek emlékei közöttünk élnek. A század apokalipsziséből hiányzik minden fenségesség és minden tragikum. A művészet is meghal mindazzal, amit maga mögött hagy az Idő:

A szemközti ház falában
ötvenéves lövedék-sebek.
Hajléktalan verebek
keresnek bennük néha szállást.
A vállszíjas Idő odapillant rájuk
s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is.
Összeszűkült szemében züllő fények.
Aztán kilép szobámból s távozik.
Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.

A szem egyik legszuggesztívebb, kegyetlenségében is megrázó metaforikus megjelenése A fiatal, alkoholista festő látogatása című vers külön versszakká kiemelt sorában olvasható, ahol a szem az elesettség és áldozatiság metaforája: „És a szeme akár egy lebombázott város.” A szökevényben viszont – akárcsak a Szemek figyelnek démonikus, „koporsóból megszökött múlt”-at vizionáló képeiben – a fenyegető erők megtestesítője: „Nem akarok én tőletek mást, / csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elől / gyalulatlan deszkaszál mögé, / vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik / keresnének déli harangszókor / és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.” Az apokalipszis döbbenete szólal meg a Gondoltad-e? című versben is: „Hatalmas szem – ez most a nyár. / Országok és tülekvő emberszívek / fényesednek benne kevélyen. – / Gondoltad-e, hogy egyszer / majd ez a szem is lecsukódik, / s a világ négy sarkát / árnyékok állják körül?” A döbbenet nem elvont filozófiai gyökerű: amit a történelem látni, szemtanúként megélni engedett, az hívja elő a megváltás nélküli világvégétől való félelmet. Miként a Nem féltem soha semmitől szárazon kopogó, Pilinszky Apokrifjét idéző apokaliptikus sorai: „Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme / büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok / és szétázott platánlevelek közé. / Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.”
A Balkáni múzsák húgában a fák az iszonyat szemtanúi: „…esküdöztél, / hogy szemük van a fáknak. / Áruld el, mit látnak helyetted most, / mikor vad árvizek / egyenes adásban taszítják be a templomajtót / s viszik túszul a Megváltót magukkal?” Vörösmarty Előszóját asszociáló apokaliptikus képek sűrítik magukba a gyalázat változatait: „emberek zuhannak földre / lángolva, mint a szurokfáklyák”; A világvég fakó fényei című vers animizálva ábrázolja a magát és környezetét pusztító embert: „mára beköltöztünk / világnagy városokba, / ahol fölfaljuk magunk alól / az anyaföldet, / és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat”. A mindezt szemtanúként megélő költő számot vet azzal, hogy nem lehet örökké jelen, szemrevételezni és számba venni a század önmaga ellen cselekvő emberét és bűneit: „…ráhagylak benneteket / egy óriási szemre, / melyben már a világvég / fakó fényei gyülekeznek.”

A látás a világ befogadásának közvetlen módja Csoórinál. De tisztában van a befogadás korlátozottságával: „kevés egy élet ahhoz, / hogy tízszeresére növesszem meg a szemem / s az állatövek tüzes titkába belelássak” (Az utca közepén). A szem ugyanakkor, mintha az ember lelke lakozna benne, sérülésével vagy pusztulásával jelképezi az emberi alapértékek pusztulását: „véres ludak az angyalok // s a házak fölött ott köröznek, / kéményt vernek le, háztetőket, / s gigájuk úgy jár föl-le, mintha / emberszemeket nyeltek volna” (Sok volt, sok volt a lúd fölöttem). A kötet címszavát is tartalmazó vers, az Esztergomi elégia a lélek nyugalmát fejezi ki a szem megpihenésével, a befelé figyelés gesztusával. Ez a mesterien szerkesztett, csodálatos vers elégiko-óda, időszembesítő, létösszegző mű, mely a „mit értem el” kérdésétől jut el a „De ennek vége!” felkiáltáson át vágya megfogalmazásáig:

… Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,
mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.
A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befelé néz, mint üdvözült vakok,
akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,
vérző kezet, mely volt már kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.

(Emberiesített világ: antropomorf motivika)

A Csöndes tériszony verseit rendkívül szorosan egybefogó motívumháló másik leggyakoribb motívuma a szív. A „Zrínyi Ilonás szív”-től (Megint jön valaki) a „tavasz kitépett szívével kezemben” (Emlékezés egy álomra), a „szív meredek szajnapartján” (Séta Párizsban), az „Ilyenkor szokott kisiklani a szív, / (…) meglágyulni az ország” (Ünnepek s hétköznapok) képein át a „Félreüt szívem” (Szorongó séta a mezőn) riadalmáig. A szem–szív sorát hierarchikusan folytatva a fej, a kéz, a láb, a koponya, a csontok, csigolyák kapnak kiemelt szerepet: Csoóri verseiben a boncnoki alapossággal szétszedett és újra felépített emberi test mint az emberi létezés bizonyossága válik a versek alapelemévé. A táj – tulajdonképpen a másik legfőbb versépítő elem – minduntalan összeolvad az emberi testrészek kavalkádjával. S ezáltal a költő még akkor is az elembertelenedés ellen kiált, amikor az apokalipszis antropomorf képeit festi.
A hangya–hegy, hernyó–pillangó szintén gyakran előforduló ellentétpárjai, a fák: meggy-, akác- és diófák, a sas, a bikák, bivalyok: csupa élet, csupa lüktetés, mozgás ez a táj. Csoóri Sándor egész poétikája tiltakozás a világ és az emberi lélek kiüresítése ellen, fohász egy emberibb, élhetőbb világért. Akár szemtanúként, akár befelé figyelő bölcsként: a költő sohasem közönyösen, hanem a legrégebben hagyományozódott emberi alapértékeket őrizve van jelen a világban, a hazában, a közösségben, amely útjára bocsátotta őt, s amelynek hűséges képviselője. Az elveszett haza útját keresve teszi föl a kérdést: „Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?” S a Bolyongás a fennsíkon zárlatában válaszolja meg saját kérdését, hová láthat még ő: „Az égen túl már csak magamba.” De aki „a hegymozgatásban jobban” hitt, „mint a reményekben és jóslatokban” (Árnykép), annak életművéről s új kötetéről az olvasó is mondhatná: „megint lehet majd valamire emlékezni” (Huszadik századi pillanat). Mert a „Jut-e még nekem ilyen kegyelem?” (Esztergomi elégia) kérdésére adható válasz egy emberi életút summája: „a Dunán visszfény: teljes életem.” (Széphalom Könyvműhely, 2002)