Szentmártoni János

Czigány Zoltán:
Posta Dukába

C.E.T. Belvárosi, 2001

„Mögöttem pazarlás, előttem szűkmarkúság:
létem lényege egy napban is lötyög,
de megértéséhez életem egésze is kevés”
(Igaz-e, amit írok)

Egész biztosan nem vagyok egyedül szomorúságommal, melyet az irodalmi levelezés hiánya miatt érzek. Ez nem mostani jelenség, több évtizedes, sőt évszázados agónia előzte meg. Mindenképpen emberi válságunk tünete, illetve egyik szomorú következménye. Az a gesztus és életmód, amely egy baráti levél születését is majdnem olyan igényességgel működtette, mint magát a műalkotást, szétporladt az időben, és a kapkodás „feltételeihez” igazított műszerek vették át a helyét (telefon, e-mail stb.), s már körvonalazódni látszik egyfajta sms-irodalom, amelynek „költői tömörségéből” szédületes gyorsasággal törlődik ki emberi arcunk). Ezt az űrt igyekszik kompenzálni bizonyos értelemben az irodalomtörténet, melynek műhelyeiből az utóbbi években egyre szaporábban kerülnek ki klasszikus vagy elfeledett írói levelezések. De magának a művésznek már nincs/nem marad ideje, energiája, kedve életének ezt a szeletét is létrehozni, gyakorolni (tisztelet a kivételnek).

Ezért (is) örvendetes, ha olyan könyv kerül az ember kezébe, amely a művészetnek eme – valaha gazdag – ágát próbálja újra-elültetni az irodalom termőföldjében. Czigány Zoltán, a kiváló író és rendező valami ilyesmire vállalkozott új prózakötetében. Illetve nem is vállalkozott (ez rossz szó): a legnagyobb természetességgel adta közre Simonffy Andrással váltott levelezésének meghatározó fejezeteit, melyek a legendás, tragikus sorsú író utolsó évében születtek. Így tulajdonképpen Simonffy hagyatékának Czigány első filológusa is egyben. De ne dokumentumot értsen mindezen a kedves olvasó, hanem két finom, művelt szellem árnyalt és míves, hol keserű és panaszkodó, hol ironikus és játékos levélváltását, amelyből egy példaértékű írói-emberi barátság képe rajzolódik ki szemünk előtt. A konkrét levelek szinte észrevétlenül simulnak bele az esszéisztikus szövegfolyamba, amely voltaképpen levél maga is, posta a túlvilágra Simonffynak, változatlanul közvetlen és lírai stílusban (így válhat a dukai kúria – önnön mítoszán túl – kicsit a túlvilág szimbólumává is): „Bizony az ember benne élhet egy történetben, amelyet nem ért. Csak az Isten tudja, mi volt a szerepem egy másik ember történetének epilógusában, csak ő tudja, mit akart megismertetni velem, mire akart még emlékeztetni téged, igazából mivel ajándékozott meg mindkettőnket – látszólag az utolsó pillanatban. Ő tudja, miért követte el ezt a regényekben szokatlan húzást, hogy az epilógusba új szereplőt vont be.”

A Posta Dukába című írás tehát egy vallomásos, önéletrajzi kisregény erejével tárja föl e kapcsolat mélyrétegeit: Simonffy András élete utolsó évének betegséggel, halállal szembenéző, folyamatosan kudarcba fulladt érték- és hagyománymentő küzdelmeit; a fiatal barát egyszemélyes háborúját a televíziós dilettantizmus ellen… Hogy a Dukai Takách Judit egykori kúriájában élő és alkotó Simonffy miként szeretett volna otthonából szellemi találkahelyet varázsolni; milyen erőfeszítéseket tett avégett, hogy megfilmesítsék azt a példaadó ellenállást, melyben a schiói értelmiség – kultúráját és kézműves örökségét védelmezve – megakadályozta egy francia óriásvállalat továbbterjeszkedését… miként viselte és alakította magányát, amelynek eleven energiája volt a szerelmetes Itália ugyanúgy, mint a dukai remeteség; hogyan alakult a gyerekkorától íródó Bergengócia képzeletbirodalmának legendája Czigány Zoltán kislányának címzett levelei által; milyen emelkedetten, viccelődéseiben is büszkén tudott farkasszemet nézni fájdalmaival és az elmúlással…

„A jövő nem válhat rossz közérzetté. Az ember a tudást nem azért érlelte naggyá, hogy végül az nyomasztólag hasson rá” – írta egyik levelében Simonffy András. Ez lehetne a könyv ars poeticája, üzenete is, amelynek nagyfokú elégikusságán, megszenvedett kiábrándultságán azért szüntelen átparázslik e hitté erősödött gondolat tartalma és ereje.

A könyv második része, a Magyarországi levelek naplószerű levélesszék füzére, amelyek a nagy elődhöz, Mikes Kelemenhez íródnak: „Kedves bátyám, igaz-e, amit írok? A legelső része föltehetőleg igen, hiszen leveleid barátságos hangjára annyira ügyeltél, hogy Kultsár úr óta azt emlegetjük. De bátyám lehetsz-e ott, ahol nem mérik az időt? Inkább csak csontjaidat tekinthetem annak, hiszen nem hihetjük, hogy a túlvilágon csupa aggastyán ül: talán fiam is vagy, öcsém is, apám és nagyapám is, míg változatlanul egykorú is vagy velem.” (Igaz-e, amit írok?)

Olvasás közben folyamatosan az volt az érzésem, hogy ezek a levelek csak elsődlegesen szólnak Mikeshez, hogy összevethető legyen a két történelmi korszak emberi, társadalmi és kulturális horizontja; hogy az író kifejezhesse tiszteletét és időket átívelő szellemi rokon érzelmeit a rodostói remete előtt – de tudat alatt mintha Simonffyhoz íródnának, vagy őhozzá is. Igaz, a levelek jelentős része korábbi születésű, mint az írói barátság – de „játékom igazolásául” a Posta Dukába egy pontján a következő mondatokra bukkantam: „Fát kellene vennem, mégiscsak. Nehéz hónapok jönnek. A Mikes Kelemen néha bejár a Hitelbe, ott is megkapja a postát…” (Simonffy András élete utolsó szakaszában a Hitel folyóirat egyik szerkesztője volt.) Lehet, hogy csak én akarom ráerőltetni a szerzőre ezt a rejtett párhuzamot, mégis, mind intonációjában, mind tartalmi mezejében mintha a Simonffyval folytatott párbeszéd öröksége volna a Magyarországi levelek.

Ez a külön epizódszerű fejezetekből álló levélsorozat – mely stílusában azonban erőteljes homogenitást sugároz – egyfajta lelki oknyomozási kísérlet is, amely a gyerekkori emlékek és a vér szerinti utódok jelenének tükrében próbálja szerzőjéről összeállítani a lehetséges legoptimálisabb képet. Írója rendszerint egy személyes, közelmúltbeli – s az idő folyamán tapasztalattá sűrűsödött – élményből indul ki, amely véleményformáló erővel tanúskodik fizikailag felpörgetett, szellemileg elsatnyult korunkról. Ezekhez a szubjektív látleletekhez hívja segítségül az emlékeket, hogy erőt és hitet merítsen belőlük a folytatáshoz, a jövőhöz. Pesszimista világkép Czigányé (milyen lehetne?), azonban az emberi kultúra maradandó és többségében mentésre szoruló értékeibe, valamint a saját munkájába vetett – meg-megingó, de szilárd talajon álló – elkötelezettségérzet biztos fedezete az élete zenitjén járó művész számvetésének. Nem tompít kritikája élén, dühét nem palástolja, de elérzékenyüléseit sem szégyelli – s mindezt magas szintű, már-már fennkölt, iróniával oldott stílusban részletezi. Nem törekszik bölcselkedésre, de néhol – szinte szóról szóra megjegyezhető – aforisztikus, szentenciaszerű megállapításokat tesz, melyeket költői izzásuk és személyes motiváltságuk tesz hitelessé és elgondolkodtatóvá.

A művészi alkotás egyik nagy vonzereje az őszinteség. Nem az olyan szintű, hogy bevalljuk, mikor mennyit sikkasztottunk, vagy hogy gyerekkorunkban bizony mi sem tértünk ki Onán herceg csábítása elől (bár ezek sem mellékesek), hanem az a kérlelhetetlen és következetes szembenézés önmagunkkal és a minket körülvevő világgal, amely teljes meztelenségében tárja fel az alkotó ember eredendő magányát, testi-lelki küzdelmeit, meghasonlásait, bukásait sorsával és Istennel szemben. Talán az egyetlen „fegyvere” az embernek, hogy legalább önmaga szemében tiszta maradhasson.

Czigány Zoltán Posta Dukába című könyvében – többek közt – ezért tudtam feloldódni: „Talán valóban nem kell megőriznünk semmit sem, és mégis megőrzünk valamit. Talán tehetetlenül gazdagodunk, ha tudatunk közben ócska tényeket leltároz, akkor is, ha akaratunk elfordul éppen, úgy is, amíg az időben végképp elszegényedünk, addig is haszontalanul hordozzuk hömpölygő életünk aranyhordalékait, pedig nem jegyzi árfolyamát a halál.” (Az chomka toron)

E forgatásairól, utazásairól is számot adó levelek vissza-visszatérő motívuma, gondolati pontja a rabság kérdése. Míg Mikes – valós rabságában is – szellemileg szabad tudott maradni, hisz természetében és kora adottságaiból fakadólag legalább annyira volt európai, mint erdélyi, addig a harmincas éveiben járó író, a hírhedt negyven év iskolapadokig leszivárgó mérgével átitatva, majd jóval kisszerűbb kompromisszumok hálójába gabalyodva, végül jelenünk pusztításai ellen tehetetlenül okkal hiheti: nincs a kezében olyan eszköz, fogódzó, mely biztonságot nyújthatna arra a „néhány” hátralévő évre, míg testbe zárva kénytelen tengetni mindennapjait. Az ezredvég rabjaként saját bőrén tapasztalhatja meg a spengleri jóslatot – míg száműzettetése az időben zajlik, a legnagyobb magányban, mit feloldani földi eszközökkel nem lehet.

Egyet tehet, ír, mielőtt szabadul. Vagyis amíg él. Jegyzetel és számot ad. S ami még ennél is fontosabb, hiszen mindent egységbe forraszt, ha életben hagyják: „Lehet folyóparti kő a fürdőszobai mérleg, lehet falusi hajnal a Moszkva tér közelében kakasszókor, lehet igazi otthonunk a kinőtt lakás: ha szeretetünk azzá teszi.” (Árral úszó kikötők a tények)