Szöllősi Zoltán

Nem sírtunk

Innen hittük a mindent,
ó szerelem,
Isten mértéke, Ádám
s Éva velem.

Hálóban szívünk: étkünk,
halunk legyen,
történelmünk tajtékja
hó a hegyen.

Csont roppan, gerinc, borda –
hajón vagyunk,
maradtunk, két szép bolond,
hajónk magunk.

Nem sírtunk alánk tengert
árván, hiven,
fiunk jön, ha Jézusunk,
nem jár vizen.

Bor csinálta étvággyal
vacsorázom,
nincs mellettem mester, sem
tanítványom.

Kint böjti szél Hold arca
magasodik,
fákkal dőlöng, csillaggal
kapaszkodik.

Szemem száraz s előttem
száraz ablak,
asszonyom szól, maga szól,
velem hallgat.

Vacsorázom – étvágyam
bor csinálta –
magam mestere, magam
tanítványa.

 

 

A kert

Emlékeznem kéne, nem tudok,
tér volt a nő, és férfi az idő,
némán bőgök:
hol van, hol vagyok?
tetőn agancsos antennám kinő.

Szél nem mozdul,
kút és Nap szemez,
kő és növény árnyékát szívja föl,
éjszaka szívemre rettenek,
ha csillag alvó gyümölcsöt leöl.

Őrizetlen fák és faközök,
Holdnak bábselyme föl- s lepörög,
levél fonákja, színe hályogos.

Cigarettafüsttel áldozom,
vak Ő,
belül jár vakságomon,
csontomon fehér fénnyel átbotoz.

 

 

Bomlik a rózsa

Juhász Gyulának

Akácfa, lusta bivaly,
árvafűz vak bokra puli,
darázs zúg, gépen anyám ha varr,
megvakult vásznak,
halott mozi.

Nyírfalevél zsebtükör,
út porzik búcsúból haza,
árnyékom üres tornácon ül,
megered lassan
hajam hava.

Hímzés, bomlik a rózsa,
színeket hoz csak a szellő,
növényen és fémen rozsda
csörtet át, mintha
vörös eső.

Szívemmel ősz nem győzi,
hull Annám ruhája, teste,
szúnyog gyönge sírását fűzi
csillagtűjébe
a vak este.

Két szülőm is gyermekem,
s tanyámmá gyermekült vénen
időm résein őket lesem,
arcomra korhadt
kerítésen.

 

Apánk halott

Állandóság és honvágy,
velem még a dal, de tudom,
száraz gyászomban elhagy,
álom marad, mint kishugom.

Akarhatom, nem jön el –
öcsém van, aki ellenem,
lábam tapossa, ölel,
keleti nagyfejedelem.

Apánk halott, közöttünk
országnak osztása dől el,
meg kell Istent kettőznünk –
szájamig megtelek könnyel.