Kiss Benedek

Szárazvillámok

A nádas már lázad, izgalomban van,
reped a gatya a mennybolton, feszül.
Kutyám elcsavargott – kutyajó dolga van.
Magam virrasztok csak, meg a fák, emberül.

Hunyorog az égalj – szemébe mit vessek?
Eső nem esett itt három hava már.
Mért én értselek meg, Uram? S mit szeressek:
nekem ne sugdossa villámos láthatár.

Azt szeretem én, mikor diófám levelét
aranypántlikás cseppek pettyegtetik.
Döng az ég, és közben a fű kiég, leég.
Dalaim is maguk dögös partra vetik.

Szárazvillámok, ti kehes szárazdajkák,
rosszabbak vagytok, mint asszony ha meddő!
Rángatnám Isten rőt pofaszakállát:
dajnát teremts, Uram, ki jó tejdöntő!

Viszonylatok

Egykoron harsányan
azt kérdezgettem:
ki él helyettem?

Sunyom már a fejem:
valami ma sincs helyén –
ki helyett is élek én?

Jártam én

A lapályban éhes róka rikongat,
fácán, fajd ennek nemigen örül.
Csillaghoz kötött eb – lesem a holdat,
villanyláncfüzér az égig feszül.

Jártam én fiatal, könnyelmű szívvel,
s megaszult szilva lett mára nyaram.
Ám degeszig vagyok a szilvaízzel…
Fácánt fog a róka a csaliban.

Édesanyám

Édesanyám, te remek nagyasszony,
mért voltam én mindig
zavarban véled?
Tán mert a remek nagyasszonyokat
sohasem szívelhettem?
Annyi megaláztatással vert meg
minden uraktól-vett gesztusod,
hogy az még ma is
hegesedik.
Választékos kalapod számomra
kendő helyett
tehénlepény volt csak
a parasztmisén!
Nem egyhelyütt kerestük mi –
s főként
nem egyhelyütt találtuk meg
az Istent,
édesanyám!