Lászlóffy Aladár

Nagyobb baj is lehet, mint tűrni

Megáll az ész: a jogon innen
s a jogon túl játszik veled,
eleve ellened szól minden:
tovább pusztít a gyűlölet.

A természet se hagyja abba,
s az ember öli önmagát;
két ilyen front közé szakadva
dühöng és harcol a világ.

A jövő: mordan fenyeget, vagy
lehet, hogy mégis menedék?
Nekik, kik tényleg megriadtak,
egyetlen szelíd szó elég.

De köztünk rejtőzik az ordas,
ki mindig mindent félreért,
ki mindig mindent félreolvas,
s dühe máris a csúcsra ért,

kinek lehet, ha engednénk is:
hadd lássuk végre, mit akar,
ha minden kedvét tölti – mégis
ugyanúgy fenyeget a baj.

Nagyobb baj is lehet, mint tűrni
más vélemény diadalát.
Mégis inkább így elmerülni
akar a megveszett világ?

Tizenkettedik óra a romoknál

Madár makog: a hajnalok kimentek,
s bejöttek mind a fagyos éjszakák.

Nem kéne megint megtörni a csendet,
melyből valami bosszúért kiált.

Csak valahogy már véget vetni ennek,
hisz ez a rom már ezredik világ.

Nem születtem Kőműves Kelemennek,
s utálok minden gyanús balladát.

Hát tűrhető: a lelket és a testet
hogy bőgetik öröklött Ázsiák?

Tudom, már rég idegeidre mentek,
látszik is rajtad: nem bírod tovább.

Szabad türelmük veszítsék a szentek?
Összeomolsz, vagy számíthatni rád?

Felrobbantak a mahorkák s a kentek,
s a tüdőm hörgő, vérző, vak virág;

elrettentő példát mégsem jelentek –
tovább tüdőre szívja a világ,

és attól tartok: míg rendet teremtek,
más addig is titkon rombol tovább.

Más-más irányból, de csak falnak mentek,
s minden irányba elhajlik a nád:

„szomorú, ha téged is összekentek”
s „az első követ majd az vesse rád…”.

Többértelmű az „érte tűzbe mentek”.
Egy biztos: itt valaha templom állt.

Most már azért is, amit lehet, mentek,
a pánikban megszállt a Noéság.

S ugyan miért eszményítni a rendet;
ó, hányszor hozta hírbe hány galád!

Már márciusban beteget jelenthetsz,
s október hatra sem találnak rád.

Üzenem élőknek s kísérteteknek,
hogy minden tervünk ép és egybevág,

s az ellentétek nemcsak szembemennek,
de egész sorsuk taszítják tovább.

Sokan voltak a hóhérok s a szentek
(és mind rokon, de vajon melyik ág),

kik folyton gázba, vízbe, tűzbe mentek…
Ott mész velük, vagy itt találok rád?

A fekete fiskális

Előttem kőnyomat. A pózból
a piktor úr is kitekint.
Kevesebb is megárt a jóból.
Egy Kossuth – Prinzhofer szerint,

a keze illem-paralízis,
a mentén ál-nehézkedés
eltalálták biztos a színt is…
Kossuthnak mégis túl kevés.

Mélán mosolyog felém. Kardos,
zsinóros, panyókás, fanyar.
Valami csiklandoz és mardos –
„ne higgy a nímetnek, magyar”:

egy közel kétszáz éves lencse,
a szöveg közti félhomály
a mi Kossuthunkat kereste,
kire a „nyalka” nem talál.

Jobban talál, hogy hordószónok,
hogy nagyra, élre, célra tör.
Szuronyos fiskális a szónak
jobb értelmében, mint a tőr.

Zilahnak Wesselényit állva
s a Tiborcoknak Széchenyit.
Köztársasági királydráma.
Dózsát dühöngő Damjanich.

Magyar érv – bécsi főkötőben?
Hát nyelvről nyelvre váltva át
ki vitte angol kikötőkbe
a Garibaldi-glóriát?

Hogy mikor bent már senki sincsen
– ásókapával nagyharang –
kint Kerberusz legyen a kincsen,
süketek bankjában a hang.

Lehajtott fejjel nézz feléje.
Egy Lear-király-ősz bujdokolt,
de kit nyelt el Világos éje?
Hisz annyi Segesvárunk volt.

Kinek nevében s hány kudarccal
rajzoljak Kossuthot neked?
Milyen tekintet? Melyik arccal
hatnak a bűnös istenek?

Jövünk, s velünk a paralellák.
Kisiklás, óvintézkedés…
Aradot? balladát? vagy Dévát?
Kossuthnak ez már túl kevés.