Szász László

A stílus: maga a lét

Eszmetörténeti vázlat Páskándi Géza munkásságához

(Az újraolvasás nehézségei)

„A kormánypártiak között ellenzék vagyok, az ellenzék között kormánypárti” – nyilatkozta Páskándi Géza a kilencvenes évek elején, abban az időszakban, amikor a magyar írók éles körvonalakkal megrajzolt határsávok mögé és ideológiailag szemben álló csoportokba kezdtek szerveződni. Kijelentése akár azt a gyanút is kelthetné, hogy a világnézeti semlegesség álláspontjára helyezkedett, ahonnan már semmi bizonyosat nem illik kijelenteni. Amennyiben világnézeten egyirányú politikai elkötelezettséget értünk, publicisztikájára kellene hagyatkozni; ez pedig egy átmeneti időszak gondolkodójának homályos portréját mutatná, minthogy az néha szenvedélyes viták, közéleti és személyes érzékenységek meg az elbizonytalanodott sajtó torzításai közepette ismerszik fel. Ha azonban „önmeghatározásához” a világkép fogalma felől közelítünk, akkor az alkotót kell faggatnunk, vagyis az írói életmű egymásra reflektáló darabjainak esztétikai jelentését ajánlatos feltárni. És kiderülhet, hogy az író – a maga teremtette, fikcionált világban – valóban a senkiföldjén mutatkozik meg, most már szemlélődő és irányadó nézőpontként, s talán képes az emberi természetű kicsinyességek és érdekszférák fölé vagy azokon kívül helyezkedni. Mert a műalkotás terében a szerző már nem résztvevője, hanem megértő – Páskándi kifejezésével: restauráló, rekonstruáló – ábrázolója és értelmezője az élethelyzeteknek, konfliktusoknak.

Amikor műveiben a szerző jelenlétét puszta nézőpontként tételezem, máris az irodalomról szóló beszéd keserves dilemmáiba bonyolódom. Az elvont jelentésű nézőpont felismerése valóban hatékony segítséget nyújt (hangsúlyozottan) egy-egy epikai alkotás interpretációja során: némi spekulációval, bár mindig a mű belső törvényszerűségeit követve, láthatóvá teszi az értékszerkezetben elrejtett etikai üzeneteket, esztétikai minőségeket, egyszóval azt, amit világképnek tekintünk. Kevesebb támpontot ad viszont a világszerkezetről, vagyis arról a folyamatról, összefüggésrendszerről, amely egymásra visszautaló művek komplex jelentéséből kumulálódik, amely tehát sokkal bonyolultabb, mint például egyetlen novella művészi jelentéseinek egysége. Egy lezárt életmű egyes darabjai akár szembeszegülhetnek, vitatkozhatnak egymással, mert szerzőjük szemlélete, a változó valóságra irányuló reflexiói által, folyamatosan módosulhat. A szemlélet mögött pedig természetesen maga a szerző mint autonóm személyiség áll. Emiatt, a művek megértésére irányuló kísérlet során, nem tudok eltekinteni a Páskándi Géza életében történt meghatározó eseményektől, amelyek – társadalmi súlyuknál fogva és magát az irodalmat, az alkotás folyamatát is meghatározván – az említett szemléletbeli változásokat provokálták.

Korlátozzam hát magam (s ezáltal az írások lehetséges mai üzenetét is) az egyes művek épp-ma-aktuális megértésére, vagy engedjem szóhoz jutni a szerzőt is, a vallomástevőt, az esszéírót, olykor a publicistát? – ez a kérdés feszegeti Páskándi-olvasási módszeremet. Nem csupán elméleti dilemmaként fogalmazódik meg számomra a kérdés, hanem a tanári tapasztalatból adódó problémaként is. Tudniillik Páskándi és nemzedéktársai a hatvanas–hetvenes években olyan irodalmi beszédmódot alakítottak ki, amely – a nyitott társadalmi dialógus lehetetlensége miatt – valamiféle metaforikus nyelvezettel, áttételek útján szólította meg olvasóit, akik viszont pontosan erre a beszédmódra vártak, és hasonló módszerrel alakított kritikai szóhasználattal értelmezték a műveket. A diktatúra körülményei közepette tehát maga az áthallásos beszédmód stílussá, többeknél szövegszervező elvvé vált, miközben (furcsa mód épp a fölerősített metaforikus-parabolisztikus sejtelmesség által) magas esztétikai értéket képviselt.

Az erdélyi és az anyaországi költői nyelv nem ugyanaz a költői nyelv, mert Trianon óta szétvált a lét problémáihoz kötődő élményanyaga: az interpretáció során mintegy „le kell fordítani” egyik költészet „szemantikai bázisát” a másik költészet olvasói számára. És különösképpen a hasonló tapasztalattal, áthallásos olvasási stratégiával egyáltalán nem rendelkező fiatalabb nemzedékek számára.

A Hiszekegy helyett például manapság valamiféle vallásellenes olvasatot sugalmaz:

„Hiszekegy” helyett „Hiszek mind többet”
mond a szám.
Mióta ez a kínzató többlet
a hazám,
mióta a lélek túlzengett
zátonyán,
mint barlang – szent tüzet melenget,
emberiségnek füstöt lenget
áldozóként a koponyám.

A hatvanas évek erdélyi olvasói (akiknek eleve célozta hasonló sorait Páskándi) természetesen értették, hogy nem az istenhit, a vallás megtagadása ez a vers, hanem az egyetlen, uniformizált ideológiával szegezi szembe a kételkedés, a szabad gondolkodás és választás jogát. Az viszont csak kései vallomásából dereng fel számomra is, hogy csaknem meghasonláshoz vezettek az efféle áthallásos, poézisba transzponált etikai üzenetek. „Némi látszatát keltem annak, mintha nem politikai hitről volna szó, de inkább az egyház kebelébe tartozóról. (…) Már akkor élt bennem némi lelkifurdalás…, hogy vallásos szimbólumok »ege alatt« kritizálom, sőt leplezem le a nem egyházit. A vallásin belül, amit ráadásul üldöznek is.”1 A költeménybe beépül az idő, a költemény alanyának szubjektív időtapasztalata, mindaz, ami a versélmény kapcsán a lélekben lezajlott.

Nehéz felfogni, miként változik egy-egy mű jelentése a rárakódó történelem és olvasási szokások függvényében, manapság, amikor folytonosan erősödik a szó szerinti értelem igénye, amikor a kritika és az irodalomtörténet-írás inkább nem veszi tudomásul egy-egy jelentős alkotó fiatalkori (nevezzük nevén: a korszak ideológiájával láthatóan azonosuló) termését, mintsem hogy bevonja azt az elemzendő írói korpuszba. Egyenesen kihívásnak hat ezért Páskándi – már-már önsanyargató – vallomásos őszintesége, ahogyan „leleplezi” fiatalkori bizakodását abban a kereszténységhez nagyon hasonlító eszmében, amely a baloldalról és a legszegényebbek számára is ígéri az egyenlő esélyeket, az élet jobbítását. Tanítványaim, akik a nagy parancsolat egyedül lehetséges igazságában és bizonyosságában hisznek, a „Hiszekegy” helyett „Hiszek mind többet” sor olvastán még csak elképedtek: nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a vallásos hit ürügyén szabad egy ellentétes ideológia ellen tiltakozni. A megmerevedett középiskolai oktatás eredményeként valami furcsa, nem tudatosult ellentmondás él a fiatalok képzeteiben az irodalomról. Miközben ismereteik között egy-egy szerző életrajzi adatai, munkásságának korszakai, műveinek keletkezési körülményei rögzülnek elsősorban, magukról a versekről, elbeszélésekről olyasféle homályos elképzelésük van, hogy azok steril körülmények között, a társadalmi környezettől függetlenül jönnek létre. Talán ez lehet az oka, hogy Páskándi másik, tépelődő verséből, melyben ötvenes évekbeli idealizmusát rekonstruálja, jószerint semmit, még az öniróniát sem érzékelték.

Amikor én még
Sztálinról verset írtam,
oly boldog voltam,
mint ormokon a birka.

Pedig a magatudatlan birkáéval azonosított boldogság eléggé nyilvánvalóan gunyoros hatást kelt. Ráadásul épp az ehhez hasonló, idejekorán felismerhető önkritikai gesztusok jelenthetik a Páskándi-életmű megértésének kulcsát, mi több, közelebb visznek a romániai magyar irodalom háború utáni ellentmondásainak jóhiszemű értelmezéséhez. „Ó, Szent Pubertás / ormán hogy’ álltam akkor – / oly boldog voltam, / már-már koldultam attól…” – fejezi be versét Páskándi, és a „Szent Pubertás” metaforája itt már kiterjeszthető az ötvenes évek fiatal értelmiségi nemzedékének viszonylag szélesebb körére, a háború utáni újjáépítéshez, valamiféle igazságosabb társadalmi berendezkedéshez fűzött illúziókra, melyek nélkül talán életképtelenné is vált volna az anyaországtól és Európától elszigetelt magyar kisebbség.

(Irodalom az ideológia árnyékában)

Az illúziókkal való szakítás viszont lassabban következett be, kinek-kinek egyéni küzdelmek és meghasonlások árán kellett szembenéznie a maga személyes dilemmáival. Páskándi például ily módon tette:

A villanyszerelő mikor a hibát
meglelte – fölgyúlt a villany.
A költő, midőn hibára döbbent –
villant s kiégett.

(Mikor a hibát)

„Ezt körülbelül ’62-ben »jegyeztem fel« a Delta kényszermunkatelepén… – rekonstruálja a genezis pillanatát Páskándi. – A sors iróniája – paradoxon – tehát: a börtönben írtam – fejben – egyenes és izgató módon, kint a szabad világban pedig burkoltabban!” A Szent Ágoston-i őszinteségű vallomások feljogosítják a művek értelmezőjét, hogy Páskándi megállapításait kivetítse a korszakra. Ez még önjellemzés: „Voltam proletkultos és szocreálos…Utálva végül minden képmutatást, minek árulnék zsákbamacskát? Megvallom: azt tapasztaltam, könnyebb a csúnya lánynak s a tehetségtelen művésznek »érintetlenül« maradni… De itt több nemzedéket is – pláne, hogy igen ifjú és »egészséges származású« – táncba vittek nagyon barbár hatalmak. Mindezt nem tagadtam, nem szégyelltem különösebben soha… Megbocsátottam magamnak (sok más embernek is).” Amit mindehhez hozzáfűz, általánosabb érvényű és megfontolandó: „Az »ideológia« bizonyos életkorban olyan, mint a bárányhimlő…” Önkritikai megnyilatkozásaiban Páskándi soha nem mutat másokra, mindig csakis saját szellemi útkeresését firtatja, a tájékozódás, a megtévesztés módszerei azonban óhatatlanul egy korszakra és a benne élőkre is érvényesek: „Az ötvenes évek elején abból a gondolkodásból, amely beletévedt Marxék szakállába – s ott hosszan elbolyongott –, nem egykönnyen gabalyodott ki akárki fia, lánya. Tett erről, többek között, az átcsent és »alkalmazott« – értsd: manipuláló – dialektika. Különösen nehéz volt a magamfajta, filozófiában alig jártas fiatalembernek, hiszen még a kitűnően képzettek is mennyit küszködtek vele.”2 Amikor a kilencvenes évek új hevületű pártharcai felől tekint vissza – részint az összevetés igényével – a monolitikus ideológia korszakára, bár ismét csak személyes felfogására hivatkozván, rámutató szándék nélkül is egyfajta gondolkodás- és viselkedésmód természetét sejteti: „Bármely pártban sebzett vagy felkapaszkodó emberek vannak. Netán olyanok, akik sebzettek is, és felkapaszkodók. Igen kevés a más. Tudom jól, ha akár a sebzettség érzése (a múlt), akár a felkapaszkodás (hatalom, jövendő) vágya jobban eluralkodik – megbomlik az egyensúly. (…) Pártok nélkül élet nem lehetséges, belátom, de én arról már végleg lemondtam, hogy egyetlen programot képviseljek. Pláne »vasfegyelműen«.” Eddig a jelen. És a múlt, melyből a személyiség autonómiájának ez a féltése következik: „Véremig sértett, felháborított, ha ostobábbnak néztek, mint amilyen voltam. Így jártam a marxisták egy részével is. Visszaéltek azzal, hogy ifjúként történelmi tapasztalatom, műveltségem hiányzott. (Nyilván nem csak az enyém: társadalmi rétegeké, osztályoké.) Amit kínáltak, az igazi tudásnak jószerivel csak a látszatát adta. Annyi ifjú, félig gyermek évet elfecséreltem halva született célokért.” Ennek a bonyolult, kellőképpen máig nem elemzett állapotnak egyszerre konklúziója és magyarázata a magasra srófolt felelősségérzet és a hozzá oktalan következetességgel kapcsolódó (mert mindig csak a közösségi értékrendet vállalókra jellemző) bűntudat: „Az ifjúság döntő része odaszegődött, mert e rendszerben erős volt a tagadás, amihez vonzódik a fiatal élet, mert nyűgöt, vélt nyűgöt akar levetni. És nem nézi meg tüzetesebben: mit kínálnak cserébe? Már ilyesmik csírázódtak lelkemben ötvenhat körül… Lelkem mélyén féltem ugyanis attól, hogy a történelem engem, a mai nemzedékemet vonja felelősségre mindazért, amiről nem tudtunk, nem tehettünk…”3

Páskándi Géza életművének legalább bizonyos szegmenseihez közelítve szükséges az értelmezésnek ezeket a – látszólag – félrecsuszamló kanyarulatait megtenni, elsősorban (elhanyagolt) recepciójának könnyítése végett. Talán a fenti idézetek is tanúsítják: a hatvanas–hetvenes vagy akár már a nyolcvanas években íródott mű másként jelenik meg a ma olvasójának, mint keletkezése idején. S nemcsak az időtényező játszik ebben szerepet, hanem esetünkben maga az életmű, azáltal, hogy lezárult: a fiatalabb kori szövegek, a korpusz egészében, dialogikus viszonyba kerültek egymással, ily módon jelentésük módosul. Az értelmezést olykor, mint fentebb láttuk, segítik a kései vallomások. Páskándi memoárjai azonban nem valódi: huncut, félrevezető emlékiratok; nem életrajzot ír, viszont szellemi portréja ismerszik meg csapongó, szabad asszociációs gondolatfutamaiból, melyeknek tudatos szerkesztetlenségét ilyen – szövegen túli – gesztusokkal jelzi: „De elég a filozófiai fecsegésből, bizonyára: gyakorta ásítoznak.” Sokkal inkább abban segítik az utókor exegétáit, hogy műveinek, különösképpen epikájának tényvonatkozásait felfedezzék. A Begyűjtött vallomásaim gyermekkorának és élete jelentős fordulópontjainak bemutatását ígéri, ehelyett a csupán jelzett eseményekre vonatkozó reflexióit kapjuk, szellemi-intellektuális életútjának természetrajzát; A megvallás az ’56-os események személyes vonatkozásait, hihetetlen szerénységgel, néhány oldalban vázolja, ellenben – ezeknek ürügyén – távlatos, a kilencvenes évekig kiterjesztett erkölcsi világkép bontakozik ki. Emlékirataiból tehát semmi tényszerűt nem tudok meg a kolozsvári diákévek kalandjaiból, börtönéveinek tragédiáiból, a szabadulása utáni évek emberi konfliktusaiból, a Magyarországra való áttelepülését követő küzdelmes időszakáról; de megtudom a csupán sejtetett események kapcsán, mi zajlott le egy alkotó gondolat- és érzelemvilágában, miként lehetett megőrizni a morális tartást az erkölcsi paradoxonok életközegében. És ha mindezeket már felismertem, akkor éppenséggel a novellák és regények groteszk-abszurd helyzeteiből (az újra- és másként olvasás módszerével) azt tudom meg: mi történhetett egykor Kolozsvárt, a börtönök rácsai mögött, a „szabadon” élők rettegései közepette, milyen sorsa lehetett az erdélyi áttelepültnek. Ha együtt olvasom az emlékiratokat és a novellákat, ez utóbbiaknak még a keletkezési idejük is megváltozhat. Kiderülhet, hogy A vegytisztító becsülete című, még Romániában (1973-ban) megjelent kötetének darabja hamis dátummal van jelölve: Unalom – 1955, A Táncos – 1955, A hitfejtő – 1954. Mindhárom írás a szerző szabadulása (1963) után keletkezett; „cenzúraaltatás” végett volt szükséges visszadátumozni. Műveknek és megértésüknek labirintusútja: ha a cenzúra, a szervek ’56 és a börtön előtti írásoknak tekintik, semmi gond, mert „konszolidált”, „hithű” korszak termékei; a magyar értelmiség megtizedelése és meghurcoltatása után viszont más jelentést nyernek; mindeközben a korabeli olvasók pontosan a dátumhamisítás miatt tulajdonítottak (Erdélyben) különös jelentőséget ezeknek az írásoknak; ugyanekkor Magyarországon „puszta” esztétikai értékükkel hatottak; manapság a feledés és újraébredés, egyszóval a lehetséges átértékelés semleges zónájában, az irodalomtörténet polcain szunnyadnak.

Páskándi kifejezése a „cenzúraaltatás”, és azért fontos, mert forma-, stílus- és műfajteremtő tényezővé vált: a cenzúrát altató játékainak eredményeként született meg a groteszk és az abszurdoid, az a furfangosan szófacsaró és ironikus stílus, amely legjelesebb kortársai között is biztosította számára az egyedi és utánozhatatlan írói modort.

A jobbá tehető szocializmus illúziójának elvesztése után következett az a fordulat a romániai magyar irodalomban, amely a kifejezés új lehetőségeit kereste, és a kimondhatóság végső határait feszegette. Páskándi ezt az írásmódot általánosságban „ezópusi nyelvnek”, saját művészetére vonatkoztatva parabolának nevezi. „Körülbelül ’68–69-re… a parabolák korszaka jön, persze minden egyébbel szimultán módon…” működik, s ez „nem egyéb, mint az elbeszélés jelenetszerűsége. Ezzel magyarázható, hogy a feszültség nem betű szerint, illetve metaforikusan értelmezett szavak közt áll fenn, hanem a szókép funkcióját maga az elbeszélés tölti be, s a feszültség a jelenet és a mindennapi élet, illetve valóság ellentétéből adódik.”4 

Amit Páskándi a maga teremtette parabola műfajról több alkalommal leír, az szinte teljességgel egyezik a korszerű szakirodalom fogalomhasználatával. Különössége mégis az, hogy egyfelől: nem csupán bizonyos műveire, de egy teljes – adatszerűen behatárolható – alkotói korszakára jellemző ez a „stiláris transzformáció”; másfelől: külső, társadalmi-politikai kényszer, bensővé lett „periklizmusa”, az újabb börtöntől, az üldözéstől meg a konzervatív-marxista kritikától való félelem alakította zseniálisan újszerűvé.

Tulajdonképpen szerep és mű kapcsolatának izgalmas kérdése nyomul itt előtérbe.

(Változatok az írószerepre)

Páskándi Géza esetében a szerepjátszás meg a szerepvállalás játékosan és halálos komolysággal, szétszálazhatatlanul fonódik egybe.5 Amit fiatalkori önmagára visszatekintve emlékirataiban „stiláris fenegyerekeskedésnek” nevez, a kortársak emlékezetében is helytállónak mutatkozik. Ebben a „szerepkörben” ismerte meg – novellái, versei és főként párbeszédei alapján – ifjú olvasótábora, és ez az attitűd ment (jött)6 át a magyarországi köztudatba is a hetvenes évek elején. Az abszurdoidok polgárpukkasztó, paradoxiális világképe és nyelvhasználata meg a Kolozsváron kedélyes társasági lényként számon tartott magánember alakja összemosódott az irodalom informális kapcsolatrendszerében, mítoszt vont személye köré, s ez eltakarta a tulajdonképpeni, a szerepvállaló írót. Pedig a kezdetek kezdetétől érvényes volt az, amit az egysíkú (tükör)képhez Páskándi később hozzáfűz: „A stiláris – esztétikai – fenegyerek óhatatlanul áttűnt az etikaiba, hiszen: stílus és etika között mély és szerves kapcsolat van.”

Mi tagadás, sokkal könnyebb helyzetben van a mai értelmező, az életmű nagyobb részének és a memoáresszék birtokában. Be kell tehát vallani, hogy mi is inkább a Páskándi-jelenségre figyeltünk, mint az általa képviselt morális tartásra, meg azt is, hogy csak most, utólag érzékeljük a szerepvállalásnak ezt az attitűdjét: „Konzekvensnek kellett tehát lennem életrajzom, életutam által reám rótt, végül is vállalt szerepemhez, s ezt a következetességet nagyjából megőriznem a kardinális változás idejéig. Talán ezért is hisznek némelyek »rejtezkedő írótípusnak«…”7 A „kardinális változás” természetesen Páskándi számára sem jelentette valamely alapvető rendszerváltozás biztos eljövetelét, inkább a körülmények lassú változásának reményét. Mindenesetre – részben – a jelenségszinten látható „stiláris fenegyerek”-attitűd lehet az oka, hogy – önjellemzésétől eltérően (következetessége a vállalt szerepkörben) – mi, olvasói mégis éles váltásokat érzékelünk munkásságában. Egyik kiváló elemzője egyetlen rugaszkodással, tömören szemlélteti a pályamódosulásokat: „Fölöttébb különösen alakult P. G. írói sorsa azért is, mert látványos és késleltetett (s ismételjük, az avantgárd vonzásában alakuló) életműve a hetvenes évek végétől megváltozott, határozott konzervatív fordulat vált érzékelhetővé…, hogy versenyt futva a halálos betegséggel, s megalkotva megrendítő önvallomás-sorozatát, dacosan, vonzón és felejthetetlenül térjen vissza kezdeteihez, újítsa fel avantgárd, abszurd és groteszk novelláit, játékait…”8 (Kiemelés: Sz. L.) Nyomatékosan és – a magasabb minőségként értékelt avantgárd jegyében – tapintatos bírálatként hangzik itt a „konzervatív fordulat”. S a kilencvenes évek bizonyos esszéit, nyilatkozatait, publicisztikáját tekintve: igaznak is tűnik. Természetesen bármely írói életmű a maga hangnemváltásaival, világképi – akár sarkalatos – fordulataival együtt teljes egész, nem szorul védelemre. Páskándi esetében azonban, sejtésem szerint, nem a modor és a világkép változása a meghatározó. Kulcsszavaink a „cenzúraaltatás”, a vállalt szerepkörhöz illő következetesség, a „periklista” stilisztika kimunkálása lehetnek. Magyarán: Páskándi írói attitűdje, szerepe afféle eleve elrendelésnek mutatkozik, oly módon, hogy az egyszer kitűzött célt sohasem téveszti szem elől, épp ezért képes mindig a korszak adottságaihoz alkalmazkodni. A szándék nem változik, az életében, illetve a történelemben bekövetkezett fordulatok viszont más-más modort és stílust, a világkép változó árnyalatú rajzolatát teszik lehetővé; a kor változása – a kitűzött cél érdekében – követel újfajta attitűdöt, a kifejezés újfajta technikáit.

Látható már: Páskándi munkásságát az életében bekövetkezett (a külső körülmények által kiváltott) radikális változások szakaszolják. Első „korszaka”, melyben meghatározó módon a költészet dominál, nem azért törik meg drasztikus metszettel, mert öntörvényű, szerves fejlődés eredményeként új lírai hangra talál, hanem mert a börtön elvágja az életutat. A fiatalkori hangkeresésnek egyetlen kötet, a Piros Madár (1969) a tanúsága, melynek a könyvesboltokban maradt példányait letartóztatásakor bezúzták. Erre az időszakra jellemző leginkább szembeötlően (gyakorlatilag valamennyi lelkiismeretes és tehetséges fiatal író esetében) a némiképp tudathasadásos állapot: „Az ifjabb vagy más történelmi időket megélt olvasónak tudnia kell, hogy akkoriban… nem szűnt meg az »egyet ide, egyet oda« vagy: »egyet ide – s többet oda« költői, művészi gyakorlata. Ami azt jelentette: »szelídebb«, »művészibb« verseidet mintegy meg kellett váltanod egy-egy egészen militánssal vagy épp acsarkodóval, hogy ne süssék rád az apolitizmus, a »reakciós l’art pour l’art« bélyegét. Egyet a pártnak, az államnak, egyet az intimitásoknak, a szerelem témájának… Lényegét tekintve embertelen ügy volt.”9 A személyes hang és kimondhatóság egyidejű keresésének talán legjellemzőbb darabja a kötet címadó verse, melyben – a meghittség, a szeretet vágyának kamaszos túláradása közepette – metaforikus képben bukik elő a külső kényszerektől való elszakadás lehetősége:

Édesanyám, édesanyám, te rázz fel legalább –
szabadítsd ki, szabadítsd meg, szabadítsd
hitem piros madarát!

Groteszkül hatna azt állítani, hogy következő korszakát a börtönévek (1957–1963) jelentik. A román börtönök embertelen kegyetlensége közismert, tehát szó sem lehetett írásról, olvasásról, engedélyezett szellemi munkáról.10 Mégis születtek versek – fejben (mint az idézett Mikor a hibát című), amelyek később kötetben is megjelentek, illetve novella- és regénytémák, -vázlatok. Ezek az emlékezetben rögzített szinopszisok a kiszabadulás után néhány évig még érlelődnek, mondhatni, keresik azt a parabolaformát, amelyben még érthető az üzenet, de a cenzúra és a szabad szólás tilalma alatt is az olvasók elé kerülhetnek.

A börtön utáni tíz-tizenegy év, szabadulásától (1963) Magyarországra való áttelepüléséig (1974), úgy vélem: Páskándi munkásságának legizgalmasabb szakasza. Tudniillik ha figyelmesen vizsgáljuk, valamennyi műfaj és stílusforma, témakör és motívum megjelenik már, jelen vannak tehát azok a stílusmodulációk is, amelyek később, a súlypontáthelyezés miatt, esetleg tematikai-világképi „konzervatív fordulat” benyomását keltik. Nehéz megmondani, melyik műfaj, s van-e egyáltalán meghatározó műfaja ebben az időszakban. Munkásságának egyik legértőbb elemzője, Láng Gusztáv azt állítja: „Páskándi Géza lírikusként indult, és csak a versek kikövezte úton jutott el a dráma és a prózaírás kihívásaihoz.” A lírikusi pálya állomásai az idézett Piros Madár, majd a Holdbumeráng (1966), illetve a Tű foka (1972). Valóban, meghatározó újdonságot, a viszonylag konzervatív erdélyi lírában a későmodernitás hangját képviselték ezek a kötetek. Ám – mai szemmel olvasva – ugyanilyen jelentősnek bizonyul mennyiségben sem csekélyebb novellisztikája. Emlékezetem szerint a fiatal korosztály számára az igazi revelációt a kissé morbid, egzisztencialista jegyeket sejtető elbeszélései s még inkább párbeszédei hozták meg. Az Üvegek (1968) és A vegytisztító becsülete (1973) főként a klasszikus elbeszélő formákat borogatja fel, Az eb olykor emeli lábát (1970) azonban az Erdélyben vadonatúj groteszk hangot, az utánozhatatlan Páskándi-féle abszurdoidot hívta létre.

Ebben rejlik az a recepcióesztétikai ellentmondás, amelyre maga Láng Gusztáv hívja fel a figyelmet: „Magyarországra történt áttelepülése után Páskándi Gézát elsősorban drámaíróként ismerte meg a közönség, s ismerte el a kritika; lírája szinte csak »mellékterméknek« tűnt”, a drámák árnyékában.11 Ugyanis egyidejűleg születnek az olyan „klasszikus” veretű történelmi drámák is, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok. Hogy Magyarországon másféle értékrendhez kell viszonyulnia és igazodnia (majdan) Páskándinak, azt az Erdélyre is tekinteni kezdő recepció már sejteti. A hetvenes évek legelején, mondhatni, úttörőként, Széles Klára megkísérli áttekinteni a korszerű törekvéseket, minthogy az ottani könyvek „még nem szerepelnek a tudatunkban”, és Páskándi művében épp a műfaji sokrétűségre figyel fel: „…már ma is nemcsak költőként, de prózaíróként (Üvegek) és drámaíróként is (A király köve) egyaránt jelentékeny.”12 

Ebben az időszakban a romániai magyarság elképzelhető intézményrendszere már fuldoklik, vagy meg is halt. Néhány látszatintézményt (egy-két új lap, tévéadás) vezető személyiségeknek hűségpénzként, a kisebbségi közösségnek kegyelemkenyérként adományoz a hatalom, valódi társadalmi kérdések csak informális csatornákon, személyes kapcsolatokban fogalmazódhatnak meg. Illetve: az „üzenetek” eljuttatásának egyetlen nyilvános fóruma az irodalom említett metaforikus, áthallásos nyelvhasználata, a „parabola-jelenség”. Így kerül Páskándi, szinte akaratától függetlenül, de tehetsége és a börtönévek titokzatos mítosza által sajátos szerepkörbe, amelyre föltehetően alkata is predesztinálja. Maga a szerep, amelyben találja magát, egyezik autonóm szándékaival, tehát: vállalás, egy attitűd, régen elkészült ruha, mely betöltőjére, méltó viselőjére vár. A Vendégség és az Apáczai-dráma írójának a portréja az, amely a távolról sem homogén közösség minden csoportjának elvárásait képviseli. A kisebbség és általában a magyarság múltját, történelmi tudatát, jövőjét firtató, felelős alkotó attitűdje ez, amely mindvégig markánsan jelen van munkásságában. Csakhogy nem folyamatosan, ugyanazzal az intenzitással, illetve nem a nyelvi kifejezés egyértelműségével. Novellában, groteszkben, avantgárd versszövegben gyakorta bújócskázó nyelvi játékossággal.

Tudniillik az önként vállalt társadalmi szerepet (a szerepazonosulás gesztusát) kiegészíti a kollektivitás elvén túllépő alkotó szuverenitásának igénye, a szerepjáték és a szerepalakítás. Felfogásomban a szerepjáték költői magatartás, valódi játék: a nyelvvel, a formákkal, a mímelt emberi szituációkkal; s ebben a látszólag öncélú (mert önelvű), játékos teremtésben a szerző már nem lehet tekintettel a közönség elvárásaira: az ő sérthetetlen terrénuma. De minősíthető, bírálható, amint a nyilvánosság elé kerül. A szerepalakítás ennél tovább megy, külsőleges jelei vannak; a reá rótt és vállalt szerepet, az öltönyt színpadi kellékként viseli, igazíthat a szabásán, mutatkozhat benne hiúnak, gőgösnek, szerénynek vagy álszerénynek. A szerepalakítást, a kosztüm viseletét kockázatos minősíteni, mert folyton változó, mimetikus és „mimikri”-jellegű, sohasem árulja el igazi önmagát. A költő igazi arca a játékai mögül fölsejlő, elemzéssel kideríthető szerep.

Páskándi a kritika által a már ismert szerepkörben és részben a „fenegyerek” mítoszával érkezhetett Magyarországra. Talán ezért tűnhet pályáján konzervatív fordulatnak az a tény, hogy ettől kezdve jobban látható (mert a színház eleve látványosabb) a történelmi drámák írója és a magyarságkérdést feszegető közéleti ember. Aki korábban is ugyanez volt, csak más közegben és a parabolák mögött.

Az író csínytevése: maga a mű, a groteszk, az abszurd, aminek művészi jelentését nem minden olvasó érti egyformán – hisz épp ezért parabola; a konzervatív olvasók számára mindenekelőtt provokáció, polgárpukkasztás. Holott a „csíny” szándéka Páskándi valamennyi műfajában hasonló. A parabola azt a hatalmat provokálja, amely folyamatosan, változatos eszközökkel manipulálja és megalázza a kisebbségi csoportokat, illetve valamennyi átlagpolgárt; a „klasszikus” szerkezetű történelmi drámák részben a mindenkori hatalom működési elveit, a benne lappangó diktatúrára való hajlam kitörésének esélyeit nyomozzák, részben a nemzet(ek), állam(ok), elsősorban a magyarság időszakos megerősödésének, tragikus helyzetekben bekövetkező hanyatlásának okait firtatják. Mindkét műtípus a szerepvállalás és szerepjáték jelenségével is összefügg, a fentebb jelzett módon, miszerint a romániai magyarság (nem létező) közéletében az egyetlen hatékony médium az irodalom, illetve az író.

Ebben a megemelkedett jelentőségű szerepkörben lépett át Páskándi a magyarországi társadalom és kultúra mégiscsak más, intézményi szerkezetében kiegyensúlyozottabb közegébe, kereste és találta meg helyét, azt a műformát és stílust, amellyel most már a nemzet egészéhez szólhat. A parabola emitt sem vesztette el teljesen a súlyát, korábbi üzenetereje azonban csökkent. Az új szándéknak megfelelően a történelmi drámák ismertebbek, népszerűbbek, de nem egyeduralkodók. A felszabadult játékosság folyton előtör, abszurd-groteszk, most már inkább bohókásan ironikus verskísérletekben, lírai regény- és eposztravesztiákban, olykor a kabarét imitáló vígjátékokban. Hogy tehát nincs szó radikális, ráadásul konzervatív fordulatról, csupán a műformák szinkretizmusáról, a szereplehetőségek nem mindig harmonikus egymás mellett létezéséről, illetve arról, hogy a magyarországi kánon várja el egyfajta erdélyi-nemzeti-hagyományőrző szerepkör betöltését: a köztudatba kevéssé beépült művek sorával lehet igazolni. A Todogár jaur kvárna, A törpe énekesnő…, a Világmegoldás…, A megköszönhetetlen… a korábbi abszurdoidok, mondhatni, továbbírása az új környezethez illő reflexióként;
A sárikás anyós meg a Tövisköszörű a giccsemáné kertben a magyar irodalomban szinte példátlan, önelvű költői-nyelvi játék; a Föl-följelentés visszamenőleg egyszerre eposztravesztia, esszéisztikus „műfajelmélet” és komikus, monumentális ideológiakritika; Az árnyékfejtők, a Pornokrácia, A sírrablók (és ennek kéziratban várakozó folytatása, a Szekusok) a regény 20. századi formabontásának és -keresésének izgalmas dokumentumai; A szörnyszülött című kötet novellái elvontabb, gondolati telítettséggel folytatják az Erdélyben készült rövidpróza lehetőségeit; az ugyancsak kiadásra váró Ézagh-példázatok a meditáló-bölcselő Páskándiról adnak hírt. (És a művek sora még távolról sem teljes.)

Páskándi helyzet- és közegváltása azt is jelzi, hogy a szerepkör, a művészi üzenet és a meghatározó közönség igénye sohasem lehet tökéletes szinkronban, illetve hogy nem létezhet egyetlen kanonizált értékrend. Akár szerepzavar következhetett volna abból, hogy például miközben a magyarországi kritika (s részben általa a széles közönség is), a visszhang fölényes túlsúlyával, a formálisan „konzervatív” kánonhoz kapcsolódó történelmi drámákat részesítette előnyben, a Nyugat meg éppenséggel az abszurdoidok szerzőjét fedezi fel magának. Amerikában teljes polgárjogot szerzett a neoavantgárd, és ebben az ízlésvilágban sokkal hatékonyabbnak mutatkozott a Kelet (főként Erdélyből hozott) groteszk-ironikus ábrázolása, mint a klasszikus históriai tablók.

A kilencvenes években Páskándi, áttelepüléséről szólván, illúziómentesen látja szerepkörét: „Erdélyben »legenda« lettem…, itt már reálisabban tudják, mennyit érek.” És mivel minden hasonló nyilatkozatában hangsúlyozza, „kisebbségi író maradtam”13, kétségtelen, hogy ő maga egyenértékűnek tartja különböző műformákban megjelenő üzenetét. Hiszen ugyanebben az időben örömmel (de nem hivalkodva) emlegeti például groteszk játékainak New York-i sikerét. A kritika tudniillik – jó szemmel – felismeri a kelet-európai viszonyok karikírozott modelljét. „Ez New York számára teljesen új, eredeti hang” – írja Barnes, és számára azt sugallják Páskándi teremtett szituációi, hogy „itt az ember mintegy maga is cinkosává lesz saját abszurd helyzetének”.14 

(Börtön és irodalom)

Felfogásom és a művek tanúsága szerint tehát nem következik be szerepzavar vagy törés a pályaíven. Mindennek gyökere természetesen az egyéniségben, illetve a helyzetekhez való alkalmazkodóképességében rejlik. A személyiség pedig kritikus helyzetekben ismerszik meg igazán – s lehet-e nagyobb próbatétele, mint a börtön? Mint láttuk, Páskándi sok száz oldalon körbe-körbejárja börtönemlékeit, anélkül, hogy érdembeli tényeket közölne. Ám megszólaltak, döbbenetes késéssel, egykori rabtársai, és a nehezen feltörő emlékek között Páskándi Géza is gyakorta megjelenik. Hogy miért csak négy évtized múltán történik ez, magyarázhatja a fájdalomküszöb is, mellyel a lélek védekezik. „Ez az első alkalom, hogy én folyamatosan beszélek ezekről az évekről. Valahogy soha senkinek nem mondtam el… az egész történetet – vallja Koczka György. – Bizonyára nem is érdekelt senkit… Pontosan nem is emlékszem, hogyan folyt le az első kihallgatás; vagy a második, a harmadik, a negyedik.”15 Ennél hatékonyabb volt a szervek megfélemlítési módszere, az erkölcsi megalázás, a kiszabadulás utáni fenyegetettségi állapot fenntartása. „Kegyelemben részesültem három év után. A politikai tiszt arra inspirált, hogy menjek be a Szekuritátéra, és írjam alá, hogy velük együtt dolgozom. Tehát bizonyítsam be, hogy tévedés volt, ami velem történt, és én egy jó elvtárs vagyok. Magyarán: légy besúgó!” – emlékezik Tirnován Ari-Vid, akit, miután kijelentette, „én ezt nem tudom csinálni”, egyszerűen hallgatásra kényszerítettek: „Írjam alá, hogy nem beszélek a börtönévekről.”16 A megfélemlítésnek ez a módja csaknem valamennyi emlékezőnél megjelenik a némaság magyarázataként. Páskándit, memoárjának tanúsága szerint, mélységesen, életre szólóan gyötri a rab – büntetésén túli – megalázásának ez az alattomos módja.

A szekuritátéparancsnok… ezt mondta elítélésem után: „Az a hat év nem feltétlenül hat. Magának végül is van baloldali múltja is… Maga ott köztük – tudniillik a rabok között – végül is a mi oldalunkra kell hogy álljon.” A szégyen, azt hiszem, sápadttá tette az arcomat. Mivel szolgáltam rá, hogy ilyen ajánlatot tegyen? Sokáig nem hagyott nyugodni az önmarcangolás, amíg néhányan el nem mesélték: rutinszöveg. Őket is felkérték. S kevésbé kerülő szavakkal.

Ahogyan lelkiismereti válságát tovább elemzi, az már írói-bölcselői reflexió, önmagában drámai szituáció. Olyanfajta morális túlvállalás, szerepbeteljesítő (emberi és gondolkodói) attitűd, amely – sejtésem szerint – magyarázhatja későbbi, egyszerre rejtőzködő és kihívó gesztusait, a stílusjátékkal álcázott kettősséget: úgy mutatni szép tükörképét a hatalomnak, hogy azon mindenki más nevethessen.

Én akkor azt válaszoltam: „én a rabok között olyan vagyok, mint a többi. Majd ha kiszabadultam – baloldali leszek megint.” Ezt B.-n kívül G., a fővizsgálóbíró is hallotta… Életem talán legnagyobb hazugságát… Mégpedig méltósággal hazudtam. De nem méltóságtudatot is… Említettem: hányszor a szégyentől való félelem tett vakmerővé. A szégyen és bizonyítás senkitől – még Hegeltől sem – tanított szomorú dialektikája.17 Ennek a szégyenérzetnek a variációi jelennek meg a legkülönbözőbb abszurd drámai szituációkban, miszerint az a legfőbb paradoxon, hogy sohasem annak van lelkifurdalása, aki az embert ember mivoltában megalázza, hanem az áldozatnak.

Talán nem tapintatlanság ennek az emberi arcnak – legalább halvány – körvonalait is felismerni, lehetőleg a kortársak hiteles emlékezete alapján. Az ember a legkeményebb diktatúra nyomása alatt is tud hétköznapian, s ha ráadásul alkotó és sérülékenyebb: fokozottan gőgösen vagy sértődötten, méltósággal vagy hiú magába-roskadással viselkedni. Székely János, maga is látványosan és nyakasan szerény, visszavonult ember, utolsó éveiben megidézte annak az írószövetségi gyűlésnek a történetét, amelyen alá kellett írniuk „a romániai magyar értelmiség állásfoglalását, miszerint Magyarországon ellenforradalom van”, tudniillik még 1956 őszén (de, mai tudásunk szerint, a már megkezdődött letartóztatások idején). Minthogy a konkrét tények (úgy tűnik, mindenki) emlékezetében elmosódtak, és azon sopánkodik, „mit nem adnék, ha valahonnét előkerülne az az ív!”, Páskándit hozza fel tanúként, oly módon, amiként az gyakorta jellemző szuverén gondolkodók kapcsolatára: „Milyen kár, hogy én magam nem kérdezhetem meg, mert kiszabadulása után, talán 1972-ben, az Írószövetség tengerparti üdülőjében tisztázni akartam dominanciaviszonyunkat (mindig voltak vazallusai), és irgalmatlanul belém harapott – hát hiszen én Aljosa Karamazovot tekintem eszményképemnek, énbelém könnyű harapni, de csak egyszer…” Tehát éppenséggel szubjektív előítéletei miatt hiteles a jellemzése: „Meg kellene kérdezni Páskándi Gézától, hátha ő pontosan tudja. Páskándit… 1956 kapcsán sok évre irgalmatlanul bebörtönözték; amit ő mond, az úgy van; őneki hinni lehet.”18 (Kiemelés: Sz. L.) És íme, miként próbálja rekonstruálni a megkérdezett ugyanezt a helyzetet. (Nem tudni, olvasta-e egyáltalán Székely esszéjét, vagy a reánk tört demokrácia egyszerűen belőle is a közelmúlt „bűngyanús” képeit hozta elő nyomatékkal.) Kétségbeesett őszinteséggel, drámai önsanyargatással, a szerep túlvállalásával.

A közös nyilatkozat fogalmazási vitájában alig szóltam közbe. Jobbára néma voltam. Egy kolléga meg is jegyezte: „Miért hallgatsz? Nem szeretjük a karakán lapítókat.” Ezzel lelkembe döfött, de mit szólhattam volna? Hogy: hiszen én fél lábbal már a börtönben vagyok, jó volnék én nektek? Használna ügyeteknek vagy a vélt ügynek az én aláírásom?… Ha pedig megrettenve és fásultan csatlakoznék is, ezt a mindenható párt úgy értelmezné: persze, ismét a priuszát akarja elfödni e sietős igennel. Ha pedig nem írom alá: ez notóriusság, tüntetés, kutyából nem lesz szalonna. Beismerem, „önzőn” a magam valamiféle tisztességét óvtam inkább. S valójában az a mindegy diktálta önzésemet… Hallgatásom, alig-szólásom tehát nem volt beleegyezés, csak végletes patthelyzet. Eldönthetetlen. Abszurd! Mert valóban, s erre is megesküszöm: fogalmam sem volt, mi lenne jobb, ha egyszer: az egyik rosszabb, mint a másik? Ha ez a majdnem-eldönthetetlenség és mégis-döntéskényszer nincs, szinte biztos: én is aláírom, mint a többiek, akik – egy-két elfajzottat leszámítva – valóban azt szerették volna, ha ezzel a magyar kisebbség lojalitását mutatják meg, ami által a hatalom jóindulatúbb lesz, és némi jogokkal viszonozzák a lojalitást… Hogy erre a mindenkori Romániában mennyire volt, van s lesz garancia, arról most nem szólnék… Arra sem vállalkozom: mennyi volt ebben részünkről, magyar részről önámítás.”19

Az irodalom nem is oly régi eseményeit s óhatatlanul eszmetörténetét bolygató literátor elbizonytalanodik a memoárírók emlékezetkihagyása láttán: hiszen mindez már jóllehet kisgyerek koromban, de az én életemben történt, mégsem vagyok képes összeilleszteni a háttér mozaikkockáit. (Igaz, nem is feladatom; a részletek felgöngyölítése alapos, tényfeltáró kutatómunkára vár.) Székely János két tanácskozásra emlékszik, Páskándi Géza egyre tesz utalást. Székely kétféle listáról tud: az egyik – a magyar „ellenforradalmat” keményen elítélő hangon – a külföldnek szólt, a másik szelídebben a hazai közönségnek, s emlékezete szerint ő is, Páskándi is csak ezt írták alá, külön megjegyzéssel ellátva. Páskándi egy listáról beszél, amelyet – idézett viaskodásai közepette – nem írt alá. A két író önsanyargató soraiból szellemi portréjukat, az írástudók – kritikus helyzetekben szorongató – felelősségét ismerjük meg, nem a vitathatatlan ideológiatörténeti tényeket. Ám ennél fontosabb, hogy művek sorában buknak majd elő a kényszerűség helyzeteit firtató jelenetek, a listakészítés pedig mindkettőjük dramaturgiájában konfliktust kiváltó motívumként ismétlődik.

A kutató tétovaságán mégis igazít olykor a véletlen. Miközben ez a fejezet a kételyek miatt nehézkesen „íródott”, felfedeztem Szabó Gyula friss emlékiratát, amelyben kifejtően, saját följegyzéseire, alkalmanként korabeli újságokra hivatkozva ír erről a korszakról. Bár még ezután sem illeszthető össze hiánytalan eszmetörténeti kép, mert egyetlen gyűlést sem mutat be a Páskándiéhoz, Székelyéhez hasonló elmélyültséggel, kiderül ellenben: oly bonyolult, szövevényes volt a párthatalom által tudatosan manipulált helyzet, hogy mindenki a maga módján, csupán a személyes üldözöttségére, egy-egy alkalomhoz kötődő felelősségére és lelkiismereti válságára emlékezhet. Ugyanis a tanácskozások és a nyilatkozatháború egész sorozata zajlott, és utóbb ki-ki arról szól, amelyikre éppen berángatták. „Minket, kolozsvári írókat is egyre jobban szorongattak a nyilatkozatokért, össze is gyűlt mindegyre az írószövetségi fiók magyar tagsága, szenvedélyes viták zajlottak, gyakran egy-egy szóról, jelzőről külön szavazott a gyűlés, de amikor a választott küldöttség egy-egy megszavazott fogalmazvánnyal átment… a pártszékházba, ott rendre nem találták megfelelőnek a szöveget, s a helyzet a »két fél« között különösen kiéleződött november 1-jén, amikor az írók többségének megítélése szerint Pesten győzött a forradalom…” (Kiemelés: Sz. L.)

A Székely János által emlegetett november 4-i ülés tehát csupán egy volt a sok közül (amiről ő haláláig nem szerzett tudomást). A hatalom pedig (a következő évtizedekben tapasztalható sikerrel) a magyar értelmiség, a különböző írócsoportok összeugrasztására és megosztására használta ki a létrehozott feszültséget.

És a hónapokig áttekinthetetlenül burjánzó történések közepette, 1957 tavaszán, Szabó Gyula könyvében is Páskándi Géza alakja tűnik fel:

Kolozsváron… akkor az lett a megdöbbentő esemény, hogy Páskándit „kilőtte” közülünk az államvédelem. Járt be hozzánk a kiadóba napi vendégként, s jártuk lenn a „házi cukrászdánkat”, a nyomdában épp készen volt Marosi szerkesztésében az első kötete, de mielőtt az első könyv örömével osztogatni kezdhette volna a példányokat, az államvédelmi hatóság lecsapott, s „elvitte” a cukrászdából Páskándit. Egyszerre „bukott le” a költő és a verseskönyve, s mi „elkaptunk” egyet-egyet a vékony könyvecskéből, mielőtt zúzdába küldték volna…20 

Ennek az értelmiséginek a portréját nem rajzolják át, csupán árnyalják, életszerűbbé teszik az egykori rabtársak elejtett megjegyzései, melyek ugyancsak hétköznapi-gyarlón emberiek és méltóságosak. „Gézával sokat voltam együtt – idézi meg Páll Lajos. – Egy ágyban aludtunk Salcián. Valamin összevesztünk, ő kijelentette, hogy kicsinyes vagyok, én kijelentettem, ő nagyos. Erre többet nem beszéltünk egymással.” A helyzet, melyben a konfliktus feloldódik, mosolyt fakasztó, derűs volna, ha nem a rácsok mögött történik. A Páskándinál jóval fiatalabb Páll Lajos nehezen viseli a verést. „El is ájultam. Lefordultam az emelvényről, Géza ott ült, és magához húzott – volt benne valami apás mozdulat –: »Hadd el, elmúlik«, vigasztalt, s ez volt a kibékülésünk.” De ezt is tovább színezi a jószemű festőművész rabtárs emlékezete: „Visszatérve a hiúságára. Minden ember hiú. Sok mindent regélnek az emberek ott bent, különösen ha nincs értelmes munka, csak mese van. Géza mesélte, hogy gyerekkorában volt egy szép ruhája. Olyan szép volt benne, hogy megfordultak utána, mikor ment az utcán. Később ez a hiúsága megszilárdult Pesten.”

Balázs Imre a másik, az értelmiségi Páskándira emlékezik, egyben arra a jellemző helyzetre tesz utalást, hogy a rabok az elementáris szükségletektől (természetesen az írószertől, papírtól) megfosztva is óvták szellemi erőnlétüket: „Vissza akartam kerülni a cellába, mert a gyárban hallottam, hogy Páskándi Géza szabályosan egy kis esztétikai kört tart az elítélteknek… Ám… a politikai börtönökben alapelv volt: ne melegedjenek össze különösebben az emberek bent, mert az bizonyosfajta erőt jelent a rabnak. Ettől is meg kell fosztani! Gézáról annyit hallottam, és nagyon szerettem volna összekerülni vele. A másik, akire többször gondoltam, Dávid Gyula volt.”21 

Dávid Gyula pedig önálló dolgozatot szán annak a talánynak a megfejtésére, miként bontakozhatnak ki egy későbbi életmű körvonalai az embertelen körülmények közepette, s tudatosan kikerekíti a Páskándi emlékirataiból kimaradt börtönévek képét meg – amennyire ez egyáltalán lehetséges – a cellák lakójának emberi-intellektuális portréját.

Ebben a helyzetben Páskándi nonkonformizmusa csak lassan érlelődik, s majd csak kiszabadulása után válik meghatározóvá, épp a börtönévek… hatására.

Páskándi ott, a börtönben sem adta fel igényét a szellemi egzisztenciára. Sőt, ha valami, akkor épp ez volt az, ami megtartotta őt a sokszor embertelen fizikai körülmények, a testi megaláztatások között. Az ő számára az alkotás egyfajta lelki-szellemi „szökés” a börtönből, amit képtelen megakadályozni a kulcsos-bunkósbotos hatalom. Versek, novellák, jelenetek születnek és öltenek formát agyában nemcsak a börtöncellákban, hanem kint a munkatelepen is, amíg végigkapálja a maga sorát a végtelenbe vesző kukoricatáblában, vagy miközben tele talicskáját feltolja a tavaszi árvizek ellen épülő gátra.

Visszatérő képe ez a jelenet az Árnyékfejtők című – rendhagyó természetű – regénynek. Egyben, a rabtárs személyes tapasztalatával, igazolja azt a korábbi föltevésemet, miszerint Páskándi Géza tudatosan és benső késztetésből választott közönségnek szánta írásait: „Aztán amíg telt a talicska, a kubikgödör szélén állva meg is osztotta velünk – első számú közönségével – gondolatait, ott született verseit, novelláit, jeleneteit… Mert az irodalom elválaszthatatlan a közönségétől.” Arra a szándékra mutat tehát, amit Umberto Eco úgy jellemez, hogy az igazi író mintaolvasót teremt magának, és ezzel összefüggésben, mintegy in statu nascendi figyeli meg egy sajátos írói beszédmód alakulását, melyet Páskándi később létstilisztikának nevez. „Már akkor kezdi kialakítani azt a költői és kommunikációs formát, amely alkalmazkodik a »nagyobb börtön«, a külvilág cenzurális kívánalmaihoz, illetve megkerülésük módjait és lehetőségeit keresi. (…) Mi abba a rendszerbe tértünk vissza, amelyből elvittek…”22

Valamennyi ötvenhatos rab emlékei között felvillan egy mozzanat, egy gesztus, szinte tudat alatt: ki mi módon igyekezett átmenteni személyisége épségét. Volt, aki ott lelt igaz hitre – egész életre szólóan Kelemen Kálmán: „Négy-öt órás meditáció… után lélekben nagyon meg tudtam erősödni. Az arcom kisimult, mosolygóssá vált. A többiek néztek rám, vetették a keresztet, hogy ez is megbolondult… Viszont így tudtam átmenteni a pszichémet.” Páskándi számára maga a gondolkodás, a képzeletben teremtett alkotás volt ez a meditáció. Páll Lajos mégis felfigyel valamire, amit ellentmondásos módon fogalmaz meg egy – láthatóan – számára izgalmasan ellentmondásos jellemről: „Bár Páskándi nem volt vallásos – mi, a vallást gyakorlók ki is nevettük –, egyszer könyörgött, szinte összetette a kezét, hogy bocsássak meg neki, mert valami hülyeséget csinált… gyónni akar. Géza annyira a hitre volt teremtve, hogy rettenetes nehéz volt neki hitetlenné és abszolút kétkedővé válnia. Szerintem az egész fiatalsága a hit körül forgott. Most mindegy, hogy vallásos volt-e vagy sem, valahol egy gyökérről fakadunk. Érdekes, jóllehet nem gyakorolta a vallását, nagy kálvinista volt.”

(Hitkeresés és létstilisztika)

Páll Lajos talányos megfogalmazása tulajdonképpen azokat a paradoxonokat összegzi, amelyek Páskándi munkásságára és attitűdjére általánosan is jellemzőek: „hitre volt teremtve”, és „abszolút kétkedővé” lett, miközben ettől szenvedett, és „nagy kálvinista volt”. Hasonlóan lelkes „hitkeresés” jellemezte fiatalon – nemcsak őt, de nemzedékének számos kiváló alkotóját – a szocializmus, marxizmus ideológiájának tanulmányozása során, ám fordított haladási irányban: minthogy a háború utáni nagy remények idején még csábító képet mutató ideológiából a pusztítás gyakorlata lesz, ez a felismerés kételkedéshez, majd meghasonláshoz és ellenálláshoz, kritikus és önkritikus elemzéshez vezet. Páskándi össze is vonja a kettős irányú folyamatot A megvallásban:

A protestantizmus csak a templomok zsoltárhangú ívei alatt legyintette meg lelkemet, hiszen a református gimnázium előtt még polgári fiúiskolába, később meg kereskedelmibe jártam. Váltások megint! S aztán jött az újságírás, korán, ’49-ben, pártújságnál, majd ifjúsági lapnál. Egyre hátrább szorult a vallásos élmény. De a lélekbuzdulásnak út kell, csatorna: meder. Pláne ifjú fővel általában illik valamiért lelkesedni… Nem véletlen hát, hat évvel azután, hogy a börtönből kijöttem, épp arról a nagyszerű hitvalló Dávid Ferencről írtam drámát, ki a katolicizmustól úgyszólván minden reformációs árnyalaton végigrohanva jutott el a legmélyebb unitárius hitig. (…) Nos, ilyen időkben jobbára a világ sodor minket. Mi csak egérutat, ürgejáratokat kereshetünk a hullámtörés elől.

A sodródásnak, a labirintusban való bolyongásnak egyik első lírai dokumentuma az 1966-ban megjelent Holdbumerángban található, bár sejthetően jóval korábban keletkezett:

Isten…
Mintha a Nílus folyna.
Nekem ő a stílus-forma.
Egyébként:
nincsen.

(Isten)

Van ebben némi Adyt utánzó késő-kamaszos, hivalkodó gesztus; mai ismereteink birtokában azonban eredeti többlet is: itt kapcsolódik össze először képszerűen az Isten-fogalom (mint a létezés és az elmúlás metaforája) és a stílus (mint a létre reflektáló, materiális, de megfoghatatlan eszköz). Következő kötetében, a Tű fokában (1972) a jelképesen zárójelbe tett Isten cím alatt már nem a magabiztos tagadás, sokkal inkább a kétely és a vita hangneme ismerhető fel. Az önkéntelenül előbukó második személyű, megszólító nyelvtani forma párbeszédet eredményez, illetve – a megszólított rejtőzése miatt – kiütközik a versből az eszményt, hitet kereső költő magánya.

Olyan magasból könnyű adni
Testet
Olyan magasban rejtheted
A tested
És én
Oly egyedül vagyok mégis
Hogy bizonyítani
Lehetetlen.

A papírrepülő eltérítésében (1976) cím nélküli, epigrammatikus tömörségű háromsorosban így vall:

Isten magányába költöző ember
Költöztetés költözködés
Ennyi a teremtés

Lehetne ezt boncolgatni, bölcseleti összefüggésekbe helyezni; szemantikai elemzésnek alávetni az első sort: vajon Isten az, aki az ember magányába költözik, avagy az ember törekszik beköltözni Isten magányába? Az első olvasás benyomásain azonban valószínűleg keveset változtatna az egyértelművé nem tehető (művészi) jelentés: elhagyatott pillanataiban mégiscsak erkölcsi kapaszkodókat, eszméket keres az ember. A keresés pedig, viták és viaskodások közepette, mindig egy irányba mutat: fölfelé.

Amikor, idősödő korában, már teljesen odaadja magát a transzcendenciaélménynek, akkor sem válik folyton az égre pislogó megtérővé – hiszen nem kellett megtérnie. „Én új erkölcsöt nem kaptam, nem kaphattam, a régiben pedig hitemet megrendítették. Sőt: a hit is gondoskodott, hogy néha egy-egy olyan alávaló képviselője legyen, aki által csak kiábrándulhatnak az emberek.” A hit vállalásában ugyanaz a toleráns (teológiailag felróhatóan: szinkretikus) attitűd jellemzi, mint íróként, stílusbeli sokszínűségében: „Mindegy, ki milyennek képzeli el Istent. Ez végül is szabadság. A hitek egyenrangúak, függetlenül attól: az adott történelmi pillanatban melyik hasznosabb a lélek s a test számára.” És ebben a gondolatmenetben vonja össze a Lét, a Hit és a Stílus – egész munkásságára így, együttesen ható – fogalomkörét: „Olykor Isten rokon értelmű szavaként Időt vagy Históriát – sőt a Stílust – említettem.”23 A fogalmak szinkretikus együttlétét, de össze nem mosható mivoltát tulajdonképpen már a hetvenes években tisztázta, mégpedig egy katolikus lapnak adott nyilatkozatában. Ismert felfogásának kijelentése után („Minden hitet tisztelek, amely nem szegődik az embertelenséghez”) olyan utalást tesz, amely szerint nem pusztán hit és vallás között tesz különbséget, de a vallást, melybe akaratunktól függetlenül születtünk, nyelvi, ebben az értelemben tehát stilisztikai kötődésnek tekinti: „Református vagyok… a vallás anyanyelv.”24 Magyarán: a vallásba beleszületünk, s ez akaratunktól függetlenül befolyásolja szemléletünket; hitre azonban ki-ki egyénileg, benső küzdelmek árán tehet csak szert.

Úgy tűnik tehát, a fogalmak efféle szinkretikus együtt-, mégis egymás mellett érvényes hatásában meghatározó a létstilisztika, mert ez a fenti kételyeket is szemléletként karolja át, és sok egyéb mozzanat tapad hozzá. Páskándi Géza esszéiben igen gyakran a veszély látomása: „A szellem, a stílus… veszélytermék.”25 A megvallásban a megfélemlítés korszakából, főként a börtönévekből eredezteti: „Periklista szemléletem ekkor alakult ki. A szót a latin periculumból, illetve a priclitorból vontam össze… Lényege a szemléletnek: minden lelki jelenséget, szokást, viselkedést, nyelvet stb. legelőször is valamilyen veszélyeztetettség szemszögéből vizsgálunk… Vagyis a veszedelem mint fő stílus- és formaalakító.” A Begyűjtött vallomásaim-ban pedig a börtönben ritmikus mozgás által memorizált (mert tiltott) versek születéséhez köti: „…séta közbe celláinkban – így volt jobban emlékezetbe véshető. Re-citábilis. Idézhető, megidézhető. Valójában a stílus meghatározásához is efféle emlékeim vezettek. Mert mi a stílus, ha nem az idézhető dolgok keresése?… A stílus tehát sugallat, akarat, hatni vágyás, nem utolsósorban valamiféle uralkodás szinonimája is. A hatalom egyik variánsa… Belesulykolni a másikba: ez vagyok én. S egyben magamba is: ne feledjem, ki vagyok. A stílus lét és a lét stilisztika – a stilisztika pedig igazából mindig létstilisztika.”

A létstilisztikának ez a folyamatosan és körkörösen tágított, átkaroló fogalma adja meg hát végre különös magyarázatát a bevezetőben taglalt beszédmódnak, a groteszkké, abszurddá formálódó parabolának, az áthallásos ezópusi nyelvnek. A fenti, más-más témájú szövegkörnyezetben elhangzó fogalommeghatározások elméletté nem állnak össze, láthatóbbá teszik viszont a művekből kirajzolódó világképet és az írószerep változásait. Utolsó éveiben Páskándi szélesebb összefüggésekben és nagy terjedelemben is kifejtette létstilisztikáját. Munkája egyelőre – sok utólagos javítással pótolt – megszerkesztésre váró kézirat. Közölt azonban belőle egy feszes érvrendszerű, tömör kivonatot, melyben a fentebb egymás mellé állított mozzanatokat történeti távlatokban láthatjuk. Eszerint „a stílus a legéteribb hagyományalak”, különössége és értéke „alig-megfoghatóságában rejlik”, tudniillik: miközben a történelem során tárgyak, technikai eszközök elveszítik funkciójukat, egyszerűen eltűnnek, a stílushoz kapcsolódó jelenségek, mint a barokk vagy a romantika szellemisége, túlélik az időket. (Szemléletes példája: a középkori harci gépek fölöslegessé válnak, a harcmodor azonban ma is hasznosítható.) Végezetül visszakanyarodik a legfőbb teremtő eszméhez: „Ilyen értelemben Isten első és utolsó stílusteremtő, mert végül is reá hasonlít minden, az analógiás világ.”26 

Páskándi Géza vallomásos írásaiból, műveinek bizonyos metatextuális jelzéseiből olyan író arcéle és attitűdje válik láthatóvá, aki éppen Szent Ágoston-i mélységű vívódásai, szellemi bolyongása által, egyéni és csakis rá jellemző stílusművészetével válik rokonává a 20. század meghatározó alkotóinak. A műveiből kirajzolódó világkép olyképpen teszi őt egy nemzedék és egy ethosz reprezentatív kifejezőjévé, ahogyan Kósa László ismeri fel Németh László magával hozott liberális protestantizmusában az életmű kohéziós erejét: „Protestantizmusa… mint világnézeti, lélektani, erkölcsi és esztétikai kategória teljesen sajátos, csak rá jellemző írói felfogás”, s amit ebből teremt, az „a magánvallás egy formája”.27 Páskándi Géza esetében maga a stílus – mint létstilisztika – válik a korpusz meghatározó funkciójává, és – egyebek mellett – ez sorolja őt az olyan írók rendjébe, akik egy régió és egy hagyomány szellemiségét terjesztik ki az összmagyar kultúrára. E helyt pusztán kiragadott példákkal illusztrálva, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül: ahogyan Áprily az erdélyi havasok képét a Duna-kanyarra is rárajzolja; ahogyan Tamási Áron a székely falut az emberi kapcsolatok mitologikus és egyetemes modelljeként ábrázolja; Bálint Tibor világgá növeszti a kolozsvári külvárost; Székely János háborús élményei nyomán a hatalom működésének örök törvényszerűségeit ismeri fel; ahogyan Sütő András a Mezőség szociális viszonyainak feltárásától egy nemzet megmaradását elemző írói látomásokig jutott el – Páskándi hasonlóképpen a sorsát meghatározó tapasztalatokból formálja művét. Főbb lépcsőfokai a szatmári kisvilág, a kolozsvári diákévek, s a csúcson áll a börtön irreális valósága; a nagy történelem színjátéka ehhez képest szerény illusztráció.

Széles Klára, Marosi Péter nyomában, 1971-ben Páskándit még a Trianon utáni erdélyi írók negyedik nemzedékéhez sorolta, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Jancsik Pál mellé.28 Láng Gusztáv, az irodalom mai állapotából visszatekintve, a Forrás-nemzedékeket megelőző, „közös nemzedéki tudattal” rendelkező csoport tagjának tekinti, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Szabó Gyula társaságában. Ami pedig közös bennük: „az erkölcsi ellenzék nemzedéke.”29 

A lehetséges írói csoportokhoz tartozásnál azonban sokkal fontosabb a vállalt írószerep, amelyet talán sikerült körvonalaznom. S amelyet végezetül azzal egészíthetek ki, hogy az anyaországba való áttelepülésének előnyeit (és hátrányait) felelősségnek tekintette: „Az igazi helytállók a szülőföldön nem beszélnek a helytállásról, hanem helytállnak. Ők a hősök mindenekelőtt.” Sajátos, örökösen köztes állapota – Romániában magyar és kisebbségi, Magyarországon magyar, de erdélyi, és mindkét államban börtönviselt ötvenhatos – olyan kilátópontra helyezte, ahonnan mindkét régiót, de a világot, sőt önmaga helyzetét is (a lehetőségekhez mérten) elfogulatlanul ítélhette meg, s ahol valóban egy időben tekinthették „ellenzékinek” vagy „kormánypártinak”. Ám köztes helyzete tette képessé arra is – nemzedékének legjobbjaival együtt –, hogy a „szocialista realizmus vívmányait” fordítsa, ironikus gesztusokkal, önmaga ellentétévé, valódi irodalommá. S lehetett később döntő szerepe abban, hogy az erdélyi irodalom (anélkül, hogy megtagadta volna) továbblépett egy másik – egyébként kiváló értékeket teremtő, de belterjességgel fenyegető – hagyományon, a transzszilvanizmus szenvedélyes regionalizmusán.

És harmadsorban: ezáltal válhatott Kelet és Nyugat között egy különös életforma eredeti képviselőjévé. Tudniillik a magyarságnak egy bizánci típusú, az európai középosztály és a polgárság klasszikus fogalmát nem ismerő román társadalmi szerkezetben kellett átmentenie a maga urbánus hagyományait. Páskándi Géza és nemzedéktársai ilyen körülmények között valósították meg, ha csak diaszpóraszerűen is – mind gondolkodásukban és életformájukban, mind műveik teremtett világában – a szocializmus közegében lehetséges „polgárosodást”, és legalább rámutattak a szabadság esélyére, „szinonimáira”. Erről szól A megvallás egyik megrázó részlete:

Akit valóban üldöznek, szabadon dönthet sorsa felől (ha tud, ha engedik, ha ki tudja harcolni). Az egyéniségükkel, személyiségükkel való rendelkezés joga. Szabad akaratukat még Isten is megengedi.(…) Jog az elkülönüléshez, jog a hasonuláshoz. Jog a helyben maradáshoz. Jog a vándorláshoz. (…) A kommunizmus a vasfüggönyön belül ezt akarta megvalósítani: valóban új jobbágyságot. Ezt már parasztlány anyámtól örökölt plebejusi indulatom sem engedte volna meg. A „citoyen” – a honpolgár az államalkotó öntudatával – bennem csak erre épülhet és építhet, semmi másra.

Jegyzetek

1Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim. Lakitelek, 1996. 84.

2I. m. 16., 84., 97. Minthogy Páskándi Géza – különböző kötetekben megjelent – emlékiratai sem kronológiai, sem tematikai rendszert nem követnek (tudatosan szabadjára engedi a múltján tépelődő ember szabad asszociációs csapongását), ezért a konkrét motívum- vagy témakörbe sorolható gondolatait néha egymástól igen távol eső szöveghelyekről kell összeilleszteni.

3Páskándi Géza: A megvallás. Nap Kiadó, 1999. 101–103.

4Paul Ricoeur: Bibliai hermeneutika. Bp., 1995. 100–105.

5Az írószereppel általában és a lehetséges erdélyi írószerepekkel (Páskándi Géza munkásságát is bevonva) több dolgozatban is foglalkoztam: Egy szerencsés kelet-európai – Székely János. Új Mandátum, Bp. 2000. 31–57. Illetve: Értékteremtő erkölcs. Kortárs, 1997/2. 63–81. Ezúttal a fogalom elméleti vonatkozásaira nem térek ki.

6Lám csak, a műértelmezésnek is lehetnek „nézőpontbeli” dilemmái, melyek önmagukban is abszurditást tartalmaznak. Amikor rövid, prózai írásait első megjelenésükkor olvastam, az Utunkban, majd kötetben, Páskándi is, mi, olvasói is ott(hon), Erdélyben éltünk; aztán a szerző haza, az anyaországba települt, mi meg otthon maradtunk; később közülünk is sokan Magyarországra települtek, és időközben (legalább a szellemi) határok is kezdtek fellazulni. Amikor pedig ezeket a sorokat írom, egyszerre vagyok itthon és otthon.

7I. m. 198.

8Bogdán László: Apokaliptikus látomások, avagy a rend kényszere és következményei. Kortárs, 2001/2–3.

9Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim, 80.

10Különös fintora a sorsnak, hogy a romániai magyar foglyok, akiknek „bűne” – 1956 kapcsán – jószerint az érzelmi, szavakkal, gesztusokkal kifejezett szolidaritásban merült ki, többségükben szigorúbb elbánásban részesültek, mint a forradalom magyarországi résztvevői. Páskándi Géza egyik fogolytársa fanyar humorral jegyzi meg: „Én, aki nem vettem részt az ’56-os harcokban, kaptam tizenhat év börtönt, az odavalókat [ti. a magyarországiakat] pedig később… jó kinevezéssel jutalmazták.” P. Sebők Anna: Kolozsvári perek, 1956. Hamvas Intézet, 2001. 197.

11Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve. Életünk, 1997/1.

12Széles Klára: Újtípusú avantgárd a romániai magyar irodalomban. Kortárs, 1971/4.

13Metz Katalin: Ellenszélben sokat vitorláztam. Beszélgetés Páskándi Gézával… Új Magyarország, 1993. augusztus 23.

14(n. n.): Páskándi-bemutató New Yorkban. Szín-Világ, 1993. február 1.

15P. Sebők Anna: Kolozsvári perek, 1956. Hamvas Intézet, 2001. 136.

16I. m. 102.

17A megvallás, 184.

18Székely János: A bűntudat természetrajza. Árgus, 1994/1.

19I. m. 203–204.

20Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból I. Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2001. 339., 387.

21Az idézetek forrása: P. Sebők Anna, i. m.

22Dávid Gyula: Az író rabsága és szabadsága. Kortárs, 1999/2.

23A megvallás, 78–79.

24Páskándi Géza: Hatvan sor Istenről – körkérdésre. Vigilia, 1977/12.

25Képrombolók, restauráció, Bizánc. In: A szabadság színeváltozásai, 36.

26Páskándi Géza: Létstilisztika. Börtönfilozófia. Hitel, 1995/12.

27Kósa László: Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen, 1993. 187.

28Széles Klára: Újtípusú avantgárd… Kortárs, 1971/4.

29Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve. Életünk, 1997/1.

A szerző a tanulmánykötet megírásának idejére a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól részsült támogatásban.