Tarján Tamás

Álmok, rémek, rémálmok

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

A szerzői fikció szerint a történet a vénségre és nyomorúságra jutott Ursula Binder, született Ursula Lehmann keze által íródik, az Úrnak 1666-ik esztendejében. Abban az évben, melyre ráfonódik a három hatos, a hatszázhatvanhat: a bibliai Jelenések könyvében említett fenevad mágikus száma. Tehát az Antikrisztusé, azaz a Sátáné, aki bűnre csábítva férfit és nőt, a kígyó alakját is felveheti. Az ő nevének betűiből elvont számérték, a 666-os a befejezett (a hetedik nappal megkoronázott) teremtés előtti lezáratlanság, így a tökéletlenség s főleg a hittől való eltántorulás, az isteni világrendet tagadó lázadás, közöny vagy hamisság szimbóluma. Mivel némi numerológiai szemfényvesztéssel Nero és más római császárok neve vagy a pápának, Isten földi helytartójának a rangja is olvasható a démoni 666-os számként, benne nem pusztán a keresztény vagy keresztyén hitben esett végzetes megingás, hanem a totális történelmi diszharmónia is jelképeződhet.

A szuverén költői oeuvre-je után most terjedelmes és jelentékeny regénnyel kirukkoló Rakovszky Zsuzsa az alapinformáció négy sorát spáciummal választja el a nagy belső tömbökre oszló, összesen pedig kilenc (IX) fejezetre bontott szövegtől (a 9-es a 6-os fordított jegye, a 999-es szám is pokoli tartalmak hordozója). Az „igaz lelkiösmeret” diktálta legelső mondat a Binder névvel azt is előrevetíti, ki mindenki nem lesz a házasságot csak jóval harmincadik életéve betöltése után kötő történetmondó férje. Mivel a személyeket és a helységeket jelölő tulajdonnevek fontosabbja alig vagy egyáltalán nem bukkan fel a textusban – vagy nem ma használatos, esetleg nem magyar nyelvi formájában bukkan csak fel –, az olvasó egy (extremitása ellenére is) banálisnak ígérkező (és a maga döbbenetes módján banálisnak bizonyuló), részletezésektől és ismétlésektől nem mentes (sőt, repetitív dallamának szépségét gyakorta e vissza-visszatérő elemektől és fordulatoktól nyerő) históriának lesz összefüggéseket és következményeket fürkésző, pszichológiai oknyomozást és morális mérlegelést végző, a csekély mértékben feltárt elő- és a szinte csak leltárazva bemutatott utótörténetet egyszerre rekonstruáló, aktív követője.

Kérdés persze, lehet-e egyetlen ízében is banális az a cselekmény, melyben a háromszor megözvegyült apa, Lehmann patikárius ágyasává végül a saját – hajdanában már megkörnyékezett – leányát, Ursulát teszi (olyképp, hogy vérségi viszonyukban egyik sem bizonyos, az édesanya – a második feleség – gyanítható félrelépése miatt). Nem már-már párját ritkító epikai mozzanat-e, hogy ezt a – kényszerűségből és a bűnnel való cimborálásból egyként fakadt – kapcsolatot a külvilág előtt legitimálja és provokálja is az a fatális személycsere, amely ugyancsak Orsolya nevű és vele nagyjából egyidős mostohája – a harmadik feleség – helyébe Orsolyát, az apa egyetlen gyermekét lépteti? Belejátszhat-e bármiféle prózai (meseszövésbeli, motivikus) megszokottság abba a két – vagy nem is csupán két – figurát érintő drámába, amelyhez közvetlenül a 17. század eleje, közvetve a Báthori, Bocskai, Bethlen (meg a Habsburgok és a törökök) fémjelezte kor egésze asszisztál?

Az alapos önanalízissel élő, sokszorosan rétegezett énregényt, a mai fogalmaink szerint is hajlott korú Ursula Binder krónikás visszaemlékezését az író egyfelől a nagy szimbólumok részben mechanikus (a kifejlet során viszont egyre szövevényesebb és ellentmondásosabb) jelentésképzésére, másrészt e jelképek (olykor toposzok) radikális újraértelmezésére bízta. A kígyó árnyéka – logikai és stiláris hidat verve a 17. és a 21. század között – érvényesülni engedi mind a biblikus, mind a folklorikus szimbólumhagyományt, ám ezeket a sugalmazásokat részint megfakítja, lekoptatja (poézis mögé rejtett brutalitással, az univerzális rútság babonázó voltának teret nyitva modernizálja), részint pedig újraszínezi: feltölti olyan sejtelmekkel, amelyek állandósulni igyekvő jelentéseket tapasztanak magukhoz. A szimbólumok jelentésléte nem egyszerűen a nevük, halmozásuk által válik dominánssá. Kivétel nélkül valamennyi a maga tárgyi (ritkábban fogalmi) valóságában, többszörös és világos szituációs indokoltsággal szereplője is a műnek. Így például a tűz, már a második (de valójában szöveg- és múltmegnyitó) mondatban: „Emlékszem, mindig szerettem nézni a tüzet”. A regény egyik legelső képe egy tűzeseté, melyben a kis Ursula égő baromfiakat is lát, köztük a gyűlölt és rettegett kakast, amint hang helyett füst tör ki a csőréből. Se szeri, se száma a tűz elemi megjelenésének – a lidérces gyertyalángtól az elítélt alá gyújtott máglyáig –, s ezek legtöbbször allegorikusan kibomló, festményszerűen kiterjeszkedő, illetve a regényidőbe megdermedt láva módjára belekövülő, időjelző és időmegállító szöveghelyek. Az utolsó tényleges esemény egy tűzvész, amely alkalmas arra, hogy – valójában vagy neki tulajdonítottan – Ursula éncserélő addigi sorsának minden perszonális és materiális tanúját (apát, iratot, bármit) eleméssze, s ezzel megnyissa előtte második életének korántsem boldog, az önazonosság adományában továbbra sem részesítő, ám legalább emberarcú évtizedeit. Ez az élmény beleég az én-beszédű hősnő tudatába és tudatalattijába: „Első günsi éveimben gyakran látogatott egy álom: eleinte majd minden éjszakán, később már csak ritkábban, havonta, kéthavonta, mígnem egyszer csak végleg elmaradt. Álmomban, akárcsak amaz utolsó ödenburgi reggelen, ott szaladok megint az égő városban, szemközt a szélben sebesen terjedő tűzzel…” A valóság az álomba veti az árnyékát, bár ez úgy is igaz, hogy a Rakovszky által a textusba komponált megannyi álom – mint a realitás szimbolizációja – valamely pillanatban maga is felér a valósággal, s ekként már, sajátságos módon, újra képes árnyékot vetni. Ébrenlét és álom, árnyék s ami az árnyékot veti, láncolatosan szemesül egymáshoz. Az alkotás legfőbb bravúrja éppen ennek a különös fonadéknak a megteremtése, nyelvivé tétele.

A címválasztás: istenkísértés. Nem azért, mert első látásra inkább a bűnügyi regények, lektűrök világába illik, hanem mert két, óriási leterheltségű s pontosan ez okból nehezen kezelhető, uralható jelképet hoz kontextusba. Félő, hogy a szimbólumok hamarosan maguk kezdik birtokolni és írni a könyvet. Sötét tüzű cím ez. A kígyó ugyan lehet szoláris szimbólum is, de a Nap és a nappal helyett általában a Hold és az éjszaka, a sötétség és a mély birodalmához kötik az értelmező tradíciók. Az árnyék eleve magában hordja a sötétet. A képi valóságtól a tudati automatizmus elég könnyen vonhatja el az átvitt árny-jelképeket: a halál, a halottság, az élőhalottság emblematikáját; az egó benső, lelki fénytelenségének, otthontalanságának rettenetét;
a megfejthetetlen titkok nyomasztó riadalmát; a megfoghatatlanságot. Ursulának a saját árnyékát (vagyis önmaga „halott” énjének árnyát) kellene átlépnie, s a kígyó (leegyszerűsítve: a Gonosz vagy akár a Bűn) árnyékát is (de hát az ide kódolt szólás épp a képtelenséget jelenti!), hogy ismét szabad legyen (leánykori neve, mondhatni, a saját árnyékát veti, mivel a körülmények öszszejátszása, illetve az apa-leány paktum folytán a mostohaanyját úgy földelik el, mintha nem az anya: nevelt lánya hunyt volna el. A hevenyészett fejfáról – emlékezik – „jó darabig nem bírtam elfordítani a szememet, mert ez állott rajta: »Ursula Lehmann«, az a név, amelyet odáig való földi életem tizenhét éve alatt viseltem”). Ezzel a szerepbe-törődéssel eladta a lelkét az ördögnek. El- vagy odaadta az árnyékát, hiszen ő maga ekkortól nem lévén (már feleség Ursula Lehmann lévén), árnyát sem tudhatja a sajátjának. Az árnyéklét mégis öreg napjaiig kíséri azt, akinek nyomában nem a maga árnyéka jár. Ursula megpróbáltatásainak kezdetétől, sőt: originálisan olyan alkat, akit legfeljebb alkalomszerűen leküzdött passzivitása – tekintsük most az árnyékot a másodlagosság jelképének – szekunder létre kárhoztat. Sokszor nincs ott, ahol ott van. Apjának talán vérfertőző közeledéseit alvást színlelő, mozdulatlan bábként viseli (s az apának, ki a végső stációt nem számítva a nem kívánt utód nemzésétől az orvoslásban is jártas, tapasztalt férfiként óvakodik, ez a testhazugság tökéletesen megfelel, mert valószínűleg a hűtlen anya/feleség ellen irányuló bosszúját, illetve a még ártatlan leánya iránti elementáris, de mára már eltorzult vágyát: a szexuálisan elbukott – már fiúcskát szülő és eltemető – nő szexuális megbüntetését így is kiélheti). Egyetlenegyszer fordul elő, hogy – apjában egy idegen férfit fantomizálva – ráfonódik, szinte kígyóként rátekeredik megrontójára, akit éppen ezzel lök el: „…apám felé fordultam, átkulcsoltam a nyakát, és testemmel az övéhez tapadtam. Apám e mozdulatomra valósággal kővé dermedt, majd vadul eltaszított magától, s elhúzódott előlem az ágy távolabbi végébe. Ettől fogva hosszú ideig nem ért hozzám egyetlen ujjal sem.” Ekkorra már értesültünk az öregedő apa testi állapotáról: „…egyenes tartását megőrizte ugyan, s haja sem ritkult meg föltűnően, de szeme alja meggyűrődött, szemhéja pedig megduzzadva, elnehezedve ereszkedett alá szemére, s ettől tekintete gyíkéra vagy más hideg vérű állatéra emlékeztetett”. Sem az egyik, sem a másik citátum animalitásában nincs jelen a kígyó szó, a motívum, a szimbólum azonban a fölényes biztonságú szerzői parancsra mindkettőben ott tekergőzik. Száz más példa is sorolható. A „boszorkányok” gyülekezetébe keveredett Kornstein Mátyás bábsütő állítólag „sátáni gúnyt” látott ezen fertelmes asszonyok szemében, „miközben sziszegve mindenféle sötét, elmondhatatlan cselekedettekkel vádolták…” A sziszegni egyértelműen a kígyó igéje – tehát ha a történet végén (vagyis papírra vetésének idején, 1666-ban) a vén és magányos Ursulát boszorkánynak csúfolják, sőt súlyos vád is érheti – holott csak patikus atyjának régi szép szenvedélyét és szakmai tudását megörökölve gyógyító füvek után jár –, akkor a kígyó az élet fenyegetett estéjébe is besziszegi magát. Ott tételeződik bűn, ahol már nincs.

A lehetséges árnyék-értelmezések oly bőven hemzsegnek, mint a műben az árnyékok. Ursulának a házasságából származó, a felnőttkort megért három fia is „árny”. A sors és a történelem az anya számára ismeretlen helyre vándoroltatta őket, nem tudja, élnek-e vagy sem. Az árnyék szimbólumánál azonban még sokkal telítettebb a kígyó szimbóluma. Míg az előbbit főként a testetlenség szabályozza, az utóbbit főként a test, a testiség, a különleges testi mivolt. A kígyó-jelkép a regény szervezésében tökéletesen működik: sötéten-tisztán, noha csak körvonalazottan s nem behatárolt jelentéssel mutatkozik – olykor maga is sötét kör-, azaz csigavonal, tekervény. Lényének, varázshatalmának korántsem csak negatív előjelű jelentéstömkelegét, segítő és rontó szimbolikus szerepeit, mérgének a gyógyításhoz és a pusztításhoz is társított kettősségét, magasztalóan antropomorf (okos, királyi stb.) és lealacsonyítóan szörnyszerű (hitvány, sárkány stb.) interpretációit meg sem kísérelhetjük felsorolva elemezni. A regény aspektusából talán az a leglényegesebb, hogy bár a köztudatban az ősszülőket bűnre csábító kígyó evidenciális képe él, az Ószövetségből megidézett (réz)kígyó János evangéliumában Krisztus-jelképpé módosul, vagyis a jelentésvégletek fesztávja a lehető legnagyobb. A nemzőerőt és a termékenységet együttesen jelképező állat a phallikus képzettársítások folytán reprezentálhatja a férfi princípiumot, ha viszont nem korpuszának egészét, hanem kitátott szájának a nemzés és születés kapujára, a vulvára emlékeztető alakját – vagy a végtagok nélküli hüllőre simuló s rendszeresen levedlett bőr nemegyszer romboid mintázatát – véljük látni, akkor a női princípiumot. A kígyó árnyéka könyvcímnek mindkét főeleme külön-külön is bipoláris jelentéstartalmú – amennyiben a sok jelentést két jelentésben igyekszünk modellálni –, maga a cím tehát a bipolaritások bipolaritása.

Rakovszky Zsuzsa meglehetősen szépszámú, de feleslegesen alig szaporított szcénát nyit regénye valóságos-jelképes kígyójának, kígyóinak. A könyvbeli városokat – a mindig Ödenburgnak nevezett Sopront, Günsnek nevezett Kőszeget, Lőcsét –, valamint a kisebb, falusias, tanyasi településeket övező természeti környezetben látszólag diszfunkcionálisan is megjeleníti a flórába-faunába „jelentéstelenül” simuló kígyót, ezzel élét véve a műcím némiképp tolakodó jelképességének, félrevezető módon felkínálkozó, „könnyű” megfejthetőségének. Legkockázatosabb – és legszebb eredményű – megoldása azonban az, amellyel leírja a kígyó árnyékát. Ez egy sikerkönyv írójának a tollán taszító, primitív, didaktikus önértelmezés lehetne. Itt meghökkentően egyszerű kimenetével a regény racionális misztikumának, lirizált morálfilozófiájának a növeléséhez járul hozzá. Eddigre már a szöveg többször feltett – a népi hiedelemvilágból és a naiv tudományosságból indított – kérdése, vajon igaz-e, hogy „az áspiskígyó a tulajdon árnyékának látására minden ok nélkül erősen felindul?”. Ursulának egyszer tényleg esik találkozása „egy kicsi fekete kígyóval”. Verejtékezve, moccanatlanul, mérgeskígyót vizionálva éli át a szembesülést, majd mégis lép, remélve a színleléstől, gyötrelmektől való megváltást. A finoman elnyújtott epizód így zárul: „Közeledésemre a kígyócska hirtelen fölágaskodott, ahogyan nagyobb testű és veszedelmesebb testvérei tenni szokták, s így fölegyenesedve, karikába hajlított farka végén ülve méregetett sárga körrel övezett, hidegen csillámló szemével. A lassan alászálló nap végső sugarai oly hosszan elnyújtóztatták árnyékát az aranyos fénnyel izzó gyepen, hogy fejének kissé kiszélesedő árnyképe ráhullott csupasz lábfejemre. Dermedten álltam, várva, hogy árnyéka után az eleven állat testének hidegét s fogának marását is ott érezzem csupasz bőrömön, a kis fekete féreg azonban, minekutána egy darabig farkasszemet néztünk egymással, közönyösen elfordította rólam a tekintetét, mintha eldöntötte volna, hogy semmi hasznomat nem veheti, s eliramlott a fű közt.” A langyosakat kiköpi az Úr tézisének parafrázisa is lehet ez. Ursula évtizedek távolából megörökített fiatalkori életének egyetlen eseményekor, egyetlen stádiumában sem rendelkezik az élet uralásának képességével vagy legalább a saját öntörvényű lét alakítására tudatosan irányozott, noha az elégségesnél csekélyebb fizikai, lelki és erkölcsi energiakészlettel. Egy vele erőszakoskodni akaró martalóc karmaiból inkább csak a véletlenek folytán menekül meg (s menekülését hiszik is, nem is az erényét vizslatók); első fiacskájának, Sebestyénnek a foganásakor libuska módra alél el; apjával való, pro forma „házas” állapotában, atyja mindennapi, egyre ajzottabb és neurotikusabb közelségében sokat megélt felnőttként sem érzékeli azt a veszedelmet, melyet a késő bakfiskori tapogató ölelgetés – s hozzá a patikus igencsak őszinte családi helyzetjelentése – jócskán előre jelzett. Legfőbb jellemzője az a sodródás, amelyet csak túl a harmincon tud megfékezni, akkor is egy szintén sodródó, gyenge, anyjától függő (s nála fiatalabb) férfi oldalán. Ennek az Ursula/Orsolya személyiségnek – kinek a személyneve a könyvben igen tapintatosan megjátszott kis medve jelentést hordoz – csak kis kígyó, kígyócska: közönyösen tovasikló ellenfél jár. Öregkori felismeréseinek magva viszont az elszenvedés.

De hát nem ilyen sodródó-e a könyv legtöbb figurája? A fájdalmába és titkaiba burkolózott édesanya, aki majd szörnyű ámulással fogadja a járvány, a közeli halál jegyét? A keresztanya, aki sokszor erőt mutat, ám az aszú szilva csemegézésénél többre nemigen okítja Orsikát, s amikor a legnagyobb szükség lenne rá, kereket old? Maga az apa, akiben egy jóravaló családfő vonásai keverednek a dúvadéival? (Rakovszkynak az ő esetében csak részben sikerült érzékeltetnie, hogy a józan elme és szerető szív mikor, miért vetkezik ki önmagából. Alakja darabosan van megfaragva, talányossága nem egyéniséget gazdagító sokszólamúság; léte – nem a koncipiáltságban, hanem a megírtságban – szakaszokra, hangulatokra foszlik, mert a textusban való fel-feltűnése nem szerencsés ritmusú.) Az áldozatnak született, suta-mulya Lang? Sebestyén nőcsábász, hazug apja? A regény külsőbb körein mozgó mellékszereplők? Van persze köztük markáns férfi, nő. A lutheránus özvegy, akit a háta mögött „kígyónak” mondanak. Egy-egy,
a népből jött, egyszerű szereplő: az élet realistái. A mű egésze mégis csupa sodródót léptet színre; A kígyó árnyéka a sodródás könyve. Ezt a sodródást a történelmi, politikai létbizonytalanság és a vallási háborúskodás sokszorosan motiválja és megindokolja. Bocskai hajdúinak szabadságot ígérő – és sarcot kicsikaró, halált osztogató – hadi mozgásai, a pápisták és a reformált vallásúak gyűlölködése és megütközései egyként kiszolgáltatják a történelemnek a magánlényt, aki a házából (ha van neki) sem tudhat várat teremteni; felkészületlen arra, hogy legalább létének magánszférájában otthonos és harmonikus mindennapokat éljen, a maga szintjén, intellektusa és habitusa szerint. Az emberek szétcsúszó időben, maguk is szétcsúszva élnek. Az idősíkok irracionalitását híven fejezi ki, hogy a hagyományos, illetve a nemrég bevezetett új naptárhoz való ragaszkodás különböző időpontokra mozdítja a katolikusok és a protestánsok karácsonyát. Ha nem is teljesen arányos, de két „félre” bomlik a közösség, s nem tudni – pompás példa erre a két tábor állandó szervezkedése egy frekventált ödenburgi időszakban –, melyik a kígyó, és melyik az árnyéka.

E sodródással szemben nem egy szereplő lelkében többé-kevésbé megfogalmazatlan, egyben határozott tiltakozás munkál. Az apáéban – bármily ellentmondásos a viszonyuk, bármily fertelmes a bűnük – kitüntetetten. A patikus hazavágyódási fóbiája, szülőiház-illúziója, a leány asszonyi vénlányságában is működő reménykedése, a városatyák dacai és szövetségei, a magának pogány örömű ünnepeket celebráló nép nevetéskultúrája, a szülőföld iránti hűségbe bújtatott fatalizmus: mind olyan megoldáscsírák, amelyekből alig sarjadhat valami, a hitet mégis ébren tartják. Nem véletlen, hogy Ursula időszámításában a leggyakoribb viszonyítási pont a pünkösd, a Megváltó húsvéti áldozatának betetőződése: a Szentlélek eljövetele s a vele való töltekezés. A theophania, melynek szimbolikája széltől s tűznyelvektől kísérve hozza el a harmadik isteni személyt. A gyógyulni fürdőbe küldött mostoha eltávolításának örömét vagy az apa elleni lázadáskísérletet pünkösd, pünkösd hava jelzi, még az eljövendő országgyűlés ideje is a pünkösdhöz méretik. Orsolya pünkösdje azonban rendre olyan látomássá ég, melyben szembe kell futnia a széllel, tűzzel… – s még öreg günsi „boszorkányként” is a pünkösd havában szedhető lándzsás gyöngyvirág után áhítozik. Általában is ilyen – mindig kitolódó… – pünkösd jut a műben a közösségi és a személyes sors mindahány viselőjének.

A szenvedés súlya, a megváltódásvágy misztériuma és kudarca a félelmetes, halálos szépség különleges méltóságával áldja meg a könyv legemlékezetesebb helyeit. A „lúdnyakasztás” népünnepélye – a fejjel lefele lógatott lúd fejének lóhátról történő „lovagi” letépése –, a meztelenre lerágott emberi csonthalom fölött köröző madarak bibliai árnyú röpte, a tűzvészpanorámák egymással versengő remeklések, mind telve a szövegtér asszociatív, szimbolizációs játékaival. A mondat tényközlő, nyelvtani előrehaladása ugyanebben az ütemben termi önmaga jelképiségét, legtöbbször szükségképp magára a történetmondóra visszavonatkoztathatóan: „Emitt egy fiatal barackfa fénylett föl még hibátlan szépségében, majd egy szemvillanásnyi idővel későbben levelei barnulni és zsugorodni, korai gyümölcsei rohanvást aszalódni és pörkölődni kezdtek, aztán nagy, izzó ágak kezdtek hullani róla darabokban vagy egészben a folyvást feketedő törzs tövéhez; amott a patak fölött egy kis keskeny, rozoga fahíd korlátfája s deszkái parázslottak föl földöntúli fénnyel, hogy azután marék hamuként hulljanak a nyári hőségben kiszáradt patak alján csordogáló maradék, kevéske vízbe.” A költő nem erőlteti, de nem is fojtja el epikájában a líraiságot. Az összhangzat inkább a szöveg tempójától s nem a szókincstől válik enyhén archaizálóvá. Elég a fel- igekötő helyett a föl-, elég egy-egy szokatlan szórend, idegen nyelvi intarzia, hogy a 17. században közlekedjünk. A megszorító-latolgató fogalmazás viszont a kelleténél gyakrabban csordítja a „mindazonáltal” kezdetű fordulatokat, s néha olyan ismétlő szerkezetek terpeszkednek a bekezdésekbe, melyek zavaró stílushatásúak.

A könyv leginkább megfontolásra érdemes problematikus eleme magának a történetmondásnak a kérdése. Ursula relatíve olvasott; s patikus apja mellett viszonylagosan művelt, felvilágosult nővé forrta ki magát (egyértelmű például, hogy a szexus e körben nem volt tabu, s ha Orsolya ügyetlenke is a szerelemben, azt soha nem hiszi, hogy a gyereket a gólya hozza). Többször felemlített olvasmánykedvencei a széphistóriák, melyeknek kedvelése miatt kissé pironkodik. E részben literátus alapozás ellenére alig hihető – és kellően megindokolva lélektanilag, az öregasszony helyzete által sincsen –, hogy Ursula ilyen tudatossággal komponáljon, ilyen veretességgel, stílgazdagsággal, ökonómiával alkosson önéletrajzot. Igaz, Rakovszky a giccs-ént sem fedi el mesélőjében, aki nem rest folyton egy-egy könnycseppet gördíteni ki a boldog vagy szomorú szemekből, a hajnali és az alkonyati fénypászmák festésében sem színtakarékos, s itt-ott eltanulhatott retorikai közhelyeket is. Egészében a tudatosság, a szöveg értékegyüttese alaposan meghaladja Ursula vélelmezhető íráskészségét (s nem elsősorban azért, mert – mondjuk – az apja iránti szerelemiszonyt a párnával történő megfojtás futó gondolatában is kiéli). Időnként nem Ursula ír, hanem Rakovszky, sőt nem is ő; a szimbólumok – beteljesedik – írják magukat. Egy-egy részleten a kimódoltság is nyomot hagy (irtózatosan meg kell harcolnia a tollnak a két Orsolya összecserélésének, összecserélhetőségének hihető voltáért, a lelepleződés félelmének elaltatásáért).

Az „egyik kutya, másik eb” világból – el is hangzik ez a minősítés – az álmokba vezet a menekülés, és az álmokban rejlik a magyarázat. Az idős Ursula nem a múlt álmát írja, de nagyon sok álomból írja a múltat. Az álmok mappáján rajzolódik ki a lélek térképe. Ursula kígyóként és árnyékként is beleálmodja magát A kígyó árnyékába. Egyszer az álom a kígyó: „…kétségbeesetten igyekeztem magamról lerázni az álmot, csakhogy mintha hínárral teli sötét, zavaros vízben igyekeztem volna a túlpartra evickélni, az álom számtalan lágy, szívós, eltéphetetlen karja rám tekeredett, s visszahúzott a mélybe” Másszor, visszatérően, az árnyék az álom víziója: „…földbe gyökerezett a lábam, s szívem kővé dermedt a rettenettől: mert a szemközti ház falán megláttam tulajdon árnyékomat, amely azonban nem is hasonlított emberi személy árnyára, hanem mintha valamely visszataszító, félig ember, félig állati szörnyeteggé lett volna…”

Ursula olyan ember, aki ha éberen vagy álmában kígyót vagy árnyat lát, megdermed, földbe gyökerezik, moccanni sem bír. S noha nincs olyan emberi státus, ahonnan teljes biztonsággal látható az, ami a látás tárgya, a révült bénultság az egyetlen, amelyből semmiképp sem ítélhető meg – íródjék utólag bármily alapos, mélyenszántó kommentár –, hol ér véget a kígyó, s hol kezdődik az árnyék; melyik a birtokos, és melyik a birtok. (Magvető Kiadó, 2002)