Alexa Károly

Magyar történelem, magyar mitológia

A Hollóidőről és a Hollóidő ürügyén

Kezdhetjük visszafogottan: Szilágyi István Hollóidő című regényéről bármiféle beszámolót (akár a szimpla tartalomismertetést is) az tesz nehézzé, hogy a szöveg a történet kifejlése során hallatlanul sok irányba viszi el az olvasót, regényesen tárgyias világokba éppúgy, mint történetfilozófiai terrénumok, narrációs, műfajelméleti, retorikai és motivikai kérdések, valamint mitikus és spirituális tájak felé; azaz megfordítva: a rendezett kritikai méltatást az teszi majdnem kivihetetlenné, hogy a regényt nagyon sok felől kell egyidejűleg szemlélni, fogalmi szóval és történelmi-művelődéstörténeti tapasztalatokat is mozgósítva „újraírni”, tehát rekonstruálni azt az élményt, amit a könyv lapról lapra nem csökkenő intenzitással sugároz a magyar irodalom és a magyar múlt iránt lélekben is elkötelezett olvasó felé.

Bonyolult remeklés, nagy varázslat ez a munka – mondhatjuk emeltebb hangon –, beismervén egyúttal azt is, hogy ez a dolgozat nem óhajtja elhárítani a könyv biztatását, s veszi a bátorságot, hogy oly történelmi, nemzetlélektani stb. területekre is elkanyarodjék, ahova ritkán szoktak az ún. „recens” kritikák. (S még egy előzetes megjegyzést: jóllehet ez az „élménybeszámoló” több mint egy évvel a regény megjelenése után íródik, a szerzője megállta, hogy egyetlen idevágó kritikát se olvasson el, meghagyván a maga eszmemenetének szembesítését azokkal későbbre.)

Tehát itt, az ezredvégi-ezredfordulós zsivajgásban, a századvégi-századfordulós „alexandriai” kiábrándultság, a harsogásba menekülő spleen égboltja alatt váratlanul megjelenik egy nagy regény, amely fel tudja kelteni azokat az érzelmeket, s táplálni tudja azokat az indulatokat, amelyekkel a klasszikusan realista szándékú és romantikusan elkötelezett nagy elbeszélések lepték meg, ajándékozták meg az olvasót – „annak idején”. És látták el egyben feladatokkal is. Hiszen a nagy mű mindig – meditációs – lecke is, nemcsak izgalom, szómámor, pietás, meglepetés, harag, részvét, borzongás. Be- és letéve Szilágyi István regényét, azt érezzük-érezhetjük, erre a beszédmódra fogékony olvasók, sőt annak vagyunk tudatában, hogy nemcsak a művészi megismerés újabb nagy eseményével volt találkozásunk, hanem a magyar történelemmel is, azzal a megálmodottan valós mitológiai térrel és idővel, amely sötéten vöröslő és bíborlóan éjszínű létkerete az emberiség ama részének, amely magyarul beszél vagy beszélt, magyarként él, élt vagy élni akar, de meghalva mindenképpen a magyarság históriai humuszát vastagítja.

Mert hát miről is szólhat a nagy regény, a – mindig és szükségszerűen tragikus – nagy elbeszélés? Az ember száműzöttségéről és „mögötte”, „felette” a Gondviselésről, a Gondviselésről olykor mint cselekvő valóságról, máskor mint eszelős hitről vagy mint elveszített, esetleg mint megtagadott kegyelmi adományról? Minden nagy mitológia félisteni főhőse az egyedüllétet választja, hiszen a nagy elszánás és a nagy tett mindig egy személyre szabott, de melyiknek van köztük igazi képessége a magányra? A magányra, amely a túlélés istenverte ajándéka. Hát a magyar regény? Miről is beszéljen, ha „nagyregény”, tehát ha a tragikus nemzeti sorskérdések közegébe – az elidegenült közös magányba – ágyazódik? Miről másról, mint az emberről, aki úgy száműzött a létezésben, hogy számkivetett nemcsak az édenből, hanem a maga hazájában is, legyen az a haza egy földrajzilag határolt tér, legyen csak a nyelv vagy egy álom? Hiszen a haza a magyarul beszélők számára leggyakrabban vagy csak ez, vagy csak az, a nemzetnek soha nincs valódi történelmi ideje vagy méltányos tere, talán csak pillanatokra, amire a számkivettetésben emlékezni lehet. 1945 karácsonyán például megjelent egy mára már teljesen elfelejtett szerző, Szécsy János hallatlanul izgalmas (a megjelenés dátumából értelemszerűen következik: nem szélsőjobboldali vagy szovjetellenes) könyve, Az ittfelejtett nép. Ezzel a lapidáris mondattal kezdődik – ahogy hasonlóval indult vagy indulhatott volna Eötvös summázata 1849 után, Szekfűé 1919-et követően vagy a pályatárs Bibóé: „Mi, magyarok szomorú tapasztalással gazdagodtunk: nemlétező országban élünk.” Nincs államberendezkedés, széttört a társadalmi szerkezet, nincs állameszme és nincs világkép. Ráadásul a katonai vereségből mindig lelki kudarc is fejlik, a kisebbrendűségi, sőt az alacsonyrendűségi érzés. Évszázados nemzeti közérzület ez, mindig és rendre új eseményekkel az „érvek” mögött. Az idesorolható magyar regényeknek a hőse, hősei – s itt meg most elsősorban Kemény Zsigmond műveire emlékezzünk – szerte-szertenéznek harcaik közben és bujdosásuk közepette, s nem lelik azt, ami otthonként nyújtana megbékélést.

Szilágyi István ihletett és megfontolt könyve újra bizonyság arra nézvést: a kedvező politikai fejlemények is csak ideig-óráig tudják maszkírozni azt: a magyar történelem és a századokon átöröklődő magyar történelmi tudat felfoghatatlan titkok, alig elviselhető nyomorúságok, szüntelen fenyegetettségek, azaz: leselkedő és váratlanul kitörő démonok lakhelye. Meg a szüntelen befelé fordulásé. Mindig önmagunkat faggatjuk, nemzeti karakterjegyeket keresünk pró (a megmaradást magyarázva) és kontra (a végpusztulástól rettegve). Mióta is? Amaz idő óta biztosan, ahova a Hollóidő vezeti el az olvasót. Amikor is – a XVI. század legvégén – az európai civilizáció első nagy válsága azt az országot is eléri, amely ebben a században lel rá arra a Duna-parti esendő helységre, amelynek nevével történelme egészét tudja majd rendről rendre megjeleníteni. Az európai polgár első nagy válságát a magyar polgár (ha volt, ha nem) Mohácsról szemlélte.

S innen Ady is, mintha egyszerre vissza- és előre emlékezvén: „Hát népét Hadúr is szétszórja: / Szigorúbb istenek ezt így szokták, / Miként egy régi bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta…”

Szilágyi István új regénye meglepetés, váratlan esemény. Senki nem számított rá, az életműben előzménye nincs. Az író kivételes türelmét, újítóerejét, kreativitását, invencióját és tudatosságát bizonyítja, hogy egy-másfél évtizedenként előáll egy olyan regénnyel, aminek nincs köze a korábbi művekhez, s nem lesz majd a későbbiekhez sem. Mindhárom nagyregényét úgy lehet olvasni, mintha a másik kettő nem is volna, azaz persze megvolna, csak éppen egy másik kitűnő elbeszélőtől, aki azért mindig erdélyi, s mindig tudja, hogy a magyar irodalomnak két esélye van: a nyelv és a történelem. A Hollóidő tehát jóval távolabbi rokona a kőhullató jajdoni tragédia görögösségének és az Agancsbozót kelet-európai egzisztencialista cellavíziójának, mint, mondjuk, a Zrinyiásznak vagy Kemény Zsigmond tébolyult és gátlástalan kegyenc-regényének, a Gyulai Pálnak. Vagy éppen Juhász Ferenc hatalmas nemzeti époszának, A tékozló országnak, amely ezzel a sorral indul: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” Ahol a harcok előtt ilyen az emberi táj: „Szanaszét a földön ül, hever az ember, fekete gomolyagban, / van aki ásít, szakállát vakarja, más az eget nézi karjait szétvetve…”, pedig tudván tudja, hogy a csata után: „Zöld hínár-szakállasan, moszat-nyálasan csontváz ül kis nádszigeten, / róla a szenvedést fekete madarak zajongva, gyorsan leették, / … S a lágyabb, finomabb részt hagyták a dongóknak, legyeknek, bogaraknak / … Nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló kicsi hangyát.” S ha még nincs itt az időnk, hogy elemésszen „sok vad s madár gyomra”? „Magányos ordasok vagyunk, ködös őszi erdők gőgös vándorai, / ki-kicsapunk még a síkra rikoltva, kócosan, szakállosan, / az üres falvakban hemzseg a róka, a mezőn bíbic fut magányosan…” (1954). És rokona ez az új erdélyi könyv annak a műnek, amelyben egyszerre irodalmi és egyszerre honi valóság az a „téridő”, amely nemcsak létezett-létezik, de tud is önmagáról, amely ilyesféleképpen „van”, és ilyesféle iróniával „emlékezik”: „Nincs szebb dolog a végeknél. Kikelet, zimankó, néhány rongyos vitéz a tüskekalyibákban, kik már rég elfelejtették a nevüket, s kiknek mi is elfelejtettük a nevét, mossa az ülepüket a szőke Duna: mindezt bevilágítja a hold, alatta üszkösödő templom – rokkant i-betű fölött a pont. A szurdikokban barnás-zöld lé, századosan felgyülemlett penész és natur genny, felhősödés esetén lakkozott kosszarva-sötét. S mindezek megittasulnak ebben a mesei kivilágításban. Mondják, hogy harmadfél nap van hátra az ítéletnapig, utána feltámada és meghala végleg.” S hogy legyen a tájban egy „hősünk” is, így folytatódik a leírás: „Bartinai Bartina kémlelőnek képzelgi magát végtelen poroszkálása során, nevét a hulladék eltakarításáról gondoskodó pusztai patkányok kikapirgálták a lajstromokból. Két bokája között könnyűveretű lánc biztosítja az összeköttetést, lakatkulcsa réges-rég kiszáradt gémeskútba veszett, majd egy szilaj farsangi éjszakán, mikor a tombolás árverésre is sor került, beolvasztották a nemzeti nagyharangba. Ő már rég nem nomád lovas, csupán csoszogó, a hajdani dúvadelejtések már csak árnyként visszajáró kísértések. Kora téli napokon távoli zene hallik: kocódik a lánc, a lassúdad országos eső koppanásai szolgáltatják hozzá a kíséretet. Máskülönben olyan csend uralkodik, melyben a haraszt várja csupán, hogy megfújja a szél. Ilyen nagy a költészet hatalma.” Mészöly Miklós „utólag” írta ezeket sorokat (melyek döbbenetes motívumazonosságokat éppúgy mutatnak Szilágyi István regényével, mint történetfilozófiai egybeeséseket), „utólag” egy olyan időszakaszában a honi (és környékbeli) történelemnek, amikor úgy látszott, mindennek végleg vége, a hódoltsági állapot örökkévaló (Fakó foszlányok nagy esők évadján, 1983), a Hollóidő úgy tesz, mintha „akkor” íródnék, amikor történik, ám olyan időben alakoskodván (a XX. század legutolsó évtizedében), amikor még nem tudni, valóság-e vagy önáltatás, amit most históriai változásként magunk körül látunk és tudni vélünk.

Ez a gigantikus – hatodfélszáz oldalas – regény pontosan megjelöletlen, de azért jó eséllyel körülhatárolható helyeken és időben játszódik. Nagyjából akkor, amikor végleg nyilvánvalóvá válik, hogy a török további hódításokra már képtelen, ám amikor Európa még el sem kezd gondolkodni azon, hogy meddig kell tőszomszédságban élnie ezzel az olyannyira más civilizációval, vallással, mentalitással és fajtakeverékkel – tehát az időpont a XVI. század vége, a tizenöt éves háború kitörése körüli esztendők. A helyszínek részben Magyarország déli hódoltsági térségében jelenítődnek meg, részben az azzal érintkező keleti, Erdély felé eső, felső-Tisza-vidéki, partiumi fertályokon (Szatmár, talán Máramaros). A fontosabb helységek kitalált nevűek (ilyen a kiindulópontul szolgáló Revek mezőváros-nagyfalu vagy a múltbeli cselekménykezdet helye, Agócs vára), de megjelennek – a cselekményben különösebb eligazítással nem szolgálva, inkább csak beszélgetésekből kihallva – valóságos helyek nevei is: Kolozsvár, Kővár, Szamos, Gyulafehérvár, Temesvár stb. A regény második felének hatalmi központja viszont „felismerhetően” Báthori István országbíró székhelye, az ecsedi láp mélyén rejtezkedő legendás erősség. Ugyanígy: Pásztor Péterben minden bizonnyal Méliusz Juhász Pétert, a századközép protestantizmusának talán leghatékonyabb alakját kell tisztelnünk, a hitvitázót, a biblia- és Kálvin-fordítót, az első magyar orvos-botanikai könyv szerzőjét és énekköltőt. (Talán itt zárójelben megengedhető némi filológiai kutakodás, egyetlen tárgyi mozzanat vallatóra fogása, a történelmi hitel és a művészi anakronizmus nem éppen kibékíthetetlen vitájában. A regény belső, „emlékező” kisműfajainak egyik legszebbike a református gyülekezeti ének. Egyszerre idéznek egy tradicionális – és ma, ötödfél évszázad után is élő – nyelvi valóságot, s azt a kort, amelyben oly megragadó vadsággal keveredik a keresztyén és a keresztény lelkiség. Három esetleges példát nézzünk. Lapszusnak tekintendő vajon az, hogy az író a reveki gyülekezet ajkára adja az „Örvendezzetek egek…” kezdetű húsvéti dicséretet, amelyet egy bizonyos Bátori István írt? Hiszen ő nem azonos sem a reformáció előtt elhalt királyi asztalnokkal és erdélyi vajdával, sem a nádorral, sem a somlyói előnevű fejedelemmel és lengyel királlyal, sem az ecsedi predikátummal megkülönböztetett s a regényben mintának választott országbíróval, kegyes elmélkedések költőjével. Ez a szerző egy gömöri esperes a XVIII. század második feléből, akinek énekét 1806 óta mondják a „kálvinisták”. Van-e „jelentése” itt ennek a ténynek? Aligha, ahogy annak az esetnek sem, amely kissé hasonló ehhez: az „Isten szent angyala…” kezdetű ének, amelyet ugyan a XVI. század első felében költött Luther Márton, ám csak 1635-ben nyomtattak ki magyarul. Viszont az „Ím, béjöttünk nagy örömmel…” XVI. századi eredete felől aligha lehetnek kétségeink, jóllehet dallamát először csak a XVIII. század közepéről ismerjük. S az sem kell zavarjon bennünket, hogy eredetileg „El-bemegyünk…”, illetve „El-bemenjünk nagy örömben…” incipittel énekelték a – minden bizonnyal – debreceni atyafiak.)

A regény két részből áll, az elsőt, Shakespeare-re utaló címe ellenére – „Lovat és papot egy krónikáért” – a béke könyvének mondhatjuk, ha ennek a szónak egyáltalán van jelentése ebben a magyar évszázadban, mindenesetre a könyv második részének eseményeihez képest feltétlenül, ez az utolsó kétszáz oldal – „Csontkorsók” alcímmel – ugyanis a harc és a pusztulás regénye. A két rész között méretkülönbségről igen, de aránytalanságról nem beszélhetünk: a jelenben forgó s a kisvilág eseményei között mozgó első nagy szövegtag a beszőtt elbeszélések révén bővítődik fel, hiszen a jelen főszereplőinek előéletéről is tudósít, a kisvilágból kiszakadó alakok tettei, de főleg sodródása által megjelenített végső szakaszok önmagukba záródó időtlen vízióit festik a tébolynak és a pusztulásnak. Az első rész szereplőinek, bármennyire kiszolgáltatottjai is a történelmi helyzetnek, a múló idő szeszélyes változásainak, a fátumnak és fortunának, még van arcuk és talán sorsuk is, még bekéredzkedhet életükbe a szeretet, az önfeláldozás, a hit, az igazság megismerésének vagy a dolgok megörökítésének szenvedélye, viszont a második rész – s erre az előadás módjának radikális megváltoztatásával is utal az író – a személyiség teljes felszámolódásának az ideje és létszerkezete, az űzöttségé, amikor a percről percre való továbbélés az ember egyetlen programja; a megmaradás itt annyit jelent, hogy léttelenség, amikor mindent a kiismerhetetlen célú s az alant lévők számára személyes elkötelezettséget nem igénylő háború irányít, a magyar vidékből Magyarország lesz, egy nem létező, sokfelé szabdalt ország, az otthonból hazátlan haza. Hogy ez Európa is volna egyben, hogy az a hely, ahol a „magyari” tetemek oszlanak a bűzlő időben, a kereszténység védőpajzsa, Mária országa, s egyben a hitújítás letéteményese, arról az itt vergődőknek, vonszolódóknak, pillanatnyi szilajságukba (óh, a virtus!) felejtkezőknek sejtelmük is alig lehet. Mély érvényességű jelkép a híres nürnbergi Világkrónika felbukkanása az íráshoz nem szokott kezekben, az ismeretlen világok csodáin ámuló szemek előtt.

Nem tudhatni, hogy az író tudatosságának vagy inkább ihletettségének következménye az, hogy a könyv első és utolsó bekezdése – mondhatni – minden tekintetben summázza a két nagy rész különbségét és – természetesen – szoros egybetartozását. Az uralkodó narráció, a hely, a központi regényalak meg az ő státusa és helyzete a maga emberi közegében – íme az első bekezdés: „Reveken eltelt éveire úgy gondolt vissza a deák, mintha az ottvaló életre később is a harangláb toronyárkádjáról nézhetne alá. Mint azon a vasárnapon, amikor Bervecz vojvoda katonáival rajtaütött az istentiszteleten, majd elhajtotta a város java polgárait és Terebi tiszteletest.” A könyv vége egy győztes csata utáni pillanatkép, amikor már számunkra – ottani résztvevők és itteni olvasók számára – minden elveszett: „Mert a két piramis, amint ott botorkált közöttük, egyszer csak rázkódni kezd. Majd arra rettenünk, megomlik egyik a másik után. És gurulnak szerte a levágott fejek. Aztán látjuk, a vén pap apródja indul utánuk. Azok szaladnak előtte. Mintha terelné őket. Gurulnak, futnak vissza a mezőbe. Ő meg csak lépdel a nyomukban. A holtakkal terített végesség felé.” Hogy ezt a záróképet még markánsabbá tegyük, olvassunk bele újra a magyar „elbeszélő hagyományba”. Két sor a Zrínyiászból: „Ihon mennyi holttest fekszik ebben helyben, / Nagy levegő eget elveszt büdösségben.” Nagy a költészet hatalma…

„Néha megdagad az idő. Odahatalmasodik két történet közé.” Többféleképpen érthetjük ezt a talányosan és súlyosan szép két mondatot. Jelenthetik azt, hogy megnő a pillanat súlya, olyannyira, hogy eseményekkel már kitölthetetlenné válik. Jelenthetik azt, hogy nincsenek események, s így az életstratégiákat a magány és a várakozás határozza meg s deformálja. Tudjuk, nagyon sok jellegzetes magyar (és persze angol, orosz, amerikai meg egyéb) elbeszélés közege és tárgya a megállt idő. Egyik jelentés sem idegen a Hollóidő regényvilágától, ám most mégis értsük az „időn” azt a sajátos történelmi korszakot, ami az írót megihlette, amely konkrétan valós időszak volt, de amely a magyar történelmi tudatban az utóbbi kétszáz évben mégis különösen elmitizálódott. Értsük rajta a török hódoltság másfél évszázadát. (Szóhasználati jellemző: 1992 legelején Hódoltságban cím alatt zajlott le az első igazán jelentős konferencia a kommunista elnyomás évtizedeiről.)

A magyar történeti tárgyú szépirodalom, hogy jó emlékezetű Dézsi Lajos klasszikus filológiai munkájának címére utaljunk, zavarba ejtő gyakorisággal választ témát a XVI–XVII. századból. A Széchényi Könyvtár szakkatalógusában mintegy félfióknyi önálló „könyvtári” egységről értesítő „cédula” tanúskodik a magyar írók ideirányuló érdeklődéséről, több, mint a két másik „frekventált” korszakról, a Rákóczi-felkelésről és 1848–49-ről. Oldalakon át lehetne sorolni a szerzőket és műveiket, az egykori vagy közel kori „tudósításokon” kezdve (Wathay, Tinódi, Zrínyi, Lipsius stb.) a romantikáig, a két Kisfaludy, Berzsenyi, Kölcsey, majd Jósika, Jókai és Kemény koráig, amikor ez a tematika rögzült a nemzeti sorskérdések körül forgó traktátusokban is, majd a századforduló szecessziós-szkeptikus románcosságának Mikszáth, Gárdonyi és Tóth Béla nevével jelezhető művein át, jó pár XX. századi (zömmel kommersz) darabról sem feledkezve meg, egészen a legújabb időig, Háy János, Láng Zsolt, Darvasi László stb. minapi regényeiig. Mészöly Miklós az Anno című szöveggel tette le voksát leghatározottabban eme történelmi idő fontossága mellett.

Lehet-e közös nevezőre hozni az ihletnek oly sokféle megnyilvánulását ebben a történelmi tematikában, amelyen – mondjuk – együtt szemlélhetők olyan kellemdús régi darabok, mint a Boldogasszony dervise Tóth Bélától és olyan eszelősek, mint Darvasi László Könnymutatványosai? A kérdés nemcsak kuriózum volta miatt érdemel erősebb hangsúlyokat, hanem mert a magyar elbeszélés (olykor bizony) rögeszmés „múltba fordulásának” okait is érinti, a történelmi regény soha nem lankadó kultuszát.

A lényeg talán úgy volna rögzíthető, hogy a Mohács utáni évtizedek az újkor első évtizedei, amelyek egyszerre lepik meg a magyarságot a nemzeti transzcendencia élményével, és fosztják meg a nemzettudatos államiság lététől. Azaz amikor a magyarság leválik (végleg? még mára sem dőlt el) a (nyugat-)európai egyetemességről mint kultúráról, egy másfajta transzcendenciával találkozik, vagy egy másfajta kollektivitás eszméjét ismeri föl. A reneszánsz és a reformáció időszaka az újkori polgári emancipálódás kora, amelyet a magyarság kénytelen a teljes nemzeti alávetettség állapotában átélni. A kilátás nélküli kiszolgáltatottság tehát párosul egy olyasfajta öntudattal, amely (persze nemcsak a nemzet, hanem) a nemzet sorsában osztozni kénytelen egyén státusát is folyamatos válságként tudja csak értelmezni. Az a kor, amely az egyetemes kultúrát hordozó latinság mellett (s lassan: helyett) a nemzeti nyelvet is a személyes és kollektív artikuláció bázisának tekintette, kibővítette a kultúrát teremtők és fogyasztók körét, még az olyan kevéssé dinamikus társadalmi szerkezetű országokban is, mint Magyarország, ami a nemzet sorsában való érdekeltség élményét – érzetét és tudatát – is hallatlanul kiszélesítette és fölerősítette. A XVI. század írásos kultúráját az ideológiai tudatosság és morális elkötelezettség iránti igényesség hatja át. A modern újkori személyiség megszületésével nemcsak a társadalmi munkamegosztás és a hatalmi szerkezet módosul, hanem a társadalmi önreflexió is megjelenik. Nálunk természetesen zömmel és jellegadóan a – hitújító – egyházi értelmiség moralizáló szerepformáiban. Azok a dilemmák, amelyek Michelangelo Itáliájában vagy a Shakespeare felé közeledő Angliában a polgári (művészi, értelmiségi) státusok és szereplehetőségek kialakítását nehezítették, s tették meditáció tárgyává, azok nálunk – napjainkig hatóan – legfeljebb úgy jelentek meg, mint a nemzeti önvizsgálat melléktémái. Nem az egyéniség létbevetettsége a kérdés, hanem a kisnépi sors léttelensége és az ebből fakadó bűntudat. A reformáció korában formálódnak ki nálunk azok a gondolkodási irányok, amelyek megkísérlik az egyén sorsproblémáit a nemzeti kollektivitás érdekeivel egyeztetni – megnyugtató eredményre soha nem jutva –, amelyek a pusztulás és hősiesség, a helyzet és a helytállás ellentmondásaiban vergődnek. Mert nemcsak Mohács van, hanem volt Nándorfehérvár, meg lesz Eger és Kőszeg is. S ott van Erdély is – szemben Magyarországgal… Stratégia és taktika, geográfia és isteni Gondviselés, megalkuvás és nyalkaság stb. stb. százados vitáihoz oly sok históriai adalékot nyújtván ebből az időből. Elég Móricz Erdélyére emlékeztetni. Vagy a hitvitázó dráma megújulására Illyésnél, Németh Lászlónál, az erdélyieknél, Páskándinál, Sütőnél, Székely Jánosnál (s most a valláserkölcsi tematikájú dialógusra mint „belső” kisműfajra Szilágyi Istvánnál).

És minderről tudtak a régiek is, a XIX. század nagy írói, akik egy újabb csapás után és egy minden addiginál végzetesebb katasztrófa előtt nyúltak példákért a XVI–XVII. századi történelem eseményeihez. Amilyen nyilvánvaló ez az erdélyi históriának olyannyira elkötelezett Keménynél, oly meglepő talán másoknál. Emlékezzünk Mikszáth operettes kisregényére, A beszélő köntösre, ha arra kell érveket keresnünk, hogy a kiszolgáltatottság miként teszi kérdésessé az etikát, hogy teszi ironikussá azokat az értékeket, amelyekre kurucos hazafiasságunk oly szívesen emlékezik és hivatkozik. Vagy lapozzuk fel Gárdonyi „kékszemű Dávidkánéját”, ezt a borús-giccses hódoltsági beszélyt. A családtalanság és a hallgatás – ezek a motívumok vallanak a korról, mindkét időszakról, a cselekmény és a megírás idejéről egyaránt. „Úgy elhallgatott, mint a töröklátó gyerek”, olvassuk, vagy másutt: „minden szava, amit mond, takarója egy másik szónak, amit nem mond…” Itt is betör a török a templomba, mint a Hollóidőben, s itt is egy árva gyermek a főszereplő, mint az Egri csillagokban (!) vagy Szilágyi Istvánnál. Az árva, aki a szavaival „tapogat, mint a csiga, hogy meg ne sérüljön”. Ám ha annak pontos definícióját óhajtjuk, hogy klasszikusaink miért kutakodtak a török időkben, bármily meglepő, Jókait kell olvasnunk, az előszót a Törökvilág Magyarországon című regényből, az elnyomatás legvadabb idejéből. „Lehet…, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcsességben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségeit a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez…” És több mint száz év múlva annak a regénynek a végén, amelyet a magyar prózai elbeszélés radikális átalakítójaként tisztelünk, a kőszegi katonaiskola növendékei beszélgetnek (nem sokkal Trianon után, egy hódoltsági országmaradékban) a Dunán Mohács felé hajózva… s ugyanerre a tanulságra jutnak: igazából a vereségek a mi legsajátabb tulajdonaink. („A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni… megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak” – morfondírozik Ottlik elbeszélője.) „Nekünk Mohács kell”, idézhetjük, hiszen nagy a költészet hatalma. De vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor a török idők felé fordulnak?

Az ihlető élmény talán már nem ez, nem ez a Jókai–Ottlik szavatolta hagyomány, sokkal inkább korunk egyetemesebb közérzete keresi a magához illő meséket és példatárat a múltból. Igaza lehet a kérdésben felettébb járatos Laczkó Gézának, aki azt írja egy műhelytanulmányában, hogy „körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával”. Azaz a fantázia és a rekonstrukció aránya innentől kezdve, de főleg ekkor adja a legsajátosabb színeket. A XVI. század mindennapjai szinte ajánlkoznak, hogy a mai idők démonikus közérzetvízió-otthonra, tárgyra, mesékre, alakokra leljenek bennük. Korunk apokaliptikus mesevilága egy olyan irodalomban, amely idegenkedik a futurista szárnyalástól, amely számára a jövő soha nem lehetett igazán a gondolkodás és eszmeállítás meghatározója, a legkézenfekvőbb a múltban keresni a témát és illusztrációt mindarra, ami a kegyetlenség, értelmetlenség, perverzitás, iránytalanság, abszurditás, borzalom pokoli köreibe tartozik, s arra lehetőséget, amit a téma kitűnő és zavarba ejtő művelője, Márton László így fogalmaz meg: „a hagyomány elbeszélői dekonstruálása”. Az a „török” („Gólya, gólya, gilice…”), amellyel az együttélés alkalmilag nem nélkülözte a XIX. századi művekben a kedélyes-anekdotikus hangoltságot (itt utalni lehetne a „fajtarokonságra” a másságban éppúgy, mint Jókai álmára az Erdély aranykorából: „Hódítsátok meg meghódítóitokat”, vagy az oroszokkal szembeni kötelező törökpártiságra 1849-től Trianon utánig), most, ma a betörő barbár egzotikumot jelenti, a kiismerhetetlen és az érzékivé tett brutalitásban megnyilatkozó erőt, amellyel a Kelet és a Dél szivárog vagy zúdul be Európába, s amely felszabadítja azok legborzalmasabb hajlamait is, akik ki vannak szolgáltatva a kegyetlenségüknek. Szilágyi István regényére, bár a Hollóidő „klasszikus”, a történelem és a nemzeti jelen iránti felelősségben elkötelezett mű, ha lehet mondani „felszabadító” erővel volt ez a mai globális közérzet, s emellett az a Balkán-élmény, amelyről a méltatlanul felejtődni látszó Cseres Tibor tudta a legtöbbet az utolsó félszázadban, s amely mindig tud szolgálni diabolikus meglepetésekkel Európa és főleg az itteni rezsimekhez közel lakók számára. Nem beszélve azokról, azokról a „szomszédokról”, akiket a história egy államba kényszerített Szenttamás és Abrudbánya, Szárazajta és Bezdán győzőivel.

S még egy mozzanattal erősítsük föl a Hollóidő végtelenül finom arányait a vállalt anakronizmus és a történelmi rekonstrukció között, azaz a hajdanvolt és a jelen dialógusában és egybeszerkesztésében. A XVI. század végét a művelődéstörténet a reneszánsz és a barokk közötti átmenet zavaros időszakának tartja, a manierizmus korának, amikor minden értelmiségi és artisztikus gesztus, a valláscserék ideológiáitól az esztétikai ideálokig, az éppen megszülető európai polgár első válságáról tudósítanak. Mi sem jellemzőbb tünet, mint az, hogy ekkor a művészeti viták középpontjában két olyan mű áll, amelynek tébolyi ihletettsége aligha tagadható. Ezek: Ariosto Őrjöngő Lórántja és Michelangelo Utolsó Ítélete. Az egyik valamivel Mohács előtt, a másik pontosan Magyarország három részre szakadásának idején fejeződik be. Már címük is sokatmondó, de ha csak az eposz démonikus kavargására és egzotikumhajszolására gondolunk, vagy arra a képrészletre a Sixtus-kápolnából (amely a mostani restauráció során vált lenyűgözővé), ahol a pokolra hullók kavargásában megvilágosodik egy emberbőrre (bizony) festett portré, akkor megértjük a reneszánsz végi ember feloldhatatlan szorongását. Harmónia helyett a torz, az aránytalan, az ihlet mámorával szemben a teremtés tudatossága, a gráciák helyett a borzalom, a terribilita, a természetes helyett a spekulációk titkai, az igézet, a labirintus, a maszk, a kegyetlenség, a démonok, a bizarr kombinatorika, a torzítás, az úttévesztés, „az élet álom” és „színház az egész világ”, a nádas, a cél nélküli elszántság, a jelek, a misztika, a természet és a lélek rejtelmei, a vallási megszállottság és Isten kiiktatása a teremtés utáni létezésből, minden érték és erény „felülírása”, az árulások, a felfoghatatlan megvilágosodás, a tájak mágiája, az iszonyat és a szépség egymásmellettisége, a betegségek, az egész világot beárnyékoló döghalál, az elveszett paradicsom élménye, a melankólia, a pánszexualitás … és sorolhatnánk a végtelenségig a manierista kor cím- és hívószavait. Amelyek mind a „csodálatosság” fogalmában futnak össze, ami az ekkori felfogás szerint a költészet, vagyis a művészi teremtés egyetlen és univerzális célja. És a csodálatosság nem más, mint a hihető és a hihetetlen egymásba játszatása, oly módon, hogy a hihető ad formát és életet a lényegnek, a hihetetlennek.

Amikor Kemény Zsigmond megidézte a Gyulai Pálban a XVI. század legvégének Erdélyét, a Báthoriak eszelős korát, egy Itáliában tanult humanistát találva (helyezve) az alvilági események középpontjába, pontosan tudta, hogy ezt a manierista életérzést, világértést és esztétikai kavargást is érzékeltetnie kell a maga Balkán-széli régiójában. Azt pontosabban, hogy itt és ekkor éppen olyan kiszolgáltatott a pusztulásnak az artisztikum és a humanista szellemiség, mint az emberi test és a nemzet. Műve e tekintetben éppúgy enciklopédia, ahogy kései utódjáé, Szilágyi Istváné is az. Aki kihozza a maga történetét Erdélyből (de az odakötő szálakat erősen tartja), hogy egyetemes magyar üggyé emelje azt, „ami” a XVI. század. Azokat az éveket idézvén meg, amelyeknek mi más lehetne az emblémája, mint a nagy magyar reneszánsz költő, Balassi végső ideje és halála, aki ott forgott valaha az erdélyi Báthori-udvarban, s aki így ír magáról egyik legutolsó levelében, 1593-ban: „Engem penig az jó királ az nemzetemnek s magamnak is jó szolgálatjáért, sok költségéért ím csigává teszen, mert sohonnai vagyok és ez egy lakóhelyem is elkelvén tőlem, csigává kell lennem, hátamon leszen házam: amely jámbor csigát kíván, bár ne kapálja a szőlők tövét érte, hanem egyék én bennem ezután, mert én innetova csiga leszek.” Király, nemzet, szolgálat, bujdosás és a csiga – „aki” úgy otthontalan, hogy hátán a háza – mint nyákos metafora (lásd a fentebbi Gárdonyi-idézetet!), kannibalizmus… Alig egy évre rá, talán éppen akkor, amikor Szilágyi István regényének magyar és nyugati, török és hajdú csapatai tetemeikkel trágyázzák a magyar csatamezőket, íródik az egyetlen és a legnagyobb századvégi költő nekrológja, amely egyben annak a virtuális hazának az epitáfiuma is, amely hitt a költői szépség megváltó erejében. Abban, hogy nagy a költészet hatalma… S amely ekkor tanulja meg a százados leckét, hogy bár egyben és együtt, azért az ott mégiscsak az osztrák, emez meg a magyar. A labanc, a tokos és a kuruc, a nyalka, a patyolat magyar. „Anno 1594 die 19. Maii Esztergom vára vívásakor, midőn ostromra mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassi Bálint Uramot az ostromon. Minden két combján általment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt meg hertelen die 30 eiusdem.”

Summázva az elmondottakat: Szilágyi István történelmi regénye egy historigrafikusan belátható, de a magyar nemzettudatban elmitizálódott korszakot idéz meg, egyszerre kapcsolódva az idevonatkozó irodalmi hagyományokhoz, ugyanakkor társulva azokhoz az újabb elbeszélő törekvésekhez, amelyek egy másfajta – korunk démonikus bizonytalanságától ihletett – mitizációjához keresnek és választanak történelmi kulisszákat. „Illő” archaizálás és „kellő” anakronizmus harmóniájában tárja fel a maga regényvilágát és regényírói világképét. Létével tiltakozik a történelmi regény műfajának (ha ugyan ez műfaj) sokat emlegetett dekadenciája ellen, nem az archaizálást tekinti legfőbb művészi-nyelvi feladatának, mai magyar és azon belül szignifikánsan erdélyi regény, mégsem mondható, hogy valamiféle társadalmi regény torz és erőszakos allegóriája volna. Talán úgy lehetne feloldani a történelmi regény alapvető paradoxonját, hogy a régmúltban játszódó cselekmény befogadhatósága nem attól függ, hogy mennyire emlékeztet a jelenre, hanem attól, hogy az írónak van-e „véleménye” a műben megjelenített tér, idő és történet, valamint a jelen tere és a jelenben érvényes történetek közötti „távolságról” és „viszonyról”. Ugyanakkor fontos nyomatékosítani, hogy a belefelejtkezés és a distancírozás érzékeny viszonyrendszerében, a rekonstrukció és az allegória csábító szélsőségei között az elbeszélő nem juttat kitüntetett szerepet se az iróniának, se az ornamentikus pepecselésnek, se a lirizálásnak, se a bármi néven nevezendő dekonstruálásnak. Ha valami igazán idegen ettől a könyvtől, az a posztmodern értékrelativizmus.

Mi is hát és milyen is hát az a mű, amelynek közvetlen poétikai (stb.) bemutatása elé egy ily sok irányba elágazó bevezetés kívánkozik? A Hollóidő több, egymással részben összefüggő, alkalmilag hierarchikus-oksági viszonyban lévő, részben egymás előtt-után és mellett futó, megrázó, felkavaró, rettenetes és elbűvölő, azaz „csodálatos” történet halmaza, amelyek egyenként és összefüggéseikben hol megfogalmazzák, hol (és gyakrabban csak) illusztrálják a XVI. század nagy élményét: nincs már Magyarország, ám helyette van a magyarság, egy virtuális lelki ország, amely érzelmekből, hagymázas indulatokból, célokból, ideákból, emlékekből, vallásból, talmi és szép beavatási rítusokból és a túlélés szükségszerűségeiből szövődik össze, némely keveseknél tudatosan, a többségnél sejtelmekben vagy felfoghatatlan kénytelenségekből, egy lelki ország, amely a test folyamatos szenvedéseiben és a természet csodáiban nyilvánul meg, nincs az eseményeknek teret engedő rend a létezésben, tehát a létezés nem lehet más, mint az egymásra sorolódó mindennapok rejtőzködő megélése, ugyanakkor állandó készülődés a váratlanul beköszönő ünnepekre, hit a hitetlenségben, egy eltűnt ország emlékezete a közember makogásában vagy a teológia csikorgó mondataiban, a vitalitás mint szorongó létmagyarázat.

A regény első kötete az otthonlét könyve: hol és miként zajlanak a mindennapok dolgai távol azoktól a nagy történésektől, amelyeket majd az utókor történelemnek fog tekinteni. Az első kötet – mint az a Hollóidő fentebb idézett legelső mondatából kitűnik – központi s minden másnak fölérendelődő eseménysora egy nagyfalusi, kis mezővárosi református lelkész-prédikátor fogságba hurcolása, tervek és akciók a kiszabadításáért, jogszerűség, politika és kurucos csíny elegye, végül a megszabadulása, mindez valahol a hódoltság mélyén, délen, az Alföldön, közel a Dunához. A színtér egy templom, mellette a papi ház és udvar, körülötte a helység, azon túl, innen nem láthatóan, de szüntelenül érzékelhető jelenlétével a barbár erősség, egyszerre ragadozófészek és a rend biztosítéka: a napi tevékenységeknek „szerkezetet” adó és valami minimális szabadságot lehetővé tevő rendé, amely persze egy olyan „közigazgatási” rendszer előretolt bástyája, mely erejét váratlan és felfoghatatlan gyalázatosságokkal szereti és szokta demonstrálni. A történet időbeosztása a természet és az ember közösségi ünnepeinek rendjéhez igazodik: kétféle rituálé keretezi és szakaszolja a gazdagon burjánzó cselekményt. „Pünkösd”, „nyár”, „Kisasszony hava”, „Vízkereszt”, „Ádvent”, „kora tavasz” – sugall valami régen volt rendet ott és akkor, amikor minden a kiismerhetetlen borzalmak jegyében áll, és a diabolikus erők szeszélyének kiszolgáltatva működik.

A történet elbeszélő módja az első kötetben lényegében auktoriális, egy mindentudó szerző áll a mondatok mögött, ám ez a meghatározatlan elbeszélő talál magának egy alakot, akivel mint médiummal „mintha” azonosulni akarna vagy lenne kénytelen, grammatikailag tehát olykor „elhatárolódik” a maga meséjétől, ám megtalálja azokat a nyelvi és alkotás-lélektani lehetőségeket, amelyek a személyes érdekeltségét bizonyítják. Az elbeszélő szövetségese egy fiú, egy névtelen deák, akit státusa a szemlélődésre, alkata a tevőleges részvételre, jelleme és árvasága a szolgálatra, de nem a szolgaiságra predesztinál, akinek tudata mintegy bekebelezi a történetet éppúgy, mint a történet megörökítését mint historiográfusi, léthigiéniai és artisztikus követelményt. Az elbeszélői (s most nyugodtan kijelenthetjük: a szerzői) világképet, létfelfogást a legegyértelműbben az fejezi ki, hogy az elbeszélés auktorának milyen a viszonya az elmondandó történethez, azaz milyen elbeszélő módot választ, esetleg milyenre kényszerül. Nemcsak az zavarba ejtő, hogy a regény két nagy darabja egészen eltérő narrációval jeleníti meg önmagát, hanem már az első részben az auktoriális-perszonális beszédmód váltakozása is, a szemléleti formák egymásba csúsztatása. Mondhatnánk, hogy egy ismerethiányos és egy – vélhetőleg – mindent tudó, viszont meghatározatlan tudat vetélkedik a történet előadhatásáért. Jellegzetes elvétést találunk a fülszövegben: „Az eseményeket elmesélő deák…” Számos mondategyüttest idézhetnénk a grammatikai elbizonytalanítás igazolására: „Megborzongatta a szeptemberi hajnal hűvöse. A tisztás szélében a csikók egymáshoz húzódtak, sörényüket borzolták, összedugták fejüket.” A csikók (a csiki havasokban: csitkók) mellé húzódó deákról szól a beszéd, ám a következő mondat a hangsúlyozott második személlyel és szinte megszólításszerűen már perspektívát változtat: „Szoktatnak benneteket a rüdeg élethez, ugye.” Azután: „Próbálnak engem is.” És erre: „Kibújt a subák alól.” Aztán lentebb pár sorral: „gondolta”. Vagy egy rejtelmesebb változat: „Hódi Ágó reszket a deák karjaiban, majd aléltan erőtlenedik. Úristen, ez most azt látja, amit az én képzeletem mutat neki: – Ne félj, te balga, az egész nem igaz… – kérlelte, nyugtatta ijedten a deák.” Ki ez az „én”, akire még a jelenbe váltó múlt idő is felhívja a figyelmet? S hogy a zavart fokozzuk, az egyes szám első és harmadik személy mellé idézzünk egy többes szám első személyű mesélő alakot is: „Nem messze tőlük pecsenyesütők élesztik a parazsat, a sercegő hús illata aztán szerteszáll, nyelheti a nyálát Rücsük emin odabent. Nyalja csak a sörbetjét, s ha elunta, nyalhatja a seggünket is.” Arra is akad példa, hogy a folyamatos leírásba hatalmas belső monológ iktatódik be, „elfüggesztődik” az addigi beszédhelyzet, sőt az is előfordul, hogy a monológos beszéd többes számba fordul át, újra csak a beszéd és a tudat lehetséges kollektivitását sugalmazva. Vagy kérdések hangzanak el, zárójelben, megszakítva az elbeszélést. Nem tudjuk, ki kérdez, de afelől nincs kétségünk, hogy mi végre. Feltétlenül hangsúlyozandó, hogy ami ilyesformán kiemelve talán visszásnak hat, az a lendületes szövegmenetben teljesen nyilvánvalóan, s arra a bámulatos, néhol a bizarrságig választékos stiláris technikára emlékeztet, amely a hajdani nagyregényt, a Kő hull apadó kútba címűt is jellemezte.

A regény első kötetének miféle persona is tehát a „szerzője”? Mindentudó és omnipotens, mindazonáltal „mindentudása” fokozatosan gazdagodik, megismerési folyamata egybeesik az olvasóéval, felkelti és kijelöli annak érdekeltségi körét és irányát, mint a klasszikus regények némelyike. Feszültség és szolidaritás egyszerre jellemzi a(z) (el)beszélő és az olvasó viszonyát. Oly sok mindent tud ez a beszélő, s oly jellegzetes az, amit nem tud, hogy elképzelhetjük: ő a deák, az (ő) rejtőzködik itt, hogy ez az alanyi grammatikai forma alakoskodik (többnyire) a harmadik személy mögött. Azaz mintha az ő elbeszélése „lenne elbeszélve”, azaz újraalkotva valaki által. Ez a valaki egy virtuális – a regénybeli személyiség mögötti – elbeszélő, valamiféle megszemélyesített közösségi tudat.

Ennek a deáknak, a reveki tiszteletes háza népe Tentásának nemcsak a regénymese megjelenítésében van fontos szerepe: különös kommunikátor ő a maga elemi és természetes névtelenségében. Hatalmas terheket akaszt rá az író-mesélő, olykor szinte a szerző elbeszélői hitvallásának szócsöve.

Főhős lévén, a történelmi regényben hagyományos és szükségszerű szerepet tölt be: résztvevő és megfigyelő egyszerre, köztes státus, aki mindenféle szociologikumhoz kapcsolódni képes, otthonosan idegen, különállóan otthonos minden helyzetben. Ám itt nemcsak a helyeket és alakokat köti össze, hanem az időket is, meg az álmokat a valósággal, a csodát a mindennapi élethelyzetekkel, a meséket az igaz történetekkel.

A deák azonban nemcsak elbeszélő vagy elbeszélői médium, hanem mesélő és másoló,
a beszéd megörökítője és őrizője is. A regény rendkívül sokféle műfajidézetei között megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok a hittárgyú dialógusok, amelyeket a pap és az iskolamester folytat a csöndes boros estéken, illetve azok a viták, amelyek a kettejüket összekötő
rejtélyes régi események körül forognak, hajdani vétkekről is (az árulástól a gyilkosságig), kimondva-kimondatlanul.

A kor megidézésében nagyon fontosak ezek a dúlt és csak az italos kábaságban elcsöndesedő beszélgetések: a reformáció kora ez – a vizsgálódás, a tűnődés, a megújulás, az eredetkeresés, a teoretikusság, a bűntudat, az igazságról való állandó beszéd kora. Az „újhites zajdulás” ideje, olvassuk, „csak számunkra soha rosszabbkor”. Szilágyi István regénye – ha van ilyen terminus, ha nincs – református regény, a kálvinista szellemiség és akarat nagyszabású tanúságtétele. A deák szem- és fültanú, lévén tiszte a kupák kötelező töltögetése mellett az önkéntes „jegyzetelés”. Aztán a „hevenyészve teleírt árkusok” rendbetétele. („Úgy gondolta, rövidebbre véve, néhol összevonva lemásolja, s újraírja valamennyit…”) Dramatikus formával élénkíti az elbeszélést, megcímezi, sőt rövid summázattal is megfejeli ezeket az esti beszélgetéseket. Másol, de egyúttal reflektál is a leírandókra-leírtakra. Jellegzetes írói feladatra vállalkozik tehát, a szituálás közben önnön személyének is szerény grammatikai teret juttatva: „(A többi itt elmarad, úgy emlékszem, más alkalommal újrakezdték, máshogyan.) Mire ezt a részt leírta…” stb. Az utólagos rögzítés, illetve a „felülírás” során nem térhet ki a művészi alkotás dilemmái elől, spontán önreflexió például amaz érzet bevallása, hogy a valóságban „valahogy másként hangzottak” a szavak, „mintha poros könyv lapjáról deklamálnák mesterei” – a manierista Shakespeare kora! –, „akárha szomorújáték szereplőiként”. A leírt szöveg újraolvasva üzenetté válik, s csak az egyetlen olvasó, maga a deák számára, „innen tudja meg” azt például, hogy milyen is a léte annak, aki árva és magyar: „aki itt él, annak tudnia kell, hogy támasztalan.”

Ezek a papírok a padlásra kerülnek, az ott fölhalmozott s lakóikra váró koporsók valamelyikébe, mintegy ironizálva mindazon, ami írás, ami megörökítés. Függő szöveg ez is, félig-meddig. „Bár le se hozta volna a padlásról ezt a teleírt papírhalmot. Fölöslegesen tölti a lemásolásukkal az idejét. Hányat sikerült újra írnia az elmúlt napok alatt: négyet, ötöt? Esztendőbe telik, amíg valamennyi sorra kerül. Minek? Hogy azalatt mindvégig a két mestert hallgassa? Azoknak azóta más dolguk akadt. Illés mesternek halaszthatatlanul lóra kellett ülnie. És úgy látszik, halaszthatatlan volt Terebi úr tömlöcbehurcolása is. Az árkusokat gondosan összerakta, fölül a tisztára írottakat; az egész együtt arasznyi vastag fóliáns; fogta, visszavitte a padlásra, betette a koporsóba, ahol eddig is állt, ott sárguljon, penészedjen, rágják szét az egerek.” Ez a groteszk gesztus ugyanakkor nem teszi érvénytelenné azokat a mondatokat, amelyek egy általános – a szerzőre, az elbeszélőkre egyaránt vonatkozó – ars poeticának a dokumentumai. Például: „…úgy mondj el mindent, mintha nem veletek történt volna, vagyis arról, amit láttál, ne vélekedj.” Vagy ezt mondja a deák, szembesülvén a maga zilált eredetmondájával: „Mint valami históriás mese a régi időkből. Az effélék mindig a régi időkben történnek… És csak ott lehetnek igazak.”

A deák azonban nemcsak másol és újraír, hanem mesél is. A velekorú parasztfiúk társaságában – kirekesztve, befogadva – övé a nyelv, mert övé a szellemi távlatosság és a tanult tapasztalat, az ő meséi kápráztatják el vagy hozzák zavarba a többieket, mindenesetre a kitalált vagy átélt „csodálatosságok” sora olyan késztetésként működik, amely mindannyiuk későbbi sorsát meghatározza. Ezekben a beszédhelyzetekben igazán érvényes a mindenféle beszélőre vonatkoztatható – erőst (ahogy Erdélyben mondják) manierisztikus, sőt egy jóval idébbi századfordulóra utalva, szecessziós, „Oscar Wilde-i”, ha nem is oly frivol – megállapítás: „Bár úgy vélnénk, inkább a való teszi a szót, olykor mégis mintha a szó szülné a valót.” A deák mesél a többi fiúnak, tódít és igazat mond, hasonlít és hazudik, szétválaszthatatlanul, meséi „világgá csábító történetek”, mindegyik az, hiszen hallgatói mit sem tudnak arról, hogy mi is van a határukon túl. (A mindennapi élet dolgaiban – gazda-, mester- és tőzsérfiak lévén – annál többet). A mesék valamiféle mágikus beavatási történetekként működnek, egy életjáték darabjai. Ahogy később valamelyikük visszagondol rájuk: „Előbb mintha valami komédia közössége volnánk, hogy egyszer csak ott találjuk magunkat a történeteiben.” Ha a mese időnként elválaszthatatlan az élettől, ha a szó és a tett, a kitalált és a valós egybemosódik, akkor nem lepődhetünk meg túlzottan, ha alkalmanként a valóság is engedelmeskedik a csodálatosnak, a ráfogásnak. Ha a csodatévő akarat káprázatokat szül, ha a mese valóban realitássá válik, a ló táltosfélévé, a tűz rontásóvó baráttá.

A regényben szorosan összefonódik a köz- és a magánélet, egységben áll a tárgy és az ábrázolás – ennek az artisztikus szövevénynek meghatározó eleme a deák alakja. Hiszen ő nemcsak az ábrázolás „eszköze”, a történések és a beszédmódok moderátora, hanem olyan regényalak, aki marginalitása ellenére a cselekmény(ek) meghatározója, szinte mágikus inspirátora, aki még akkor is jelen lévő spiritualitás, amikor kitűnik az eseményekből. Alakjában és sorsában a Hollóidő világképének legfontosabb elemei fogalmazódnak meg. Viszont az ő sorsa elválaszthatatlan – már a regény kezdete előttről – a többi szereplőétől, elsősorban a reveki eklézsia és skóla papjáétól és iskolamesteréétől. Aztán majd a többiekétől a regény második könyvében.

Ha az emberi egzisztenciáról, státusról, szerepről és lélekről való írói elgondolások foglalataként szemléljük Szilágyi István hatalmas vállalkozását, s ezt nemcsak tehetjük, hanem tennünk is kell, mint minden jelentős epikai és drámai mű esetében, akkor emez elgondolások centrumában azt a keserű felismerést látjuk számos formában – regényalakban és cselekménymozzanatban – megfogalmazva (jelezve, sugallva), hogy az ember önazonossága és ennek az önazonosságnak a tudata nem magától értetődő egzisztenciális eleme a létnek. Olykor a történelem és a történelmi szociologikum eleve kizárja azt, hogy az individuum személyiséggé válhassék, s így hozza létre a maga társadalmi közösségét, máskor csak az emlékét, a kínzó hiányát, esetleg a lehetőségét hagyja meg az önazonosításnak. A „ki vagyok én?” a Hollóidő minden szereplőjénél felteendő kérdés, hol magának a szereplőnek a részéről, hol csak az olvasóban. Ha jogos az, hogy a regény értelmezésének egyik elképzelhető iránya a nemzeti önazonosság keresésében látja az írói mondanivaló ihlető elvét, akkor nem kevésbé indokolt ennek „leképeződéseként” értelmezni esendő alakjainak sorsát. Sorsát és történetét, hiszen az előbbinek az utóbbiból kell kiformálódnia, az utóbbi akkor lesz érvényes és szükségszerű, ha minden eleme sorsszerűen végzetes.

Ha az önazonosság hiánya, keresése, illetve bizonyítása a regény emberképzetének fő vonása, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy a cselekmény meghatározó struktúraképző eleme a titok. Amely vagy megfejthetetlenül misztikus motívumként van jelen, vagy megfejtendő rejtvényként működik, köti magához az olvasó figyelmét. Azt például megtudjuk, hogy igazából ki is az első kötet elbeszélője, erős figyelemmel kideríthetjük, hogy ki is áll a második kötet többes szám első személyű elbeszélője mögött, arról azonban legfeljebb képzeleghetünk, hogy miért is hagyta ott az első, s miért is vette föl a másik ezt a szerepkört. Azt megtudjuk, s éppen a deák fantáziálása alapján, hogy mi az oka annak a bizarr szadisztikus és narcisztikus neuraszténiának, amellyel némasági fogadalmát hangsúlyozza az agg tiszteletes ifjú neje, arra azonban már nincs egyértelmű válasz, hogy mivel vitték a csendes tébolyba a tiszteletest a barbár fogságban, vagy arra, hogy megölték-e, s kik küldték a halálba a deák hajadon kisasszony édesanyját annak idején, ha valóban van igazság azokban a mesés rémségekben, amelyeknek ez a tárgya. A regény minden fontosabb szereplőjének sorsa rejtélyes, és az első könyv feladata az is, hogy mialatt Terebi tiszteletes megszabadítását elmeséli, fölfejtse azokat a rejtelmes viszonyokat, amelyek a főbb szereplők előéletét összekötik, s ezáltal – talán – önmaguk számára is megmutatkozhassanak.

Hosszú hallgatások és hirtelen fellobbanó dialógusok formálják a könyv kommunikációs terét. Ám még a hallgatás is rendkívül beszédes: a hallgatás mögötti titok hol érzékeny gesztusok nyelvén, hol mániás kitörésekben, hol permanens mellébeszéléssel ad hírt önmagáról. Ez a zaklatottság a cselekmény szerveződésére általában is jellemző. Tempós és felgyorsuló, életképeknél elidőző és cselekvően mozgalmas, folyamatos és kihagyásos, jelen idejű, hirtelen a múltba vájó vagy a jövőbe csapó az elbeszélés. Folyamatos és mégis tömbös a történetmondás – nincsenek nyugalmat kínáló arányok, bár vannak békésebb zsáneres szakaszok, távol áll a szövegmenettől, hogy pihentető ritmusra vagy kompozíciós arányokra törekednék. Ez már nem a cinquecento, hanem annak a seicentóval érintkező végszakasza. Abban viszont némely romantikus regény klasszikus példáját követi, hogy az utolsó pillanatig fenntartja a feszültséget, s a végső csattanó hatására még azt is el kell hinnünk, amit az egész könyv cáfol, s ami ellen íródott, hogy célirányos cselekménnyel volt dolgunk, tehát hogy a világban rend van. Vagy legalább bennünk. (Bizonyos értelemben, nagyon magasról nézve a történelem poklos mindennapjait, talán ne hárítsuk el magunktól ezt az érzetet.)

Felfejlő titkok, megold(hat)atlan rejtelmek, önmaguk múltját kereső alakok, zavarodott, de mégis furcsán célirányos események intenzív sugárzású elegye az első kötet, tragikummal terhes és romantikusan vadregényes, Kemény Zsigmond Rajongókját idéző és a mindennapi élet különös szavai közt időzgető. Minden alak múltja bizonytalan, s nemcsak a főhősöké, hanem a nőalakoké is. Egyikük az örök anya és gondviselő szerepét játssza, gyermek és igazi család nélkül, a másikat féltve őrzött titka elnémítja, csak a testbeszédre képes, a néma mártírium és a perverz indulatosság egyszerre vall a beismerhetetlenről, úgy létezik, „furcsa ráérősen – mint ki nem a maga idejét éli”, meg a harmadik, akinél a kamaszhisztéria és nimfománia nyer áhítatos árnyalatokat. Ők színezik – húsukkal és lebegő lényükkel – azt a vész- és titokterhes hármasságot, amely a tiszteletesi lak falai közül vergődi vissza magát a kezdetekhez, az ősbűnhöz, s amely társas alakzatot a deák, Lukács pap és a beszédes nevű Fortuna Illés mester alkotja. A deák, akinek neve sincs, a maga eredetlegendájával találkozik a pap és a mester végeérhetetlen és beismerhetetlen indulatoktól feszülő beszélgetéseiben, annak azonban jelét nem adja, hogy milyen hatással van rá az, hogy kiderül származása titka, oly regényes, oly mesei, hogy beleillenék az általa kitalált történetek közé. Ugyanolyan különös ifjú marad, amilyen volt, nem közli, hogy mit tud és mit akar megtudni magáról, melankóliája még cselekményalakító tetteit is megfosztja a vállalás és vállalkozás heroizmusától. A regény első nagy szakaszában a deák története egyrészt egy beavatódási történet, egyben saját múltjának visszakeresése a mesék szavai mögül, másfelől különös – garabonciás – képességeinek kibontakoztatása, amelyek a regény mágikus-csodás vonulatának lesznek feltűnő elemei. Annak a fajta mágikus realizmusnak a letéteményese ő a regényben, amely egyszerre óhajt korjellemző vonás lenni, s ugyanakkor kinyilvánítja kapcsolódását napjaink egyfajta elbeszélői mentalitásához (Krasznahorkai László, Bodor Ádám stb.). A mesélésnek mint valósághelyettesítő varázslatnak legjellegzetesebb esete is a deához kapcsolódik: az időlegesen megtébolyodott pap meséli el születésének körülményeit, a valóságot magát akkori és jelenvaló lázálomként.

Terebi Lukács tiszteletes a regénynek az a főalakja, akit valós történelmi személyről mintázott az író. Felettébb tanulságos egybevetni a forrásszöveget a regényszöveggel, a valósnak mondható XVI. századi közszereplőt a fiktív regényalakkal egy olyan tudatos és anyagkezelésében oly magabiztos írónál, mint Szilágyi István. Idézünk egy buján kanyargó mondatot 1585-ből (1906-os magyarítás szerint): „Szegedi egymaga az ő idejében élt minden ember előtt, akik akár udvari hiábavalóságokkal, akár hadi zenebonákkal foglalkoztak, akár földmívelő sorban éltek és – amint lenni szokott – a század apró nyereségeibe voltak merülve, Isten kegyelméből a deáki tudományoknak oly magaslatára emelkedett, hogy megutálván a durva salakot, az egyházi bolondságokat, amelyek a templom kövezetén való bőgésből és mormogásból állottak, valamint a tudománynak csekélyebb vizű és alább való patakocskáit, szorgalmasan iparkodott ajkait gazdagabb forrásból – mint maga mondja – magából a ló-forrásból jól kiöblíteni.” Skaricza Máté írja ezeket az elragadtatott sorokat a mesterről, Szegedi (Kis) Istvánról (Szeged, 1505 – Ráckeve, 1572), nota bene nyilvánvalóságnak vélvén, hogy minden olvasója érti a „ló-forrás” kifejezésben megbújó tréfát. (A görög Hippokréne átirata.) Ez a Szegedi-életrajz a magyar reformáció hőskorának ritka becses eszmetörténeti forrása, s mint látjuk, eljött az idő s a szakavatott szerző, hogy szépirodalmi forrássá is váljék. Skaricza Máté egy ideig a közelében forgolódott, mint a mi deákunk, óvta, ápolta és figyelte „Krisztus eme bajnokát”. Aki nemcsak tanultságával, hanem életével is – ha szabad így mondani – reprezentálta kora hódoltsági viszonyait. Felsorolhatatlanul sok helyen működött, s mindenben részt vett, amire kora, körülményei
és hite kényszerítette-késztette. Tanul és tanít, küzd és gyámolít. Többször megverik, csizmás lábbal megtapossák, véresre korbácsolják hol a katolikusok felbujtására, hol pedig a törökök csak úgy, a maguk szeszélyéből. A kaposvári vajda elfogatja a templomban, nagyjából olyan indokkal, mint a Hollóidő Terebi tiszteletesét: „Te pap! Miért szoktál te vakmerően és eb módjára a szomszédos várakban és pedig a magyar várakban jönni-menni?” A török különös észjárására jellemző, hogy jó időre tömlöcbe vetik, de megengedik, hogy olykor a városban prédikáljon, bilincsben persze. „Elhízott testű” öregember lett (terebély…), kétszer majdnem vízbe fúl, gyermekei sorban elhalnak.

Az már önmagában írói-historikus bravúr, hogy valaki rábukkan erre a félezer éves iratra, s megtalálja benne a modellálható sorsot, ám igazából az a figyelemre méltó, ahogy az író az adatokból kibontja a szövegből a karaktert, a kiálló, a hitvalló és a meghúzódni, a valamelyest megalkudni is képes figurát, s ahogy előéletet rajzol neki ama tulajdonságok mélylélektani magyarázatára alapozva, amelyek belegondolhatók a nyilvános életpálya faktumaiba. Megjegyzendő, hogy a Skaricza-életrajzban is felbukkan a híres nürnbergi Világkrónika, hogy a Hollóidőben majd szimbolikus szerephez jusson.

A triász harmadik tagja az (ironikusan) beszédes Fortuna (ha keresztnevére is gondolunk – Illés –, akkor a hollómetafora bibliás különjelentéséhez is eljutunk, csak éppen ellentétes előjellel, a madár az ószövetségi prófétát táplálja, itt viszont táplálkozik az emberi döghús hajdani státusával mit sem törődve), a Fortuna névre hallgató férfiú, a könyv egyetlen igazi férfialakja, akinek sorsában és jellemében mindazok az értékek (és megkötöttségek) összegződnek, amelyek a XVI. században a maszkulinitás attribútumaiként számba jöhetnek. Ő az egyetlen szereplő, aki – ha el-eltűnik is darab időkre, rejtélyes megbízatások-feladatvállalások ügyében – visszafogottságában is meghatározója a regény mindkét részének. Imponáló férfias alak, vitéz, mindenféle hadi dologban járatos, a kéziharcban éppúgy, mint a hadszervezésben és a női tomporok megmarkolásban, egyszersmind képzett teológus, hatalma van és ereje legtöbb rábízott embertársa fölött, mégis kiszolgáltatott, ha nem is mindig tudni, hogy kinek, minek és mitől, mi végre. Egy helyütt a Veres Kristóf álnevet használja, s ez talán utalás Mikszáthra,
A két koldusdiákra. (Ami azért feltűnő véletlen, mert ez a ma már ifjúsági képregénybe illő kisregény nagyon komoly és szkeptikus vélekedéseket sugalmaz a magyar história sajátosságairól.) Kötetlen lélek és szellem, aki tele van – morális és egyéb – esendőséggel, megkötöttségekkel, bevallatlan és kivallhatatlan érzelmekkel. Titkos apa, mentor; beavató – tudásba, túlélésbe, ha egyáltalán… –, harci fortélyokba, az élet rendjébe, ha volna bármiféle valós szerkezete ekkor a létezésnek. Olyan szereplő, aki egyszerre cselekményalakító, és a legfontosabb morális summázatok megfogalmazója. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan szuverenitás. Olyan, ki közrendű szabad létére „nem ismer olyan méltóságot, aki előtt fejet kéne hajtania”.
Ő lehet tehát az az egyetlen teremtménye, akire az író rábízhatja legmélyebbre hatoló gondolatait, s ami ezekkel egyenlő: legszebb mondatait. Egyszer a deák rákérdez, hogy mi is az igazi imádság, ami nem rutinos mondatsor, nem a pillanatnyi magunkba szállás kommunikációs segédlete, hanem amikor nincs más, amibe reményeinket vethetnénk, mint Isten. Erre a válasz: „…az ember az életével imádkozik.” Teológia? Morálfilozófia? Másutt neki kell megfogalmazni egyértelműen, hogy miként is lehet összeegyeztetni az Újszövetség tanítását a háborúval. Sehogy. „…én onnan a Szentírás valamennyi tanítását távol tartanám… A háború, úgy, ahogy van, mindenestől istentagadás.” A (fölszenteletlen, de azért) prédikációkat tartó egyházi ember állítja ezt. Milyen lélekkel harcol, ha úgy hozza a helyzet? A nagy lelki válságok, a gyakran cserélődő erős hitek ideje ez. Amikor hittel megvert egyénnek egyetlen kérdése lehet a háború zajában: „Akarja-é Isten a bűnt?” Ki kérdezi ezt? Fortuna mester, egy XVI. századi értelmiségi – vagy talán az egész XX. század, amely, ha komolyan veszi Istent és a morált, nem tud elszakadni az Istent faggató Dosztojevszkijtől. (Szilágyi István már a Kő hull apadó kútba idején tudta, hogy hozzá kell fordulni, ha a bűnről, bűntudatról, bűnbánatról és büntetésről akarunk beszélni.) A nagy orosz volt az, aki annak a létére kérdez rá – bár hívő ember számára nincs nagyobb vétek ennél a kérdésnél –, aki tudomásul veszi a bűnt és a szenvedést, aki elviseli, hogy könnyezzen a kisgyerek. S Fortunáé az a megrendítően nemes gondolat is, amit a virtusra való okítás közben sem tud magában tartani, házatlanul, hazátlanul. Mi is a kenyér az ember életében? „A kenyér a legemberhezméltóbb szerzés… A megáldott birtoklásé. A kenyér a gondtűrő emberé, aki vet, arat, akinek malma van, tűzhelye, hitvese. Akinek temploma, hite, rendje van.” A névtelen elbeszélő meg is lepődik. „Egyetlenegyszer hallottuk ilyen bibliásan szólani, tavaly, amikor a reveki templom úrasztala előtt beszélt.” S éppen az mondja ezeket a mondatokat, s azért oly hiteles-szépen, aki a kenyértől kell elszakítsa a rábízottakat, mert háború van, s lesz és marad is: „A kenyeret verítékezve szolgálja meg a rendtartó ember fia. A jövőmenő, a ragadozó haramja lábas jószágot elhajt; embert, asszonyt rabul vihet, kincset orozhat tele zsákkal, a kenyér nem övé. Mert nem verhetni bilincsbe a búzamezőt.” Ilyen mondatok vannak ebben a könyvben, ebben a tájban… Valóban nagy a hatalma a költészetnek. Ha a szív is keresi s találja meg a szót.

„…e tájon minden titok”, olvassuk. S hogy melyik ez a táj, azt valamennyien jól tudjuk, mégis a leghelyesebb, ha tautológiával felelünk: ahol minden titok. „Csupa vérzés, csupa titok, csupa nyomások, csupa ősök / csupa erdők és nádasok, csupa hajdani eszelősök…” Ady világa ez, azé az Adyé, aki a Lápossy Ruben megvénülése című kis vallomásos remeklésében mondja el mindazt, ami a lappangó, öntitkaiban élő magyarságról elmondható. S ez a titokkal telítettség, ez az örökös hallgatás, rafinált mellébeszélés tulajdona a közembernek is, akinek egyetlen célja a túlélés, ha célt valójában soha nem lát is maga előtt. Legfeljebb amit a napi élet rendje és a megélhetés kényszere diktál. Az élet s ezen belül a mindennapi élet tárgyias gazdagságának megjelenítése olyan klasszikus regényírói feladat, amelynek a Hollóidő szerzője kötelességtudatból, szakmai elkötelezettséggel, de – vélhető – élvezettel tesz eleget. A házak, a porták, a belsőségek és a tájak, utak, pagonyok, vízparti terek, vérző csatamezők, hegyormok, cellák, sokadalmak, gyümölcsöket és plántákat nevelő kertek, várfalak övezte rejtekek s még oly sok minden más nem a rekonstruáló pepecselés jegyében mutatkozik meg, hanem annak az irreális térnek a „valószerűsítése” gyanánt, amely a regény üzenetének igazi tere. A cselekmény számára a tér a lehetőségek megfogalmazását és kibontakoztatását jelenti, s így a történelem folyamatainak és mitológiájának magánjellegűvé tételét. Ezért terülnek el olykor egymás mellett vagy egymáson a valóság és fantazmagória terei. S továbblépve: a népélet szociológiai-historizáló bemutatása ezekben a regényes tájakban arra szolgál, hogy megtapasztalhassuk: a ránk mért idő mint identitáskérdések „tere” hány- és hányféle változatot kell tudomásul vegyen.

A történelmi tudatnak és a személyes önazonosságról való gondolkodásnak számos formája van jelen ebben a regényben. Még az alacsonyabb tudatszintű szereplőknél is, akiknél a mindenkori döntési stratégia, maga a modus vivendi utal arra, hogy emberként élik át a rájuk mért helyzeteket, hogy a lét nemcsak meghatározottság, hanem választások sorozata is. Az író felfogásának mélyen és hitelesen plebejus és magasan szárnyalóan intellektuális vonásai megragadóan egyesülnek a „népélet” ábrázolásakor, legyen az zsáneresen idilli vagy felkavaróan tragikus. A terek és a mellékszereplők – együtt és esetek sorával megjelenítve – olyan „közeget” alkotnak, amelyek így, közegként adnak keretet a főalakok tetteinek és az elbeszélő(k) szavainak meg gesztusainak. (Például abban, hogy egyes szcénákat megjelenítenek vagy elbeszélnek.) Ez a közeg persze egyben hatalmi struktúrát, azaz a regény két nagy szakaszában különböző hatalmi struktúrákat is jelent. Az első rész kétosztatú rendjén – elnyomott és elnyomó – belül érzékletesen tagolt emberi viszonyrendszereket fog össze. Azért mondható (nem kevés megkötéssel mégis) humánusnak ez a hierarchia, mert a szociális determinációkat át- meg áttörik a váratlan és a rendies határokkal nem törődő emberi mozdulatok, érzelmek. Foganjon az a szerelem, a megindokolhatatlan áldozatkészség vagy a gyermekmentés jegyében, legyen az részvéttel elkötelezett, vagy olyan megmagyarázhatatlanul szép, mint amikor a rabtaró megbocsátásért esedezik leborulva és keleti csemegéket nyújtva maga elé félholtra nyomorított foglya előtt. A második részben – meglepő módon – sokkal zavarba ejtőbbek és kiszámíthatatlanabbak a személyközi viszonyok, mint az elsőben, noha itt a (világhatalmi konstelláció részeként ugyan, de) „magyar” területen és táborban vagyunk. És – ennek megfelelően – sokkal nyomasztóbbak a szerepproblémák is.

A szereplők mozgása mind a két részben zömmel ha nem a cselekvéstől óvakodó meglapulás, akkor a bujkálás, kóborlás, lappangás, útonlét fogalomkörével írható le. Akkor is, ha helyben maradnak, mert akkor hallgatnak, titkokat őriznek, kimondhatatlan emlékeken gyötrődnek, és megfogalmazhatatlan vágyaknak vannak kiszolgáltatva. Ez a benső bujdosás (úgy is mint jellegzetes magyar nemzetkarakterológiai képlet) a közemberre is jellemző. Lassú, mocorgó helybenjárás a mozgásmódjuk: „ezek, mint kik örökké lápon járnak, olyanok” – olvassuk a tipikus manierista hasonlatot a regény elején. Attól rettegnek, hogy „nehogy történjék az érdekükben valami” – ez a mondat már az egyéni és kollektív döntések motivációja ott, ahol a történelemnek nincs értelme, mert nem látszik semmiféle távlatos cél és semminemű embert formáló, lelket jobbító heroizmus. Ahol nincs más lehetőség, mint ragaszkodni ahhoz, hogy ha túléljük a mai napot, legyünk azon, hogy ránk virradjon a holnap is. Gyávaság? Az, persze. De értelmezhetjük úgy is ezt a magatartást formáló tapasztalatot és érzületet, mint a biológiai megmaradás egyetlen lehetőségét, számukra is, az otthonülő, rongy kerítéseik mögé behúzódó névtelenek számára, de talán az egész nemzeti közösség számára is. Régi vitákhoz kapcsolódik ez a közemberi magatartásforma ebben az új regényben, tipikusan a forradalmak utáni, az elbukott vagy elvesztegetett forradalmak utáni eszmélkedők szoktak erre az álláspontra helyezkedni. S a magyar történelem mikor nem „forradalom utáni”? A beavatkozás mint véteknél súlyosabb hiba klasszikus tragikumforrás irodalomtörténetünk legszebb „forradalom utáni” korszakában, 1849 után. Mert hát mi másról is szól a Buda halála, majd a Toldi szerelme Aranynál, s mi mástól gyötrődnek Kemény Zsigmond hősei, elsősorban legjelentősebb „hódoltsági” regényében, a Zord időben? S még mintha Páskándi Géza negyedszázados kolozsvári „bűnregénye”, a Beavatkozás is ide bocsátaná le szellemi gyökérzetét. Szilágyi István hol vitázó főalakjainak szavaiban, hol másféle narratív technikákkal óvatosan mérlegeli ezt az álláspontot. Mert persze van ebben veszély. Az például, hogy nincsen semmiféle garancia arra a történelemben, hogy a meghúzódva alakoskodó, az önfeladás határaihoz is eljutó magatartás valóban eredményezi az ideig-óráig való, túléléssel kecsegtető nyugalmat. Hiszen: „ha ez sokáig így tart, erkölcsük, gondolkodásuk a barbáréhoz lesz hasonlatos”. Aki túlélő tehát, az már nem biztos, hogy azonos azzal, aki a megmaradásnak ezt a stratégiáját választotta. Nincs itt szó végleges és végzetes önfeladásról, amely egyes helyzetekben akár hazaárulásnak is minősülhet, nincs itt szó a hatalmi patthelyzet alattomos dicsőítéséről, hiszen ami keveset lehet, azt megteszik ők is titokban azért, hogy más világ jöjjön újra rájuk. A regény vége táján így tör ki egy idegenbe szakadt, a hadi regulák közé és az állandó gyanakvás mérgezett légkörébe keveredett fiú: „A mi magyar meglétünk eleget próbálódott odale!” Ott, ahonnan a történelem felé elindult néhány gyanútlan és vállalkozó kedvű ifjú, ott az ellenséget „a lenti vidék magyarja sohasem töröknek, örökké barbárnak” hívta… S talán itt az értelme annak a megnevezésnek, amit erre a barbárságra Zrínyi talált: „ottomán hód”. (Mert nagy a költészet hatalma.)

Ha úgy határozzuk meg ennek a hódoltságbeli, tehát „békebeli” közösségi létállapotnak a lényegét, hogy az minden testi, szellemi és lelki energiát arra fordít, hogy felkészüljön a váratlanra, a mindig és mindennek ellenére váratlanul érkező rosszra, a kiszámíthatóra és a kiszámíthatatlanra (s ez nem nyegle játék a szavakkal, hiszen lehet úgy élni akár századokon át is, hogy az ember állandóan résen van, s várja az elgondolhatatlant), akkor minden tett és gondolat önmagára mutat, s nem valamiféle távlatok irányába, önmagára, hogy megmaradjon – legalább – az, ami van. „Heroikus tett, ha úgy tetszik, a túlélés maga; a tisztes megmaradás az élet sikere.” És: „Darabos, intellektuálisan nehezen megközelíthető világ ez, telítve megejtő varázslattal.” Olvassuk egy interjúban, s egy másikban ezt találjuk – egy mű élményi hátterét érzékeltetendő: „a mesterségesen baromi szinten tartott romániai közállapotok…” Talán némileg blaszfémiának tűnhet ezeknek az interjútöredékeknek az idézése, hiszen eme szavakat nem Szilágyi István mondta, hanem egy Erdélyből áttelepült írótársa, s éppen az, akivel a minap egy nagyon bornírt „irodalompolitikai” eset próbálta őt szembeállítani. (A Hollóidő viszontagságai, Kortárs, 2002. 2–3. sz.) Bodor Ádám a Sinistra körzet című remekléséről vallott valaha így, s annak kapcsán arról az időről, amiben Szilágyi István gigászi regénye, az Agancsbozót is megfogant. Most, évtizeddel a kisebbségi szempontból (is) igencsak kétesnek ítélhető romániai „változások” után, Bodor Ádám Az érsek látogatásával mondta el „rendszerváltó” tapasztalatait, az azonban semmiképpen sem állítható, hogy a Hollóidő annak az évtizednek a regényes terméke, amikor megíródott. Százados tapasztalatok hárítják el ettől a könyvtől az allegória vádját.

És mégis: mániákusan mai erdélyi regény a Hollóidő. És nem valamiféle szívszorongató, mitikus „transzilvanizmus”, hanem a mindenkori Királyhágón túli „tapasztalat” értelmében. Ez a tapasztalat históriai, és ugyanakkor nagyon is mai. Vannak ennek az erdélyi ihletettségnek meggyőző jelei már a szóválasztás szintjén, például következetesen az „örvend” igealakot használja az elbeszélés, a nálunk szokásos „örvendezik” helyett, a könyökhajlatba akasztott balta is odavaló látvány stb. Ilyesféle mondatoknál azonban már felkapjuk a fejünket: „…bár verekedni tudnátok – mondja Fortuna „nevelt” fiainak –, mint a magyarok. Mert harcolni azok sem igen.” Kik is hát ezek a legények, vagyis kikké váltak, odahagyván a déli Magyarországot, eljutván egy szirtesebb erdős tartományba? „…az odafel való magyariak, el nem hinnéd, menynyire számon tartják az ideszakadt maradék viselt dolgait” – megint csak a két Magyarországra való utalás. S nem is igazán az anyaország együttérző figyelmére mutat, hanem arra a vizslató kíváncsiskodásra, hogy vajon az odaátiak nem paktálnak-e az ellenséggel. És ennek a másik oldala: az odaátiak, a bentiek rettegése attól, hogy az itteniek meggondolatlan segítsége még tovább rontaná helyzetüket. Az erdélyi magyarság sokszázados tudathasadása: egyszerre igényelni az anyaország figyelmét és támogatását, s szorongani is attól.

„Ez ugyan tiszta beszéd, ha egyenes nem is” – lehet-e pontosabban jellemezni a körmönfont, néha mórikáló, néha „fuzsitos” erdélyi észjárást? Vagy amikor az önmagát bevérző múlt vall. Az a XVI–XVII. századi erdélyi históriai, politizáló mentalitás, Balkán-széli államrezon, amely oly szívesen titkolózott, amely a kulisszák mögött szerette elintézni a közügyeket, még a főbenjáró dolgokat is. A közönség elé csak azt engedte, ami ennek vagy annak a pillanatnyilag győztes klikknek piaci látványosságként is a hasznára látszott lenni. Erdély „egy gyönyörű ország. Ahol még a fűrészporos kosárból is messze tekintenek a nagyok.” És sorolhatnánk azokat az eseti megjegyzéseket, amelyek az Erdélyt odahagyókra vonatkoznak, vagy amelyek az ottani nemzetvezető értelmiség és a rájuk bízottak konfliktusos kapcsolatára. Csak egy erdélyi, csak egy Trianon utáni erdélyi magyar mondhatja ki hitelesen azt a nemzetjellemtani adalékot, hogy „milyen könnyű elbánni velünk. Ahogy ezeknek (?!) mindig sikerül félelmet kelteni bennünk maguk iránt. Ahogy örökké sikerül rászedniük bennünket, mert mi képtelenek vagyunk okulni a ravaszságukból: mire észbe kapunk és fölismerjük némely fondorlatukat, emberöltőnyi idő eltelik; közben ő már rég túllépett azokon, újakat talált ki, mi meg csak álmélkodunk.” A törökről szól a szöveg, de megengedi, sőt javasolja, hogy ne csak rájuk gondoljunk. Ha nehéz okulni, akkor annál könnyebb hasonulni, tehetjük hozzá most már innen, kintről, elsősorban az utóbbi évtized benyomásaira utalva. „Fortuna úr mindig kétkedő lett, mihelyt az erdélyiek segítsége szóba került. Ugyanakkor a legszívesebben róluk beszélt.” Aligha véletlen, alighanem az írói ihletettség folyománya, hogy a regényben a mű legimponálóbb férfialakja, magister Fortuna lett Erdély „ügynöke”, aki minden rosszat tud a magyar földnek erről a fertályáról, s éppen ezért képtelen leplezni azt az érzést, ami több mint meghatottság, s ami még ma is elfogja a Hargita-Kovászna megyébe látogatót, legyen az anyaországi, vagy mint a regény írója, az Erdély-széli Szilágyságból Kolozsvárra szakadt magyar literátor: „Kurva kicsi ország, élni való hely, emberre szabott. Bármerre fordulsz, zöld dombok követnek arra kifele is. Odabent magas hegyek könyökölnek föléd. Sehol annyiféle-fajta zöld, mint ott június elején. És az Szentmihály hava végére mind sárgába, vörhenyesbe vált. A völgyek alján pára kereng, s abból kidugja ujját egy-egy templomtorony. Van, hogy kettő, három is, ahány religió. Falu, város, kőerősség mindenfele. Ott a vesszőpalánkot nem ismerik. Szépjárású, tiszta arcú asszonyok, borongós kedvű férfiak…”

Ha az eddig elmondottakra is figyelemmel tematizálni akarnánk a Hollóidő első könyvét, a háborúságban rejtőzködni próbáló béke regényét, szinte csak olyan tételt tudnánk megfogalmazni, amely ennek a békének a törékenységét, kétes voltát fedi fel. Hiszen az idill már az első lapokon – s éppen egy ünnepi esemény meggyalázásával – vall önmaga illuzórikusságáról. Hiszen a véletlenül összesodródott regényalakok egymásrautaltsága nem az emberi szolidaritás bizonyítéka, hanem valami régi gyalázatosság felfejlése. Hiszen az igazságkereső szenvedélynek nincs önértéke – mindig a nagyon is zavarba ejtő önazonosság keresésével jár együtt. S mint oly sok magyar regényben, a szó nem természetes része az életnek, hanem sokszor a beszéd az élet helyettesítője. A nyelv az elbeszélőé, akárkit azonosítsunk is ebben a funkcióban, a beszéd birtoklója tehát a mindenkori elbeszélő, aki azonban különböző kommunikációs lehetőségek (párbeszéd, bizonyos monologikus és leíró formák) felismerésével alkalmilag és időlegesen más alakokra is rábízza a nyelvet. A beszéd változatai, a dialógusok, sőt a kommunikációs különösségek az események elé nyomakodnak, vagy inkább azt hivatottak jelezni erős jelenlétükkel, hogy nincs tere az egyéni cselekvésnek, hogy veszélyes minden vállalkozás. Olykor valóban mintha a nyelvi mámor teremtené a faktumokat – a deák eredethistóriáját az eszement öreg pap kitörése árulja el, a könyv végén egy levél archaizmusa mondja ki és fedi le nyelvileg a legfontosabb fejleményeket. Jobb „a dolgokról” csak beszélni, emlékezni rájuk egy másik emberrel együtt, de még jobb néma szavakkal önmagunkban. Cselekedni legfeljebb ha kényszerből lehet és szokásos, ha elmeháborodottan vakmerő vagy kivételesen erős egyéniség vagy. Ma, amikor a műértelmezés oly nagy figyelmet fordít az elbeszélésen belüli műfaji változatok, műfajidézetek feltárására, Szilágyi István regényét ebből a tekintetből is különös figyelem illeti meg. Van itt zsoltár, bibliás prédikáció, utalás jeremiádra és eposzra, van levél, Zrínyi Vitéz hadnagyára emlékeztető moralizáló irat, és van „tábori kis trakta”. S különös súlylyal a XVI–XVII. század egyik vezető vallásos műfaja, a hitvita, a vitázó dialógus, amely azért vág össze az elbeszélő felfogásával, mert ez is tudatosan véleményt nyilvánító beszédmód, egyszerre definitív, értelmező és ítélkező, ugyanakkor mindig kétfajta modus vivendi megnyilvánulása, kétfajta – szembenálló – ajánlássorozat, amely vonatkozik az egyéni életre, a közösségi viselkedésre, az észjárásra, a morálra. S utal a kor vonzalmára a színpadiasság iránt: tett és ágálás, ágálás tett helyett, ám nem válik külön színpad és nézőtér, mindenki játszó személy, akinek élete (üdvössége) a tét. Oly nyugalmi idő, oly békekor Magyarországon, amikor „holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét”. Ami mögött ott az az esemény, amit ama helynévvel jelölünk. Bizonyára az elbeszélő tudatos komponáló szándékára vall, hogy az első részt befejező nagy vita tárgya és tétje Mohács. Az a máig lezár(hat)atlan vita, hogy ott valóban egy ország veszett-e el, vagy „egy meggondolatlanul fölvonultatott had pusztult oda”. Hogy Mohács-e minden pusztulás oka, vagy azok az urak, „akik versenyt zabáltak a barbárral”. Ahogy egykor Dózsa húsából büntetésként, most az ország teteméből az akkori győzők, bornírt kannibalizmussal. S talán majd csak Trianon napján törlik meg riadtan a szájukat – de ezt már nem a regényben olvassuk. Az első rész elbeszélője, vagy az elbeszélő „agent spirituel”-je – hogy Hamvas Béla Karneváljának egyik főszerepére emlékezzünk –, ama nagy tett végrehajtására indulva, amely majd lezárja a cselekményt, nem elszánt bajnokként búcsúzik, hanem úgy, mint aki halni megy. A tett egyenlő volna – a sikeres is – a halállal? S megint csak nem az egyén hite és dolga ez csupán. „…egy időre kipusztulok – mondja. – Mint a magyarok.” Mondja ő, akiről nincs okunk feltételezni, hogy nem magyar, hogy nem élő magyar. „De hiszen még itt vagyunk.” Mondja a naiv válasz. „Csak úgy hisszük, Rozál. Vagyis hát még itt vagyunk, de már nem igazán.” Aztán, amikor útra kel, bent folytatódik a lélekben a beszéd: „Akkor hát nem vagyunk. Kipusztulunk, mint a magyarok. És ha nem is egészen, de már próbálgatjuk, milyen az, mikor majd nem vagyunk. Addig próbálgatjuk, míg végre sikerül.” Benső beszéd ez, valahol az Erdéllyel érintkező Magyarországon, a XVI. század vége felé. S megint nem csak a regényalak beszéli ki azt, hogy ő lenne az utolsó magyar, akié a végső el- és beszámolás kötelezettsége. Erről írt verset – be nem fejezve – Arany János, ezt mondatja ki Krúdy Pistoli Falstaffal a nyíri ködben a Napraforgóban: ha mi – régi magyarok – meghalunk, „nem lesz már soká Magyarország”. S persze Ady: „…szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar.”

A Hollóidő két része nem a hagyományos – XIX. századi optimista, szabadelvű – világkép alapján modellálja a történelmi időt, mint Tolsztoj legnagyobb művében vagy a mi Jókaink
A jövő század regényében: „háború és béke”. Az sem növelné az olvasó belefelejtkezésre hajlamos derűlátását, ha itt így tagolódna a kimért idő: „béke és háború”. Ez a könyv, miként Krasznahorkai László ezredfordulós regénye írja és vallja, a „háború és háború” regénye. Nem nehéz a korhoz illő hasonlatot találnunk, egy-két szállal tovább vastagítva a Hollóidő és a XVI–XVII. század fordulója közötti kapcsolatot. Az egyik az, hogy ez az idő az európai regénynek a születési ideje. Cervantes hősének tébolyodottságára igen egyszerű a magyarázat – a Regényelméleti fragmentumot író – Hamvas Béla szerint: ő az egyetlen, aki felismeri a létezés realitásait, és ezekhez illően viselkedik. A másik – a Karnevált író – Hamvas felismerése: a modern karneváli regény ősképe nem valami klasszikus epopeia, hanem Brueghel festészete, s itt mindkét németalföldi realista látnokra gondolnunk kell, az idősebbre, az ún. „Paraszt” és az ifjabbra, az ún. „Pokoli” Brueghelre. A Hollóidő hosszú első könyve a maga pepecselően ábrázolt s épp ezért oly baljós magánemberi viszonyaival, s a még baljósabb környezeti utalásaival, a maga démonikus meséivel, sötétlő adomatörmelékeivel és apokaliptikus álmaival arra szolgál, hogy ne érjenek egészen váratlanul a második könyv eseményei. Mégis frappírozó, ahogy ez a végszakasz indul. Elsősorban azért, mert minden látható és vélhető ok nélkül radikálisan megváltozik a történet elbeszélője.

Az első rész fátyolos, de bensőséges, grammatikailag szélső formákat egyeztető, mégis vonzó alanyiságát egy krónikás modorú, többes szám első személyű beszámoló váltja fel. S ahogy haladunk a Don Quijote-i kalamitásokban sem szűkölködő úton a mindjobban halmozódó borzalmak között, mind világosabb az, hogy a háborúnak ez a pőre s teljes habitusunkat provokáló valósága helyreállítja az „igazi” rendet az emberi viszonyokban, felfüggeszti azt az – esendő, szánalmas s mindig pillanattól pillanatig érvényes – harmóniát, amelyben a Hollóidő első része hinni próbál. Radikális szerepváltozás történik a regény szereplőinek meghatározó csoportjaiban. A könyv első részében a szereplőknek két halmaza különíthető el – persze csak olvasói számbavételük során, a műben szorosan együtt élnek, sorsközösségben, egymás hasznára, kárára –, az egyik csoportozat a három a főszereplőé, a másik a néhány egyéni arcélt meg-megvillantó szociális közegé, amely azt a féltudatos emberi televényt alkotja, amely bizonyos távolságból és bizonyos elfogultságokra támaszkodva a magyar nemzetnek tekinthető. A regény második részében a főszereplők helyét a közeg maga, pontosabban a közeg egy reprezentáns csoportja foglalja el. Az első rész központi alakja (akinek sorsa a cselekmény tétje), Terebi tiszteletes eltűnik, Fortuna Illés egyre kiismerhetetlenebb, mozgása egyre rejtélyesebb, viszont szándékai mind egyértelműbbek, a deák pedig… A második részben a deák eltűnik mint cselekményrendező és szövegszervező, egy idő után eltűnik testi valójában is, hogy így váljék végre és visszavonhatatlanul a mű spirituális középpontjává. Alapjaiban változik meg a környezet és a cselekményforma – ez utóbbira nézve: egyetlen mellékszál vastagodik meg, az epizódok mind egy térbeli és időirányba (a közvetlen jövő felé) mutatnak, a helyben járást a sietős haladás váltja fel, a kis célokat valami – magáról sokáig megnyilatkozni nem óhajtó – távlatosság. Azok tűnnek el, akiknek „érdekében” dúl a háború. A magánéletet élők közössége helyett azoknak az alakoknak a köre lép előre, akiket a közös és háríthatatlan kötelezettségek individualizálnak valamelyest. A történet belefut a történelembe.

S a deák? A cselekmény haladtával a társaiban is tudatosul az, amit az olvasó már észrevehetett, hogy a deáknak, az apródnak, Tentásnak nincs neve. Csak személyisége van az első részben. Amikor a regény végére jutunk, s előbukkan egy alak, akit hajdani sorstársai a valamikori deákkal azonosítanak, már van név, csak nem tudni, ki van a név mögött. Ez az alak éppúgy hallgat, ahogy hallgatott róla a hiánya is a háborús kötet nagyobbik részében. Egy démonikus kitörés után. S nem csak hallgat. Ahogy elindul a történelem felé a ki- és megjelöltek kis csoportjával, elnémul elbeszélőként is, magára hagyja a történetet. Azaz őt is besorolja a történelem oda, ahova való, a mese egyik – különös – tárgya lesz, szerepet kap, a személyisége, észlelő és a világgal perlekedő tudatának felszámolódása árán. Előttünk áll, de már nem tudjuk, hogy kit látunk. Maga marad a rejtély, az önmagába zárt, de felfejtést immár nem igénylő titok, maga a föloldást nem kérő melankólia. A megtestesült életveszteség. A történelmi idő szimbóluma: égi és alvilági titkok birtokosa, akit tudása kiiktat az emberi világból. Aki csak van, de nem létezik. Aki eddig terméke és megfogalmazója, most jelképe lesz a történelem tébolyodottságának.

S akik megmaradnak? Sarkosan fogalmazva, a nép egy része marad meg. (A magyarok eltűnnek?) A reveki „polgárok” közül azok viszik tovább a történetet, akiket magához szólított a történelem, néhányan az új generációból, akiknek alig vannak már megkötő érzelmeik, s ha vannak is, az új helyzet majd gondoskodik arról, hogy ne legyen érkezésük a nosztalgiára. Ők sem személyiségként maradnak meg, hanem egy kisközösség tagjai gyanánt, akik már nem emlékeznek, akinek nincs otthonuk, akiknek a hátralévő – ki tudja, mekkorára szabott – idejükben egyetlen feladatra kell összpontosítaniuk: az engedelmességre. Bármily szájból hangozzék is, a történelemtől jön a parancs, s csak reménykedhetnek titkon, hogy valamiképpen „magyari” meglétü(n)k érdekében. A valahai „deákot” felváltó – nála sokkal naivabb – elbeszélő egy kisközösség nevében, ha nem is mandátumát bírva beszél, nem személyiségként vesz részt és tudósít: léte a kollektivitás és a közösségi tudat lenyomata. Ha ez is tünete az egész művet meghatározó identitásválságnak, itt már nincs helye, mint az első könyvben, az önazonosságra való törekvésnek.

Ezeket a fiúkat egy rejtélyes erő irányítja és készteti az útra kelésre, amely hatástalan volna bizonnyal, ha nem találkozna belső késztetéssel. Szétbogozhatatlanok itt a motiválótényezők: a jelek, a deák csalimeséi, Fortuna megfellebbezhetetlen üzenetei, az „új város” alapításának mitikus álma, a bevallatlan kalandvágy, az otthoni nyomor mivel sem kecsegtető egyhangúsága, szüleik érthetetlen engedékenysége, akik talán azért hagyják egyetlen szó nélkül „szabadjára” őket, hogy egyszer majd elmenjenek egy másfajta hely és jövő felé, mint amit az itthoni nyomor és meg-meggyalázott béke szabna ki nekik. A megmunkálandó földjén mocorgó és az otthonában kucorgó életformával szemben ösztöneik a szabadságról beszélnek. Még maguk sem tudják, mi végre, amikor már minden igyekezetüket a lovas élet függetlensége vonzza magához, pedig tudni való, hogy „aki lovat nevel és föl is ül reá, az helyben nem marad”. S ott a csodás Világkrónika, amit a deák csempész a kezük közé gondviselője tékájából, amely könyv ezen túl is mennyi szerepet játszik ebben a regényben! Ez hoz fordulatot a cselekményben, ez segít beemelni a regénybe a manierista kor vonzódásának motívumát a Kelet egzotikus titkai iránt. Ám ez a könyv az, ami – jelképesen – elválasztja az otthoni létet a kalandtól, ez nyitja meg a reveki határt. Ez az az ősnyomtatvány, amelynek tudós szerzője, a medikus és historikus Hartmann Schedel éppen a Dózsa-féle népzendülés évében hal meg, művét bevégezvén, Nürnbergben (abban a városban, amelynek egyik keskeny várfal melletti házában húzódott meg a kor nyugtalanságának talán legnagyobb művészi megjelenítője s egyben az emberi arányok titkainak tudósa, a dél-magyarországi gyökérzetű germán, Albrecht Dürer), ez az a könyv, amelyben ezernyolcszázkilenc ábrázolat mutatja be a világ tájait és a világ idejét a teremtéstől a végítéletig. Ennek hiszik el, hogy megtudták: „milyen a más”. Ám hamarosan meg kell tapasztalniuk Fortuna igazát is: „Mától ti ezen a világon nem hiányoztok senkinek.”

Név és személyiség azonosíthatóságának dilemmája ezeknek a kamasz legényeknek a körében is megnyilvánul. Másfél tucatnyian vannak, s külön-külön csak az tudható meg róluk, hogy van nevük, és hogy apjuknak mi a foglalkozása. Semmi több, semmi egyénítés. (Noha a nevek bámulatos érzékenységgel idézik a kort és közeget: Büttösi, Hompos, Darva, Tulyok, Köbecs, Gurzó, Terjék, Garád, Ürege, Kevey – N. B.: Szegedi Kis István Ráckevén fejezte be szolgálatát… –, Fosztó, Tegzes, Darholc stb.) Közösen húzódnak ki – hajlamaiknak engedve – a senkiföldjére, a falu és a nagyvilág elválasztó (és összekötő) mezsgyéjére, együtt járják be az önnevelés-beavatás stációit, együtt hallgatják a közéjük húzódó, de velük soha igazi közösségre nem jutó deák zavarba ejtő mesemondásait, bámulják vajákos tetteit, együtt mozdulnak tehát ki a falusi-családi közegből a természetbe, hogy felkészüljenek egy másféle emberi közegbe való besorolódásra. Ha személyek is, aligha tekinthetők személyiségeknek, át nem láthatóak, csak testi-indulati jelenlétük részese a történetnek: csak együtt azonosak önmagukkal.
S mégis akad közöttük egy elbeszélő. Akad, de nem tudni, milyen okból és milyen célzattal és hogyan rögzíti a velük történteket. De hát ki is volna ő? A manierista kor nagyon vonzódott a talányokhoz, szívesen gyártott és fejtett is rejtvényeket. Mintha ez a hajdani korhajlam vezette volna az írót: maga is leckét ad az olvasónak. Szisztematikus jegyzetelőmunka kell ahhoz, hogy a majd húsz tőzsér-, gubatakács-, cserzővarga-, szőlősgazda-, sütőmester-, mészáros-, hajcsárgazda-, faragómolnár- stb. „-fi” között megtaláljuk a történetmondót. S mire jutunk vele? Nem sokra, ő is éppoly egyénítetlen, mint a többi. A háború könyvének előadása mögött nem egy észlelő, kommentáló, tehát alkotó személyiség áll, hanem egy közeg. Egy naiv kollektív tudat. Amely arra kapott megbízatást – ki tudhatná, honnan? –, hogy csak a megtörtént dolgok közlésére szorítkozzék. Csak tanú legyen, akinek egyetlen feladata az általa megismert tények pontos rögzítése. Talán mert van idő és helyzet – háború és háború –, amikor olyan abszurditásokban éli ki magát a világ, hogy elfelejtődik a mértéket nyújtó múlt, s elképzelhetetlen a hittel vemhes jövő, amikor nincs más, mint a pillanatok poklában élő jelen, amikor már legfeljebb a puszta túlélés naplózhatja a megtörténteket. Újra fellapozva Zrínyit: „Kegyetlen szablyával mellyét ketté vágá, / Az eleven szűve benne mozog vala…” Csak azt már a csáktornyai nagyúr sem mondta meg, hogy meddig ver az emberi szív az emberi kadáverben a gyülekező hollók szigorú tekintete előtt.

Akkor képződik meg az idő és a tér egy regényben, akkor válnak valódivá a történetek és az alakok, ha az élmény és a világkép megtalálja a maga nyelvét, szókincsét, grammatikai formuláit, ha az író vagy létrehozza, vagy hagyja, hogy megteremtődjenek műve retorikai és stilisztikai vezérelvei. Amilyen közhely ez az állítás, éppoly fontos leírni akkor, ha bizonyos (hangadó) irodalmi divatok a kelleténél és a természetesnél erőszakosabb vélekedéseket hangoztatnak az irodalom nyelvi meghatározottságáról. Ugyanakkor a nyelvi elemzés munkáját magának megtakarítani igyekvő kritika szívesen él az olyasféle formulákkal, hogy „nyelvészekre váró feladat…” vagy „csak a lexikográfia vagy a történeti szemantika foglalhat érdemben állást…”. Talán különösebb érvelés nélkül, az eddig elmondottak, valamint az író korábbi könyvei, elsősorban a Kő hull apadó kútba alapján is elhihető, hogy a Hollóidő regénybeszéde kivételes írói remeklés, hogy a végsőkig letisztult és ugyanakkor minden bonyolult formával élni tudó elbeszélői szemlélet létrehozta azt a nyelvet, amely nemcsak hatásosan egyesíti a történelem és a jelen igényeit, hanem minden olyan pozíciónak megfelel, ahonnan az elbeszélés szemléli a mű terét, idejét, alakjait és meséjét. Ha közelről, ha távolról figyeli tárgyát az elbeszélő, ha a perspektíva tágul, ha a szem szűkít, ha az események fölé emelkedik, vagy ha a föld színéhez szorul a mesélő szava, az olvasói élmény ajzottsága soha nem lankad. Ne sajnáljunk elolvasni egy fél bekezdésnyit, ahol is elbeszélőnk fentről, a harangtoronyból nyitja rá szemünket a látványra: „Az apród kanyarította magára a subát, futott templomot nyitni, kettesével lépte a toronyban a létrafokokat; arca előtt a kötélen dermedt bogok le-föl hintázó öklei, végre kondulni indult a harang, alant jövögettek a hívek: a dértől csillogó kövön sötét ködmönös igyekvő rögök; a magasban darabos pernyefelleg rebbent: néma varjúörvénylés a város fölött – a harangszó torkukba rekesztette a károgást.” Egy pár lappal és fél évszakkal ezután folytatódik a harangláb és a rög-göröngy metaforika: „Talán sohasem kívánkozott úgy a határba, mint ezen a télutón, kora tavaszon. Egyik délután hátrament a csűrkapunk, de csak a gyümölcsös külső végéig jutott: rokkant havak, véghetetlen vizek; csizmarontó márciusi télfakadék. Igaz, ahol a lucsok alól egy-egy tenyérnyi mező előtutajlott, ahol levegőhöz jutott a föld, ott már zöld sziget virult. A harangláb tetejéről szigetnek látszott Revek is. A házak, fagy eresztvén: megomlott göröngyök, körülcsillogja őket a messzeség.” Hol habzik a szó, hol szentenciózusan zár a mondat, az egyik egy emlékezetes látványt, a másik egy emlékezetre érdemes igazságot tárva elénk.

Archaizálás, tájnyelviség, egyéni metaforás lelemények – nincs oldala a könyvnek, amely a mindennapi beszéd szürkeségében állna, az elbeszélő mindenütt elemeli a nyelvet – vagy a drasztikum, vagy az áhítat, vagy a pontosság jegyében – a köznyelvi állag fölé. Sok helyen még azt is érzékeltetni tudja a fogalmazás, hogy ott születik a szó a jelenetek izzásában, a jellem robbanásaiban, a látvány felfoghatatlan izgatottságában. Valóban itt most helye volna a hivatkozásnak a nyelvtörténészi szakavatottságra. Hiszen a mai olvasó – szótári segédletek nélkül – aligha tudja eldönteni, hogy a „deberke túró” kifejezés honnan is jön. Ha a „kontyolás” talán nem lepi is meg az esküvőre készülésről hallván, ha a megszólításban a „te” után többes szám következik („te bolondok”, „te sátánfajzatok”), ha a „nagyidőjöttén”-t vagy a „szülötte föld”-et, a „leppentő szárnyacská”-t, az „erőst” formát helyénvaló tájnyelvi-archaikus alaknak tudhatja az olvasó, a „sarvalni a káposztát”, a „csörölteti a csemetékkel a verset” bizony már zavarba ejtő. A „bánatra hagyult nézés” vagy a „majorságribillió” pedig alighanem Kolozsvárt egy íróasztal mellett születetett kifejezés a XX. század utolsó évtizedében. És hát a szólások, szóláshasonlatok, közmondásfélék: „Némelyek, mint az úri rüh, csak a hatalmasok bőre alatt érzik jól magukat”, „rövid, mint a fecskebaszás”, „nyála cseppent, tetve táncolt”… Különösen a testi és lelki szerelem rajzánál szárnyal a toll és a szó: „dús ajka piros csigatalp”, „ágyékán ott szikkadt a friss hó illatú szerelemnyirok”.

Van a Hollóidőnek egy rétege, amely a „háború és háború” alvilági mitológiája jegyében forrja ki a maga stilisztikumát. Nyelvi kérdés ez egyfelől, motívumok rendje másfelől nézve.
A regény haladványos cselekmény(ek)ben, sőt egy irányba mutató, célratörő cselekményekben gazdag történet, mégis az író szükségét érezte annak – vagy más szóval: a művészi ihletre hagyatkozva nem állt ellen annak –, hogy a démonizált lét képei folyamatosan be-betörjenek a cselekménybe. Hol a jövőt jósoló álomként, hol a felkorbácsolt lélek és elme látomásaként, hol megtapasztalható borzalomként. A „béke” könyvében éppúgy, mint majd a „háborúéban”. Különösen a fejezetek végén gyakori ez a „lirizálónak” mondható jelenség, mintha nem engedné az elbeszélő, hogy a cselekmény nyugodt modorban forduljon át egy újabb szakaszba. A legelső fejezet – az öreg tiszteletes elhurcolása – egy drámai képpel zárul, függetlenül az eseményektől, mégis annak a lényegét vizionálva. „Sűrű korbácscsattogás, avagy a harangláb gerendarengetegében galambszárny-verdesés…? Az utóbbi. Ott tépték, vágták, öldösték egymást fölötte, amikor kinyitotta a szemét. Fészket kotortak le csápoló szárnyukkal a gerendák hónaljából, tojások loccsantak mellette a deszkán. Miféle fészkek, miféle tojások? Szent Mihály havában rég tartóra járnak a galambfiak. Lecsaptak s fölitták a tojásokból szétfolyt zavaros löttyedéket; amit benn találtak, csuriságot, falták azt is kergülten, irtóztatón…” Valóság-e vagy lázálom – ki dönthetné el. De aki olvasta valaha Bornemisza Péter könyvét az Ördögi kísirtetekről (1569), az tudja, hogy nemcsak a választ fölösleges keresgélni, hanem bizonyos esetekben már kérdezni sem érdemes. Van egy kép, amely egy híres angol Macbeth-filmet idéz meg: „A várfal tetején megjelenik három-négy katona, félmeztelen rúgkapáló nyomorultat vonszolnak a kapu fölött pártásan megemelkedő kőív peremére. Látja, sarló nagyságú vaskampót próbálnak a kezük közt vergődő szerencsétlen hátába beakasztani, aztán, hogy ez sehogy sem sikerül, a hóhérszerszámot, mely karikás végétől kötélhez van kötve, elölről vágják be neki a hasa fölött, majd letaszítják, ott ráng, himbál a várkapu hűvös torka előtt, rekedt visítását visszhangozza a boltozat, testéből kizuttyan valami fekete-sárga moslék, amely alácsorog lábujjain.”

Török a magyarral bánik így, de tudjuk, hogy a Balkán-széli Erdélyben a fejedelmi (vagy egyéb) hatalom hasonló stílusban bánt el a nyughatatlanokkal (többnyire a székelyekkel). János Zsigmond – egy hírhedett anekdota szerint – 1562-ben a vesztes zendülők főembereit fejvesztésre, az alrendűeket csonkításra ítélte. Míg a bakó munkálkodik, az a hír terjed el, hogy csak addig gyűjtik a füleket és az orrokat, amíg ki nem telik egy véka, utána mindenkit lefejeznek. Erre szinte megrohanták az atyafiak a hóhért, egymáson tipródva, hogy még időben sorra kerüljenek: „Mess nekem es! Mess nekem es!” (Játszódik mindez Segesvárott, ama városban, amely ma is oly büszke szülöttére, Vlad Draculra, aki a „székely támad – székely bánja” eset előtt alig száz évvel élt. Már az erős török harcok idején.)

Talán mondani sem kell, hogy a második rész fordulópontján és a könyv legvégén minden addiginál diabolikusabb jelenetek mondják el, hol is járunk, hogy mit ér az ember (mit ér a magyar) a hadak országútján vagy egy elcsöndesült csatamezőn, valahol Magyarországon. A kegyetlenség brutális, és mégis valahogy természetes, mindig egyedi, és mégis mindig rituális. (Talán az író is látta valamikor Kuroszava Lear- és Macbeth-feldolgozását.)

Ez a motivikus háló rendkívül gazdagon, rendkívül mintásra szövött. Az ismétlések bizonyos körkörösség benyomásával ellenpontozzák a cselekmény menetét, az egy cél felé tartó kitérőket is mintha sürgetnék, hogy kapcsolódjanak be a történet fősodrába, amin egyrészt a cselekményt érthetjük, ám ugyanakkor azt az apokaliptikus közérzetet is, amely minden lappal közelebb nyomul a végkifejlet felé. A téboly, a madarak, az érzéki-közönyös szexualitás jelenetei, az évszakok sugallatos egymásutánja, a nyílt terek és szobabelsők ritmusa, a beavatások, a titkok, a némaság, a lovak, a fürdés stb., stb. szövik át meg át a regényt. Érdemes azonban kiemelni néhány olyan belső rímet, amelyek a mű ontológiájának kifejlésében minden bizonnyal meghatározóak.

Az egyik ezek közül a kisgyermek, a névtelen, az árva, az útszélre vetett esendőség. Talán mondani sem kellene, hogy Fortuna mester, ez a „rideg legény” az, akihez kapcsolódnak a történetben ezek a kisgyerekek. Nem az azonosításuk fontos, hanem az, hogy vannak, s talán egyikük-másikuk túléli azt az időt, amiben a fegyveres férfiemberek sem maradnak meg. A gyermek mindig az élet veszélyeztetettségének az emblémája, s a bizalomé, amely nem tud nem gondolni a jövőre. S ugyanakkor mélyen egybevág a reformáció korának megújuló biblikus teológiájával. Isten népének a jogrendjét ugyanis Istennek az emberrel való bánásmódja határozza meg. Isten minden árvának atyja, tehát a hívő embernek kötelessége gyámolítani a leginkább rászorulót. A gyermek a termékenység jele, a túlélésé, olyan isteni ajándék, amit kötelességünk megbecsülni. S mik vagyunk mi is valamennyien, ha nem Isten gyermekei? A regény legszebb jelenetei közé tartozik az a kép, ahogy Fortuna, rejtélyes útjait járva, két kosarat ügyel a nyereg mellett, hogy néha megálljon, kibontsa némán a törődött apróságokat, megmossa, újfent életre táplálja őket.

Nem ez a kép jellemzi a regényt, ez csak ellenpontja a többinek, de talán ez (meg néhány hasonló gyöngédséget, szeretetet sugárzó pillanat) teszi elviselhetővé ama többit. A csataképeket és a csatázó béke borzalmait. Ezek a csaták nem a Jókai-féle csataképek, nem a romantikus festészet nagy, dicsőséges ábrázolatai, fényes seregek egymásnak feszülése, csillogás és mámor, ahol a felhők között „angyali légiók” tartják a dicsőség vagy a mártírium koszorúját, ahol még a kép előterében a haldoklók is ügyelnek az elegáns testtartásra. Ezek a harcok mocskosak, alattomosak, itt a halál nem az erkölcs jutalma, itt nincs hírnév. A regény legfontosabb alakja úgy pusztul el, hogy még őt sem tudja megajándékozni az író egy heroikus végső pillanattal. A háborúnak van egy olyan mozzanata, amely a békében sem ismeretlen, s minden elnyomatásos korszak magára ismer tőle. Kemény Zsigmond regényeinek is egyik fő motívuma. Ez a kémkedés, a spionkodás, a leskelődés, a lappangó fürkészés és mellette a csalás, a csapdaállítás, kurucos szóhasználattal: a csíny. A kémkedés éppúgy a megmaradás ára a harcok idején, mint békében a tartózkodás minden radikális mozdulattól. Mózes negyedik könyve igen markánsan számol be arról, hogy jeles zsidó férfiak mint vizslatják át Kánaán földjét, mielőtt otthont foglalni harcba indulnának. A Hollóidő kiválasztott ifjainak is ez lesz a dolguk, s nem is az ellenség, hanem a szövetséges csapatok felderítése. Groteszk üzenet ez is. Különösen akkor, ha a kémkedéshez amaz újszövetségi példát is felidézzük, amit Pál apostol ír meg a galáciabeli híveknek. Azokra a sorokra gondoljunk, amelyek a „belopózkodott hamis atyafiakat” emlegetik, akik „alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, mellyel bírunk a Jézus Krisztusban, hogy minket szolgákká tegyenek”.

S végezetül essék még szó két motívumról, a két legfontosabbról. Az egyik egy emberfajta, a másik egy bizonyos természeti tárgy, amely nem sokkal felbukkanása előtt emberi tartozék volt. Az első összegezi mindazt, ami itt és akkor a történelem pokoli lényege, a másik – ehhez is kapcsolódva – azt rögzíti, hogy mítosz és valóság hogyan válhatik el – itt és akkor – a humánum minimumától. Nézzük azt a harcokban forgódó, de békében is nyughatatlan embercsoportot, amit mindközönségesen hajdúknak nevezünk. Tömegük látványa a Hollóidőben: „mocskos felleg”. Ők, akiket a hagyományos „kurucos” magyar nemzetszemlélet a népi szabadságküzdelmek letéteményeseinek hirdet. Dózsa örököseinek. Bocskai angyalainak. A későbbi Hajdúság minden nagyúri önkénnyel szemben protestáló megtelepültjeinek. A régi magyar harcmodor továbbörökítőinek. A „bujdosó magyar” betyáros megtestesítőinek. Szamurájok a Kárpát-medencében, főleg annak lágy alfelében. A magyar közszabadság romantikus emblémájának. A regény ezzel szemben úgy láttatja őket, mint Zrínyi „angyali légiójának” ellentétét, mint „démoni légiót”.

Kik voltak, mit akartak? Ma még, bármily sok szó esett is róluk, a „hajdúkérdés” jórészt kikutatatlan. Fölbukkannak Dózsa körül és után. Oly igen erővel, hogy egyrészt zsoldosként alkalmazzák őket, másrészt mint „a haza fekélyeit” drasztikus törvények sorával próbálják megregulázni, vagy inkább kiirtani őket. (Amely kóborlónál fegyvert találnak, azt a bevett technológiai rend szerint első alkalommal kiherélik, másodjára kivégzik.) Nagyon sokan, talán több tízezren lehettek – magányos legények – a XVI. században, otthontalan férfiak, akiket semmi nem köt, se család, se Isten, se tulajdon, semmiféle félelem. Akik mindent kibírnak. Egy korabeli feljegyzés szerint: „Ez a kemény emberfajta ragadozáshoz és tolvajkodáshoz szokott, s mivel hóban és zivatarban folytonosan a szabad ég alatt szoktak a nyájak után járni, a legjobb katonáknak tekintik őket.” Kik voltak, honnan jöttek? Jobbágyok, akiknek – mint Illésházy István írja – „hazájok elpusztíttatott vala az hadak miatt”? Harcban edzett hódoltsági kisurak, akiknek mindene elveszett? A „hajtó”-ból jön nevük, netán a „hajadon legény”-ből? A török vagy szláv „rabló”-ból („hajdud”, „hajduk”)? Nem tudni biztosan. Vannak, lappanganak, fel-felbukkannak. (A Duna két partján igen szerettek leskelődni, tudjuk, hogy a tolnai rév környékén is, ahol – talán – a Hollóidő regényidejének kezdete zajlik.) Mint a „mocskos felleg”, beterítenek békét és háborút. Hol idegen zsoldban. Básta alatt például. (A jó császár mondja: „ebet ebbel maratok”.) Mihály vajda alatt végigdúlják Erdélyt: Mihail Viteazul – a román egységes nemzetállam alapító hérosza – „nekik adta szabad nyereségül az országot, de főképpen a nemességet és minden örökségeit”. Egyik vezérük, Baba No(v)ák kegyetlenkedését még árulással is próbáltra tetézni, amiért lakol. (Szobra ott áll ama városban, ahol a Hollóidő íródott. Mert bár a költészetnek nagy a hatalma, azért a história is mindenre képes.) És persze beállnak Bocskaihoz, Bethlenhez. A magyar történelmi „festészetben” úgy ábrázolódik az a jelenet, amikor a hajdúk kiváltságlevelüket Bocskaitól átveszik, mint később Rózsa Sándor Kossuth zászlaja alatt, Jókai Mór tudósításában. A Hollóidőben a „mi” oldalunkon állnak. Valójában sehol. Egy krónikás írja ekkortájt: „csak a hajdúknak adjunk zsoldot, mind atyjokat, mind anyjokat levágathatjuk velük”. Bocskai egyik levelében: „nem szintén vihettyük ott őket, ahol mü akarnók, hanem az a magok teczczésén is járnak sok dologban…” És a regényben nem is morális vagy katonapolitikai megítélés tárgyai ők. Látványelemek. A tekintet nélküli kegyetlenség alvilági zsoldosai, akiknek mocskos szájából jövő kevés szavát valami csikorgóan közönyös humor teszi alig elviselhetővé. Amikor 1601-ben feldúlják Marosvásárhelyet, a szenvedő polgárok Isten büntetésével fenyegetik őket. Erre a válasz: „Istentől pedig mi semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk.” Az alvilág emberei, akik éjjel lappanganak, halálos némasággal, aztán mint a nádi csikasz rohannak ellenfelükre, üvöltésüktől, rikácsolásuktól az edzett katonalovak is megbokrosodnak.

A Balkán üzen velük Európának – ne felejtsük ugyanis azt, hogy a regényben azért fog fegyvert a darabokra szaggattatott magyarság a török ellen, mert egy nagy európai összefogás részesének hiszi magát. A Balkán, ahol a közönyös, szinte kedélyes kegyetlenséget – napjainkig – semmiféle (isteni, hatósági, közjogi, illedelmi) szabályozás nem fegyelmezi. Nem a regényből való az alábbi – befejező – két példa, de onnan is lehetne bőséggel idézni hasonlókat. Az egyik a mindent tűrő keménységé: „Ilyen dolog történik: egy nagy vastag hajdúnak a tomporába belőtt tarack golyóbis, ezen ostromon, noha messze volt tábora az hajdúk kapitányának a vártól, de szépen kiballagott vele, a mezei gaz között menvén, reményli vala, hogy csak valami csipkebokor roncsolta hátul, mert sátorához jutván azt mondja vala társainak, jöjjetek, az töviset vegyétek ki tomporomból, de bizony egy nagy tarack golyóbis vala az.” A másik példa az önmagáért való, indulattalan és úgy játszódó kegyetlenségé. Az erdélyi havasokra, erdőkbe menekülteket „sokakat tűzzel égettetnek meg, sokaknak fejét megtekerik, hogy a szemek a fejekből kiomlott, sokakat tüzes vassal égettetnek, szijjat metszettenek játékból sokaknak az hátokból – azt ők nevezték szártekerő szijjnak (ti. ami a bocskor megkötésére való), sokat hajoknál fogva felakasztottak, szalma tüzet raktanak reájok – ezt ők nevették, kacagták… az asszonyembereknek csecseiket meghasították, kezeket belé vonták, az szegre felfüggesztették, gyermekeket, fiokat előttök megégették”. Fortuna okkal ösztönzi sietősre a lovát a kisded csomagokkal, akik mint kenyerek rázkódnak a nyereg mellett.

A regény legfontosabb motívuma, amely a deák eszelős rémlátomásaiban éppúgy kitüntetett szerepű, mint a valóságban, amelynek hekatombájával zárul a könyv, a hajdúk kereskedelmi ügyleteinek vezető cikke, az emberi koponya. Tárgy és humán tartozék. Egy amerikai szimbólumszótár szerint (J. E. Cirlot) „a legtágabb értelemben véve az emberi halandóság emblémája”, „az élet és a gondolkodás tartálya”, amely éppen ezért válhatott annyi „babona és rítus, valamint – hát bizony – a kannibalizmus” eszmei forrásává. A koponya az égbolt emberi megfelelője, a szellem lakóhelye. A golgotai kereszt egy koponya fölé, a bűnbeesett első ember, Ádám „csontkorsója” fölé magasodik. Talán még az sem véletlen, hogy éppen a XVI. század végétől szaporodnak el azok a képek, amelyeken a szentek egy koponya társaságában imádkoznak. S nemsokára megszületik Hamlet is, hogy Yorick koponyájával folytasson egyoldalú, de annál mélyebb társalgást. A koponya – manierista kor – a Melankólia emblémája is. Szilágyi István nagy erdélyi elődjénél, Kemény Zsigmondnál is kultikus darab az izgága és hamis Senno vagy a szegény Elemér koponyája. Mindennek nyoma sincs a Hollóidőben. Itt úgy mitikus ez az emberi tárgy, hogy az emberre mint puszta natúrára hivatkozik. A természet öntudatlan darabjára. Csereforgalmi érték, csak a darabszám minősíti, az senkit nem foglalkoztat, se a termelőt (eladót), se a vevőt (fogyasztót…), hogy a nyaki bőr és inak mennyire szaladtak föl a vágás helyétől az áll felé, hogy frissek-e a nyúzatlan fejek, vagy immár a „nyüvek talpain” közlekednek. Emlékezzünk a könyv utolsó képére, a guruló koponyákra s a „holtakkal terített végességre”. Ahol a holtak lemetszett koponyájukat nem hiányolva várják a hollók szárnysuhogását.

Ezzel zárul a könyv. Egyszerre nyit és zár ez a lap. S azt se feledjük, hogy nemcsak egy csata, hanem egy magyar anekdota után is vagyunk. Egy magyar csíny után: azért kellett elveszítenünk egy fogadást – kötésig vérben állva a mezőben – az osztrák ellen, hogy majd később – talán – hasznunk legyen belőle. A tét és a néma csattanó: a koponyák piramisa. A látvány. Magyar tájkép, magyar ecsettel. Hőseink eltűntek, meghaltak, elfelejtődtek, minden személytelenné válik. A történelmet – ha emberi matéria – nem lehet újraírni, csak felidézni. Amikor már csak puszta idő és kiismerhetetlen erők játéktere. És alkalom arra, hogy egy-egy nagy író elhitesse velünk ideig-óráig, hogy nagy a költészet hatalma. (Magvető, 2001)

Velence–Egyházashetye–Pestújhely, 2001–2002.