Alföldy Jenő

Vizsgálat az „örök dolgok” ügyében

Illyés Gyula két verséről

Kaszál, kaszál…

Kaszál, kaszál, kaszálja,
ahogy a partra egyre kicsap,
a fémes holdvilágban
rendekbe suhintja a percet a hab.
Micsoda vigalom volt itt
tegnap és harminc évezrede!
Őszi szél-rohamokon át hallik
az eszpresszo felől a gépi zene.
Vitorlások repültek,
villanó shortban leánycsapat.
Fölszálltak? Földbe merültek?
Learatta a hab a lábszárukat.
Hol tele tölti a hold világa,
hol kiüríti a poharakat –
És dönti csak, dönti, kaszálja
örökös rendbe a percet a hab.

 

Jégzajlás

Habtajtékot a partra, hol fürödtél delente
– úsztodban ki-kiintve – nem habok,
jégtömbök túrnak, bombaként dörögve.
Ott látom most is alakod.
Röpül a mázsás, röpül a borotva-
éles jéglap a víz felett,
zúzódik pozdorjává a homokra.
Megrázod gyönyörű fejed.
Gyaluk! Fadöntő fejszék! Mohó gijotin-pengék!
A szél kétkézre köszörül.
Óriás égből húll hó, szemesen még.
Fölszöksz meztelenül.
Járnak a jeges élek, rendre, vágják
bíz a múltat is, a – Nyarat!
Halál kaszái!… Épp csak megzilálják
eltörölhetetlen hajad.

Miközben élénk vita folyik Illyés Gyula társadalmi, nemzeti és közéleti verseinek értékelése körül a kerek számú évforduló alkalmából – és folynak méltó viták remélhetőleg a jövőben is, úgy, ahogy klasszikus életművekhez illik –, árnyékban maradnak a költői életmű igen lényeges tartományai. Olyan művek is, amelyek tárgyi bizonyítékok lehetnek abban a perben, amelynek vádirataiban rendszerint azt szögezik a költőnek, hogy a közösségért kiálló – és ha kellett, kiáltó – versek írója elhanyagolta az emberi lét nagy kérdéseit. Olyanokat, amelyeket az Arany Jánossal vitába szálló Reviczky Gyula „általános emberi” néven foglalt össze, és amelyeket sokszor indokolatlanul állítanak szembe a nemzetért vagy a társadalmi egyenlőtlenséggel küzdő művekkel. Úgy gondolom, nem árt a figyelmeztetés: Illyés Gyula mindenekelőtt költői minőségében lett évszázadunk nagy magyarja.

Költészetének jelentős része fogant a létezés, a szerelem, a mulandóság, a kozmikus élmény ihletében. Ilyen verseiből is terjedelmes válogatásokat lehetne összeállítani. Alighanem meghökkenést kelthetne egy ilyen könyv azok körében is, akik a nemzet és a demokrácia vagy a szociális igazság fórumain elhangzó műveit nem kedvelik, s legszívesebben a „verspublicisztika”, netán a „szónoki beszéd” műfajába utalnák őket.

Kétségtelen, hogy a közélet „forró drótjain” terjedő költemények között szerényebben húzódnak meg azok a versek, amelyekben Illyés Gyula a nagy szemlélődők rokonaként eszmélkedik. Nemzeti létünk intézte úgy megoldatlan, föltépett sebként ma is ki-kivérző sorskérdéseivel, hogy a költő egyes művei a nemzet szimbólumaivá legyenek, amelyek ma már nem hiányoznak a tankönyvekből és vasárnapi újságmellékletekből mint afféle „szent közhelyek”, mások viszont csak a versolvasó kevesek lámpaoltás előtti csemegéi maradtak. Valójában az egyes embert érintő lelki kérdések is mindnyájunk számára azonosak, és ilyen értelemben ugyancsak közösek. Igen, hiszem, hogy a szerelem, a halál, a természet, az öregedés, a mulandóság, a békesség, az örömteli vagy a megrendítő pillanat külön-külön mindenki számára éppúgy „közügy”, mint az egyenlőség, testvériség, szabadság szentháromsága. Mint a nemzet, a társadalom, a történelem és a politika dolgai.

*

A Dőlt vitorla 1967-es kötetében egymás közelében foglal helyet ez a két költemény: a Kaszál, kaszál… és a Jégzajlás.

Sajátos rokonságban állnak egymással. Önmagában ez szokványos dolog volna, hiszen ugyanaz a kéz írta őket. Mégis külön figyelmet érdemel, ahogy egymást erősítik, értelmezik és árnyalják hasonlóságaikkal és eltéréseikkel. Mint a nagy versciklusok darabjai, amelyekben a közös forma segíti az olvasó ráhangolódását a különböző versekre, s azok rendje valami többletértelmet ad minden műnek: a képek és a gondolatok, de még a dallamok és ritmusok is egymásra utalnak, kiegészítik és módosítják egymást. Minden költemény teljes világ, önálló égitest, de kölcsönfényükkel olykor egymást is megvilágítják, mint a Földet a Nap vagy a Hold.
A verseskönyvek forgatói tudják, hogy kötetet olvasni más is, olykor több is, mint egy-egy verssel ismerkedni.

Közös ebben a két versben mindenekelőtt az időélmény. Az, hogy valami elmúlik visszahozhatatlanul, ám közben valami megismétlődik, vissza-visszatér. A mulandóságban mindig van valami maradandó. Ez a hullámzó időélmény találkozik mindkét versben – a konkrétság különböző mértékében – a szerelemmel, a női elemmel, az asszonyi minőséggel. A kozmikus jelenség a személyesel.

A képsorba foglalt gondolatsort itt is, ott is a természeti környezet valamilyen látványa indítja el a versképződés-verskristályosodás folyamatában. Közös a két versben a vízparti látvány. Rögzíthette az emlékezet, helyezhette a képzelet akár ugyanarra a helyre is mindkét vers jelenetét – már ami csakugyan jelenetként fogható föl belőlük, habár más-más évszakban és eltérő hangulatban.

*

Terjedelmében és formájában éppenséggel hasonlít egymásra ez a két vers. Mindkettő négysoros, keresztrímes versszakokra tagolódik, csupán a verssorok „hosszúsága” – szótagszáma – tér el. Még a páros sorok tipográfiai behúzása is azonos. A ritmus ugyancsak hasonló – a hangulatnak megfelelően váltakozó, hangsúlyos nyomatékokat is éreztető időmértékes ritmus érződik mindkettőben. Gyorsító hatású, rövid szótagokkal szaporább szívverést éreztető, dobpergésszerű részletek váltakoznak lassúbbakkal.

Példa a Kaszál, kaszál… című versben a hullámzás-dübörgés kifejezésére a „rendekbe suhintja a percet a hab” vagy a „learatta a hab a lábszárukat”. Az utóbbi sok rövid szótagja érdekes ritmikai kombináció – belsejében a négy rövid szótagot tartalmazó ritmusegység, az úgynevezett proceleuzmatikus hallik. A gyorsítás másik jellemző példája a „Micsoda vigalom volt itt” öt, egymást követő rövid szótagja, melynek rohamát egy három hosszú szótagból álló versláb torlasza fékezi le. Ezt a verslábat molosszusnak nevezi a szakirodalom.

A Jégzajlás elején spondeust és daktilust érzékelünk, mint a hexameterben: „Habtajtékot a partra…”, de aztán a sor más verslábakkal folytatódik. A „Megrázod gyönyörű fejed” szabályos glükóni sor, erős tartalmi nyomatékkal. Hasonlóan súlyponti, strófazáró helyzetben hangzik fel a „Fölszöksz meztelenül” sor, mely szintén egy antik ritmusalakzat, a magyar lírában leggyakrabban használt aszklepiadészi sorfajta cezúra előtti részének tetszik.

Nem szabályos az időmértékes ritmus sem itt, sem ott, de mindkettőben remekül igazodik a tartalomhoz: mozgást fejez ki. A Kaszál, kaszál… a holdfényes, szeles kora őszi tó hullámzó mozgásával bűvöl el. (Sejthetően a Balatonról van szó.) A Jégzajlás szinte ugyanaz a versszituáció, mondhatni, egy évszakkal később, a jégtáblákat torlasztó tél idején. A ritmus- és hanghatások is keményebbek, jegesebbek. A Kaszál, kaszál… jellegzetes szavai a kaszál, a suhint, a learatta és a hab. A Jégzajlásé a jégtömbök, a jéglap, a jeges élek, a bombaként dörögve, majd a gyaluk, fadöntő fejszék, gijotin-pengék. Ez utóbbiak ráadásaként itt is a kaszák. Míg a szél az első versben rohamoz, addig a második vers harmadik szakaszában vág és köszörül, méghozzá a megszemélyesítés fokozásául kétkézre, azaz teljes erőbevetéssel. Az utóbbi még kegyetlenebb képzetekkel, mondhatni, még jobban „kiélezve” hozza elénk a múló és közben zordra forduló idő támadását, mint az előző.

Megfordult a fejemben az a gyanú, hogy talán az egyik versben nem sikerült kimondania a költőnek azt, amit szeretett volna, valami benne rekedt, s írt egy másikat, hogy levezesse az ihlet maradékát. (Az ihlet nem csupán kellemes szédület, hanem nyugtalanító feszültség is.) Ám úgy vélem, itt csakugyan a versciklus törvényszerűsége munkált, akkor is, ha csupán két műre terjedt ki ez a korántsem biztosan tudatos ösztönzés. Shakespeare vagy A huszonhatodik évet író Szabó Lőrinc szonettjei adják így egymásnak a szót. A megidézett szerelmest közvetlenül megszólító darabok és a világmindenségen, a természet változásain, az idő múlásán és az érzelem múlhatatlanságán tűnődőek.

A két vers összetartozását nemcsak a líratörténet nagy ciklusainak mintáival szemléltethetem. Kínál példát a képzőművészet is. Gondoljunk csak Claude Monet festménysorozatára, amelynek egyes vásznai a roueni székesegyházról készültek, különböző évszakok, napszakok és időjárási körülmények között szerzett benyomások alapján, a festő műtermében. A műterem azért fontos, mert a szüntelenül változó természeti fények egyetlen pillanatát képtelenség úgy rögzíteni, mint egy mesterséges megvilágításban rögzíthető tárgyat. Monet hosszas és gondos műtermi munkával, végtelenül finom technikai alapossággal, emlékezetből festette meg a természetben szerzett, rövid ideig tartó impresszióit. Illyés két verséről valóban megkockáztathatjuk, hogy ugyanazt a helyszínt jelenítik meg előbb őszi, majd téli változatban, de a látvány, a „benyomás” mindkét esetben a képzelet időn túli világába tevődik át. S ami a festészetben valószínűleg nem adható vissza: a költeményekben nem csupán az ősz, illetve a tél van jelen, hanem ugyanilyen erővel és ugyanilyen jelentőséggel a nyár emléke is. A Kaszál, kaszál… című versben lánytestekkel, a Jégzajlásban pedig egyetlen, a költőhöz legközelebb álló asszonynyal. A nyár itt nőnemű, a tél pedig – ha a mindkét versben uralkodó vágó és gyilkoló acélszerszámokra, pengékre és élekre gondolunk – zord és ellenséges módon hímnemű. Ez az ellentét azonban felemás természetű: míg a nőiség képzetei finoman, de igen határozottan erotikus töltésűek, addig a férfiúi minőség tökéletesen erotikátlan. Úgy valahogy, ahogy az ördögöt vagy (a második versben, a Jégzajlásban meg is jelenő) halált ábrázolja a költészet és a képzőművészet hosszú évszázadok óta. Az ördög külsőre félelmetes férfi, de a nőiséggel szemben mindig semleges vagy taszító, gyakran ellenséges; az erotika szempontjából testileg-lelkileg cinikusan hideg és érzéstelen. (Dante és modern illusztrátora, Salvador Dalí jégbe fagyva ábrázolja a Sátánt a pokol legmélyén.) A kaszás halál pedig – noha szintén „hímnemű” – hústalan, vértelen csontváz, az életteljes szerelmi szenvedély esküdt ellensége.

A Kaszál, kaszál… képanyagát szemlélve ki kell térni a negyedik szakasz első felének képsorára: „Hol tele tölti a hold világa, / hol kiüríti a poharakat”. A víz felszínét megbontó, táncoló hullámokon megcsillanó holdfény játéka ez, igen markáns megszemélyesítéssel. Nem tudom, hol olvastam ennyire merész, reális megfigyelésen alapuló, mégis szürreálisan vagy inkább a panteista természetmítoszok erejével ható képsort. Páratlan tömörséggel és hangtani finomsággal – az alliterációk összecsengésével – rántja össze a megfigyelt és az elképzelt dolgokat egyetlen jelenetben. S bár az első szakasz kaszálójelenetének megismétlésével zárul a vers, a kétféle képanyag is szervesül: az aratás meg a poharazgatás.

Ha az első versben úgy érezzük, hogy a tél, a nyár örömeit learató idő kerül ki győztesen a maga közönyével, azzal, hogy egy nap neki ugyanannyi, mint harmincezer év, akkor a másodikban a személyes érzés, a szerelem, a szubjektív idő kerekedik felül a kozmosz végtelen erőivel szemben. Egy pillanat, egy szép női test emlékének felszökése a habokból és profán – vagy nem is profán? – istenülése. Nem tudnék hamarjában ellenpéldát a „Megrázod gyönyörű fejed” sor helyi és önértékére: a vízből kiszállni készülő nő – mint a habokból születő Aphrodité – úgy rendezi el átázott fürtjeit ezzel a fejrázással, hogy közben nemet int a mulandóságnak. Arathat a halál a tél kaszáival, a szél s a jégtáblák pengéivel – az emlékezet (és persze a mű) már örökkévalóvá tette a kedves hajával a nyár, a fiatalság, az élet „eltörölhetetlen” képét.

Mennyi ellenpont, mennyi állítás és visszavonás a dialektikus ismétlődésekben és tagadásokban! Mennyi szomorúság a túlerőben levő elmúlás képeiben – és mennyi vigasz már abban, ahogy a ritmus és az ellentétes mozdulatok dinamikája jelzi az életet! A kozmikus erők közönyében is érzünk valami emberit, valami elfogadhatót. Arat az idő, és arat a halál, mert ez a dolga. De a szív, a vér, az emlékezet, a képzelet is teszi dolgát.

Ez a két csupa fény, csupa hang, csupa halál és csupa szerelem vers egymást erősíti, egymás szomszédságában nyer vitathatatlan önértékéhez valami ajándék többletet.