Bogdán László

A pusztulás gyönyöre

– Illyés Gyula a kertmoziban –

Ez itt egy erdélyi kertmozi, századunk elején, déltájban.
Foglaljon helyet, Mester. Isten hozta, Mester!
Hogy utazott? Repülőn? A másvilágról? Mulatságos…
Mostanában azért elég veszélyes repülőn utazgatni. Igen, igen,
a terroristák miatt. Mit nevet?! Mindég elfelejtem, hogy Ön…
Hogy Önre nem vonatkoznak a… Hogy Ön más…
Igen, mindjárt kezdődik a vetítés. Igen, a szúró napsütésben.
Tudja, a káprázatok miatt szembetűnőbbek a harmincas évek mítoszai,
az ötvenes évek álmai, azok a lázas hetvenes évek. A tükör.
Az építőtelepek. A lerombolt kastélyok. A mániák. A kitelepítések.
Igen, a legjobb helyet tartottuk volna fenn Önnek,
ha lenne legjobb hely. De le van robbanva immár ez a kertmozi is.
Összetörnek a székek, ha érti, mire gondolok. Minden inog.
Minden rothad. Repedések keletkeznek a padlón.
Elhasad a vetítővászon. Patkány dugja ki a fejét a lyukon.
Minket kémlel vajon a romlás reprezentatív hírnöke? És baljós
morajlások hallatszanak a mélyből. Most megy pocsékba minden.
Rothad körülöttünk a tündérkert, Mester. Ezen nincsen mit
szépíteni, miközben méltatlankodva, egykedvűen, esetleg üvöltve
megyünk mi is széjjelfelé. Zavaros a Nyárád.
Ciánnal fertőzöttek a vizek, és a lilára vert égre
döglődő gyárak füstje rajzolja sorsunk enigmatikus jelképét,
egymást sokszorozó felesleges kérdőjeleket egymás után.
Ördögszekerek csörömpölnek felszántatlan mezőkön.
Őrjítő háttérzene, nem? Kiskapuson korom hull az égből,
Tordán cementpor. Itt fehérek lehetnénk, szurokfeketék amott.
Éljen az egyenlőség. A szimmetria!
Hogy sokat iszunk? Valóban? Miből gondolja?
És hát a honfibú?!?…
S ha nem lenne feltartózhatatlan a folyamat,
akár röhöghetnénk is, nézve a papundekli bőröndjeikkel
a nagy országos építőtelepekre megérkező melósok elszánt arcát.
A hegesztőpisztolyok pulzáló kékes fényében valóban hihető
a hórukk! Az is, hogy mindjárt elkészül a jövő.
És ilyen lesz!
A harmincas évekből az ötvenes évek. És 2002 szeptemberéből
az az egész. Egy elfuserált piramis árnyékában
az örök halasztás bolerója, az ígéret megszegése,
miközben körülöttünk korántsem megbízható nagyapai juhászkutyák,
de magánszorgalmú ebek lihegnek, bokánk után kapkodva.
(Magánszorgalmú kutyáink tekintetében akár világelsők is
lehetnénk, Mester! És miben nem?)
Alkonyodik. A bárányok elvéreznek. És megint elölről.
A tájon végigkocog az eltévedt lovas. Vak ügetését hallani.
Ne legyen nyugtalan, Mester. Erdély kolonializálása már
befejeződött – Székelyföldé még tart. Hajaj, a román elvtársak…
Székelyföld mindig zöld.
Az ígéretek, Mester. A folyamat. A pusztulás gyönyöre.
A mozgó világ. A kameraállás. A blende-pillantások.
Egy szerelmespár a hatvanas évekből, miközben Szent Vencel
terén feldübörögnek a pszichopaták, és mindörökre
békétlenül buffognak Bálványos nyughatatlan bugyogói.
Olyan elképesztő, olyan megalázóan gyönyörű ez az egész.
És nincs hajnal.

2002. szeptember 2.